Lőrinczi Károly
tESTÜNK NÉMA SIKOLYAI

Egy kicsit a nagypénteki liturgia hatása alatt maradt a lelkem egy része. Azt hiszem, most is hallom a dallam szárnyaira kapaszkodó háromszori kiáltást: „Íme, a szent keresztfa [...] rajta függött valaha..." A fokozatosan lehulló lepel feltárta az Úr keresztre szegezett szent testét. Aztán következett a hódolat. Térdhajtással fejeztük ki tiszteletünket a kereszt előtt. Amint a kereszt előtt térdeltem és szemléltem Üdvözítőmet, azon elmélkedve, hogy meghalt a kereszten értünk, mindannyiunkért, eszembe jutott édesapám. Érte is meghalt, hogy megnyissa számára az üdvösség kapuját. Emlékképeim közül halvány színekben megjelent az arca, annak ellenére, hogy immár több évtizede elköltözött közülünk Isten országába. Nagyon hosszú ideig nem tudtam feldolgozni azt a veszteséget, amelyet az ő halálával kapcsolatban éltem meg.

Egyik mesteremmel beszélgettem apám haláláról. Többek között a következő szavakkal szakadt ki belőlem a panaszkodás: miután kétszer is megműtötték, édesanyám több hónapig gondozta apámat tehetetlenül ágyhoz szegezettségében. Aztán hírtelen és igen váratlanul meghalt. Mesterem a következőket jegyezte meg a történetemre: a gondok éveken keresztül apám fejébe gyűltek anélkül, hogy azok megoldódtak volna. Csak bur-jánoztak, gyűltek, szaporodtak, s ezek az elburjánzott gondok az agysejtjeiben tényleges tumorrá alakultak az idők folyamán.

Akkor nem értettem mesteremet. Ám értetlenül, mégis emlékeim közé rejtettem szavait, átmentve mindig a jelenbe hosszú éveken keresztül. Most már tudom, hogy nemcsak a lelkem, hanem a testem is az életem krónikása. De testem nemcsak az életem krónikása, hanem sokszor hangos könyve is. Hogyan is van mindez? Testem egyik drága kincsem, és mégis be kell látnom, hogy nem törődöm vele, nem figyelek kellőképpen rá, elhanyagolom. Ugyanakkor elvárom, hogy jól működjön, hogy egész életemen keresztül kifogástalan legyen minden testrészem. És ha netalán testem tüneteket produkál, felháborodom vagy zúgolódni, méltatlankodni kezdek, és nyomban befogom a száját.

Az már közismert dolognak számít, hogy nem hallgatjuk meg egymást, hogy nem figyelünk egymás szavára, még kevésbé egymás panaszára. Nem is igen merjük megfogalmazni igazi gondjainkat, gondolatainkat, nehogy megsérüljünk. Viszont kevésbé ismert - véleményem szerint -, hogy testünk hangos kiáltásait is igyekszünk még hevesebben elhallgattatni, elnémítani. Bármi fáj, nyomban a jól csomagolt gyógyszeres dobozhoz nyúlunk, fájdalomcsillapítókkal tapasztjuk be testünk fájdalomnyelvén szóló száját, esélyt sem adva testünknek, hogy kifejezhesse magát, elmondhassa, mi ellen tiltakozik, mire akarja felhívni a figyelmünket, milyen veszélyjósló próféciát szeretne megfogalmazni.

Pedig megvan minden oka, hogy beszéljen, hisz nemcsak a lelkünk életünk krónikása, hanem a testünk is. Mindkettő beleölelkezik életünk eseményeibe, sokszor oly mélyen, hogy azt mi legtöbbször nem is gyanítjuk. De hogyan prófétálhat a testünk, hogyan szólhat sorsunkról, akár jövőnkről?

A csecsemőmegfigyelések arról szólnak, hogy a kezdetekben testi érzeteken keresztül fogjuk fel a körülöttünk lévő világot, érzékeljük kapcsolataink minőségét. A közelség, puhaság, melegség, ellazultság idővel érzelmi tapasztalattá születik, a kellemetlen élmények kellemetlen érzelmekké válnak. Ha már a beszédkészség művészetét elsajátítottuk, mindezek részben verbalizálódnak, szavakat öltve nyelvünkre fogalmazódhatnak. Azonban mindig marad egy rész, amelyet a nyelv nem hódíthat meg, amely nem fogalmazódik beszéddé. Testünk élménye, emléke, annak egy része nem tud szavakat ölteni, nem tudjuk beszéddel kifejezni, megfogalmazni. Ezek rejtve maradnak a test

zugaiban, csupán kinesztetikus nyelven hajlandóak megszólalni. Másképpen fogalmazva tüneteket produkálnak. Amikor a „szenzitív test" (érzékelő test) mondanivalója képtelen az „érzelmi test" nyelvén megszólalni, esély sincs arra, hogy mindez a „szimbolikus test" elmondható, kifejezhető nyelvében tudatosuljon és váljon kezelhetővé, akkor minden készen áll arra, hogy a kisebb-nagyobb érzelmi konfliktusok, elakadások, emlékelőtörések kellemetlen testi tünet formájában jelenjenek meg számunkra.

Tüneteink tehát valójában műalkotások, megrendítően őszinte önvallomások, amelyeken keresztül mégiscsak kifejezzük azt, ami kifejezhetetlen. Mindez egyszersmind lehetőség is az önmegismerésre és a személyes fejlődésre. A szenvedés - többé-kevésbé - az emberi élet része, de úgy vagyunk megalkotva, hogy míg az értelmetlen szenvedést rosszul viseljük, ha a kín, a fájdalom értelmet kap, el tudjuk kezdeni mozgósítani magunkban az öngyógyítás kreatív erejét.