Guba András – Tornay Krisztina
fÉRFI ÉS NŐI BEAVATÁS: A SZENT LÁSZLÓ-
LEGENDA FRESKÓCIKLUSAI (3)
A keresztény magyar hagyomány faggatása – és megnyílása
Initiation masculine et féminine : les fresques de la légende de Saint László (3)
La troisiéme partie de l'étude donne l'interprétation profondément spirituelle de la légende de Saint László: on la présente comme récit de rédemption. Szent László est un Alter Christus, sa personne fait paraître celle du Christ. En méme temps l'histoire de la légende visualisent les processus qui ont lieu aux profondeurs de l'áme et les expériences de la vie spirituelle.
Mots-clés: église, gender, image, légende, lutte, priére, sacre, tradition
Guba András 1981 óta piarista, 1991-ben szentelték pappá. Az ELTE-TTK matematika-fizika szakán végzett, majd a rend középiskoláiban tanított Budapesten és Gödön, ahol a piarista szakiskola igazgatója volt 2001-2008 közt. Ezt követően a magyar piarista tartomány pedagógiai-képzési asszisztense lett. Időközben elvégezte a SOTE mentálhigiénés, az IBS szervezetfejlesztő-szupervíziós és a BME közoktatás-vezetői szakát. 2007-től a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem doktori iskoláját végzi, kutatási témája a rendszerszemlélet a katolikus egyházban.
Tornay Krisztina 1985-ben belépett az SSND rendbe, 1996-ban tett örökfogadalmat. Az ELTE BTK magyar-történelem szakán végzett és a rend budapesti, debreceni és szegedi gimnáziumaiban tanított, jelenleg a debreceni Boldog Terézia Katolikus Egyetemi Feminine Studies Szakkollégiumot vezeti. A Szegedi Hittudományi Főiskolán hittanári, az IBS-en szervezetfejlesztő-szupervíziós szakot végzett, 2007-től a Babeş-Bolyai Tudományegyetem doktori iskolájának hallgatója, kutatási témája a női spiritualitás.
A legenda tanítása: a férfibeavatás
A Szent László-legenda jelenetsorának elsődleges mondanivalója és tanítása a templomba járó hívők számára a pogánysággal szembeni ellenállás, harc parancsa. Ez a határszéleken, különösen a keleti határon, sokáig (a 17. századig) fájdalmasan aktuális és szó szerinti volt. Saját kultúránkat, hitünket, családjainkat, falunkat meg kell és meg lehet védeni a betörő rabló ellenséggel szemben. Ebben a tekintetben Szent László példája tehát az alapvető férfierényekben erősít meg: az övéit megvédő, gondoskodó férfiszerepben. Már ez is eligazító, helykijelölő, tehát a nemi szerepbe beavató tanítás.
A férfiidentitás meghatározó eleme, hogy a nőnél erősebb fizikumú, a riválissal szemben küzdelemre, a szeretteivel kapcsolatosan gondoskodásra beállított pszichével rendelkező férfi azonosuljon ezekkel az adottságaival: megtalálja ennek helyét, szerepét és szolgálatát a kapcsolataiban, életében.
Szakrális szint
Az értelmezés második szintje a katolikus hit tanításából következik: a szenteknek nemcsak példája (ez az első szint értelmezéséhez tartozik), hanem közbenjáró szerepe is élő: vagyis az a biztos hit, hogy Szent László, aki életében is harcolt a pogányok ellen az ország védelmében, halála után, a mennyország lakójaként is közbenjár a számára oly fontos ügyért. Vagyis a képsor által ábrázolt történés a mai pillanatban is zajlik: ő ma is támogatja a rabló legyőzését és az elrablottak visszaszerzését. Ennek egyébként a László-legendakörben konkrét példája az 1345-ös hadjárathoz kapcsolódó és fent idézett,1 Arany János által is megénekelt történet Szent László és Szűz Mária megjelenéséről a betörő pogányokkal harcoló magyar sereg felett.
Így az előbb vázolt férfiküldetés mögött transzcendens háttér nyílik: ez a küldetés Istentől támogatott, Istentől rendelt és a szentektől is segített feladat. Minden felnőtt, érett identitáshoz és világértelmezéshez hozzátartozik a transzcendenciával szembeni önértelmezés kialakítása. Ez az egyik legalapvetőbb feltétele annak, hogy egy személy önmagáért és tetteiért szabadon vállalja a felelősséget.2
Ebben az értelemben a férfi számára alapvetően eligazító annak hite, tudata, hogy amikor szeretteit, közösségét, népét, vallását, kultúráját megvédi a támadótól, erre mintát és egyben jóváhagyást és támogatást is kap Istentől, illetve a szentektől.
Szimbolikus értelmezési szint
A képciklusban elmesélt történetben két kultúra találkozik: az egyik a hagyományos: nevezzük akár pogánynak, akár keletinek. Mindenképpen egy olyan régi kultúra, amelyben természetes, hogy a férfi rabol magának egy nőt, s a nő számára is ez a természetes útja a feleséggé, anyává válásnak. A másik kultúra, amely itt a kereszténységgel jelenik meg, a szabadság felé mozdul. Ez nem tartja természetesnek, hogy egy lányt („igen szép magyar lányt", „a váradi püspök lányát"3) akarata ellenére elragadjanak, és kiszabadításáért még „sebben lévén"4 is megindul a keresztény hős.
A képek festésekor is - a 14. századtól - már réginek, pogánynak érzett magyar kultúra fölsejlik a kunban, a rablásban: ez aktualizálódhatott a tatárok betöréseinek tapasztalataiban, ami 1345-ig s azután is többször megtörtént. Ez a kultúra nem tartja bűnnek az erősebb jogát a megszerzett nőre, kincsre, sőt: erkölcsileg ez a törvény érvényesült. Azonban ez a világ elmúlt: az onnan előbukkanó kép már jelképes értelmű, szimbólummá vált.
Szimbólum mivolta azt is jelenti, hogy nem egyértelmű erkölcsi tanítást hordoz, hanem a valóságot összetettségében állítja elénk. A lányt rabló kun alakja erőteljes, ügyes, imponáló, sőt majdnem győzelmes is, hiszen kettős súllyal menekül a lován, mégsem tudja őt beérni a keresztény hős, és a birkózásban sem tudja legyőzni külső segítség nélkül. A lány csak Szent László biztatására szegül szembe a kunnal, mikor lerántja a nyeregből. A bántornyai freskón még az is látható, hogy mielőtt Szent László megjelent volna, ugyanúgy „fejébe néz" a kun vitéznek, mint majd a küzdelem végeztével Szent Lászlónak. Vagyis feltételezhetően nem bizonyos, hogy a leány számára egyértelműen tragédia történt volna, ha a rablás sikerül. Ugyanakkor a képsor azt tanítja, hogy a szabadító harcos, bár nem olyan erőteljes, mint a rabló kun, hiszen elérni sem tudja, legyőzni sem tudja, sőt, kivégezni sem tudja a már legyőzöttet, mégis megmenti a leányt, és joggal érdemli a jutalmat tőle a képsor végén.
A képsor folyamatos tisztulásra hív: válogatni, megkülönböztetni, mi az, ami „tiszta" a régiben, és mi az, ami nem tiszta. Mindez az értékek rangsorolását jelenti, az életet szolgáló értékek felismerését és a lét törvényszerűségeinek megértését. Más szóval: a tudatosulás útjára, a reflexió útjára hív.
Tulajdonképpen kétféle férfihős jelenik meg előttünk: az erős, ügyes, legyőzhetetlen, nőrabló hős (mai szóval: „macsó") és a sebben induló, a nő segítségére szoruló, azzal együttműködve felülkerekedő, önfeláldozó hőstípus. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a hagyományos férfierények a „macsó" hős oldalán állnak: a nyers és elemi erő és egyfajta rettenthetetlen bátorság, amiben benne van az érzéketlenség is, a legyőzött és elrablott személy szuverenitása irányában. Ez sebezhetetlenséget is jelent: nemcsak a gyengeség, hanem a gyengédség hiányát is.
A szent hős erényei az önfeláldozás, a szenvedés-megsebzettség állapota ellenére is a gyenge (elrablott) mellé állás, a hátrányból induló küzdelem vállalása, kreativitás, együttműködés. Ezek az erények kiegészülnek a szent küldetés vállalásával, ami szolgálatot jelent. A váradi püspök „küldi" Szent Lászlót, többnyire ez a ciklus első képe. Hősi mivoltának tehát gyökerétől fogva van közösségi, önmagán túlmutató jellege.
A férfivé válás, a férfihivatásba való „belé"-növekvés alapdilemmáját látjuk e szimbolikus küzdelemben megjelenni: a férfierőhöz, a kudarchoz és szenvedéshez, valamint a félelemhez-bátorsághoz való viszony tudatosulásának útját, ami egybeesik vagy párhuzamosan fut a társ (a magyar nyelvben igen kifejezően fele-ség)5 megtalálásának útjával is.
A kudarcos férfiút
A Szent László-legenda története a férfiaknak olyan minta, amely a férfibeavatások alapértékeit eleveníti fel. Összefoglalva ezek a bátorság, a félelem legyőzése, a vereség eshetőségének vállalásával a győzelem lehetőségéért való erőfeszítés, a halálveszély és a halálfélelem elviselése, az értékek melletti kiállás, állhatatos küzdelem, a transzcendenssel való harmónia, az Istentől való támogatottság és végül az intimitásra, szeretetre való képesség: a bizalom és a gyengeség megengedése a másik előtt.
A történetben a férfi beavatási hagyományt az is hangsúlyozza, hogy két férfi is szerepel benne, mintegy egymás alternatívájaként. A kun az a férfi, aki régi hagyományt követve rabol magának egy leányt, s akit ez a leány elárul: egyszer, amikor lerántja a lóról, s másodszor, amikor a férfiak döntetlen mérkőzését ő dönti el kívülről beavatkozva, ismét elrablója ellen, sőt, a leány öli meg őt: mint egy ítélet-végrehajtó, hóhér.
A bántornyai freskóábrázolás-sorban szerepel az a bizonyos jelenet is, amelyen a lány ölében a kun pihen, és csak ezt követi az üldözés, küzdelem.6 A lány árulását ez csak még inkább hangsúlyozza, valamint az a feltevés is, hogy a két férfi eldőlni nem tudó küzdelme, párharca során a lány közbeavatkozása beavatottságot feltételez. Ő ismerte a kun gyenge pontját,7 a horgas inát, ami egyébként vándormotívum. Néhány esetben a kunt tulajdon fegyverével sebzi meg. Ez a lefejezésmotívumnál is gyakran hangsúlyos elem, ott a leány több képen a kunt saját fegyverével (görbe kardjával) végzi ki: ez is az árulásmotívumot erősíti (azon túl, hogy mágikus jelentése is van).
Ez a férfisors olyan kudarcos alternatívát állít fel, amely veszély a férfi számára. A kun szemszögéből: váratlanul, érthetetlenül történik mindez. Ezt az aspektust nagyon jól kifejezi a karaszkói8 ábrázolás: ott ugyanis a Szent Lászlóval birkózó kun hátrafordul a lábát megsebző lány felé, sőt, Szent László is odanéz. A kun fejének tartása olyan, mintha a hirtelen, váratlan esemény hatására hátrakapta volna (l. 1. kép).
A kun a szokásnak és kultúrájának megfelelően „feleségül vett" egy leányt, akit elrabolt magának. Tehette, mert erősebb volt, fürgébb, ügyesebb, jobb lova volt, kihasználta a helyzetet: egyszóval sikeres volt. Felkészültsége, kompetenciája, biztonsága kikezdhetetlen: saját erejéből nem tudja legyőzni a másik.
A leány hajlandóságát, a helyzetet elfogadó, beleegyező magatartását mutatja, hogy a bántornyai képen a kun fejébe néz (2. kép). Az is feltűnő, hogy az ábrázolásokon a leány a kun mögött üt a lovon, nyugati módra, féloldalasan, elrablottsága tehát kevéssé nyilvánvaló, inkább mintha beleegyezett volna.9 A siker tehát teljesnek tűnt.
S ekkor történik, hogy egy vetélytárs feltűnésével a leány egyre inkább a kun férfi árulójává válik: a lóról való leugrásával először a párharcot teszi lehetővé, majd ennek döntetlensége miatt közbelép, s harcképtelenné teszi a kunt, majd segédkezik a kivégzésnél is: ő sújt le.
Ez az árulás egyébként a történetírásban fennmaradt, krónikaszövegbeli változata kemény mondatának súlyát erősíti: „nincs hűség az asszo-nyokban".10
A történet egy kudarcos férfisors története, amelynek fontos, megszívlelendő tanítása van. Miért lett kudarcos a sikerrel rabló kun vitéz? Hol az a pont, ahol félrecsúszott, ahol rosszul döntött? Miért nem elég az általa sikerrel felvonultatott férfias erények sokasága ahhoz, hogy győztesen kerüljön ki a küzdelemből?
Fontosnak látjuk, hogy ezekre a kérdésekre nincs evidens válasz. A keresztény tanítás válasza (hogy tudniillik ő pogány, vagyis „Isten-telen", és ezen múlik a kudarca az Isten harcosával szemben), vagy az, hogy erkölcstelenséget tett (rabolt), s ezért megbűnhődik, csak nagyon távolról adnak kielégítő feleletet arra, hogy mi az a tragikus vétség, ami a vesztét okozta. Sőt, meglátásunk szerint csak ráerősítenek, főként a szövegekben, arra az alapvető igazságra, amit a képek sokkal erőteljesebben tárnak a néző elé.
Nem múlik sokon a kun győzelme: hiszen alig érik utol és voltaképpen nem tudják legyőzni: azonban éppen az a valaki hagyja cserben, akiért mindezt vállalta. Csak a leány árulásával marad alul. Az a lány, aki elrablott zsákmányként a helyzetet elfogadni látszott, magától talán nem ellenkezett, sőt, a krónikaszöveg azt mondja, még szimpátiát is érzett az elrablója iránt, hiszen könyörgött az életéért. Több ábrázoláson szorosan kapaszkodik a kun derekába, Székelydályán még a kunhoz ütődő lándzsát is megfogja kezével: olyan, mintha védené (l. 3. kép). Miért fordul végül szembe vele? A képekben elbeszélt történet mélyebben, mítikusabban szól, mint a szövegek: itt nincs szó könyörgésről, sőt, a lány lesz a kun árulója, kivégzője. Miért?
Azon túl, hogy a kun a sötétség, a rossz megtestesítője, több ábrázoláson ezért sötétebb a lova színe is, a pogány, az idegen, a nomád, aki a párviadalkor lángot fúj11 - van egy konkrétan megfogható tette is, amit a történet megjelenít: ez az elem az erőszak, az erővel való visszaélés. A lány ugyanis nem szabad akaratából ment el vele, hanem az férfierővel szerezte meg magának.
A leány árulása a kettejük között lévő látszólag szoros kapcsolat valóságos gyengeségét, törékenységét mutatja. Az erő, a győzelemre való képesség nem elegendő ahhoz, hogy a kapcsolat biztos alapja legyen. Az intimitás nem tud létrejönni az erőszak alapján, a hűséget szabadság, szabad döntés előzi meg. Ha a férfi ezt nem teszi lehetővé, akkor saját kudarcával kell majd szembenéznie.
A kun harcos kudarca olyan beavatástörténet, amely a férfit saját ereje fékezésére, fegyelemre tanítja, a másik tiszteletére, szabadsága előtti megállásra, mert csak ez teszi lehetővé a ténylegesen igaz, mély, hűséget is jelentő emberi kapcsolat, szerelem, szeretet megszületését.
A győztes férfi
A történet másik férfiszereplője szent lovagkirály, a győztes férfi. A történetbe sebesülten, „nehéz sebben lévén"12 kerül.
Szent László, a hős itt nincs teljes ereje birtokában, sebei szabta határok közt kell mozognia. Olyan állapotban van, amit megsebzettnek, törékenysége, végessége megélésének él meg: vagyis eleve nem számíthat saját teljes, eddig tapasztalt erőforrásaira.
Így bocsátkozik a kalandba, mert meg akarja menteni a lányt: értékesnek látja, a szöveg szerint azt hiszi, a váradi püspök lánya, vagyis nem akárki. A képek tanúsága szerint szép fiatal lány, keresztény, magyar leány, tehát olyan valaki, akit nem lehet zsákmányul dobni a pogányoknak. Itt tehát egy erkölcsi parancs is megjelenik: a felelősség, értékek védelme, igazságosság. Sőt, egyenesen küldik őt erre a feladatra: a püspök megáldja induláskor. Egy közösség érdekében és nevében indul, küldetése van.
A lány megmentéséért folyó küzdelemben a fizikai erő, sem a sajátja, sem a lováé nem elég: ezért más síkon is harcol: a lányt kéri meg a segítségre. Ezen a ponton a legnagyobb a különbség az írott szöveg és a képek tanúsága között. Ugyanis a képek szerint ez a segítségkérés/elfogadás háromszor ismétlődik, ezáltal sokkal nagyobb, döntő szerepet kap. A kérés saját határainak beismerésén alapszik, alázatos tett: a győzelem feltétele.
A népmesékben is szüksége van a hősnek arra, hogy segítséget kapjon, sokszor állatoktól, máskor magától a megmentendő lánytól. Enélkül nem tud győzni: hogy kér és elfogad, feltétele a győzelemnek.
Egy olyan léttörvény látszik itt megjelenni, amely szerint a gyenge, a sebzett, a kiszolgáltatott, aki azonban ezt beismerve megnyílik a másik előtt, kérni tud és elfogadni, győzelmesebb stratégiát követ, mint aki a maga lényegesen nagyobb erejére, de csak arra hagyatkozik, s azzal akár vissza is él.
Úgy tűnik, hogy a férfibeavatás szempontjából vizsgálva a történetet elsősorban az erőről, erőszakról, a saját határ kitolásáról, annak rákénysze-rítéséről a másikra, a másik határainak tiszteletéről, a saját határ beismeréséről, saját sebzettség felismeréséről és a kérésről-elfogadásról, vagyis az együttműködésre való készségről és alázatról szól a Szent László-legenda tanítása.
Az animusok
A jungiánus álomelemzések mintájára a történet minden szereplőjét tekinthetjük úgy is, mint egyetlen lélek, egyetlen személyiség összetevőit. A két férfiszereplő együtt is értelmezhető, mint a lélek férfias részének megjelenítői: egymással küzdő párt alkotnak. Láthatjuk úgy is, ahogy a férfilélek rész sötét és világos, jó és rossz, helyesebben inkább elutasított és elfogadott, az ösztönös-anyagi és szellemi-lelki összetevői birkóznak egymással, s alapvetően ez a küzdelem döntetlen, eldönthetetlen, legalábbis ezen a szinten (l. 4. kép).
Éppen ez a küzdelem kiált egy külső segítség után: e küzdelem tudatosulása, felelős felvállalása segít ahhoz, hogy külső beavatkozót kérjen. A külső beavatkozó pedig egy nőalak, anima, akinek egészen máshonnan jönnek az energiái. Ő a küzdelem kibontakozása előtt elrablott, elnyomott állapotban volt, nem jutott szóhoz, alapvetően passzív sorsra volt kárhoztatva. Aktivizálódását a két férfi tehetetlen harca, kilátástalan küzdelme hívta elő: amikor Szent László látta, hogy nem tudja megközelíteni a rablót: „Amikor pedig már majdnem elérte, hogy ledöfje lándzsájával, egyáltalán nem tudta, mert sem az ő lova nem futott gyorsabban, sem annak a lova nem maradt le egy csöppet sem, hanem mintegy karnyújtásnyi távolság volt a lándzsa és a kun háta között".13 Ebben a kilátástalan, tehetetlenné tevő helyzetben csak kívülről (a rendszeren kívülről) jöhet felszabadulás.
Ez a kívülről jövő segítség oldja fel a helyzetet, segíti túl az elakadáson a meghasonlott, kettévált (egymással, vagyis önmagával szembekerült) animust, és abba az irányba dönt, amelyikben a sebzettség felvállalása, a segítség kérése, elfogadása, értékek irányában való elkötelezettség, intimitás iránti vágy uralkodik, szemben az erő kultuszával, erőszakra és fölényre való hajlammal.
A férfi személyiségének integrációja
A freskóciklus értelmezése alapján Szent László alakja integratív, egysé-gesítő-kiteljesítő férfimintát mutat a szemlélőnek.
A krónika tanúsága szerint Géza és László hercegek „mikor ott állottak Vác alatt, ahol most Boldog Péter apostol egyháza van, egy szarvas jelent meg nekik, szarvai tele égő gyertyákkal; eliramodott előlük az erdő felé, és lábát azon a helyen vetette meg, ahol most a monostor van. A vitézek rányilaztak, mire a Dunába szökkent, és többé nem látták. Ennek láttára szólott Szent László: »Bizony, nem szarvas volt ez, hanem Isten angyala.« És mondotta Géza király: »Mondjad, kedves öcsém, mit jelentettek az égő gyertyák, miket a szarvas agancsán láttunk?« Felelt Szent László: »Nem agancsok voltak azok, hanem szárnyak, nem is égő gyertyák, hanem fényes tollak, lábát pedig azért vetette meg ott, mivel megjelölte a helyet, hogy ott építsük fel a Boldogságos Szűz egyházát, s ne másutt!«"14
A szövegből látszik, hogy Szent Lászlónak nem mindennapi képessége van arra, hogy értelmezze a jelenségeket, transzcendens üzenetüket természetesen integrálja a mindennapi valóságba. Ő szakrális uralkodó.15 Szavai nyomán a szarvas a szemünk láttára (fülünk hallatára) transzformálódik angyallá: Szent László „látomást kap", vagyis megnyílik előtte az a mindennél valóságosabb transzcendens világ, amely felett (felszínén) a mindennapi élet csetlése-botlása (szarvasvadászata) zajlik. Őbenne transzformálódik a szarvas angyallá: vagyis saját testét-szellemét-lelkét használja e transzformáció eszközéül. Így maga Szent László az a férfi, akiben a kun harcosból szent hős lesz: akiben a pogány gyökerű magyar hagyományokból keresztény szakrális erő lesz, a zabolázatlan erőből szolgáló, küldetést teljesítő erő, a más határait áttörő erőszakból saját határait felismerő, elfogadó-belátó együttműködésre kész erő.
A férfibeavatás titka éppen ez a folyamat: a Szent László-legenda nyelvén szólva a beavatott férfiben a kunból lesz László - mindez egy lelken belül zajlik le, belső küzdelem nyomán. Ebben a tekintetben a nő, a leány szempontjából lehetséges úgy tekinteni erre a férfibeavatásra, hogy ő ugyanazt az egyetlen férfit szereti ebben a fejlődési folyamatban: azonban átpártol az integratív, más szóval transzformált vagy egyszerűen győztes állapothoz, amely egyben a férfiszemélyiség érett állapota is. Ennek születését segíti elő, akár egészen drasztikus eszközökkel is, amennyiben megöli az erőszakos, rabságban tartó - ebben az összefüggésben éretlen - férfimintát.
Úgy is látható ez a falképciklus, amely a 14. század közepétől terjedt el Magyarországon, mint egyfajta kifejeződése egy ekkorra beért - vagy ekkorra kifejeződését megtalált - magyar közösségi tapasztalatnak. A kereszténység tanításával párhuzamosan, annak segítségével évszázadokig folyamatos önértelmezés zajlott, amelyben a saját, pogánynak tartott, de annál erőteljesebb értékeket hordozó múlt és az európai civilizáltságú, keresztény jelen ütközővonalán egy közösség munkálta saját identitásának képét. Ennek egyik fontos eleme a tudatosulás, amellyel a férfi saját erejére, határaira, félelmére és küldetésére reflektál.
A másik fontos eleme a szabadság, a szabad döntés, ami a nőalak kapcsán fejeződik ki.
Jegyzetek
1 A tanulmány első részében, lásd Keresztény Szó XXIII. évf. 4. szám, 2012. április, 32.
2 A feln őtt ember egyik legfontosabb sajátosságának tartja Thorvald Detlefssen, hogy az felvállalja saját életéért a felelősséget, biztos transzcendens háttérre támaszkodva. Thorvald Detlefssen: Oidipus, a talány megfejtője. Magyar Könyvklub. Budapest 1997, 23-28.
3 Részlet a krónika szövegéből. Képes Krónika, Bollók János fordítása, in: A magyar középkor irodalma. Válogatta V. Kovács Sándor. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest 1984, 239-242.
4 Részlet a krónika szövegéből. A magyar középkor irodalma, i. m. 239-242.
5 A moldvai csángók között a kifejezés nemcsak a házaspár nőtagjára vonatkozik, hanem a férjre is. Szelíd Veronika: Szerelem és erkölcs a moldvai déli csángó nyelvhasználatban. Tézisgyűjtemény. Nyelvtudományi Doktori Iskola. Magyar Nyelvészeti Program. ELTE-BTK Budapest 2007. 5. doktori.btk.elte.hu/lingv/szelidveronika/tezis.pdf (2012. 01. 30).
6 Ezt a változatot Johannes Aquileia festette 1383 körül. Petric, Franci: Slovenske Bozje Poti. Romanje-popotovanje v veri Bozjepotiripove-dujejo. Druzina. 2008. 185-187.Turnisce (Szlovénia) magyarul Toronyhely vagy Bántornya.
7 Jankovics i. m. 18.
8 Kraskovo, Rimaszombati járás, Szlovákia.
9 Hankovszky, i. m. 15.
10 Részlet a krónika szövegéből. A magyar középkor irodalma, i. m. 239-242.
11 Több freskónál látható módon láng vagy füst száll ki a szájából, például Székelyderzsen, Kakaslomnicon, Szepesmindszenten.
12 Részlet a krónika szövegéből. A magyar középkor irodalma, i. m. 239-242.
13 Részlet a krónika szövegéből. A magyar középkor irodalma, i. m. 239-242.
14 Részlet a krónika szövegéből. A magyar középkor irodalma, i. m. 236.
