eGY VERS – EGY ÉRZÉS
Cruz e Souza: Lelkek börtöne

A test a lélek börtöne, mondták a platonisták, majd a gnoszti-kusok, és azt tanították, hogy mindaddig ebben a börtönben kell sínylődnie, míg meg nem érkezik a fölszabadító, jótékony halál. Cruz e Souza úgy érzem, nem erről beszél. Szókincse, a költemény kulcsfogalmai, mint: börtönben, sötétségben, rács mögött zokog, mindenség, vonzó titok, a magány súlyos lakatja alatt, az égi kulcsár, mely megnyitja a titkos kapukat, más, mélyebb síkra terelik az elemző gondolatait. Persze az is megtörténhet, hogy érzései foglyává válik, de akkor is megéri az elemzés szellemi kalandja.

Az ember szabadságra született lény. Emlékszem, középiskolás koromban (1972-1976) egy iskolai házi feladattal rettentő zavarba hoztam Simon Istvánt, kedvenc magyar szakos tanáromat, mert a dolgozat egy adott pontján így fogalmaztam: én a földre akartam születni, és nem rezervátumba. A rezervátum számomra akkor és ott Románia volt, melynek bármilyen címen való elhagyása szinte lehetetlen volt. Nos, én a bezártságnak ettől a tényétől nagyon szenvedtem. Nagyon fájt a lelkem tőle. Szenvedésemet még az is fokozta, hogy beszélni sem igen lehetett róla, hiszen félni kellett a szolgálatos fülektől, na meg tudtuk, hogy a falaknak is füle van. Szenvedés volt ez a javából, mert vallom: sem a fogunk, sem a lábunk, sem a gyomrunk, sem a fejünk nem tud úgy fájni, mint a szabadságától megfosztott emberi lélek. Fájni csak a lélek tud igazán. A börtönbe, kalodába, rezervátumba zárt lélek. Talán ezért nem szerettem soha állatkertbe járni, mert csak részvéttel és empátiával tudtam nézni az oroszlánt, a tigrist és a többi állatot. Ők szabadságra születtek, s most itt vannak ketrecekbe zárva, hiszen valakik elorozták szabadságukat, egyetlen jussukat. Tudom, hogy ők ezt nem fogják föl. Állati értelmük nem filozofál a rácson túli világról, de minden bizonnyal ha álmodnak, álmaikban ők is szabadok, hisz a szabadság az élet alaptőkéje.

A baj ott kezdődik szerintem, ha álmainkat is rács mögé tuszkolják, ha a lélek szárnyalásának is útját állja a lakat. Egyébként lakatgyűjteményem sincs. Már látványától kiver a hideg veríték. A bezártságnak még attól az egyszerű megnyilvánulásától is irtózom, amikor a távozó gyónó minden kiírásos kérésem ellenére rám csukja az ajtót. Ez jobban elgyötör, mint maga a gyóntatás. Nem vagyok én furcsa ember?

Sajnos nem csak a szögesdrót, a lakat, az országhatárok ötven méter széles szántása, a ránk szegezett gépfegyver, a börtöncella ránk fordított zára tud megfosztani szabadságunktól. Fogva tartónk, börtönbe tuszkoló, szabadságunkat elorzó valóság lehet a szenvedélyek egész sora, a bűn kegyetlen valósága is. A szenvedélyes dohányos, az alkohol- és kábítószerfüggő, a szexmániás, a megszállottan rágalmazó, a káromkodásból sportot űző, a mindenkin átgázoló karrierista szintén rab. Rabja a megbicsaklott akaratnak. Rab, mert távlat nélkül teng-leng a végleges kijózanodás lehetőségének az előszobájában.

Előszobát mondtam. Minden börtöncella előszoba. Előszobája lehet az örökös rabságnak, a végleges elsorvadásnak, holott ablakán túl a mindenség lobog. De mert ablakán túl a mindenség lobog, előszobája lehet a talpra állásnak, a méltósággal visszaszerzett szabadságnak is. A szabadság visszaszerzésének méltósága van, hiszen a fogság minden esetben rangon aluli az ember számára.

A múlt év szeptemberében Medzsugorjéban jártam. Itt alkalmam adódott meglátogatni egy Cenacolo közösséget. A „Comunitá Cenacolo" egy keresztény közösség, amely befogadja az utat tévesztett, csalódott, reményvesztett fiatalokat, az olyanokat, akiket maga alá temetett ez a barbárszagú élet. Azokat, akik arra vágynak, hogy megtalálják önmagukat, az élet értelmét és örömét. A közösséget Elvira Petrozzi nővér

alapította 1983-ban, aki Istennek szentelte életét a megtévedt és kábítószerfüggő fiatalok segítésében. Székhelye Saluzzóban, Olaszországban van. A közösség ma 54 házat számlál elszórtan Olaszországban és a világban (Franciaország, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Brazília, Ausztria, Peru, Argentína, Oroszország, Amerika, Mexikó) és körülbelül 1500 fiatalt fogad be. Ezek a fiatalok az őket meglátogatóknak beszélnek múltjukról és szabadulásukról. Az egyiknek magam is hallottam megrendítő vallomását. Már két főiskolai diploma volt a zsebében, amikor kábítószerfüggővé vált. Odáig aljasod-tam - vallotta ez a fiatalember -, hogy ékszerész édesapámtól két kilogramm aranyat loptam el és költöttem kábítószerre. De egyszer ez is elfogyott, és ő ott maradt a sánc szélén barátok és pénz nélkül, szenvedélyének, betegségének bilincseiben. Szülei kidobták. Így kopogott be a közösségbe. Jézus azt mondja: Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket. Egy másik alkalommal pedig ezeket mondta: Én vagyok az út, az igazság és az élet. Ez a fiatalember, aki hajdanán egy versenybicikliért volt hajlandó megbérmálkozni, itt a közösségben, a hasonszőrűek között, megismerkedett az igazsággal, aki nem más, mint maga Jézus Krisztus, és szabaddá lett. Jézus visszaadta szabadságát. Sőt, a Boldogságos Szűzanya személyében édesanyát is adott neki, aki nem kötötte szeretetét feltételekhez.

És lehulltak a láncok, kinyílt a börtön ajtaja. S ha néha a test visszahúzó erejét érzi, akkor indul a kápolnába rózsafüzért imádkozni, magyarul, a visszakapott szabadság mellett dönteni, attól kérni erőt, aki adni is tud, a legjobb anyától, Máriától. Egy jó ideje földi szülei bizalmát is visszaszerezte. S amikor terveiről faggattuk, azt mondta, eltökélt szándéka azok segítségére lenni, akik elvesztett szabadságukat szeretnék újra megtalálni. Ez a fiatalember már tudja, hogy Jézus Krisztus az igazi, az égi kulcsár, aki ki tudja nyitni börtöneink zárait. Az ő kulcsa minden zárba talál. Az ő kulcsa megnyitja a titkos kapukat, mely kapuk mögött kitárulkozik a szabadság. A keresztény ember legdrágább kincse, melyet ugyan ajándékba kapott, de úgy kell megélnie, mint naprakész feladatot. Mert vallom, a szabadság nemcsak jussunk, hanem megőrzendő, kiteljesítendő, tartalommal megtöltendő feladatunk. Nincs is más dolgunk, mint a szabadság, hiszen az Igazság (Jézus Krisztus) tett szabaddá.

Oláh Dénes