Az irónia által a gondolkodó felülemelkedik a lét (apró vagy lényegesebb) helyzetein.

Nagyvárosban élek. Nem ismerem mind az embereket, akik itt laknak, viszont számomra bizonyos, hogy vegyesek, mindenki más. Népi hovatartozás, hitvallás, világnézet szempontjából különbözünk, közös jellemzőnk csupán, hogy kolozsváriak vagyunk, egy ideig ide szól „tartózkodási engedélyünk". A város központját a „Mihály" és a „Matyi" jelöli, ez a legfontosabb találkozási pontunk. A Főtér mellett megyek el naponta, amikor az egyetemre sietek - ha jobbra nézek, egy-két futó percig megcsodálhatom, amint a nap megy fel az égre, s közben fénybe borítja a szinte üres teret. „Misi és Matyi" - meg egy pár szintén úton levő ember látszik. Nagyvárosok terén emberek, látótávolságból nem mondhatom kicsiknek, nagyoknak őket - pedig nem ítélkezni szörnyen nehéz.

Az, ahogy nem engedékeny, nem takargató - csupán belenyugvó: „Ki-ki magát szeretgeti", „Megy, és cuki" - cinikusan megfogalmazott realitást érzek a költő szavaiban.

Hogyan lehet mindezen változtatni, fog-e változni? Realitás, földön járás - értelemszerű világlátás -: meg lehet, szabad itt állni?

Nem tudom. Néha hiszek, néha meg nem. Van, amikor úgy gondolom, valóban finomodni kell, és „táncolni" tanulni időszerű. Ettől lehetek kedvelt, képbe beillő egyén. Másrészt a finomodás csak a nagyvárosok terén a kisembernek kell. Nyilvánvaló, hogy ezen túlmutat a tér is, maga az élet is. Fel kell rúgni egy pár betokosodott mentalitást ahhoz, hogy a lényeget lássuk.

Úgy gondolom, nagy átok, hogy az ember nem tud igazán szabad lenni. Az égbe menni „úgy ahogy" nem lehet - mert „mivel langyos vagy, kivetlek a számból" (Jel 3,15-16).

Kereteket, határokat kell lebontani - s úgy egyáltalán mindent. Mi az, ami mulandó? Mi az, ami halhatatlan, s az égbe megy?

Rajka Mária