Jakab Gábor
fODOR SÁNDOR BÚCSÚZTATÁSA

Pontosan hét esztendővel ezelőtt, ezen a napon, április 2-án halt meg, szinte az egész világ szeme láttára keservesen kiszenvedett a nagy pontifex, II. János Pál pápa. A Salvifici doloris kezdetű apostoli levelében az emberi szenvedés keresztény értelméről elmélkedve ezeket írta: "Tudatában vagyunk annak, hogy magyarázataink elégtelenek, nem tudjuk egészen megragadni a misztériumot". A szenvedés és a halál misztériumáról van szó. Én mégis azt mondom: e kettős misztériummal kapcsolatos kínzó kérdéseinkre az egyedül megnyugtató választ Jézus keresztjében már megkaptuk. Szent Ágoston ezt így fejezi ki a papi breviárium nagyhétfőre kijelölt olvasmányában: "ő mitőlünk vette a halált, mi őtőle kaptuk az életet". Ez ugyanakkor azt is jelenti, amit a nemrég boldoggá avatott Newman angol bíboros mondott: "Isten nem veszi le ugyan vállunkról a keresztet, de elegendő erőt ad az elhordozásához". Ezért hát a jézusi kereszt számunkra nem a szenvedés és a halál, hanem a megdicsőülés és az élet jele, jelvénye és szimbóluma. Mi nem a földi véget jelentő halálban, hanem a másvilági kezdetet jelentő Életben hiszünk, abban, amit Pál apostol a rómaiakhoz címzett levelében így fogalmazott meg: "akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk". Ezért ha fáj is a szívünk szeretteink földi távozása miatt, s köny-nyeket hullatunk, kétségbe és halálos depresszióba nem esünk.

A halottak tisztességes eltemetése, az értük való imádkozás és a gyászolókkal való együttérzés elsősorban emberség dolga. Ugyanakkor jóval több is ennél, mert keresztény irgalmassági cselekedet, kegyeletteljes, mélységesen vallásos megnyilatkozás. Azért gyűltünk össze e koporsó köré, hogy néhai Fodor Sándor testvérünknek a keresztény végtisztességet megadjuk, halhatatlan lelkéért imádkozzunk és azokkal, akik őt szerették s akiket ő is szeretett, de akiktől most ideiglenesen búcsút vesz - együtt érezzünk.

A mi búcsúnk szava nem a költői nagyotmondás szava. Mi nem azt mondjuk, hogy: "emléke örökké élni fog", mert ez nem igaz, emlékét is halandó emberek őrzik egy darabig, s velük együtt emléke is eltűnik, hanem mi azt mondjuk, hogy ő maga él a magasabb rendű szellemi másik világban, Isten világában. Ezért imádkozva ajánljuk őt Isten irgalmába, hogy lelkét vegye fel a béke országába és testét támassza fel majd az utolsó napon.

A koporsóban nyugvó Fodor Sándor íróval, műfordítóval és lapszerkesztővel, vagy ahogy pályatársai hívták őt, Fodor úrral néhai Tamási Áron farkaslaki temetése okán és egy akkortájt általa adott interjú kapcsán kerültem kapcsolatba, ezt követően pedig haláláig tartó töretlen barátságba, egy, a Napsugárhoz címzett, de személyesen neki írt levél által. A levélben, mivel az írók nem búcsúztatták, nem búcsúztathatták Tamásit a kommunista rezsim terrorja miatt, afelől érdeklődtem, mi a véleménye a néhai farkaslaki plébános, Birton István ott és akkor elhangzott beszédéről, amely egyetlen, írásban fennmaradt dokumentum a nagy erdélyi írásművész hazai temetéséről. Mi tagadás, egyfajta méltatlankodásomnak adtam hangot a levélben az írótársak totális némasága miatt, és így fejeztem ki magam: "Bezzeg a pap beszélt". Fodor úr, valamelyest félreértve a "bezzeg" szóval kezdődő mondatomat, ezt válaszolta: "A farkaslaki pap beszédét szépnek és igaznak tartom, még akkor is, ha Ön megbotránkozik ezen". Mondanom sem kell, egyáltalán nem botránkoztam meg, ellenkezőleg, ugyanaz volt a véleményem, kifejezetten örültem a túlzás nélkül irodalmi rangú papi beszédnek. A régi történethez még annyit: Sütő András öt évvel később önkritikusan írta, „az idő szembekacagta a bizonytalankodva gyászolókat".

A Csíksomlyóról, illetve (saját szavai szerint) „Mária lábától" indult Fodor Sándort az irodalmi élet elsősorban kivételes tehetségű novellistaként tartja számon. Írásművészetének értékelése nem az én tisztem, de egyik-másik írásából néhány mondatot alkalmi üzenetként kiemelek, hogy ravataláról is ő okítson bennünket.

Elsőként a Büdös gödör című művéből veszek egy száraz ténymegállapítást: „Teljes bizonyosság csak kettő van. Egyik az élet, a másik a halál". A Vereség című novellájában írja Heming-wayt idézve: „Az embert meg lehet ölni, de legyőzni nem". Az idézett bölcsességet rögtön önmagára alkalmazva így folytatja: „Az Embert (így általában nagy E-vel) - nem tudom. Ez a Hemingway reszortja. De engem - le lehet győzni!" Immár kézzelfogható bizonyság szavainak igazsága mellett az előttünk látható koporsó, s benne ő, a megfáradt író, Fodor Sándor. Igen, 85 évesen végképp legyőzetett, földi élete befejezést nyert, s mint maga mondta Babitsot idézve egy interjúban: eddig mérték ki élete idejét „az égi és ninivei hatalmak".

Nagyon elgondolkodtató felismerést fogalmazott meg Az első hó című elbeszélésében is: „A beteget nem a tengő-désnek, hanem az életnek kell visszaadni". Mi éppen ezt tesz-szük, az életnek, mégpedig a nagybetűs Életnek adjuk őt visz-sza, a horizonton túli halhatatlanságnak, abban a hitbeli meggyőződésben, amit a gyászmise prefációja fejez ki ekképpen: „Vita mutatur, sed non tollitur". Az élet a halálban megváltozik, de meg nem szűnik! Ez a mi győzedelmes húsvéti hitünk, és ez volt az ő hite is. Ezért kérte az utóbbi években többször is a gyógyító szentségeket (a gyónást és a szentáldozást, legutóbb pedig a betegek kenetét), végképp kiengesztelődve e szentségek vétele által Istenével, önmagával és családjával: elsősorban festőművész feleségével, akivel több mint 60 évet tölthetett el békés, kiegyensúlyozott házasságban, Budapesten élő leánygyermekével, aki a legnagyobb odafigyeléssel ápolta őt betegsége végső szakaszában, aztán nagyra becsült vejével, imádott unokáival, közeli és távoli csíki rokonaival, valamint pályatársaival, szomszédaival, tisztelőivel és olvasóival, akiket most búcsúzóul általam, a pap-barát által Mózesként és Áronként megáld. Hadd mondjam még el, hogy amikor felmutattam előtte halálos ágyán a szent kenyeret, beszélni már nem tudott, de katona módjára magasba emelte kezét és szalutált!

Legismertebb novellája minden bizonnyal A feltámadás elmarad című. Az ugyanezt a címet viselő legújabb és egyben legutolsó könyvéből Benediktusz atya ajkára adott szavaiból idézek egy húsvét küszöbén mindenkinek szóló, üzenetértékű részletet: „Egyetlen csoda van: az élet, és egyetlen csodatevő: az Úristen. Őt imádjátok. Én csak az ő alázatos szívű szolgája vagyok, egyben a ti szolgátok is, hiszen mindnyájan az ő képmásai vagyunk. Csókoljátok az ő szent keresztjét, és szeressétek egymást, örvendjetek nagy csodájának, az életnek". Az élet, amiről ő itt beszél, a nagybetűs Élet él, és élni akar, ahogy ezt a költő-óriás, Ady is zengi. Joggal állítható az elmondottak után, hogy az ő feltámadása nem marad el!

A kereken 40 évvel ezelőtt, 1972-ben elvesztett nagyobbik lánya ideiglenes tölgyfakeresztjén ez a felirat volt olvasható: „Fodor Évike, 1954. VII. 29-1972. XII. 26.". E keresztfelirattal összefüggésben a Tíz üveg borvízből és az Egy nap - egy élet című vallomásból egy mondat még ma is mellbe vág, s ez így szól: „Az ő neve van rajta (mármint az Évikéé) - holott bennünket feszített rá a halál: édesanyját és engem". A bekövetkezett tragédia súlya alatt nem csoda, ha Mária lábától a sündisznóállásig című életrajzi regényében ezeket írja: „Én, aki annyira ragaszkodtam szülőföldemhez, aki el sem tudtam képzelni, hogy máshol temessenek el, mint Csíksomlyón - immár azt hiszem, végső nyughely dolgában is Kolozsvárhoz kötődtem, 18 éves korában eltávozott nagyobbik leánykám, Évike mellé, a kismezői temetőben". A tragédiát évtizedek teltével, éppen a keresztény hit erőt adó vigasztalása nyomán begyógyította a kegyelem közvetítette béke, a lelki harmónia, illetve az Isten akaratában való keresztény megnyugvás.

Fodor Sándor közismerten nagyon szerény, halk szavú és mégis köztiszteletnek örvendő, minden embertársát őszintén megbecsülő és szerető személyiség volt. Másokról rosszat soha, de jót annál többször és annál többet mondott. A Fekete erdő című kisregényéhez írt ajánló soraiban vetette papírra: „Vágytam és vágyom arra, hogy hallgassanak rám - de nem minden áron. Ne a hangomra figyeljenek, hanem arra, amit mondok". És mit mondott? Többek között azt, hogy „egyetlen gyűlölettel átitatott, silányul megírt, uszító írás többet árthat a béke-barátság-testvériség ügyének, mint amennyit valameny-nyi Nobel-díjas együttes kiáltványa tehet érte." Ezért fejezi be mondandóját így: „Ha félni nem is, de aggódnia manapság minden tollforgatónak illik".

Kortársuk voltam - kortársaim voltak című kötetében egy örökké időszerű, mindannyiunk okulására szóló erkölcsi figyel-mezetés olvasható: „Ítélkezni a csetlő-botló, az olykor akár súlyosan vétkező ember fölött is, a végtelen Igazság s Irgalom dolga". Milyen jó lenne ezt minden meggondolatlanul, netán „szemet-szemért, fogat fogért" alapon bosszúból ítélkező embernek alaposan megfontolnia, hiszen egyikünk sem makulátlan! Ezt követően, ugyanott, elmesél egy igen megható történetet: „A háború alatt - ezt egy pap barátomtól hallottam - egy katolikus tábori lelkész súlyos sebesülteket gyóntatott. Egy haldokló SS-katona ezt nyöszörögte neki: Atyám, én annyi rosszat tettem, annyi súlyos bűnt követtem el, hogy nekem az Úristen nem bocsáthat meg. És jót nem tettél - senkivel? Soha? - kérdezte a pap. A katona gondolkodott, majd elhaló hangon suttogta: - Egyszer egy éhező lengyel özvegyasszonynak adtam egy fél kenyeret. A pap feloldozta: - Amikor majd a Bíró elé kerülsz, mondd el neki ezt is".

Sándor bátyám, aki szintén voltál háborút viselt és hadifogságot is átélt katona, végső búcsúzóul egy ideig még itt maradt barátodként mit tanácsolhatnék neked, aki Pál apostol szavaival egyetértve magad is vallottad: „mindenki önmagáról ad majd számot Istennek"? Azt, hogy ha töprengtél is eleget életed utolsó szakaszában lefolytatott meghitt beszélgetéseink során azon, miképpen állj az ítélkező és számon kérő Bíró elé, csakis a legnagyobb hálával a tőle kapott talentumokért és teremt-ményi alázattal. De egyet mindenképpen mondj el számon kérő Istenednek, nevezetesen azt, hogy megírtad a Csipikét, mely által a tovatűnt évtizedek során annyi őszinte mosolyt varázsoltál különféle nemzetiségű gyermekek csodálkozó arcára. Írtad ugyanis ezt a művet elejétől végig abban a felismerésben és boldog hitben, hogy a gyermekek kacagásánál szebb imádság ezen a földön nincsen!

Nyugodj békében! A földi vég, illetve a vele egyidejű égi kezdet után legyen jutalmad az örök élet.