Ninna Edgardh Beckman
a NŐARCÚ EGYHÁZ MINT A SZOCIÁLIS GYAKORLAT KIFEJEZŐJE

 

Írásom tapasztalati oldalát egy a Jólét és vallás nevet viselő összehasonlító európai projekt eredményei képezik. A Jólét és vallás európai perspektívából projekt (Welfare and Religion in a European Perspective) nyolc európai országban zajlott 20032006 között. Írásom a projekt zárójelentésén alapszik. Kiindulópontjaim elméletibb vonatkozásai egy szembeállításra épülnek: az ekkleziológiai elmélet teljes mértékben a férfiak területeként van elkönyvelve, az ekkleziológiai gyakorlat pedig mint a nők „területe". Sok ember számára magának az ekkleziológiának a jelentése titokzatos, kódolt. Pedig lényegében nagyon egyszerűen megmagyarázható úgy, mint az egyház saját önazonossága megértésének a teológiája.

Az ekkleziológia tárgyalható elméleti vonatkozásban, de operatív módon is elemezhető, ahogyan ez az egyházi gyakorlatban történik. Az alkalmazott egyháztan elemző fogalom annak megértésére, mi az egyház, mi rejlik s minek kellene lennie az egyházi gyakorlat mögött. Így tárgyalom ezt a témát a jólét és a vallás összefüggéseit vizsgáló projektben gyűjtött anyagok segítségével. Munkaterületünkön keresztül széleskörűen dokumentáltuk Európa-szerte a nagyobb egyházak bonyolult szociális gyakorlatait, köztük a római katolikus, ortodox és különböző protestáns tradíciókban, a német egyesített lutheránus-református és az északi lutheránus (http://www.student.teol.uu.se/wrep/) egyházban. A szociális munkát a legtöbb európai településen mindennap végzik - leginkább a nők. Ebben az értelemben akár úgy is le lehetne írni, hogy ez „az egyház női arca". Ez az „egyház" ritkán ad ki sajtóközleményeket, az egyházi intézmények nem szentelnek rá sok figyelmet, még ritkábban kerül az egyetemi tudományos kutatások célpontjába. Vajon milyen mértékben lehet, érdemes egy gyakorlatról úgy beszélni, mint „az egyház arcáról"? Mi lehetne a következménye annak, ha valóban ekkleziológiai kontextusba helyeznénk e kérdést? Vajon milyen kapcsolat alakulhatna ki e között az egyház között és olyan feminista ekkleziológiai elképzelések közt, mint amilyen például az Elisabeth Schüssler Fiorenza által kifejlesztett „nő-egyház (né/mber egyház)" fogalma vagy víziója? Írásom az ebben a gyakorlatban rejlő lehetőségeket vizsgálja, rámutat e lehetőségekre mind szociális, mind egyház(tan)i viszonylatban.

Esettanulmányaink dokumentálták, hogy a szociális gondozás szakterülete az egyházakon belül erősen nem(ek)hez kötött, jól meghatározottan elkülönített, körülírt női és férfi szerepekkel. A nőket elsősorban a kapcsolaton alapuló gondozói munkában, míg a férfiakat technikai és szervezői szerepekre, a döntéshozásra alkalmazzák.

Vizsgálatunk során úgy találtuk, a szociális gondozást kissé ellentmondásosan kezeli az egyház(ak)ban: egyrészt nagyra értékelik teológiailag és retorikailag (elméletben), másrészt igazából kevéssé értékelik anyagilag, pénzügyileg (keveset szánnak rá) és „hatalmilag" (azaz akik e területen dolgoznak, azoknak nincs a döntéshozásra befolyásuk). Ráadásul az egyházi szociális munka nemek szerinti elrendezését és szerepelosztását természetesként, nyilvánvalóként fogadják el, szinte sosem kérdőjelezik meg e beosztás jogosságát.

A projektünk főkérdése arra vonatkozott, hogy a nagy európai történelmi egyházak milyen szerepet vállalnak a jelenben, és milyen szerepük lehet a belátható jövőben az európai jóléti rendszer megszervezésében. A nemi szerepek perspektívája is bekerült a projekt szempontjai közé, és lehetséges volt annak vizsgálata is, hogyan kezelhető és kezelendő az a helyzet, hogy az európai gondozási készletben fenyegető hiányok mutatkoznak (különösen az utánpótlást illetően), ami annak tudható be, hogy a szociális gondozás megszervezése elsősorban női feladat, de anyagi és presztízsvonzata igen csekély, és szociális szerep, társadalmi befolyás szempontjából is leértékelt terület.

Egész sor ok van arra, hogy az egyházak a jólét elsődleges ügynökei legyenek:

• először is az egyház(ak)nak vannak a szolidaritás és gondozás értékeinek megőrzésére vonatkozó hagyományai az egyre erősödő piacorientált 21. századi Európában is; a szegények és betegek gondozásának hangsúlyos teológiai megalapozottsága fellelhető mind a Bibliában, mind az egyházi hagyományban; ezekre alapozva az egyháznak lehetősége van úgy cselekedni, mint ellenkultúrának, prófétai szavát hallatva, ugyanakkor pedig tényleges szolgáltatást is nyújtva;

• másodsorban az egyházaknak széles intézményi keret áll a rendelkezésére, humán-, pénzügyi és logisztikai erőforrásokkal, amelyek mind készen állnak arra, hogy ellássák mindazokat, akik más rendszerekből ki vannak zárva; az egyes egyházak pénzügyi helyzete eltérő, de más szervezetekhez, jóléti intézményekhez hasonlítva e vonása mindeniknek megvan;

• harmadsorban a kutatásban részt vevő egyházakhoz tartozó népesség szám- és részarányaira vonatkozóan az egyházhoz tartozók, egyházi hozzájárulást fizetők elsöprő vagy legalábbis nagy arányt mutatnak: Angliában 50 százalék, Görögországban 95 százalék fölötti; támogatottságban egyetlen más szervezet sem képes felvenni a versenyt az egyházakkal;

• negyedsorban Európában általánosan elvárják az egyházaktól, hogy a társadalmilag elmaradottabb, a társadalomból kizárt, kihulló gyengék, elesettek csoportjaival foglalkozzanak.

Vannak továbbá más okai is az egyháznak az egyre inkább szekularizálódó Európában, hogy pozitívan válaszoljon a növekvő szociális kihívásokra. A teológiai okok mellett részvételük erősítheti támogatottságukat, elfogadottságukat, amely a késő modern társadalomban veszélybe került. Van ugyanakkor egy rizikólista is, amely a nemi szerepekkel is kapcsolatban áll, s amely megfontolandó, amikor az egyházakkal szembeni növekvő szociális jellegű elvárásokról beszélünk.

• Az első kockázat az egyházak legtöbbjének konzervatív hagyományaira vonatkozik, olyan konzervatívan kezelt kérdésekre, amelyek a nemi szerepekkel, a szexualitással és a családdal állnak kapcsolatban; a kockázatot az jelenti, hogy az egyháznak megnövekedett szerepe a nemek egyenlőségének elvei ellen hathatnak, ez pedig szorosan kapcsolódik a családok jólétének javításához. Meg kell jegyeznünk, hogy a nemek egyenlősége napjainkban formailag elfogadott érték az európai politikában, de gyakorlati megvalósulása Európa-szerte bőven hagy kívánnivalót maga után. Ez azt jelenti, hogy az egyházaknak mint társadalmi szereplőknek a hitelessége nem különíthető el a nemekre, a családra vonatkozó álláspontjuktól.

• Másodsorban az egyházaknak most rendelkezésére álló források mind anyagi, mind munkaerő vonatkozásában szorosan összefüggnek a nők önkéntes munkájával, ám ennek az a kockázata, hogy ez csupán időleges, mivel az egyházi taglétszám csökkenésével és a nők iránti munkapiaci kereslet növekedésével csökkennek e téren a lehetőségek.

• Harmadsorban egy lehetséges nézeteltérés rejlik az egyházak mint a jólét területén való gondoskodók iránti megnövekedett igény és az egyház prófétai szerepe között, s ez a nemi szerepek szempontjából különösen fontos. A nők, bár jelentős a hozzájárulásuk, mégsem kapnak elegendő vagy megfelelő szerepet, befolyást, elismertséget és tiszteletet a döntéshozásban és a társadalmi szerepek vonatkozásában. Ez pedig az egyházak prófétai szerepét, annak a közvélekedésben való elismertségét korlátozza, csökkenti.

Mindezek a pontok projektünk előfeltevéseiből és eredményeiből nyújtanak ízelítőt. Most áttérek az ekkleziológiai vonatkozásokra. Európában az egyházak nagyobb részének a nemi szerepek kérdéséhez való viszonya ellentmondásos és sokrétű, ezért nem könnyű minderről világos keretek közt, egyszerűen beszélni. Esettanulmányaink világosan szemléltetik ezt azáltal, hogy a vizsgált egyházi döntéshozó testületekből egyformán hiányoznak a nők. Ugyanakkor a templomok tele vannak n őkkel, akik önkéntes kiszolgáló tevékenységek egész sorozatát végzik, és úgy tűnik, ebben értelmet látnak. Az egyházak több vonatkozásban igen konzervatív álláspontra helyezkednek, más kérdésekben meglepően radikálisak. Ugyanakkor éppen konzervatív pozíciójuk sokszor megkérdőjeleződik. Az egyházi hierarchia autoritását az individualizáció és a szekularizáció alapjaiban rengeti meg, ugyanakkor ezt belülről is megrázzák a különféle botrányok és új vallási mozgalmak, törekvések. Hogy az esettanulmány eredményeiről és ezeknek az ellentmondásos valósággal való kapcsolatáról tudjunk tárgyalni, egy tipológiát használok, két egyháztípust, amelyek egymás mellett élnek, és néha versenyben állnak egymással az európai egyházakon belül. Ezek ideáltípusok, s nem a konkrét egyházak egyikét vagy másikát jelenítik meg. E tipológia bevezetésével az a célom, hogy az eredmények interpretációját - egyet a több lehetőség közül - lehetővé tegyek, s hogy az eredmények alapján beszélni tudjunk egyáltalán az egyházak jövőjéről Európában, az egyházaknak Európa jóléti vonatkozása megszervezésében betölthető szerepéről.

A bemutatott két típus úgy áll kapcsolatban egymással, mint az Edgar Rubin-féle pszichológiai leírás, rajz, amely látszólag egy vázát mutat, de amelynek körvonalai ugyanakkor két egymás felé forduló arcot is kirajzolnak (lásd alábbi képünkön). Rubin azt próbálta szemléltetni, hogy ránézéskor vagy a vázát, vagy az arcokat látjuk, de soha nem vagyunk képesek a kettőt egyidejűleg észrevenni és szemlélni. Azt hiszem, ez igaz az általam vázolandó két egyháztípusra is.

Az első egyháztípust - ezt egy, a központban helyezett kehellyel szemléltetem - „a férfiarcú egyháznak" hívom, mert elsősorban férfiak képviselik, a férfi vezető áll a központban. Ez az egyházkép vagy típus az, amelyet sok feminista teológus írt le és kritizált az utóbbi évtizedekben a sztereotípiái miatt; e sztereotípiák megtalálhatóak a médiában és a világi retorikában is. Ebben az egyházban a férfiaké a vezető szerep, a férfiak joga és autoritása a hagyományt magyarázni és hivatalosan képviselni, megjeleníteni. Hierarchikusan strukturált és erős egyházi intézmények által képviselt egyház ez, helyi szinten a plébánia/parókia jeleníti meg. A nőknek és a laikusoknak (világiaknak) általában alárendelt szerepük van, amely szellemesen így foglalható össze: „fizess, imádkozz és engedelmeskedj". Ezt az egyházképet a teológusok azzal is legitimálják, hogy a nők számára a gondozó szerepkört írják elő, de nem engednek teret a nők hivatalviselésének. Ez az egyháztípus elsősorban a liturgiában valósul meg és nyilvánul meg, válik láthatóvá. A dogmatikus hit központi szereppel bír az egyházi önértelmezésben. Etikai téren a konzervatív állásfoglalás jellemzi.

A férfiarcú egyház elemei viszonylag könnyen azonosíthatóak az esettanulmányok anyagaiból, néha a erő-struktúrákra és képviseletre vonatkozó statisztikai adatokban, de gyakrabban az egyházaknak önmagukkal szemben állított elvárásaiban, az egyház tagjainak zárt köreitől a megkérdezett nyilvános képviselőkig, különböző szervezettípusokban és népességcsoportokban. Ezek az elvárások néha pozitívak, azt várják el, hogy az egyházak a hagyományos ideált jelenítsék meg, de hasonlóan gyakran van negatív vonatkozása, amikor arra vonatkozik, hogy az egyház lemarad egy bizonyos helyzetben. Vagy arra várnak, hogy visszatér arra az időre, amikor „nagyapa az első óráját vásárolta", ahogyan azt egy finn megkérdezett nyilatkozta.

A második típust - képileg két női arccal ábrázolom - én a „nőarcú egyháznak" hívom. Ezt elsősorban nők képviselik, nők, akik fontos és eléggé idealizált szerepet töltenek be ebben az egyházban mint gondoskodók. Amennyiben az egyházban a nők a vezetők, akkor a vezetésük korlátozva van bizonyos szintekre és/vagy speciális területekre. A vezető szerepük lehet lelkészi szolgálat, de leginkább az önkéntes munkában, egyesületekben, laikus mozgalmakban és szerzetesrendekben vagy a plébániai csoportokban fejeződik ki. Ez az egyház elsősorban nem liturgikusan és dogmatikai szinteken fejeződik ki, hanem a szociális gyakorlatban, amely a mások iránti mély elköteleződést jelenti, itthon vagy külföldön. A nőképű egyház a Bibliában és a hagyományokban gyökerezik, de kevert karaktere van, amely képessé teszi akár arra is, hogy hagyományos intézményes kereteket öltsön, de arra is, hogy más egyházi struktúrák formájában nyilvánuljon meg. Etikai vonatkozásban hajlik arra, hogy az őt körülvevő társadalom szükségeihez, igényeihez és elvárásaihoz közeledjen. A nőarcú egyház elég szabadon mozog a magán- és nyilvános területek között, támaszt és erőt keresvén minden lehetséges szövetségesnél. Nem függ a nyilvánosság figyelmétől, inkább a túl nagy nyilvánosságtól próbálja magát elrejteni, és sajátságos feladatai végzése élvez prioritást a publicitással szemben.

Ezen egyház elemei könnyedén azonosíthatóak az esettanulmányok anyagaiból is, bár körvonalai eléggé bizonytalanok, ennek köszönhető a rejtett és képlékeny karaktere. Ami ennél is érdekesebb, az a Rubin képén található nőalak és a váza kettősével való hasonlóság: ritkán vagyunk képesek felismerni az egyház női arcát a vele párhuzamosan létező férfi arcától. Rubin a percepció pszichológiájával magyarázta ezt, de a mi esetünkben a korlátolt megértés mögötti okok közt az kap kiemelt szerepet, hogy a férfiképű egyház magát mint az igazság egyetlen és kizárólagos birtokosát határozza meg nagy tekintéllyel.

Ahogyan a Rubin képén található két női arc a váza vagy a kehely kontúrjából sejlik elő és nő ki, a nőarcú egyház körvonalai a férfiarcú egyház kontúrjaiból alakulnak ki. Valójában a nőarcú egyház következménye és előfeltétele a férfiarcú egyháznak. A férfiarcú egyház felé irányuló figyelem, annak népszerűsége nagyban köszönhető a nőarcú egyház tevékenységeinek. Ennek drasztikus megfogalmazása egy egyházi vezető részéről is elhangzott, amikor egy csoport az Egyház Ökumenikus Tanácsa részéről kérdezte a nőkkel való szolidaritás kérdéskörében (Decade Churches in Solidarity with Women 1988-1998). A nőkkel való szolidaritás évtizedére gondolva elmondta: felfedezte, hogy a nők tartották életben az ő egyházát, mert „ők végrehajtanak mindent, amit mi, férfiak, nélkülük döntünk el... Ha ők elhagynák az egyházat, mi csak döntéshozók lennénk, nem lennének végrehajtók" (Living Letters, 34).

A nőarcú és a férfiarcú egyház egymástól függenek, de nem szimmetrikusan. A nőarcú egyháznak kisebb hatása van, mint a férfiarcúnak a körvonalak megrajzolásában, ez egyes hittudósok szerint nem is csak a kereszténységben van így. Valamelyest más terminológiát használva, Robert Redfield antropológustól kölcsönözve, Kajsa Ahlstrand, az uppsalai Mission Studies professzora amellett érvelt, hogy az összes világvallás hagyományosan férfivezetésű,¹ Redfield kifejezésével élve ez a „nagy hagyomány". Ahlstrand szerint a nagy keresztény hagyomány közvetítői férfi vallási specialisták, akik megvallják hitüket a Három-egy Istenben, aki megtestesült Jézusban, akit Krisztusnak hívnak. A kultusznak, amelyet a vallási specialisták vezetnek, sajátos kultuszhelyei vannak, célja a túlvilág.

Ezzel ellentétben a „kishagyomány" közvetítői a nők. Ők látták meg Jézusban az Istent, az angyalokat a természetben és ugyanakkor a nagymamában is. Az ő kultikus helyük az otthon, a temetők és a természet. Az ő céljaik evilágiak, és a termékenységgel, egészséggel és jóléttel vannak kapcsolatban, illetve a reménnyel, hogy haláluk után a szeretett lénnyel egyesülhetnek. A kis- és nagyhagyomány nem önmagukban létező egységek voltak, hanem folyamatosan hatottak egymásra, húzza alá Ahlstrand. Akárhogy is, a világ vallásainak nagyhagyományában a magyarázat és a közvetítés autoritásából a nők rendesen ki voltak zárva.

Ahlstrand tanulmányát felhasználta és kritizálta is egyben doktori tézisében Helen Egnell.² Egnell más antropológusokra hivatkozva elkerüli az értékterhes fogalmakat, a „nagy" és „kis" helyett a következő kifejezéseket használja: „gyakorlati vallás" és „előírt vallás". Ahlstranddal többnyire egy csapáson halad, s disszertációjában rámutat arra a tényre, hogy napjainkban nagy változások zajlanak, a nők megkérdőjelezik a „nagy" vagy „előírt" hagyományokban tapasztalt korlátozásokat, amelyeket a hivatalos és hatalommal bíró képviselők szabnak, és mint egyszerre magyarázói és közvetítői e hagyománynak, helyet kérnek maguknak. Amikor így tesznek, saját tapasztalataikat és gyakorlataikat hozzák be a „kis" vagy „gyakorlati" hagyományból. Ennek az érvnek sok közös pontja van meg a szembenálló felek képviselőinek állításaiban, ezeket az esettanulmány eredményeiben megtaláljuk. Több esetben a lelkipásztor és a gazdasági eszközök hiánya változást hozott a klerikus és laikus szerepkörben. Néhány tradícióban a változás addig terjed, hogy nőket is felszentelnek. A nők szerepének változását az is előidézi, hogy a munkaerőpiacon munkaerejük iránt nő a kereslet. A tekintély hagyományos szerkezetét megrázta az egyházak intézményes hatalmának csökkenése és az egyházi beosztások demokratikusabbá válása. Ezek a társadalom individualizálódásával együtt oda vezettek, hogy az emberek egyre inkább meg merik fogalmazni a saját autoritásukat olyan etikai kérdéseket illetően, mint a nemiség, család és a szexualitás.

Visszatérve a Rubin vázájának kettős képéhez és a két nőhöz, az Ahlstrand és Egnell által leírt változások mellett azzal érvelhetünk, amit a mi esettanulmányunk is mutatnak, hogy a vallási hagyományok körvonalait újrarajzolják a társdalomban végmenő strukturális változások, valamint e hagyományokon belül a nők és a férfiak közös, tudatos törekvése, erőfeszítése. Ennek az a következménye, hogy amikor mi a képre nézünk, várván, hogy egy kelyhet fogunk látni, megtörténhet, hogy egy másik alakot látunk, s amikor a női arcokra tekintünk, megjelenik a körvonalak között a kehely, és már nem azt a képet mutatják a nőről sem, mint amire mi vártunk.

Mit taníthat számunkra mindez az egyházak által betölthető lehetséges szerepekről Európa jóléte s annak megszervezése vonatkozásában? Összecseng ez azzal a következtetéssel, hogy van ám egy holtpont a kommunikáció hiányából fakadóan a két egyházkép között. Ezek egyaránt tűnnek sztereotípiáknak, amelyek egyre inkább elavulnak ahhoz képest, ami a valóságban történik, de amelyeknek még mindig van ránk hatásuk. Létezik harmadik út is? Lehetséges a két egyháztípust elválasztó körvonalak újrarajzolása oly módon, hogy egy új egyháztípust elővételezzünk, egy olyan egységes egyházat, amelyben a nemek kapcsolatát tekintve még inkább egyenlőségre törekvő és demokratikus, amelyre egy új teológiai jövőkép jellemző, amelybe jól beleillik az egyházaknak a jólétre vonatkozó szerepe?

Az egészen új egyházkép számára az ekkleziológiai alapokat a feminista teológia rajzolhatja meg, mivel van erre vonatkozó elképzelése, mondanivalója és tapasztalata a női arcú egyházról. A keretek szűkében nem térek most ki a feminista ekkleziológia teljes területére, de utalok az Elizabeth Schüssler Fioranza által kifejlesztett „ekklesia of wo/men" „né/mber", azaz a n ő-egyház fogalmára. Ezzel Schüssler Fiorenza egy politikai kategóriára utal, amely magába foglalja nem csupán a nőket, hanem az elnyomott és marginalizált embereket, csoportokat általában.³ Az egyház (asztal)társaságot, közösséget jelent, és ez Schüssler Fiorenza látásmódjában szabad polgárokból álló gyülekezet, nemre való tekintet nélkül. Ennek megvalósulására várva Schüssler Fiorenza azzal érvel, hogy a né/mber egyház, a nőarcú egyház azt szolgálhatja, idézem Jesus - Miriam's Child, Sophia's Prophet című munkáját, hogy „egy kritikus demokratikus terület legyen, ahonnan a feministák megszólalhatnak és megváltoztathatják a hegemonikus sztereotípiákat a teológiai diskurzusokban".⁴ Hogy aláhúzza látásmódjának az egységre törekvő és igazságközpontú dimenzióit, Schüssler Fiorenza az „egyenlők tanítványsága" fogalmát használja.⁵

Ha a né/mber egyházat és az általam említett, az általam megrajzolt nőarcú, illetve a férfiarcú egyházat egymás mellé helyezzük, szembetöltik a fókuszpontok különbözősége. A feminista egyháztan jellegzetessége, hogy erősen elkötelezett az igazság és a szolidaritás mellett, nyílt kritikát gyakorol a férfiarcú egyházzal szemben, és a privilegizált területekre való betekintés, belépés igényét fogalmazza meg.

A szembeállítással sok nő, valószínűleg a nőarcú egyház tagjainak a többsége elégedett a helyzettel, ahogy van, s nem is kíván meghívást kapni a férfiarcú egyház hivatalaiba. A nőar-cú egyház kitölti a férfiarcú egyház körvonalai által hagyott űrt, és nagy megelégedéssel használja ezt a teret, hogy értelmet és megelégedést szerezzen önmagának: ezt elsősorban mások gondozása által éri el. Ez az egyház a nőknek bizonyos függetlenséget enged, és a fontosság élményét nyújtja az ezen a területen tevékeny munkatársaknak. A nőket, amint a görög esettanulmány beszámolójában megfogalmazzák, „büszkeség tölti el munkájukban [...] a jóléti tevékenység fontos, az ő szolgálataikra az embereknek szüksége van [...] ez fontos szerep, amelyet ők betölthetnek az egyházban. Ebben az értelemben a nők munkája az egyházi jóléti szolgálatokban leginkább a diakonisz-szák munkájához hasonlítható [.] és nincs hiányérzetük, hogy ez a valóságban nincs így, azaz hogy ők nem hivatalosan felszentelt diakonisszák".⁶ A mi képünk összegezhető a következő ellentétpárokban: igazság és gondozás, és ez a kettő nem köny-nyen lép egymással kölcsönhatásba, amint azt az elmúlt évtizedekben a feminista erkölcsteológusok kimutatták. A feminista teológusok és etikusok számára nagyon provokáló az, hogy a nők leginkább a varrókörökben gyűjtenek pénzt a szegényeknek, papfeleségekként a parókia körül segítik férjük munkáját fizetség nélkül, diakonisszákként segítik a betegeket és szegényeket, vagy női önkéntesekként segítenek az öregeknek. A tény, hogy sok nő önkéntesen akar segíteni, és nem kér fizetséget, fontos szerepet a döntéshozatalban, azzal magyarázható, hogy burkoltan a nők nem akarnak úgy szabaddá válni, hogy a létük a feminista mozgalomtól váljon abszolút függővé. A feminista teológusok pedig ahelyett, hogy az egyházi szociális munka valóságával foglalkoztak volna, s a női arcú egyházat idealizálták volna, párbeszédbe kezdtek a férfiarcú egyházzal, kapcsolatteremtési lehetőséget keresve, bekérezkedve a liturgiába, a biblikum területére, az egzegézisbe, a dogmatikába,bebocsáttatást kértek az erő központjaiba. E tanulmány eredményeinek tükrében a feminista teológia ezen törekvése kritizálható azzal, hogy túlságosan elfoglalt a harccal, és kevéssé van kapcsolatban a nőarcú egyház valóságával. Ebben az értelemben a feminista teológia legalább annyit alakult a férfiarcú egyházhoz, mint a nőarcú egyházhoz, de mintegy reakcióként és antitézisként.

A legérdekesebb kérdés, amely e gondolatmenetből kibontakozik, feminista megközelítésből az, hogy a nőarcú egyházat újra kellene fogalmazni mint lehetőséget, mint a né/mber egyház magzati formáját, ahol a nők saját útjukat járták és kivívtak bizonyos mértékű befolyást a férfiarcú egyház keretei és korlátai közt.

Érvelhetünk amellett, hogy ha ezek a körvonalak kellően elmosódnak és széttöredeznek, akkor ez új lehetőséget nyit meg, olyanokat, amelyeket a nők esetleg szívesen fogadnának, amelyekkel szívesen élnének, ha el tudnák képzelni, hogy egyáltalán lehetséges ez. A nőarcú egyház így felajánlhatná a maga szociális téren szerzett tapasztalatát és gyakorlatát, amely az alternatív látásmód megvalósítását jelentené, a gondoskodás értékének őrzését és a szolidaritást, amelyek egyre inkább nyomás és fenyegetés alatt álló értékek a mai világban.

Azt is mondhatjuk, hogy a nőarcú egyház a feminista teológiának megadja a gondoskodási távlatát és dimenzióját, amelyből az táplálkozhatna, s másrészt a nőarcú egyház gazdagodhatna és inspirálódhatna az igazságot következetesen számon kérő feminista mozgalomtól. A feminista teológia és a nőarcú egyház közötti párbeszéd még utópisztikusabban hangozhat, mint a feministák és a jelen egyházi hierarchiák közötti dialógus. Mégis állítom, hogy minden fél nyerne a párbeszéd nyomán. A feminista morálteológus Virginia Helddel egyetértve állítom, hogy a gondoskodás és az igazságosság szempontjai nem kellene egymásnak ellentmondjanak. Ellenkezőleg, arra kellene ösztönözzenek, hogy elkezdjük „a gondolkodást, hogyan kellene a társadalmat úgy újjászervezni, hogy nyitottabb legyen a gondoskodás iránya ahelyett, hogy a peremre szorításán dol-gozzon".⁷

A jólét és a nemek kérdésének több kutatója ért egyet abban, hogy ha ilyen szociális változások elindulnának, azok nemcsak a n ők életébe hoznának mélyreható strukturális változást, hanem a férfiakéba is, akik ezáltal sokkal aktívabb részt vállalhatnának az embertársaikról való gondoskodás terén, mint ma.

Teljesen utópisztikus elképzelés az, hogy az egyházak részt tudnának venni egy ilyen újrastrukturálásban. Esettanulmányaink eredményeire alapozva spontán válaszként azt mondhatjuk, elképzelhető, hogy az európai egyházak nem nagyon képesek válaszolni egy ilyen mértékű kihívásra. Az egyházaknak egyedülálló teológiai hagyományok állnak rendelkezésükre, hogy a nemi sztereotípiákat túlhaladják és legyőzzék, ha használnák e forrásaikat. Ez az a jelenség, amelyet a férfiarcú egyház bizarr jelenségeként is elkönyvelhetünk, hiszen cölebsz férfiak ünneplő ruhába öltözve életüket olyan értékek védelmére áldozzák, amelyek ellentétben állnak a mai világnak a személyes, egyéni sikerre vonatkozó elveivel. Ehhez hasonlóan a nőar-cú egyháznak is vannak olyan vonásai, amelyek túlmutatnak a sztereotipikus női vonásokon, mint az önfeláldozás és az engedelmesség, hiszen ha közelebbről megnézzük, észrevehetjük, a n ői vezetők milyen bátor önbizalommal emelik fel a szavukat a hatalmasságok ellenében, mind a társdalomban, mind az egyházban. Ezen bizarr nyomok mögött, ha nevezhetjük ezeket így, felleljük a világi hatalmak megingását Isten nagyobb hatalmának tapasztalata előtt, ahogyan az a Biblia Jézushoz kapcsolódó történeteiben nyilvánvaló, hiszen Jézus sok sztereotípiát forgatott fel fenekestül, köztük a nemi előítéletekre vonatkozóakat is.

A legtöbbször idézett bibliai történet János evangéliumából való, a 13. fejezetből, ahol férfitanítványait arra szólítja fel Jézus, hogy kövessék példáját, mossák meg egymás lábát, hogy egymás szolgái lehessenek (Jn 13).

Az eredményeket és lehetőségeket szemügyre véve az elmondottak a hétköznapi egyházi élet számára erőforrást képezhetnek. Férfiaknak és nőknek alternatívát kínálhatnának a gondoskodás megélésére egymás iránt, egymást segítve, ugyanakkor az igazságosság és társadalmi változás érdekében közösen hallathatnák a hangjukat. Amennyiben mindez kiteljesedne, az egyházak gyökereikkel mélyen az evangéliumba kapaszkodva teljesíthetnék prófétai küldetésüket, amelyet a szekuláris és posztindusztriális, fejlett Európa oly kétségbeesetten nélkülöz, hiszen ebben az Európában azok az értékek, amelyek a gondoskodással, szolgálattal, kölcsönösséggel, szolidaritással, türelemmel és sebezhetőséggel kapcsolatosak, teljesen kimentek divatból.

Angolból fordította: Dénes Gabriella

 

Jegyzetek

1 Kajsa Ahlstrand - Hákan Sandvik, Samtal om religionsteologi. 2001.

2 Christian feminist approaches to religious plurality. 2006.

3 Elisabeth Schüssler Fiorenza, Jesus: Miriam's Child, Sophia's Prophet: Critical Issues in Feminist Christology. Continuum 1994, 191.

4 Fiorenza i. m., 27.

5 Elisabeth Schüssler Fiorenza, Discipleship of Equals: A Critical Feminist Ekklesialogy Of Liberation. Crossroad, New York, NY 1993.

6 Effie Fokas, The Greek Orthodox Church as an Agent of Welfare -the case of Thiva and Livadeia, in: A. Yeung - N. E. Beckman - P. Pettersson, Churches in Europe as Agents of Welfare, Working paper 2:3 from the project Welfare and Religion in a European Perspective, Uppsala Institute for Diaconal and Social Studies. 2006, 218-264; itt: 260. Ld. még: Effie Fokas - Lina Molokotos-Liederman, The disgraceful and the divine in Greek welfare: the cases of Thiva and Livadeia, in: Anders Backström - Grace Davie - Ninna Edgardh - Per Pettersson, Welfare and Religion in 21st Century Europe. Volume 1: Configuring the Connections. 2010.

7 Virginia Held, The Ethics of Care: Personal, Political, and Global. Oxford University Press 2006, 18.