Interjúsorozatunkban különféle nemes ügyek szolgálatára elköteleződött embereket kívánunk bemutatni. Bízunk benne, hogy példájuk többeket követésre indít, hiszen Pilinszky Jánossal valljuk: „vakmerő szívekre, az élet mélységes szeretetére és megbecsülésére van égető szükségünk".

vAKMERŐ SZÍVEK (25)

 

Lapszámunk központi témájához illeszkedve ebben a hónapban beszélgető rovatunkban is „médiás" területre evezünk. Interjúalanyaink viszont nem szerkesztenek újságot, nem készítenek televízió- vagy rádióműsorokat, ők más módját választják a közönség/közösség informálásának: az internet világában vannak jelen. Közös bennük az is, hogy mindketten erdélyi szerzetespapok: Bőjte Mihály ferences, Pakot Géza jezsuita.

Gondviselésszerűen a virtuális világban

Ozsváth Judit: Szerzetesi és papi hivatása van. Kérem, beszélje el, miként érlelődtek, és értek (érnek) be ezek önben!

Bőjte Mihály: Gyerekkoromban szívesen ministráltam, ugyanis a baráti körömmel is a templomban meg a hittanórán találkozhattam. Azt mondhatom, hogy természetes folyamatként érlelődött bennem a természetfeletti hivatás. Úgy gondoltam, hogy az ember először kisministráns, majd főministráns, és onnan csak egy lépés, hogy az oltár szélétől középre lépjen. Gyulafehérváron érettségiztem az akkori kántoriskolában, ott szilárdult meg a tudatos döntés, hogy Isten segítségével pap szeretnék lenni. Gyulafehérvári tanulmányaim idején a gondviselés úgy vezetett, hogy megismerkedtem a ferences lelkiséggel, így született meg a hivatáson belüli hivatásom, és még a papszentelés előtt jelentkeztem a rendbe. Amikor erre 1989 után lehetőség nyílt, már papként elvégeztem a noviciátust, az újoncévet, és fogadalmat tettem a Szent István királyról nevezett erdélyi ferences rendtartományban.

O. J.: Papi jelmondata választásánál mi vezérelte? Miért éppen azt a gondolatot választotta?

B. M.: Papszentelés előtt sokat elmélkedtem, gondolkodtam, milyen jelmondatot válasszak. Végül két szentírási idézet összeollózásából jött létre: „Hűséges az, aki meghívott... Ő kent fel, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek..." (1Tessz 5,24 és Lk 4,18). A meghívás Isten kezdeményezése, de a megtartó kegyelem is tőle származik. A cél az örömhír hirdetése. Ehhez befogadókra van szükség. Ilyen csak az lehet, aki tudatában van a hiányának, vagyis szegény. Úgy gondoltam a felszentelés előtt és most is azt gondolom, hogy ez összefoglalja a papi és szerzetesi hivatásomat és az életutat, amit Istentől kaptam, és amin ő maga kísér.

O. J.: Milyen állomáshelyei, szolgálatai voltak eddig?

B. M.: A lelkipásztori gyakorlatot diakónusként Gyergyóditróban töltöttem.

Szívesen emlékszem vissza az ott töltött hat hónapra. Ez volt az első lelkipásztori „bevetésem". Egy csoport fiatal verődött össze körülöttem, nagyjából a néhai Bilibók István segédlelkész csoportjából. Elbúcsúzásomkor egy emlékfüzetet kaptam tőlük, amelyikbe mindenki írtnéhány sort. Ma is őrzöm. Azóta is többször elővettem és erőt nyertem belőle. Szentelés után két évig Vajdahunyadon voltam segédlelkész, egy évig Marosvásárhelyen, utána egy év Vajdahunyad ráadás következett. A segédlelkészi feladatok már önállóbb feladatokat is jelentettek. Kipróbálhattam magam a hitoktatás, jegyesoktatás, prédikálás területén. Pozitív élmény volt a vajdahunyadi ferences világi rendi közösség megszervezése, az elsőáldozók csoportjának a felkészítése. Kilenc éven át Déván az ún. „telepi" plébánia lelkipásztori feladatait láttam el: prédikáció, betegek, temetés, elsőáldozási-bérmálási felkészítők, esküvők, keresztelések, házszentelés, családlátogatás, szegények, építés-javítás, adminisztráció. Ebben az időszakban szorosan együttműködtem Böjte Csabával a Szent Ferenc Alapítványnál. Ugyanakkor területi zsinati munkatárs voltam. Szívesen emlékszem az itt kialakult családos csoportra, világiakkal és szerzetes nővérekkel való együttműködésre. 2000-2006 között Kolozsváron házfőnökként működtem. Itt a plébániai helyekhez viszonyítva több idő és energia jutott sajátosabb lelkipásztori területekre, mint az ifjúság, a családos csoport, a gyóntatás, a lelkivezetés. 2006. augusztus 1-jétől székelyudvarhelyi rendházunkban tevékenykedem. Mivel itt egy kis kollégiumot is működtetünk, ez jó lehetőség középiskolás korú fiatalokkal való foglalkozásra, amit másként nehezen tehetnék meg. Segít a realitásban maradni, szülőkkel, hitoktatókkal, tanárokkal kapcsolatba kerülni.

O. J.: Melyek a legnagyobb kihívások eddigi (szerzetesi, papi) életében?

B. M.: Minden új szolgálat, amivel megbíztak, kihívást jelentett. Ezek között nyilván van olyan, ami nagyobb erőfeszítést, folyamatos éberséget igényelt. Néhány alkalommal például megbízott a rend a magyarországi rendtartomány látogatásával, vizitációjával. Ez a szolgálat - a szépsége mellett - a nagy felelősség miatt sok fejtörést és nagy erőfeszítést igényelt. Egyben nagyon jó lehetőség volt a renddel, ferencesség-gel való jobb megismerkedésre és segítségnyújtásra. A legszebb lelkipásztori tapasztalataimhoz tartozik Déván a Szent Antal Ház létrehozása, működtetése, az ottani gyerekekkel való foglalkozás. Ott mindig „kéznél" volt egy gyerekcsoport, akikkel lehetett dolgozni. Rajtuk keresztül elértem a szülőket, tanítókat, a gyerekek rokonait.

O. J.: Papként mindenképpen „közszereplő", de ennél tovább ment és internetes „nyilvánosságot" is vállalt. Saját honlapot készített, majd saját blogja is lett. Utóbbiból több is. Mi motiválta ilyen irányú döntését?

B. M.: A dévai lelkipásztorkodásom idején egy ismerősöm munkahelyén ragadta meg a figyelmemet az internet nyújtotta lehetőség. Ő segített, hogy internetkapcsolathoz jussak, és elkezdtem barangolni, ismerkedni a világhálóval. Feltűnt, hogy ingyenes helyek is találhatók, ahová honlapok tölthetők fel. Kezdetben csak szórakozásból kísérleteztem, tanulmányozva, hogy ez miként is működik. Mára gondviselésszerűnek tartom az egészet. Lelkipásztorként fontosnak tartottam a hívekkel való kommunikációt, az informálást. 1999 áprilisában villant fel a gondolat, hogy készítek egy összefoglalót a plébánia életéről és tevékenységéről, ahová az elérhetőségeimet is felteszem. Így kezdett épülni fokozatosan a honlapom. Idővel kiderült, hogy egy honlap nagyon statikus, valami dina-mikusabbra van szükség. Így jött a következő lépés: a blog írása.

O. J.: Milyen témáknak ad prioritást honlapján, illetve blogjaiban? Miért éppen azoknak?

B. M.: A honlapom és az általam vezetett blogok technikailag és témák alapján is össze vannak kapcsolva, egymást kiegészítik. Az első blogbejegyzés 2007. október 31-én, egy szerdai napon történt. Ezt nem nehéz visszakeresni, mert a blog eredetileg internetes napló, és ezért minden bejegyzés mellett megtalálható az évszám, hónap, nap. A honlapomat és az első bolgot is lelkipásztori céllal indítottam. Ennek a blognak az e-Szó nevet adtam, aminek jelentése elektronikus szó, ige. Ez a lelkipásztori blog azokat szólítja meg, akik a liturgikus évhez kapcsolódóan egy-egy prédikációt akarnak elolvasni, meghallgatni. Visszahallgatható a Mária Rádióban elhangzott Ferences félóra is.

2010 őszén voltam a Szentföldön, utána indítottam az Ígéret földje című blogot. Ez olyanok szól, akiket érdekel Jézus szülőföldje. Az olvasók között vannak olyanok, akik már jártak a Szentföldön, vagy csak épp így „virtuálisan" juthatnak el. Egy harmadik blogon a ferences szent helyekről írok Ferences zarándok címen. Itt azokat célozom meg, akik a ferences lelkiség után érdeklődnek.

O. J.: Pap- és szerzetestársai hogyan fogadták ilyen jellegű tevékenységét?

B. M.: Azt hiszem, tudomásul vették, érdeklődési területnek tekintik. Van, aki felhasználja az általam készített anyagokat. Ez számomra is ösztönző, bátorító, így látom, hogy van értelme ennek a munkának. Van olyan paptestvér, aki a nagyböjt kezdetén kért anyagot tőlem, amit az interneten is közzéteszek. Véletlenszerűen az anyagot az egyik helyi tévében is viszontláttam. Így sokkal több emberhez eljutott, mintha csak a templomban vetítettem volna le.

O. J.: Papként milyen pozitív lehetőséget lát a virtuális világban?

B. M.: A missziós és evangelizációs munkában példaértékű Szent Pál apostol tevékenysége. Ő minden olyan eszközt felhasznált, ami segítette a munkában. Sokat utazott, levelet írt, üzenetet küldött az általa alapított közösségeknek, és személyeknek is írt levelet, például Timóteusnak. A történelem folyamán az egyház missziós tevékenységében mindig is használták a rendelkezésre álló eszközöket. Gondolhatunk az írott sajtóra, a rádióra, televízióra, vagy most épp az internetre. A Vatikánnak is van honlapja. Érdekesség volt, hogy a szentatya az internet segítségével a szobájából gyújtotta meg a karácsonyi díszkivilágítást Gubbióban. A ma emberéhez mai eszközökkel kell szólni, ha szót akarunk érteni. Ma az internet olyan lehetőség, ahol sokan elérhetők.

O. J.: Több éves „virtuális jelenléte" során valószínű, hogy sokan „szóba álltak" önnel. Milyen témák szólítanak meg többeket? Milyen látogatottságnak örvendenek az ön által fenntartott internetes oldalak?

B. M.: A honlapomat kb. négyezren látogatták meg. Ott található egy kérdőív, amiben rákérdezek, hogy mi érdekli az ott megfordulót. A válaszadók többsége elmélkedéseket kér, személyes beszámolókat vagy lelkipásztori anyagokat. A lelkipásztori blogomnak nagyobb a látogatottsága. A számláló közelíti a nyolcvanezret. Itt is hasonló az érdeklődési terület. Van, aki rákérdez, ha a szokásos időben nem jelenik meg a szentmise felvétele.

O. J.: Voltak-e/vannak-e olyanok, akik lelkipásztori segítségét kérték/kérik ilyen módon? Beszélje el legmeghatározóbb ilyen jelleg ű tapasztalatait!

B. M.: Az olvasóktól gyakran érkezik visszajelzés e-mailben. Hozzászólást is lehet írni a bejegyzésekhez. Előfordul az is, hogy rám kérdeznek a beszélgető ablakon keresztül. Ugyanis az e-Szó címet viselő lelkipásztori blogomról azonnali üzenetet lehet küldeni, ami a gépemen rögtön megjelenik. Ha gép előtt vagyok és van időm, válaszolok. Van olyan olvasóm, aki előszeretettel használja a lehetőséget és ezen keresztül kérdezi meg, hogy egy adott anyag mikor kerül fel. Olyan is van, hogy valamilyen elírásra hívják fel a figyelmemet, vagy ha technikailag valami nem működik helyesen. Olyan is előfordult, hogy lelkipásztori tanácsot kértek vagy anyagot kerestek valamilyen témában egy dolgozathoz. Lelkipásztori szempontból bizalmasabb dolgokban is fordultak hozzám, de ezekről nem írhatok bővebben, mert itt már a lelki vezetés területein mozgok.

O. J.: Voltak-e/vannak-e kritikusai, olyanok, akik vitatkozási szándékkal közelítettek önhöz? Kérem, beszéljen ilyen élményeiről!

B. M.: A témákkal, anyagokkal kapcsolatban kritikusabb megjegyzés is előfordult, de ezek nagyrészt megmaradtak az emberségesség határain belül. Ami nyilvánosságra kerül, azt moderálom, így csak olyat engedek ki, ami eltűri a „nyomdafestéket", de néhány ritka esettől eltekintve nem volt szükség moderálásra.

O. J.: Tapasztalataiból nyilván új ötletek, tervek is megfogalmazódtak, ossza meg ezeket az olvasókkal!

B. M.: Az internetes jelenlét folyamán megfigyeltem, hogy a tartalomközlés szempontjából emészthetőbb a rövid és tömör szöveg. Ezért ma már igyekszem a Twitteren és a Facebookon is jelezni a friss tartalmakat. Ugyanakkor azt is látom, hogy már nem is a szöveg a leghatékonyabb, hanem a kép. Ezért igyekszem akár mozgóképet is készíteni és közölni. Régóta foglalkoztat egy internetes rádióhoz hasonló megoldás, amin az általam készített, közzétett hanganyagok lennének elérhetők, de ez még várat magára.

O. J.: Milyen gondolatai, javaslatai vannak az egyház virtuális jelenlétével kapcsolatosan?

B. M.: Azt tapasztalom, hogy a templomunk honlapján közzétett aktuális információkat az idősebbek nem igazán olvassák, ők a személyes jelenlétet tartják a legfontosabbnak. A fiataloknál éppen fordított a helyzet: őket gyorsan el lehet érni ezen az úton, de ők meg a templomba járnak kevesebbet. Az internet kétségtelenül a fiatalabb nem-zeték elérésére alkalmas. Mára nagyon megváltoztak a kommunikáció lehetőségei, így az egyház sem kommunikálhat kizárólag hagyományos módszerekkel. Az nyilván elmondható, hogy semmilyen tartalom nem lehet annyira vonzó és színes, mint a való élet. A virtuális világnak is személyközpontúnak kell lennie, és a valóságos világot, Isten országát kell építenie.

A közösbe szeretnék betenni

Ozsváth Judit: Kicsoda Pakot Géza?

Pakot Géza: Egy szent. Ez az egyetlen tartós valóság, amit meg tudok ragadni magamból. Minden más csupán röpke tünemény, ideig-óráig tartó önámítás. E valóságom az elmúlt 44 év során több alapformát öltött. Farkaslaki székely, gyerekként keresztelt katolikus, kisebbségben élő magyar, külföldön élő munkavállaló, jezsuita szerzetes és pap stb. alakjaiban nyilvánultam meg. A segítségül szolgáló helyszínek is sokat változtak, mígnem alig több mint fél éve Marosvásárhely vette át ezt a szerepet.

O. J.: Kérem, nevezze meg élete jelentősebb fordulópontjait! Milyen belső elmozdulásokat hoztak ezek?

P. G.: Első emlékeim egyike, amint a szénégetéssel foglalkozó szüleim éjszaka magukkal vittek, és két hasábfa közé feküdve szemlélem a tüzet és a távolban mozgó sötét emberalakokat. Bevillant még alig hároméves fejemben az első mély gondolat, és átjárta testemet a létezésem komoly kihívása. Tudtam egyből, hogy ez az én harcom lesz. Kés ő bb katonaként betegségtől teljesen legyengülve rájöttem, hogy valamiféle külső segítség nélkül nem megy ez nekem, és elkezdtem kötögetni szövetségemet Istennel. Szükségem volt a küzdelmem hátterében biztonságot nyújtó kézre. Szentelé-sem ünnepe cseng vissza még bennem, látom, amint családom, szülőfalum népe és világtájakról érkezett barátaim részesülnek abban, amit létre segítettek. Tartozásom és hálám kötelez, vagy ahogyan Tamási nyomán mondhatom, nem térhetek ki a hűség elől.

O. J.: Mit gondol az igazi találkozásról?

P. G.: A találkozásban, akárcsak a szép hajfonatban, egymásé lesz az akarat, a gondolat, az érzés és a test, és megszólal a találkozásból születő küldetés. Attól lesz igazi, hogy mindezt alátámasztja a hit. Sok találkozás van, de csak egy típusa igazi, mert örök életre vezet.

O. J.: Mit gondol a szóról?

P. G.: Teremtő erőt hordoz, amelyet Karl Rahner rendtársam nyomán mondhatom, hogy az Isten szóból nyer el minden szavunk. Egy szó is elég a boldogsághoz, mert az élményt a legkisebb lángon, de életben tudja tartani, miközben a valóságot a maga teljességében fel tudja tárni előttünk.

O. J.: Mit gondol a találkozásról és a szóról együtt?

P. G.: Emberi valóságunkban egyik a másikra utal, és egyik a másikat keresi. A szó megtestesül, amikor a színről színre látásban elérkezik a találkozás. A találkozásból pedig egy újabb szó fakad, amely azt fejezi mondja a másiknak, hogy legyél. Ez a teremtés szép pillanata.

O. J.: Hosszú ideje jelen van a virtuális világban. Milyen módo(ko)n? Miért?

P. G.: Korosztályom belenőtt az új lehetőségekbe, és már majdnem a kezdeteitől fogva elindultam e világ felfedezése felé. Először korábbi lehetőségeim meghosszabbításának tűnt, és úgy kezeltem, mint a kapcsolattartás új formáját. Éppen ezért mindig személyes kapcsolatot jelentett azokkal, akik a másik oldalon valósan vagy feltételezhetően voltak. Eközben persze az önkifejezés és önfejlesztés eszköze is lett e világ számomra, akár a honlapszerkesztés, a blogírás vagy a társasági oldalak nyújtotta lehetőségeken keresztül.

O. J.: Meséljen erről a személytelenül személyes világról!

P. G.: Egyik legfontosabb hozadéka abban fejeződik ki, hogy egyre sekélyesedő képzeletvilágunkat felszabadítja, mintegy kiterjeszti, engedi létezni. Ez korunk vágyakozásával cseng egybe, amikor levetve a korlátokat szabad akar lenni az ember. Lehetőségeink tudatába kerülünk általa, még ha nem is tudunk mindent személyesen kihasználni. Van ebben a világban egy fiatalos lendület, amely valóságunk kiterjesztésének, és így világképünk gazdagodásának szolgálatában áll. Vissza- vagy bevezet az álmodozó fiatal világába, aki sok mindent elképzel jövőjéről, mielőtt valamelyik valóságnál megállapodik. Ha személytelennek is tűnik, mégis nagyon személyes életutakat kísér és ihlet meg.

O. J.: Ebben a világban teljesen a leírt szavakra „bízza magát"... Elég ez? Mire elég ez?

P. G.: A legfőbb törekvésem, hogy felelősséggel tegyem, amit teszek, mert igazából nem magamat bízom a szavakra, hanem sokkal inkább az olvasót bízom rájuk. Ez nagy felelősség, főként ha nem tudom, hogy kihez kerülhet el írásom vagy bejegyzésem. Aztán jönnek a visszajelzések élő találkozások alkalmával, néha szavak vagy számok formájában, amiken én egészen meglepődöm, és keresem, mikor és miként írtam le azokat. Ilyenkor láthatom, miként alakítja az illető ember képzeletvilágát, és örülök, ha ez legalább annyit segít, és arra bátorítja, hogy bekapcsolódjon ő is a párbeszédbe. Sok esetben más értelemben használja ugyanazokat a szavaikat, de a jó benne, ha kapcsolat létesül.

O. J.: Kérem, beszélje el (ha teheti) legjelentősebb virtuális élményeit!

P. G.: Nagyon jó hatása volt életemre, amikor más országokban élve ez az élettér visszacsatolást jelentett gyökereimhez. Akár egy ismeretlen bejegyzése is erőt adott, amikor több ezer vagy tízezer kilométer választott el az otthontól. Más országban élve egységesül a múltunk, és a gyökereink kiterjednek mindazokra, akik valamiképpen érintettek életünkben, pedig sokszor nincs több közös bennünk, mint az anyanyelv vagy a történelem. Ugyanígy az én közzétett tapasztalataim sem csupán az enyéim maradtak, hanem mindenkié, aki részt vett ilyen módon életemben. Távoli bejegyzéseim azt írták le, ahogyan nem csupán én, hanem általam az olvasó is találkozott teljesen új valóságokkal. Ott távol nem csupán magunkat képviseljük, hanem egy nép képviseletében hódítunk meg újabb valóságokat. Eközben pedig mi és népünk eggyé válunk azok számára, akik sok esetben először és utoljára találkoznak magyarral. Mély élmény befogadni, szavakba formálni és eljuttatni másoknak ezeket a valóságokat.

O. J.: A blogger (például) kitárulkozik, felkínál, ad és - nyilván - kap... Milyen lehetőséget lát ebben a kommunikációs formában az - önmagunk béklyóitól felszabadító - örömhír terjesztéséhez?

P. G.: Hitelességet kereső fiatalok vesznek körül itt a marosvásárhelyi egyetemi lelkészség keretén belül is. Erre a keresésre válaszolni nagyobb tömegek számára is higgadtabban lehet, amikor megvan a szoba csöndje és az elmélyedés lehetősége. A fő mozgatórugó számomra annak a tudata, hogy van belém oltott érték, amit ha nem hozok fel a felszínre, akkor olyanná lesz, mint ami nem is létezik. Tanúságtételünk sokféle lehet, és ennek egyik formája az, amikor bátran olyanokkal is megosztjuk magunkat, akikhez a fizikai korlátok miatt soha nem érnénk el a valóságban. Akár intézmény, közösség vagy személy hasznosnak találhatja e tér adta lehetőségeket.

O. J.: Ha lehetőség, akkor felelősség is... Ön hogyan látja ezt?

P. G.: A felelősség igazán ott jön be, amikor a virtuális térből előlépnek valódi hús-vér emberek, akikben folyamatok indultak el ott bent, és szeretnék ezt a valóságban is megélni. A kihívás ilyenkor az, hogy tudok-e olyan közösséget alakítani számukra és velük, amely fenntartja a virtuális tér szabadságát, miközben további építő hatást gyakorol a résztvevőkre.

O. J.: „Olyan módszerre van szükség, amely az ige hatalmát a gondolat válságán keresztül a tett erejébe tudja átvitetni. A szót a gondolatban fel tudja hevíteni" - mondja Hamvas. Miként látja, a virtuális világban hogyan „robbantható" (tetté) a szó?

P. G.: Ez a felelősségünk második része, ami abban áll, hogy felszabadítást, képzeleti térbővítést hozó, ne pedig kötöttségeket kialakító folyamat részesei lehessünk. Ez mindkét részről igaz, hiszen a bejegyzést közzétevő és a felhasználó egyaránt bezáródhat a keletkező világba. Ebben a folyamatban rendalapítónk egyik meglátását is igénybe vehetjük, aki arra biztat, hogy jól figyeljük meg a folyamat lejátszódását magunkban. Amennyiben a kezdet, a folytatás és a végkifejlet is jó, akkor jutunk el oda, ahová akartunk. Jó tehát látni, hogy milyen ige áll mögöttünk, milyen gondolati rendszerben dolgozzuk fel azt, és a tetteink miként jelentenek éltető nyitást a világ felé. A Szent Ignác-i hagyomány egy azok közül, amelyek ennek a megkülönböztető folyamatnak a dinamizmusába vezetnek be.

O. J.: Milyen tettek vezetnek a szabadsághoz?

P. G.: A bátor tettek, amelyek által akár valós, akár bennünk szunnyadó virtuális világunkkal képesek vagyunk megütközni. Fontos, hogy magunk alakította krízisekbe menjünk bele, azaz folyamatosan felülvizsgáljuk életünk minőségét és mi alakítsuk annak irányát. Életünk a folytonos megújulás tetteire vágyik, és ezek a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség aktív felvállalásán keresztül tudnak leginkább felszínre törni. Alapítónk, Loyolai Szent Ignác szerint annyira haladunk előre életünkben, amilyen mértékben képesek vagyunk kilépni önakaratunkból, önszeretetünkből és önérdekünkből. Közös tapasztalatunk, hogy ha mi nem lépünk ebbe az irányba, akkor is előáll a krízis életünkben, de ez esetben mindig csak futunk magunk után, azaz rájövünk, hogy tényleg virtuális térben éltünk a krízist hozó tapasztalat előtt.

O. J.: „Szavak - találkozás - felszabadítás" működhet hát a virtuális világban?

P. G.: Ma egyre inkább ez a virtuális tapasztalat adja az alapját életünk sok vonatkozásának. Ha belehallgatunk egy előadásba, prédikációba, vagy beleolvasunk egy cikkbe vagy könyvbe, vagy akár a fiatalokkal társalgunk, hamar rájövünk, hogy nagyon sok utalás a virtuális térből származik. Következtetéséként azt vonhatnánk le, hogy ténylegesen felszabadítást hozott emberek számára az ott töltött idő, és annak nyomán váltak képessé saját magukat, gondolataikat és tetteiket újrafogalmazni a közösségben.

O. J.: Milyen tervei vannak a virtuális térben?

P. G.: Örömmel jelen lenni és ünnepelni azt a valóságot, ami talán az emberiség történetében a legközelebb vitt minket ahhoz a tapasztaláshoz, amely a Szentlélek mindenkire kiáradó működéséhez hasonlít. A közösbe szeretnék betenni, hiszen folyamatosan abból részesülök.