MÁSHOL

Jakabffy Tamás
sZENT HONORÁTUSZ SZIGETE

Alig pár esztendő telt el Róma barbárok általi elfoglalása, vagyis 410 után, amikor egy római költő azokról a szurtos göncökbe öltözött, gondozatlan „alakokról" emlékezik meg, akik a Nizzai-öböl partja mentén - a mai Cannes-tól pár kilométerre - két sziklás szigeten sertepertélnek, láthatólag teljesen haszontalanul. Ezek az alakok, úgy tűnik, fittyet hánynak a világ szokásos dolgaira.

A két szigetet ma Lérin-szigeteknek hívják; az északi a Szent Margit-, a kisebb déli a Szent Honorátusz-sziget. Ez utóbbi arról az alapítóról kapta a nevét, aki miatt ama bizonyos kétes, szutykos figurákról a poéta beszámolhatott. Honorátusz már az 5. század legelején néhány követőre talált, miután - vélhetőleg a sivatagban élő, legendás Antal mintáját követve - a remeteéletet választotta. Néhány évet maga is eltöltött Egyiptomban, hogy onnan Európába visszatérve a mai Franciaország földközi-tengerparti szegélyén behurcolkodjék egy hegycsúcson levő barlangba. A csúcsról épp Lerinum szigeteire lehetett látni. De mert jó remete volt, vágyott rá, hogy még inkább „elszigetelődjék". Ezért kisvártatva maga lett a déli, másfél kilométer hosszú és 400 méter széles kisebb sziget lakója.

Ma itt áll Európa legkorábbra visszakövethető monostora.

Nem kellett túl sok idő hozzá, hogy Lerinumból, a szegényes remeteközösségből Gallia legjelentősebb kulturális központja váljék. A napsütötte Azúr-part, az Alpok közelsége, de mindenekelőtt a koinobita remeték áttetsző lelkisége ellenállhatatlan erővel vonzotta a nagybirtokos arisztokraták csemetéit. Ezen a helyen nevezték először scholának - vagyis iskolának - a monostort, és minden jel szerint e helyen jegyezték le a Benedek előtti korai szerzetesség legfontosabb szabálykönyvét, a Regula Magistrit. Az arles-i Honorátusz lelki közelségében később számos jelentős szerzetes tanult-fejlődött: így Hilarius és Caesarius, a lyoni Eucherius, az auxerre-i Germanus, a riezi Faustus, a troyes-i Lupus, közülük többen látták el a következő évtizedekben-évszázadokban Gallia püspöki szolgálatait. (Beszédes jele ez annak, hogy a szerzetesmozgalmat már igen korán elfogadta az egyházi hierarchia, és beengedte sorai közé a „megszentelt élet" kormányzásra is alkalmas reprezentánsait.) De ezen a helyen csiszolta lelkét-szellemét az 5. században Szent Patrik is, „az írek apostola" és patrónusa.

A következő századok persze itt sem voltak nyugodalmasak. Különösen a szaracénok betörései törték meg olykor a szerzetesek békéjét. 732 táján martalócok egy csoportja valóságos vérfürdőt rendezett: a szerzetesek többségét - közöttük Porcarius apátot is - lemészárolták.

1635-ben spanyolok szállták meg a szigetet, s ekkor a testvéreknek is menekülniük kellett. Vallauris-ból, ahol „száműzetésüket" töltötték, szerencsére már két év múlva visszatérhettek, mihelyt a Lérin-szigetek franciák fennhatósága alá kerültek.

A 18. század végén, a francia forradalmat követően a szigetet államosították, s a szerzetesek helyett a Comédie Française ünnepelt színésznője, Mademoiselle de Sainval (Marie Blanche Alziary de Roquefort) tekinthette tulajdonának szinte húsz éven át. Csak 1859-ben vásárolta meg (vagyis „egyházia-sította vissza") a Honorátusz-szigetet a fréjus-i püspökség, hogy az 1860-as évek végén ismét szerzeteseknek adja át.

Cannes-ból manapság vízibuszon közelíthető meg leginkább St. Honorat. A szigetre lépve elsőként a civilizálatlan nyugalom tűnik fel. Nincs beton, nincs aszfalt. Nincs autó és közvilágítás. Ami viszont van: messzire illatozó ciprusok és olajfűzek, gránátalmafák, sós szagú parti algák. Az illatorgiát - különösen az őszi hónapokban - a közelben gondozott szőlőskertek szállongó üzenete egészíti ki. A sziget akár néhány óra alatt körbejárható: egyik kezed felől a gazdag növényzet, másik kezed felől a Földközi-tenger. Délen egy épen megmaradt, toronyszerű erőd falait mossák a hullámok. Itt-ott a nagy fák és opuntia-kaktuszok között öreg, használaton kívüli kápolnácskák állnak.

Honorátuszék helyén ma Clairvaux-i Szent Bernát fiai, „fehér barátok" - vagyis ciszterciek - élnek, csaknem harmincan. A ciszterciek az utolsó nagy bencés reformmozgalom szerzetesei, akik a kemény munka mellett a teljes dísztelenséget, a lelki és formai egyszerűséget választották életeszményül az istenkeresésben. 12. századi reformjuk a bencés gazdagság, a hatalom és a szerzetesek világi nagyravágyása ellenében buzgott fel, és hihetetlen ütemű volt. Amikor 1112-ben a huszonkét éves Bernát és mintegy harminc férfirokona a citeaux-i kolostorba költözött, még csak egyetlen ciszterci monostor létezett. Bernát halálakor (vagyis negyven évvel később) nem kevesebb, mint 343!

A St. Honorat-sziget ciszterei ma leginkább a bor-, olaj- és méztermelést tekintik a fizikai munka számukra legalkalmasabb formájának (figyelemreméltó áron forgalmazzák termékeiket), s a 15. században megerősített apátsági monostorukat is a kor követelményei szerint alakítgatják. Nem is kell ezért nagyon csodálkoznunk, hogy az ősi kövek mellett neorealista stílusban összeszerelt napkollektorok sorjáznak.

Pálmák díszőrsége közepette, a gazdagon faragott portikusz alatt áthaladva beléphetünk az apátsági templomba, amelynek megdöbbentő hangulatát egyfelől az épület harmóniája, másfelől azonban a teljes dísztelenség adja. A főhajó tágas középterében csak a szerzetesek fából kimunkált, körbekerített kórusa áll, amelyből kimagaslik az apáti stallumot jelző, stilizált pásztorbot. Ciráda és arabeszk, virágminta és díszítő keresztecs-kék, oltártakaró és keresztúti stációk - ez mind ismeretlen. A szentély apszisában csak egy mindig megvilágított feszület, illetve baloldalt egy szinte naiv szoborrá lestilizált „gyermekes madonna" jelzi a templom fókuszpontját. Ha megengedhető egy efféle jelképes szinesztézia: St. Honorat temploma „a látvány csendjével" is megajándékoz.