Paul Claudel
mESA ÉNEKE

Ím itt fekszem a ravatalon!
És mindenünnen, jobbról, balról fáklyaerdőt látok magam körül!
Nem meggyújtott gyertyákat, hanem oly erős csillagokat, mint holmi nagy lángoló szüzek
Az Isten színe előtt, akár a szent képeken Mária, amint visszakozik!
És én, az értelmes ember,
Látod, halálra készen fekszem a Földön, mint egy ünnepi katafalkon,
A világegyetem mélyén, és a csillagok, és a rajok és a hódolat gömbjének a közepén.
Látom az Éj rengeteg papságát, Püspököket és Pátriárkákat.
És ott fölöttem a Sarkcsillag, és oldalt az égszelet, és az űr nyüzsgő állatainak Egyenlítője,
Az, amit Tejútnak hívunk, és erős övhöz hasonlatos!
Üdv, húgaim! közületek, ragyogók!
Egy sem bírja meg a szellemet, csak mindennek közepén a Földből
Kelt ki az ember, és ti, mint millió fehér bárány,
Őfelé fordultok, aki olyan, mint a Pásztor és mint a Világok Messiása!
Üdv, csillagok! Magam vagyok! Semmilyen pap, ájtatos hívektől körülvéve,
Nem hoz nekem Viaticumot.
De az Ég kapui már
Megnyílnak, és minden Szentek serege, kezükben fáklyákkal,
Előmbe jön, körülfogva a szörnyű Bárányt!

Miért?

Miért egy asszony? miért ez az asszony hirtelen a hajón?
Minek jön, mit fog tenni velünk? Valóban szükségünk van-e rá? Csak Te!
Bennem csak Te, rögtön, amint az Élet megszületett,
Egyedül Te voltál a győzelem, és a látogatás, és a szám, és a zavar, és az erő, és a csoda, és a hang!
És a másik, az asszony, hisszük-e őt? és hogy karjában van a boldogság?
És egy nap kitaláltam, hogy életem átadom Neked,
És szűkösnek vélted. De amit tehettem,
Megtettem, átadtam magam,
És Te nem fogadtál el engem, és ama másiké lettünk.
És csakhamar látni fogom Színedet, és félek tőle,
És retteg csontom Csontja!
És Te majd kérdezni fogsz. És én is meg foglak kérdezni Téged!
Vajon nem férfiú vagyok én? Miért játszod azt előttem, hogy Isten vagy?

Nem, nem, Istenem! Hidd el, már nem kérek semmit!
Te itt vagy, és ez elég. Hallgass egy kicsit,
Istenem, hogy teremtményed halljon Téged! Aki csendedet ízlelte,
Annak nem kell több magyarázat.

Mert én szerettelek, ahogy
A szép aranyat vagy gyümölcsöt szokták, azt viszont meg kell kaparintani!
A dicsőség megveti a kíváncsit, a szeretet a vizes égőáldozatot.* Istenem, undorodom a gőgömtől!
Talán nem úgy szerettelek, ahogy azt kell, hanem csak a nagyobb tudás és gyönyör kedvéért.
És úgy kerültem Színed elé, mint aki ráébred, hogy egyedül van.
Nos hát! újra megismertem saját nemlétem, újra megízleltem, milyen anyagból vagyok.
Erősen vétkeztem.
És most szabadíts meg engem, Uram, mert elég volt!
Ismét vagy, vagyok én is! És Te vagy az én Istenem, és Te mindent tudsz.
És megcsókolom atyai kezed, és lám kezed között vagyok, mint holmi szánandó és vérző zúzalék!
Mint cukornád a henger alatt, mint törköly a présdeszka alatt.
És mivel ennyire önző voltam, büntetést szabtál ki rám,
A másik iránti borzasztó szerelmet!

Ah! most már tudom,
Mit jelent szeretni! és tudom, mennyit kellett szenvedned a kereszten, a szívedben,
Ha mindenkit úgy szerettél köztünk,
Oly rettenetesen, mint én ezt az asszonyt, és hörgés, és fulladás, és ólom!
De szerettem, ó, Uram, és ő tette ezt velem! Szerettem őt, és nem félek Tőled,
És a szerelmet semmi
Nem múlja felül, Te sem! és láttad, milyen szomjan, ó, Isten, és fogcsikorgatás,
És aszottság, és undor, és közöny
Közt lett ő az enyém. És ő tette ezt velem!
Ah! Te ismered ezt, Te aztán tudod,
Mi az elárult szerelem! Ah, én nem félek Tőled!
Nagy a bűnöm, és szerelmem még nagyobb, és csak halálod, ó, Atyám,
A halál, amit megadsz, csak a halál ér fel ezzel a kettővel!
Haljunk meg, és hagyjuk itt ez undok testet!
Hagyjuk, lelkem, és törjük szét azonnal az utálatos porhüvelyt!
Már úgyis félig össze van zúzva, fel van vágva, mint kampón a hús, lehullott, mint a férges gyümölcs.
Az ott én vagyok? az a törött báb
Az asszony munkája, azt tartsa meg magának, és én elmegyek máshova.
A világomat már lerombolta, és számomra
Nem létezett semmi, csak ő, és most engem is porig lerombol.
És íme rövidebbé teszi az utam.
Te légy a tanúja, hogy nem szívlelem magam!
Jól látod, hogy ez már lehetetlen!
És nem élhetek szerelem nélkül, és most rögtön, és nem holnap, hanem mindig, és hogy maga az élet és a forrás kell,
És maga a különbség, és hogy nem bírok már,
Nem bírok süket és halott tetem lenni!
Te is látod, hogy itt már csak útban vagyok, és mindenkinek terhére,
És hogy csak botrány és kérdés vagyok mindenki számára.
Ezért vegyél magadhoz, és rejts el, ó, Atyám, a kebeleden.

Részlet Paul Claudel Délforduló című darabjából
(Paul Claudel: Partage de midi. Première version, Paris, Gallimard Folio, 1989, 130–134.)