vAKMERŐ SZÍVEK (24)
Az életben maradás tudományát gyűjtöm
Beszélgetés Bernád Ilona népigyógyászat-kutatóval

 

Tizenkét éve kezdte el kutatni a népi gyógyászatot a Kárpát-medencében és annak határain túl is. Ma már egész életét ennek a hivatásnak szenteli. Gyűjtéseit könyvekben teszi közzé, de gondolatait élő szóban is szívesen megosztja hallgatóival. Belföldön és külföldön is sokfelé tart előadásokat gyógyításról, születésről, népi kultúráról. Bernád Ilona a legtisztább forrásokig igyekszik visszanyúlni. Szenvedélyévé vált munkájáról marosvásárhelyi otthonában beszélgettünk.

Ozsváth Judit: Különös hivatásod van, kérlek, beszéld el, miként érlelődött benned, és milyen módon gyakorlod azt ma!

Bernád Ilona: Hagyományőrző vidéken, a Kis-Küküllő mentén születtem. Makfalván, színmagyar faluban nőttem fel, és főleg anyai nagyanyámtól, de szüleimtől is tanultam a magyar népi orvoslást. Már kislánykoromban megismertem a gyógynövényeket, a fűszernövényeket, a gyógyélelmiszereket, a különféle vízkúrákat, az agyaggal, a saját vizelettel, a hővel való gyógyítást, a masszázst, a hit és imádság általi gyógyítást, öngyógyítást, sőt még a ráolvasásokat is. Mindig azt játszottam, hogy a babáim betegek, és őket gyógyítottam. Ezért aztán azt mondták a szüleim, hogy nekem feltétlenül egészségügyi iskolát kell végeznem. Abban az időben, 1978-ban Erdélyben sehol nem volt magyar nyelvű asszisztensképzés. Marosvásárhelyen végeztem az Egészségügyi Közép- és Főiskolát. Tizenegyedikes voltam, amikor nagyon megütötte a fülemet belgyógyász tanárunknak az a mondása, mely szerint nem betegségek, hanem betegek vannak... Másik élményem egy szülészeti gyakorlathoz fűződik. Tizedik osztály végén történt, hogy - a tiltás ellenére - belopóztam a szülőszobába. A tapasztalt csoda annyira megérintett, hogy abban a pillanatban eldöntöttem, szülésznő leszek.

O. J.: Mi fogott meg a látottakban?

B. I.: Megéreztem, hogy az új élet szent dolog. Gondolkodtam azon, hogy a köldökzsinór elvágása után a gyermek különálló lényként él a világban... Még most is libabőrös vagyok, amikor eszembe jut ez az élmény. A születés csodájának átélése mellett viszont nagyon ki is ábrándul-tam, mert azt láttam, hogy nem egyformán bánnak az asszonyokkal. A cigányasszonyokra például ordibáltak, és úgy általában nem voltak elég türelmesek az édesanyákkal. És láttam a gátmetszést, a vért, azt, hogy - a sebreakció miatt - a hideg kirázza az asszonyokat. Hétvégén, amikor hazamentem, megkérdeztem nagymamámtól, hogy régebben is elvágta a gátat a bábaasszony? Ő azt mondta, hogy nem. Már akkor gondolkodóba estem, miért van ez ma másképp, mint ahogy korábban volt. Szülésznőként aztán tökéletesen megértettem, hogy a leghelytelenebb testhelyzetbe, hanyatt vannak kényszerítve a szülő édesanyák. Középiskolás koromban arra is rájöttem, milyen fontos a betegápolásban a szeretet, a jóság, az odafigyelés, a megértés, a türelem.

Szülésznői pályafutásomat a marosvásárhelyi szülészeten kezdtem, előbb gyakornok, majd Nyárádkarácsonfalván községi szülésznő voltam. Hét falu tartozott hozzám. Fiam születése után visszakerültem Marosvásárhelyre, mert akkor már nagyon nehéz volt számomra az ingázás. Amúgy gyönyörűségesnek tartom a Nyárádkarácsonfalván és környékén töltött időt. Csend volt és jó levegő. Biciklivel jártam, s közben néztem a szántóföldeket, az azokon dolgozó embereket, gyönyörködtem a falusi portákban. Nekem is volt ott egy kis kertem. Aztán a marosvásárhelyi Ady negyedbéli körzeti rendelőben kezdődött az én természetgyógyász életem. Először azzal szembesültem, hogy itt sokkal több a beteg, mint amennyi falun volt. Sőt, egyre nőtt a betegek száma. Mélyen elgondolkodtam, hogyan lehet az, hogy mi folyamatosan gyógyítunk, mégis több a beteg. Ma már tudom, milyen tényezők játszanak közre abban, hogy városon betegebbek az emberek. Mindenekelőtt a megváltozott életmód. Idővel sajnos egyre természetellenesebbek a városi életkörülmények, és az emberek mozgásszegé-nyebb életmódra vannak kényszerítve. Egyhangúbb, hiányosabb az étrendjük, felborul a bioritmusuk, terhelődik, gyengül a családi, a közösségi életük. Gyökértelenség jellemzi őket, hiszen a legtöbbjük faluról jött, az egykor egészben működött hit- és lelki életük, természetes öngondoskodásuk tönkrement. És gondoljuk csak el, hogy a régi embert el tudták temetni az esküvői ruhájában, ma pedig a növekedési hormonnal etetett állatok húsát fogyasztva hamar kihízik abból. A betegségek kialakulásának hátterében a magyarság szétszabdalásának ténye is ott van. Trianon előtt a Kárpát-medence szerves egységet képezett. Amióta kutatás céljával járom ezeket a vidékeket és a magyar egységből már régebben kiszakadt Moldvát, ahol épp ezért az itteninél is jobban konzerválódott a hagyományrend, látom, hogy a magyarság gyógyító- és egészségkultúrája teljesen egységes. Szerintem akkora sokkot jelentett számunkra a szétszabdaltság, hogy ezt még nem tudtuk kiheverni. Mindenhol fogyunk. Hiszen minden emberi lélek hozzátartozik a családja, közössége lelkéhez, ezek együtt adják a „magyar lelket". Mivel ez a lélek sérült, ma már nincs meg a korábbi életerő az emberekben. (Igaz, nagy rege-nerálódási képességet is látok a magyarságban!) A rendelőben azt is megfigyeltem, hogy karácsony vagy húsvét előtt, illetve az őszi eltevések idején nem voltak olyan sokan. Rájöttem, hogy a hivatalos orvoslás teljesen pénztárcafüggő lett. A betegek egy része ugyanis receptet íratni jött, s ilyenkor azért maradt távol, mert másra kellett a pénz. Ebben az időben viszont többet tudtam beszélgetni a páciensekkel. Arra mindig figyeltem, hogy mondjak egy-két vigasztaló, reményt adó szót nekik. Már ennyitől is optimistábban távoztak. Ebből is világosan láttam, hogy a gyógyítás nemcsak a testnek és a tüneteknek a gyógyítása, hanem a léleké is. Az egészségügyben eltöltött tizennégy év során azt láttam, hogy a lelki és szellemi gyógyítást egyáltalán nem gyakoroljuk. A népi orvoslásnak pedig éppen ez az útja.

Az ily módon való „ébredésemmel" egyidejűleg, az 1990-es évek elejétől kezdve nagyon sok természetgyógyászati módszert megtanultam: gyógynövény-terápiát, illóolajokkal való orvoslást, masszázst, csontkovácsolást, a különböző energoterápiákat, sugárérzékelést, és ugyanakkor megismerkedtem az indiai, tibeti, kínai orvoslással is. Ezeket megtanultam és kezdtem gyakorolni magamon, a családomon és egyes betegeken is. Egy ponton aztán felismertem, hogy a keleti orvoslás szellemisége és módszertára hasonlít az én magyar nagymamámtól tanultakéra. Ekkor eldöntöttem, hogy csak a miénkkel fogok foglalkozni. Néprajzi képzésen is részt vettem, és belső indíttatásból lassan elkezdtem kutatni szülőfalum környékén, majd egyre bővítettem a kört. Sőt, a Kárpát-medencén túl a világ számos országába is eljutottam. Több mint negyven olyan országban jártam, ahol magyarok élnek, és körükben is gyűjtéseket végeztem. A szétszórattatottságban élők sokszor még jobban konzerválják ezt a belső tudást. Ugyanakkor rákérdeztem a helyi orvoslásokra. Azt is meg kell említenem, hogy hivatássá vált munkám saját belső életem „következménye". Vagy annak külső kivetítődése, tükre. Az elmondottak értelmében talán nem meglepő, hogy egy ponton kiléptem az egészségügyi rendszerből. Ennek a lépésnek a megtétel ét a közben átélt súlyos betegségem is „segítette". Három napig kómában voltam, és - életem legnagyobb élményeként - részem volt a sokat emlegetett halálközeli élményben is. Azóta ez az élmény a legnagyobb erőforrásom. Érdekes, egy részét előtte lévő születésnapom körül megálmodtam.

Bár a magyar nyelv egy isteni, teremtő nyelv, a tudás nyelve, mégsem lehet szavakkal kifejezni, mit éltem át, mert azzal lefokoznám az élményt. De megpróbálom. Nagy szenvedést életem át, majd minden fájdalmam elmúlt. Alagútban haladtam. A „fényben", szeretetben, melegségben, biztonságban levést nem lehet elbeszélni. „Ott" különös „találkozást" éltem át az anyai nagymamám lelkével, azzal, aki a gyógynövényekre, a népi gyógymódokra tanított, majd édesapám lelkével is. Aranyló fénygömb formájában siklottak mellém, bal és jobb oldalamra, és megkérdeztetett: „ott" maradok-e vagy visszajövök? A fiam kilencéves volt, én 35, s tudtam, még feladataim vannak, így a visszajövetelt választottam, mire szeretteim „mögém" kerültek és visszatoltak az életbe. Azóta viszont sokkal érzékenyebb lettem, és a gyógyításhoz szükséges képességeim is erőteljesebbek lettek. Az életemet végül is a hivatalos orvoslás mentette meg, de állítom, hogy ha én nem ismerem ezt a sok öngyógyító módszert, s nem vagyok elég kitartó, ma már nem beszélgetnénk... Életem nagy ajándéka, erőforrása, tapasztalata az ebből az állapotból való visszaút is. Hittem gyógyulásomban, meg akartam gyógyulni, de az embereket is kértem, hogy imádkozzanak értem. Még a makfalvi templomban is megtették, amit én szinte „tapinthatóan" éreztem. Tudjuk, a beteg ember teste egyféleképpen „nehéz", ilyen volt az enyém is, de amikor az istentisztelet volt a templomban (én református vallású vagyok), úgy éreztem, mintha „lebegnék". Gondozóim mesélik, hogy napokig nem tudtam többet mondani, csak annyit, hogy „Miatyánk", de azt folyamatosan ismételgettem. Tehát imádkoztam.

De egy korábbi, a betegség előtt öt évvel megélt élmény is nagy hatással volt életemre. A szomszéd utcában mentem gyalog a Főtér felé, s közben imádkoztam. Édesanyám és nagymamám is ezt tette mindig, ezt gyakorlom én is attól kezdve, hogy reggel kinyitom a szememet. Ha főzök, ha mosok, ha vezetek, ha egyedül megyek az utcán, mindig imádkozom. Szóval ott, az utcán haladva valahogy volt egy belső „felismerésem", ami azt mondatta ki velem: éljek úgy minden percben, hogy ha a jó Isten a következő pillanatban visszaszólít, tudjak tisztán megállni a színe előtt. Ennek azóta is igyekszem megfelelni.

O. J.: Hagyományos református vallásúnak mondod magad, de lelkedben mintha „túlnőtted" volna a református vallás kereteit.

B. I.: Ez abban is megnyilvánul, hogy református létemre „megtaláltam" a lelkemben a Szűzanyát. Nem tudom, hogyan működik ez, de azt igen, hogy 1995-ben, az első csíksomlyói búcsús utam alkalmával alig tudtam elszakadni a kegyszobortól. Már kellett volna indulni a vonathoz, a többiek vártak rám, de én mind visszatértem a templomba és újra és újra visszaestem abba a csodálatos érzésbe, ami a szobor közelében hatalmasodott el rajtam. A Szűzanyát én a lelkem-

ben őrzöm, imádkozom hozzá, érzem a támogatását, és úgy érzem, hogy szolgálóleánya vagyok. Ezek a felismerések az én hajtómotorjaim, és azért vagyok olyan szerelmese a magyar népéletnek, a bábaságnak, a gyógyításnak, mert érzem, tudom, minden népi szertartás azt üzeni, hogy a Lélek örök. Saját történetemet tovább mesélve: kutatásaimat a bábasággal és a gyógyítással kezdtem, de az most már kiterjed az egészségkultúrára, a pneumatanra (szélgyógyászatra), a magyar térrendezésre, a konyhára, a böjtre, a jelképekre is.

O. J.: Betegségből való felépülésed után tehát véglegesen hátat fordítottál a hivatalos orvoslásnak, s a munkahelyedet is feladtad.

B. I.: Igen, hiszen annál sokkal gazdagabb és mélyebb világ kezdett feltárulni előttem. De már szülész-asszisztensnő koromban is kilógtam a sorból. Erdélyben elsőként magyar nyelvű kismamaiskolát szerveztem, amiről a székelyudvarhelyi tévések filmet készítettek, és több helyről érdeklődtek iránta. Közben folyamatosan gyakoroltam a természetgyógyászatot és a hagyományos orvoslásokat. Aztán még aktív asszisztensnő koromban diktafont vásároltam magamnak és elkezdtem néprajzi konferenciákra járni. Néprajzi képzésre a betegségből való felépülésem után jelentkeztem. És lassan kezdtem interjút készíteni a népi gyógyítókkal szülőfalumban és környékén, majd egyre tágabb körzetben.

O. J.: Hogyan találod meg az adatközlőidet?

B. I.: Először is a néprajzos kollégáimnál érdeklődöm, esetleg felhívom az orvosi rendelőt, a papot, a tanítót. Aztán van úgy, hogy csak beülök a kocsiba, megindulok egyedül, és a falu járókelőitől érdeklődöm füvesasszony, csontrakó vagy kenőember, parasztbába, cédulás bába vagy öreg szülésznő felől. Utóbbiak még találkozhattak idős bábákkal. Van, hogy azt kérdezem, él-e a faluban „jó beszédű" idős asszony vagy ember, aki ismeri a régi hagyományokat. Mindig megtalálom a legilletékesebbeket, sokszor egészen érdekes módon. Torján például mentem az autómmal, s úgy „befelé" figyeltem, magamra hangolódtam. Egyszer csak azt éreztem, hogy meg kell állnom. Mire félre tudtam húzni az autóval az útról, éppen jött velem szemben egy idős asszony két unokájával. Odamentem hozzá és megkérdeztem, ki a gyógyító a faluban. Ő ezt mondta: „Eddig anyám volt, most én vagyok". Szóval éppen a füvesasz-szonnyal találkoztam.

O. J.: Ezek szerint a népi orvoslás ma is élő dolog faluhelyen. Akkor is működik mindez, ha van orvosi rendelője a falunak?

B. I.: Persze! Ma is két párhuzamos orvoslás létezik. Főképpen a zsákfalvakban, a szórványvidékeken. Moldvában és a Gyimesekben töretlenül otthon szülnek az asszonyok. A legjobb adatközlőimhez szinte évente visszajárok. A két legnagyobb tudású füvesasszonyom Horvátországban élt, egyikük sajnos nemrégiben meghalt, ami miatt több hónapig nagyon bánatos voltam. Aztán októberben újabb nagy tudású füvesasszonyhoz vezetett a jó Isten. A Lápos-menti Domokoson járva ismertem meg Molnár Bori nénit, aki nagyon öntudatos egyéniség. A gyógyítók amúgy mindnyájan ilyenek. Valóságos „rajongóként" megyek hozzájuk, és alázattal hallgatom őket, iszom a szavaikat, lesem a mozdulataikat. Azért is vagyok olyan boldog, mert értem, amit mondanak. Értem a szellemi és lelki gyógyítást, a természetes orvoslást. Tudom, mi történik a gyógyító szertartások alatt. Minden erőmet és időmet az ilyen jellegű tanulás szolgálatába állítom. A tapasztaltakat pedig igyekszem hitelesen leírni, visszaadni. Tisztában vagyok vele, hogy ha valamit elrontok, annak a jónak a hitelét rontom, amit vissza szeretnék adni. Az írás, szerkesztés során arra is törekszem, hogy tisztasága, gazdagsága, színessége, nyelvi ízessége, lelki, szellemi vetülete is legyen a szövegnek. És hogy helyes legyen.

O. J.: Ezek az emberek csak „működtetik" az örökölt tudást, vagy tudják is, mi miért, hogyan működik?

B. I.: Is-is. Van, aki tudja, érzi a lelkében a kerek egészet, és van, aki nem minden esetben ismeri a hátterét, de elvégzi a gyógyító szertartást. Kikopóban a régi világkép. De itt az óriási kitapasztalt módszertár! Minden adatközlőmet lefényképezem, s amikor előadást tartok, vetítem az arcképüket és mondom az aranymondásaikat. Harmadik gyógyászatos könyvemben ötven adatközlő portréját örökítettem meg. Úgy gondolom, az ősi tudás megőrzői nagyon megérdemlik, hogy megmaradjanak az utókornak. A felvett beszélgetések lehallgatása, tematizálása, archiválása fáradságos, de szép munka. Jelenleg a Gyermekáldás, bábaság című könyvemen dolgozok, ebben nem kevesebb, mint tizenegy ív oldalnyi téma és alfejezet van. Amúgy a szerkesztésnél alapvető szempont számomra, hogy a bemutatott gyógymód helyes legyen. Csak ezeket teszem közzé. Ezért könyveim tulajdonképpen kézikönyvek, öngyógyításra, gyógyításra alkalmasak. Nem azt írom le - például -, hogy milyen ősi és érdekes a köpölyözés, hanem azt, hogy milyen betegségek esetén használható eredményesen. Arra is figyelek, hogy a leírtak a mai orvosi kutatásokkal összhangban legyenek. A harmadik könyvemben leírtakat például a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem orvosprofesszorai, dr. Csedő Károly, dr. Rácz Gábor, dr. Ráczné Kotilla Erzsébet kutatásaival, könyveivel támasztom alá. Igazából nem kellene ezeket bizonyítani, de megteszem, hogy a szkeptikusok is lássák. A gyógynövényeket azonosítom. Kislánykoromtól sokfélét ismerek, de van, hogy a különböző vidékeken más-más néven ismerik őket. Mindig megkérem az adatközlőimet, hogy mutassák meg, miről beszélnek. Az említettek mellett persze fényképezem, filmezem az emberek lakókörnyezetét is. Mindennek van jelentősége és értelme, semmi sincs funkció nélkül a néphagyományban. Az én munkám nagyon magányos munka. A gyűjtés, a feldolgozás és az írás is magányos tevékenység. És nem stresszmentes, hiszen izgulok, hogy egészében jól tudjam visszaadni azt, amit felgyűjtöttem. Nem tagadom, jól esne, ha támogatnák a munkámat.

O. J.: Egymás mellett látva a hivatalos és a népi gyógyászatot, mit gondolsz, utóbbinak menynyi esélye van a túlélésre Erdélyben?

B. I.: Látom, hogy szorongattatott a mai falusi lakosság, de még mindig látok benne újjászületési és megújulási erőt, az élet továbbvivésének a lehetőségét. Ezért szeretem, amikor azt mondják, hogy a székelyek még a kősziklán is megélnek. De ez talán az összmagyarságra is igaz. Amíg van földünk, erdőnk, kertünk, kemencénk, kutunk és pincénk, addig akármilyen gazdasági és pénzválság is jön, tovább tudunk élni. Különösen fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy szülőföldünkön éljünk, az őseinktől örökölt világban, amelyik komoly üzenetet hordoz számunkra. Utóbbiak miatt is szoktam mondogatni, hogy én az életben maradás tudományát gyűjtöm. Az életadás, az életkedv nagyon sérült a magyarságnál, ezért az élet megőrzésére, átadására mind tudatosabban oda kell figyelnünk. Ebben a nevelésben vagyok én a jó Isten eszköze. Hálát adok érte, hogy sokfelé hívnak előadni, így személyesen is találkozhatom az emberekkel. Különösen nagy boldogságom, hogy egyre több orvostól kapok meghívást. Orvos hívott Amerikába, Prágába, majd - több alkalommal - Magyarországra is. A kászoni körorvos felhívott telefonon, és azt mondta, könyveimet a rendelője asztalán tartja és azokból is ad tanácsot a betegeinek. A háziorvosnőm azoknak tanácsolja az általam gyűjtött gyógymódokat, akiknek nincs pénzük gyógyszerre. Azt is örömmel látom, hogy egyre több fiatal kezd felébredni a világban. Fiatal lányok, szülők jönnek el az előadásaimra és vásárolják meg a könyveimet. Mindezekből úgy érzem, a népi gyógymódoknak igenis van esélyük a túlélésre. Persze még több lenne, ha az iskolában, egyetemen is tanítanák. A kínai orvoslást viszont tanítják. Nekem nem is az fáj, hogy ezt tanítják, hanem az, hogy a magyar hagyományos orvoslást mellőzik. Nagyon határozottan úgy gondolom, hogy minden népet a saját szellemiségében és bölcsességében lehet meggyógyítani. Mire is utal az egész-ség szavunk? Szellemi-lelki-testi egységre, teljességre, örökkévalóságra.

Megjegyzem, hogy a magyarság mindig is gyógyító és tanító nép volt. Manapság annyi bajunk van a védekező rendszerünkkel, pedig a magyar népélet „immuntámogató" népélet.

O. J.: Talán nem is az egyetemi képzés megváltoztatásától, hanem a már praktizáló orvosok gondolkodásának, gyakorlatának változásától kell indulnia a reformnak. Véleményed szerint mely orvosok közelednek inkább a népi gyógyászat felé?

B. I.: Szerintem azok, akik a lelkükben megérzik, hogy a gyógyításnak nem az az egyetlen és igazán természetes útja. Akik ráébrednek arra, hogy nem csak a testet kell gyógyítani, s hogy nem csak a műszeres és laboratóriumi diagnosztizálás létezik. (Nem lehet elhallgatni, hogy az Egyesült Államokban az elhalálozások okai között a negyedik helyen szerepel a gyógyszerek mellékhatása. Sok orvos próbál ezzel is szembenézni ma.) Régebben az orvos elbeszélgetett a beteggel, rátette a kezét, meghallgatta, megtapogatta a beteg testrészt, manapság alig van idő beszélgetni, és az érintésre sem figyelnek. Pedig a hagyományos orvoslás éppen azért működik, mert embertől emberig történik, mert a beteget meghallgatják, megvigasztalják, pozitív tudatállapotra hangolják, fürösztik, masszírozzák. Az orvoslás az, hogy törődünk a másik emberrel. A beteg nem azért beteg, mert éppen nincs jobb dolga. Amikor engem megkeres valaki, előbb elbeszélgetek vele. Olyan is volt, akivel négy órát beszélgettem, mielőtt elkezdtük a kezelés megbeszélését. Egy olyan hölgy jött hozzám, akinek azt mondták az orvosok, hogy az ő betegsége gyógyíthatatlan. Én azt csináltam, hogy amikor lelkileg kicsit megemelkedett, igyekeztem azon a szinten megtartani, s aztán mind feljebb vinni, míg azt nem mondta a negyedik óra végén, hogy „Most már hiszem, hogy meg fogok gyógyulni". S erre én azt válaszoltam: „Már csak a módszerek következnek!" Miközben beszélgetek a beteggel, azon gondolkodom, miként lenne megoldható ez az élethelyzet magyarul. Az elrontott élethelyzetek azért vannak, mert nem a krisztusi úton járunk, nem a lelkünk, a sorsunk szerint élünk. A betegség képes megmutatni, mit vétettünk a jó Isten, az általa teremtett világ(unk) ellen. Amikor megértettük, hogy valamit nem jól csináltunk, igyekeznünk kell megszüntetni annak a betegségnek az okát. Az oki gyógyítás az igazi gyógyítás! Persze a beteg testet is kell gyógyítani, pihentetni, erősíteni. Ez a helyzet azért jó, mert önmagunk, a lelkünkkel való foglalkozás felé fordít, és így mélyebb önismeretre, önfegyelemre jutunk. Azt szoktam mondani, hogy a betegség nem ellenség, amit le kell győzni, hanem baráttá, szövetségessé kell tennünk, hogy általa fejlődjünk, nemesedjünk, megértőbbekké, alázatosabbakká, szeretetteljesebbekké váljunk.

O. J.: Talán éppen ez a népi gyógyászat alapstratégiája.

B. I.: A népi gyógyítók öngyógyuláshoz próbálják segíteni a beteg embert. Hogyan? Spiri-tuálisan, mentálisan, lelkileg, az immunrendszer beindítása és támogatása, valamint a test összetett gyógyítása által. Szerintem a szellemi gyógyítás a leghatékonyabb. Az imádságban való állapot a legjobb a gyógyításra, az öngyógyulásra, sőt a szülésre is. Az imádság, a fohász, a gyógyító szertartások betartása, a módosult tudatállapot elérése mellett nagyon fontos a test természetes úton való, összetett gyógyítása. A népi gyógyítóknak holisztikus a szemléletük, ők az egész embert gyógyítják. A második könyvemben bemutatott külsőrekecsini csángó asszony, Demse Kati néni például arra a kérdésemre, hogy honnan jönnek a betegségek, azt felelte: „A bajból!" Amikor azt kérdeztem tőle, a baj honnan jön, azt mondta: „A bűneinkből!" A betegséget tehát szellemi-lelki és testi okokra vezetik vissza és úgy is gyógyítják. (A moldvai magyarok a szellemi gyógyítás legarchaikusabb változatát gyakorolják.) Felsorolok néhány ésszerű gyógymódot, amellyel a testünket gyógyíthatjuk: gyógynövények használata (tea, tinktúra, fürdő, pakolás, szénafürdő, gyógy-bor, gyógypálinka, kenőcs); gyógyélelmiszerek, fűszerek, természeti elemek gyógyhatásának felhasználása (napfény, hő, hideg, váltott hőhatás, víz, agyag, iszap, levegő); manuálterápia, vagyis masszázs, csontrakás, energoterápia; vákuumterápia (köpölyözés), sajátvizelet-terápia, színterápia; ásványi sóval, lávakővel, méhszúrással, csaláncsípéssel való gyógyítás stb.

O. J.: Mindennapi táplálékainkkal is „gyógyítanunk" kellene a testünket.

B. I.: Igen, nagyon tudatosan kellene táplálkoznunk. A magunkhoz vett élelmiszerek elsősorban saját környezetünkből kellene származzanak. Az lenne a legjobb, ha saját kertünk lenne. A falusi ember talán azért is egészségesebb, mert ő maga termeszti meg a tápláléka nagy részét, és talán nem használ vegyszereket. A régi magyar konyha egyszerű volt, kevés hússal és cukorral. Még a só is a saját környezetből való volt. Ma már ezt is nagyon manipulálják.

Nem eszünk egészséges ételeket, és sajnos nem iszunk jó minőségű vizet. A csapvíz nem megfelelő fogyasztásra. A víz nemcsak bakteriá-lisan kell tiszta legyen, hanem informacionálisan is. Nagy százalékban vízből vagyunk, élő vízre van szükségünk, ezért nem mindegy, hogy a földmélyéről feltört forrásról vagy egy fáradt, fertőtlenített vezetékes vízről van szó. A forrásvíz a jó. Miért van az, hogy a városi ember mindig fáradt? Mert nem jó minőségű vizet iszik, nem jó ételt eszik, és éjszaka fekszik le. Ha egészségesek akarunk maradni, mindig feküdjünk le időben, hogy éjjeli 12 előtt tudjon újjászületni az immunrendszerünk.

O. J.: Amint azt már korábban említetted, a gyermekáldással és az életadással kapcsolatos felfogás is megváltozott mára. Kérlek, beszélj erről bővebben!

B. I.: Ezen a téren sajnos nagy változás történt. Amíg a régi ember gazdagodásként, áldásként tekintett az új életre, addig ma sokan ezzel ellentétes érzésekkel, gondolatokkal fordulnak felé. Ha egy új élet megfogan, az első kérdések egyike, hogy „vajon el tudom-e tartani?" Én nagyon hiszem annak az igazságát, hogy „ha az Isten báránykát ad, legelőt is ad hozzá". Régen azt mondták, hogy a gyermeket váró nő áldott állapotban van, „boldog" vagy „hordozós", várandós, „bölcsőre hízik", másállapotban van, és semmiképpen nem azt, hogy „terhes". Sokkal inkább „teljes" volt az asszony. Ezzel szemben ha manapság egy várandós nő nőgyógyászhoz megy, az elsőre azt kérdezi tőle, hogy megtartja-e vagy elveteti a magzatot? Erről a gyermekről elmondhatjuk, hogy abortusztúlélő. Nehéz is mondanom, de én azt figyeltem meg, hogy a mai Erdélyben inkább a református vidékek a szórványvidékek. A katolikus esküvői szertartásban ugye ott az ígéret az Isten által adott gyermekek elfogadására, s ezt talán komolyabban is veszik, ezért a katolikusok lakta részek maradtak meg tömbvidékeknek. Ahol nem fojtották meg a gyermekáldást. Ahol az istenáldást elfogadták, ott tömbmagyarságban élünk, ahol nem, nagyon szomorú a szórványmagyarok sorsa. Rengeteget sírtam a Mezőségen. Amit az ember a jó Isten és az élet ellen elkövet, annak bizony a következményeivel is számolnia kell. A várandósgondozással kapcsolatosan sem látok ma teljesen jó dolgokat. A szülés előtti időben valósággal agyonidegesítik a sok vizsgálattal az asszonyokat. Az „áldott állapot" pedig azt kívánná, hogy folyamatosan emelkedett mentális és érzelmi állapotban legyen az édesanya, s így a szíve alatt növekedő magzat védve legyen. Erre régen különösen odafigyelt a család és a tágabb környezet is. Amilyen „más-állapot" jellemzi a várandósságot, ugyanolyan módosult tudatállapotban történik a szülés is. Ezért különösen fáj nekem az, hogy ma testi szintre fokozták le a szülést. És sajnos elhitetik a nőkkel, hogy nem tudnak szülni. Pedig a jó Isten úgy teremti az asszonyt, hogy tudjon gyermeket foganni, kihordani és szülni. Ma valóságos „darálóba" kerülnek az asszonyok a várandósságuk idején, és mire a szüléshez közelednek, már meggyőzik őket a császármetszés „biztonságosságáról". Ők pedig azért is belemennek, mert félnek a fájdalomtól. Az ilyen nőkre azt kell mondjam, hogy nem vállalják fel a nőiességüket. Én is szültem. Azt a fájdalmat ki lehet bírni. Ráadásul hamar el is felejtjük. Annál sokkal többet ki kell bírnunk az életben! Sokkal hamarabb lesz légzési rendellenesség azoknál az újszülötteknél, akiket császármetszéssel segítenek a világra, arról nem is beszélve, hogy a kis jövevény már az első útjától is meg lesz fosztva. Mert a megszületéshez alkalmazkodás, alázat, életrevalóság és kitartás kell - ezeket végig kell élnie minden életbe lépő gyermeknek. Az édesanya testében pedig a méhösszehúzó hormon mellett boldogsághormonok és fájdalomcsillapítók is termelődnek, amelyek segítik a módosult tudatállapot elérését. A szülést tehát ki lehet bírni. Nem lenne szabad a félelmet kultiválni! Egyik moldvai parasztbába mesélte nekem, hogy nála soha semmi probléma nem történt. És amikor megkérdeztem, mit csinálna, ha mégis lenne valamilyen baleset vagy baj, nem válaszolt a kérdésemre. Ismét megkérdeztem, újra nem válaszolt. Amikor harmadszor futottam neki a kérdésnek, azt mondta: „Isten őrizzen!" Egyszerűen nincs a gondolkodásmódjukban, hogy valami baj történhet! Ők jobban tudják, hogy a szülés is egy isteni folyamat, és arra úgy is kell tekinteni. Nem úgy kell nekiindulni, hogy valami baj lesz, hanem Isten áldásaként látni, és egészségesen, szépen világra hozni a babát. A magyar bábaságban ennek megvoltak a módszerei és eszközei. Az imádságnak kiemelten fontos helye volt a szülésnél. Nemcsak az édesanya volt imádságos lelkületben, hanem a bába, a segítőasszonyok, a férj és a családtagok is. A születés egy spirituális élmény volt. Engedték, hogy a természet tegye a dolgát, így az anyai test kinyílt, és - mivel „az élet él és élni akar" - megszületett a baba. A születést tehát támogatni kell, és nem siettetni vagy csá-szározással megkerülni. Sokszor éretlen magzatokat vesznek ki az asszonyokból, s így beleszólnak a megszületettek egészségébe és sorsába is. Aztán pedig csodálkozunk, hogy miért van annyi hiperaktív gyermek, drogos és tévelygő ember a világban... Az én véleményem az, hogy a mai társadalmat a szülőszobán rontják el. Különösen Magyarországon rossz a helyzet ilyen téren. A szülést vissza kellene adni az asszonyoknak! A szülés mindig asszonyi dolog volt, az apa jelenléte, amit mostanság többfelé gyakorolnak, tulajdonképpen kényszermegoldás. Mert felbomlottak az asszonyközösségek, nincs közelben az édesanya, nagymama, koma- vagy szomszédasz-szony, aki ott lehetne a szülő nő mellett, így a férj marad. A születés pedig nem férfidolog! Az mindig női szféra volt - női misztérium, női beavatás. Igen, a szülés tulajdonképpen „beavatás", ami után „kiavatódtak" az asszonyok, első útjuk a templomba vezetett. A gyermekágy is megszentelt idő volt. A mi hagyományunkban szép momentum volt a „Boldogasszony poharának" kiürítése. A gyermek megszületése után a vezető bába áldást mondott, azt követte ez az aktus. Ezt a programot, a női erőt, a női oldalt vissza kellene hozni és az őt megillető helyre emelni az életben! Nem lenne háború és gazdasági válság. Hát nem egy gyermek megszületése a legnagyobb dolog a világon? Egy új életben a világ minden lehetősége benne van, és minden gyermekkel újjászületik a világ! Véleményem szerint akkor lesz újra boldog és gyarapodó a Kárpát-medence magyarsága, ha az anyák visszakapják a méltóságukat.

O. J.: Gyűjtőmunkád során nagyon sok országban megfordultál. Hogyan összegeznéd az ott szerzett tapasztalataidat?

B. I.: Hálás vagyok Istennek ezért a sok élményért. Jártam a Távol- és Közel-Keleten élő rokonainknál is. A Törökország-Perzsia-Kazahsz-tán-Mongólia-Tibet-India-Kína sávban, övezetben sztyeppei nomád lovasok éltek, arrafelé ma is tudatában vannak annak, hogy a magyarok rokonaik. Nagyon boldog voltam, amikor így fogadtak. Egyik pekingi vendéglőben például egy kínai ember rokonként szólított meg, de ugyanez volt a jászok szülőföldjén, Perzsiában, Belső-Mongóliában vagy Észak-Indiában is. Ezek az élmények nagyon megerősítették bennem, hogy nem vagyunk egyedül. A közel háromszáz fotóval illusztrált Lélekföld című úti könyvemben írok róluk is, és bemutatom, milyen párhuzamok vannak a születés, konyha, gyógyítás és egészségkultúra terén.

O. J.: Sokfelé jártál, sok kultúrát, vallást megismertél, de ezek nemhogy eltérítettek volna, inkább megerősítettek saját identitásodban.

B. I.: Utazásaim során megértettem, hogy csak a szülőföldemen lehetek igazán otthon, nekem itt kell élnem és dolgoznom. Úgy tartom, hogy az a közösség és vallás, amibe beleszülettünk, az a mi erőforrásunk. Őseink generációkon át hozzák ezt a szellemi-lelki erőt, amiből mi is táplálkozhatunk, majd - kötelességszerűen - tovább kell adnunk azt.

Fontosnak tartom a vallás, de még inkább a tiszta hit megélését és őrzését, ez segít bennünket abban is, hogy ellen tudjunk állni a sok - főleg nyugatról jövő - csábításnak. Becsüljük meg hát gazdag örökségünket, és higgyünk benne, hogy a jó Istennel, a természettel és embertársainkkal összhangban élve teljes és boldog élet vár ránk.