Film
hA A BÚZASZEM EL NEM HAL
Siniša Dragin filmje
Románia és Szerbia határán a Duna a hétköznapi életeket legendává mossa. Szülők keresik gyermeküket a Duna partjain járva, amely két világot választ el, s a múlt, a legenda e tájakon ma is eleven, örökké él.
E mottószerű összefoglaló egy olyan történetet vezet be, amely titkokkal teljes, ugyanakkor az élet mélységes bugyraiba kalauzol, nem kímél. Beavatás történik: a néző belelát, majd belevonódik egy mulatságos, könnyed komédiának induló mesébe, amely a vicces felszín mögött az élet kegyetlen valóságát mutatja meg, a nevetéstől kibuggyant könnyek lassan egybefolynak a tehetetlenül végigszemlélt borzalom könnyeivel. Igazi balkáni tragikomédia, amelyben a két minőség folyton egymásra tevődik, majd legendává oldódik, amelyben mint álomban beúszik a kétszáz éve vándorló templom, a szakralitás természetes része a napi életnek, a tragédia és a könnyed vidámság szervesen olvad a transzcendensbe emelő imába. Ugyanakkor nem bagatellizál és nem kínál olcsó kibúvót vagy mentséget: a borzalom és az abszurd egyként érvényes valóság, de nem az egyedüli.
A filmet először a tokiói filmfesztiválon vetítették 2010 októberében, s részt vett a kairói és rotterdami filmszemlén is, ez utóbbin a közönség díját nyerte el (Hubert Bals Fund-díj). Bemutatták a 2011-es TIFF-en is. Sinisa Dragin, a film rendezője, producere és forgatókönyvírója így vall alkotásáról: „A film ötlete egy tíz éve hallott legendából jött. Azóta tudtam, hogy erről filmet akarok készíteni, de nem csak erről. A jelenbe kívántam helyezni a legendát. Időre volt szükségem, hogy elgondolkozzam, hogyan tudnék egy olyan történetet kidolgozni, amely párhuzamba állítja a legenda-belieket a maiakkal, akik valami fontosért küzdenek. A kihívást az jelentette, hogy megtaláljam annak módját, ahogyan a két síkot összeköthetem. A cím a Bibliából való, kezdettől ezt akartam címnek. Így ez a film kulcsa. Azt szeretném, hogy a közönség a film részese legyen, és megtalálja azokat a válaszokat is, amelyekre én nem gondoltam. A forgatókönyv megírásához kutattam azok sorsát, akik a koszovói konfliktust átélték. Szerb családok életét, akiket szétválasztott a történelem, s olyan fiatal román lányokét, akiket Koszovóba vittek s kényszerítettek a prostitúcióra." Ehhez a film kolozsvári, TIFF-es bemutatásakor hozzátette: sok esetet kutatott fel és ismer, s bár a film legmegrázóbb jelenete a koszovói, annál erőteljesebb és elbor-zasztóbb történeteket is hallott és dokumentált az előkészület időszakában.
Dragin 1960-ban született Jugoszláviában, 1991-től a bukaresti filmművészeti főiskola elvégzése óta Romániában él. Korábban a Reuters hírügynökségnek dolgozott, a dokumentumfilmekkel párhuzamosan játékfilmeket is forgatott. Az élet valóságával való találkozás előbb a dokumentumfilm felé irányította, két rövidfilmet forgatott (Tristeţea aurului negru, 1994; Arzător e soarele deasupra Tichileştiului, 1995). Majd rövid játékfilmje, Az eső (Ploaia) APTR-díjat hozott, valamint olasz és costineşti-i díjat.
Később játékfilmjei további elismerést és további díjakat hoztak (Lunga călătorie cu trenul, În fiecare zi Dumnezeu ne sărută pe gură). Az utóbbi években ismét visszatért a dokumentumfilmhez is, elkészítve Alina Mungiu Pippidivel a Where Europe Ends című filmet 2009-ben.
2010-es filmje, Ha a búzaszem el nem hal (Dacă bobul nu moare) a CNC, az Eurimages, a Vienna Film Fund, a szerb kulturális minisztérium és a román televízió, a TVR támogatásával készült, az egyik legismertebb európai producer, Veit Heidushka (Michael Haneke díjnyertes filmjeinek producere) is segítette. A szereplők közt három ország jelesei bukkannak fel. Iorgovant a bosnyák Mustafa Nadarovic játssza, aki több mint száz filmszerepet játszott már, köztük Emir Kusturica 1985-ös aranypálmát nyert filmjében. A Hansot megszemélyesítő Franz Buchrieser Ausztriában ismert és elismert színházi színész, Rainer Werner Fassbinder Berlin Alexander Platz című produkciójában is közremű ködött. A román színjátszás egyik nagyja a Nicut megjelenítő Dan Condurache, aki már másodszor vállalta a Sinisa Draginnal való együttműködést. Mellékszerepekben is kiemelkedőt nyújtanak Ioana Barbu, Simona Stoicescu, Milos Tanaskovic, a fiatalok, akik olyan nagy nevű társak mellett állnak helyt, mint Horaţiu Mălaiele, Valentin Teodosiu, Alexandru Bindea, Claudiu Istodor és mások. A román színjátszás fiatal tehetsége, a Norát játszó Simona Stoicescu Tokióban a film bemutatója után azt nyilatkozta, ez a nehéz és kényelmetlen szerep segített neki érettebbé válni, ami későbbi szerepeire is jótékony hatással lesz, bár első reakcióként nem örült, hogy prostituáltat játszik. „Sok gyenge erkölcsű nőt játszottam a színpadon, a tévében és filmekben, s ezek mindenike kihívást jelentett számomra. Nora szórakozni akar, szereti az életet annak minden oldalával, s a férfiakat boldoggá akarja tenni. Fontos szerep volt, mert lehetőségem adódott másként kifejezni magam, s főként mert szerettem a forgatókönyvet az első perctől. Biztos voltam abban, hogy jó film lesz." Az Inát játszó Ioana Barbu temesvári születésű, Bukarestben végezte a színművészeti főiskolát, s több kiváló szerep után legutóbb az UNESCO Kulturális Központnál kettős szereposztásban játssza a Victor Ioan Frunză által rendezett Shakespeare-elő-adást, A vihart. Ioana Barbu Tokióban ezt nyilatkozta Dragan filmjéről: „Inától mindent elvettek, s mindenből elege van, azt kívánja, bárcsak véget érne az egész. A tűréshatáron túlra jutott. A színház által próbáltam hozzá hasonló nőket támogatni, nagyon jól ismerem a helyzetet. Sok nő lesz öngyilkos, miután megszabadul a prostitúciótól, annyira össze vannak törve. Mielőtt a szerepre jelentkeztem, egy szociális programban vettem részt. A Salvaţi copiii (Mentsék meg a gyermekeket) alapítvány romániai, hasonló helyzetben levő gyermekeket és fiatalokat segít, olyan lányokat, akiket különféle helyekre visznek és kényszerítik, hogy prostituáltak legyenek. Játszottam egy ilyen témájú darabban, amelyet iskolákban mutattak be azzal a céllal, hogy figyelmeztessék a fiatal lányokat erre a valóságra. Amikor a szerepre jelentkeztem, sokat tudtam az áruként kezelt lányokról. De mindenképp nehéz volt az erőszakjelenetet filmezni vagy akár csak nézni is. Örültem, hogy Sinisa olyan érzelmileg hatásos módon rendezte."
A történet szerint két apa, egy román meg egy szerb, a gyermekét keresi. A románnak a lánya tűnt el, Koszovóban prostituáltként él, a szerb fia Bukarestben autóbaleset áldozata lett, apja a holttestet szeretné hazaszállítani és illendően eltemetni. A két apa a Duna partján fut össze, s az őket illegálisan szállító, egyébként osztrák ősökkel és német névvel büszkélkedő csónakos meséli el nekik a kétszáz éves úszó templom legendáját. Eszerint a Monarchia idején, amikor nem volt szabad (új ortodox) templomot építtetniük, a furfangos román parasztok, hogy mégiscsak maguk közt tudják Istent, a szomszéd falu fölöslegessé lett kis fatemplomát vásárolják meg s próbálják a tíz kilométerre levő falujukba szállítani. A kísérlet azonban nem sikerül, a templom a folyóba esik, később a Dunán bukkan fel, ott látják lebegni. A filmben a legenda fatemploma az utolsó, ködbe vesző, szinte álomjelenetben kap fontos szerepet, összekapcsolja a film elején látott, a filmen végigutazó apákat.
Nicu, a román apa tehát a lánya keresésére indul. Ina, aki a szebb, boldogabb, gazdagabb jövő reményében indult útnak, később embercsempészek hálójába keveredett, akik eladták a szerbeknek. Iorgovan, a szerb apa fia holtteste után jött, Milan a koszovói hadszíntérről dezertált, katonaszökevényként került Romániába, a háború elől ott remélve menedéket. Mindkét fiatal a Dunán szökött át, ezen a határsávnak, senkiföldjének számító területen, s mindketten egy paradicsomi állapotokkal kecsegtető nyugati végcél reményében átmeneti állomásnak tekintik azt. Iorgovant keresése során az ifjú Prle segíti, Nicut Nora. A rendező és a történet írója, Sinisa Dragin maga is szerb, egyes románoknál jobban ismeri Romániát, s olyan történetet mutat itt be, amelyet Szerbia és Románia mai, kortárs valósága termelt ki. Ebben egyrészt a szebb életet remélő fiatal romániai lányok rémálommá korcsosuló álma van benne, akik szabadulást remélve érkeznek Szerbiába, ahonnan útjuk Koszovóba vezet, másrészt benne van azoknak a fiatal szerbeknek a drámája, akik Európa közepén, a civilizált 20. század végén egy hosszú és fájdalmas, áldozatokkal, csalódással teli háború ártatlan részesei, akik a menekülés útját, a normális élet lehetőségét látják, vélik felfedezni Romániában. A forgatókönyvet is jegyző Dragan 1991-től a Reuters számára ezt a valóságot dokumentálta, szülőföldjét, Szerbiát jól ismeri, de kiismerte tanulmányai helyét, immár húsz éve választott lakhelyét, Romániát is. Története nem egyszerű dokumentumfilm, hanem a fájdalom gyökeréig világít le, miközben a helyzet komikumát is felvillantja. A főhős a két szülő, aki tehetetlenül, mégis hihetetlen szívóssággal és kitartással küzd elveszett, menthetetlen gyermekéért s azért a reményért, hogy valami is megmenthető. A film ugyanakkor arról is szól, ami összeköt népeket, nemzeteket, sorsokat, történeteket. A szerbromán barátság Tito- és Ceausescu-kiszerelésben ugyanúgy eszébe jut a nézőnek, mint a keleti ortodox gyökerek, s az a tény, hogy mindkét ország tranzithely azok számára, akik valójában Nyugatra vágynak és tartanak. A román és szerb valóságot ismerő néző kétségtelenül sírva vigadva ismer rá a hasonló szokásokra és rítusokra: a vágyott paradicsom, Németország felé tartó vándorok, szerb ortodox pópa románok kíséretében Koszovóban egy határőr autóját áldja meg: egyházi áldásban részesíti, szenteltvízzel hinti. A fekete komédia csak aláhúzza a valóságból dokumentumok alapján megkonstruált durva drámát, s mindehhez aláfestésül és egyfajta szakrális kísérőmotívumként szolgál a fatemplom legendája, amelyet az ideszármazott osztrák unokája, Hans, a halász és csónakos mond el, miközben segít átkelni a határt jelentő folyón. A Duna, Európa legnagyobb folyója elválaszt és összeköt, egybemos és akár el is mos. Amikor a kontinenst a politika szaggatja-dobálja-tépi különféle táborokra (elemei a kommunizmus, a jugoszláv háború, a NATO-bombázás Szerbiában és Koszovóban), a Dunán keresztül közlekednek mindazok, akiknek a legális határátlépés lehetetlen. De a Dunán úszik a legendabeli ortodox templom is. Az Osztrák-Magyar Monarchia fönnhatósága alatt élő román jobbágyok számára a 18. században törvény tiltotta a templomépítést. A vallásukhoz erősen ragaszkodó falusiak Búvópatak faluban elhatározzák, hogy megvásárolják Alsólugas fatemplomát, miután azoknak sikerült korábban kőtemplomot emelniük így, a korábbi fölöslegessé válva, készen állt tehát. A mindössze tíz kilométerrel fennebb, a Bihari-hegység aljában elhelyezkedő faluba bivalyok segítségével kívánják új tulajdonukat szállítani. 1778 tavaszán a szinte lehetetlen vállalkozás el is kezdődött, a bivalyok, húsz pár, engedelmesen vontatták a templomocskát. A terv szerint haladva a tél kezdetére el is érték a két falut elválasztó folyó partját, ahol a jég megvastagodását kihasználva remélték átcsúsztatni az istenházát. Ám a sürgető vágy, hogy otthon tudják az épületet, túlzásra, kapkodásra, elhamarkodott lépésre indította őket: a még nem eléggé vastag jég nem bírta meg a templomot, s az a vízbe süllyedt, mégpedig olyan módon, hogy a tél elmúltával sem sikerült onnan többet kihúzniuk. Sőt, mi több, az áradás az évben olyan mértékű volt, hogy nemcsak hogy nem sikerült elmozdítani, hanem a víz magával ragadta a völgybe. Az évek teltek, ám mielőtt a feledés homálya borulhatott volna a történetre, a faluban híre ment, hogy a Dunán láttak egy fatemplomot úszni. Az erdélyi román parasztok biztosan tudták, ez csakis az ő templomuk lehet: megszületett a legenda az utazó csodás kísértettemplomról.
A film befejezése váratlan, mégis egyedül lehetséges megoldása a lejátszódott drámáknak. A szereplők a Dunán találkoznak: Prle, Nicu, Nora és Hans a kísértettemplom előtt állnak, amikor a két fiatal, Ina és Milan testét csendesen az oltár elé hozza a víz. Ott lebegnek, nászöltözetben, a néző álom vagy varázslat részeseként szemléli a parányi ablakocskákon át a gyertyalángtól aranyszínben ragyogó jelenetet; halljuk a kórust, látjuk a papot, aki egyedül járkál bent, egyedüli tanú, mégpedig egyenesen a legendából, a régmúlt ködébe vesző időkből, amelyeket a hihetetlen történet tart elevenen az emlékezetben. Milan és Ina szenvedések hálóján átvergődve érkezik a víz hátán, s találkozik az oltár előtt. Sorsukban vigasztalásként visszacseng: ha a búzaszem nem hal el, nem hoz termést... A bibliai mondatban visszacseng a balkáni, ortodox hit egésze: a valóságos, eleven, átható, megtartó erő, a beletörődés, a láthatón túliban való makacs remény. Ha a búzaszem nem hal el, nincs élet sem, amely megpróbáltatásokkal, szenvedéssel teli, nem óv meg a kiszámíthatatlan tragédiától, az emberi összetöréstől, de amely ugyanakkor a szeretet mélységének felismerésére is képessé tesz.
Dacă bobul nu moare/If the seed doesn't die. 2010. Dráma. 113 perc. Írta és rendezte Sinisa Dragin. Zene Dragoş Alexandru. A főbb szerepekben Mustafa Nadarevic, Dan Condurache, Franz Buchrieser, Milos Tanaskovic, Simona Stoicescu, Ioana Barbu, Relu Poalelungi, Alexandru Bindea, Viorica Vatamanu, Valentin Teodosiu, Horaţiu Mălaiele, Brian Jardine, Goran Radakovic, Milenko Pavlov, Dimitrie Ilic, Dusan Jakisic, Cătălin Babliuc, Anca Sigartau, Claudiu Istodor, Gilda Stan, Mihai Calota, Gabriel Spahiu, Sandu Gruia, George Grigore, Costin Bărbulescu, Victor Vartejanu.
Bodó Márta
