bÖRTÖNKÖRKÉP

 

Az ingyenes isteni kegyelemhez kell elvezetni a fogvatartottat

A beszélgetés rögzítésekor még nem tudhattuk, hogy annak megjelenésekor főpásztori döntés nyomán Koncsag László már más helyen teljesít szolgálatot. Isten adjon erőt neki, hogy új helyén is az itt következő - ilyenformán „búcsúzónak" szánt - írásból kitetsző lelkesedéssel szolgáljon!

Koncsag Lászlóval, a csíkszeredai börtön lelkészével jó ideje készültem interjút készíteni. Amikor a beszélgetés helyszínéről és időpontjáról való egyeztetés kapcsán hívtam őt telefonon, minden habozás nélkül a börtönt jelölte meg helyszínül. Bár tagadhatatlanul kíváncsi voltam erre a sokunk számára idegen világra, cseppet sem bántam, hogy egy külső beszélgető helyiségnél nem jutottunk beljebb...

Ozsváth Judit: Kérem, beszéljen papi hivatásának érlelődéséről és eddigi lelkipásztori munkájáról!

Koncsag László: Mindig élt bennem egyféle vonzalom az egyházi történések iránt. Biztosan az is szerepet játszott ebben, hogy hitvalló, keresztény családba születtem, második gyerekként. Másfél kilométerre laktunk a templomtól, de vasárnaponként rendszeresen eljártam a szentmisékre, ha mással nem, akkor nagymamámmal. Édesanyámnak és édesapámnak a kollektivizálás után sajnos sokfajta új munkát kellett végeznie, sokszor még vasárnap is dolgoztak. Az oltárszolgálathoz is vonzódtam, s ez a serdülőkor elmúltával is megmaradt. Még a börtönlelkészség is felmerült, hiszen az irgalmasság testi-lelki cselekedeteit tanulva különösen elgondolkodtam a börtönben lévők meglátogatásán. Akkor pedig még a börtön mint intézmény alig volt ismert számomra.

Aztán teológiai tanulmányokat folytattam. Erdély első érseke, Bálint Lajos szentelt pappá 1991. június 23-án. 1991-ben Gyergyóremetére kaptam segéd-lelkészi kinevezést, onnan 1996-ban Csíkszeredába helyeztek. A csíkszeredai káplánsággal együtt járt a helyi börtön látogatása, hetente egy alkalommal. Ez általában szombat délelőtt történt. Amikor megtudtam, hogy következő szombaton mennem kell, furcsa rossz érzés kerített a hatalmába, nem tudtam, hogyan is lesz ott. Filmen már láttam, el is tudtam képzelni a börtönt, de azért az egy teljesen más helyzet volt, amikor nekem kellett belépnem oda. Bizony szomorúan csengettem a kapun, és ahogyan bennebb mentem, még szomorúbb lettem. Sok ajtón, hosszú folyosókon keresztül egy nagyobb helyiségbe értünk, oda hozták a rabokat. De hát mit fogok én nekik mondani?... Arra gondoltam, milyen lenne, ha az aznapi szentmise olvasmányát, az evangéliumot mondanám el nekik. Esetleg kérdezném őket arról, hogy mit gondolnak a felolvasott szövegről. A csíkszeredai Szent Kereszt főplébánia akkori plébánosa, Borbély Gábor kanonok, felcsíki főesperes úr mondta, hogy ő szokott énekelni is a rabokkal. Vannak ugyanis olyanok, akik befelé fordulnak, s őket is meg kell nyerni... Nincs az a kőkemény lelkű ember, aki ne hatódna meg például az Édesanyám is volt nékem kezdetű népdaltól. Az első alkalmakkor nem énekeltem, de aztán erre is sor került. A börtönlátogatások számának szaporodásával érdekes módon egyfajta vonzalom is kialakult bennem, s úgy éreztem, a napi két-három óra nagyon kevés, ennél sokkal többre lenne szükség.

O. J.: Látszott, hogy van igény erre, s a fogvatartottak is fontosnak tartják?

K. L.: Mindenképpen! Amint megtapasztalták, hogy értük jöttem, s el akarom nekik mondani, hogy Istennél ingyen van az irgalom, változott a viszonyulásuk. Volt olyan, aki ezt megértve sírni kezdett. „Van ilyen?" - kérdezte. Hát van! Csak mi Istent a magunk módján képzeljük el, de Isten egészen más.

2000-hez közeledve egy hivatalos fogadáson, ahol a segédpüspök úr is jelen volt, a börtöni élet szervezésével megbízott egyén azt mondta, tekintettel arra, hogy a csíkszeredai börtön fogvatartottjai nagy számban magyarok, szükség lenne egy katolikus börtönlelkészre is, aki naponta bejárna hozzájuk. Ez akkor teljesen új dolog volt. Többeket megkérdeztek az egyházmegye vezetői, hogy vállalnák-e ezt a munkát, de a megkérdezettek nem lelkesedtek érte. Akkor mondtam a segédpüspök úrnak, hogy én vállalnám. „Nem volt elég? Nem laktál jól vele?" - kérdezte. Akkor már tudtam, milyen nagy alkalom az, amikor valaki elmondja az életét, megnyílik, s milyen nagy dolog őt valamerre vezetni. Például arra, hogy merje kicsit átgondolni az életét. Mert a múltat fel kell dolgozni, s ez nem könnyű dolog, de Isten segítségével lehetséges. Lassan körvonalazódott, hogy ez egy teljes munkakör, ami azt jelenti, hogy napi nyolc órát bent kell lenni a börtönben. Ez nem terület szerinti plébánia, hanem személyi, olyan, mint az egyetemi lelkészek, a kórház lelkészek és a különféle otthonokban működő lelkészek szolgálata.

Istennek hála, már több mint tíz éve végzem ezt a munkát, és már három alkalommal részt vehettem a katolikus börtönlelkészek világtalálkozóján: 2003-ban Dublinban, 2007-ben Rómában és a tavaly Közép-Afrikában, Kamerun fővárosában, Yaoundében. Világszerte hangsúlyozzák, hogy a börtönnek nem büntető helynek, hanem nevelőintézetnek kell lennie. Ahhoz viszont, hogy nevelni tudjon, programokra van szükség, amelyek során az embert nem csak oktatjuk, hanem megerősítjük bizonyos értékek vállalásában.

A börtön különféle részlegekkel rendelkezik, hiszen a büntetések között különbség van. Egy időben volt börtönrádió is, amelyik bizonyos napokon két órában, sajátos tematikával jelentkezett, s aki akarta, meghallgathatta a cellájában. Ez a fajta munka aztán - ki gondolta volna! - egy későbbi munkára készített fel engem. Egyik ismerősöm azt mondta, olyan jó a beszédstílusom, hogy ha rádió közelébe jutnék, kellene műsorvezetést vállalnom. Nem sokkal ezután Romániában is létrehozták a Mária Rádiót, s megkerestek, hogy nem vállalnék-e valamilyen műsort. Készséggel vállaltam, így aztán ott is jelen vagyok heti két alkalommal egy-egy fél órában.

O. J.: Térjünk vissza a börtönhöz. Kérem, beszéljen azokról az emberekről, akikkel ott, a hosszú börtönfolyosók végén találkozik. Gondolom, ők elsősorban saját maguk foglyai. Miként lehet őket „kiszabadítani"?

K. L.: A börtönben különösen érvényesül az „ahány ember, annyi világ" mondás. Viszont minden idekerülőnek előbb-utóbb meg kell szoknia ezt az életet, és tudatosítania kell, hogy valamiért idekerült. Ez nem könnyű. Van, akinél ez jobban sikerül, mert hiányzik az életéből az, ami a létminimumhoz szükséges, itt pedig az intézmény biztosítja mindezt. Az ilyenek túléléséhez „eszköz" a börtön. Hogyan lehet segíteni ezeken az embereken? Boldog II. János Pál pápa mondott egy megfontolandót. A 2000. jubileumi évben írt egy üzenetet a börtönök lakóihoz is. Ebben mindenekelőtt ezt hangsúlyozta: a börtönlelkész feladata az, hogy emberséges körülményt teremtsen maga körül. Egy olyan világban, ahol szabályokat kell fogalmazni és foganatosítani, valójában csak ez az egyetlenegy nevelő eszköz: az emberség.

Szintén II. János Pál pápa írta: a börtönben lévőnek azzal kell azonosulnia, hogy Isten a tulajdonosa annak az időnek is, amit ő odabent tölt. Igaz, hogy az egyes ember életéből telik, de életünket mégis Istentől kaptuk ajándékba, így övé ez az idő is. Ez kezdi munkálni benne a bizalmat, fenntartja érdeklődését, és elkezd Isten felé irányulni. Azért ez nem mindig egy egyenes vonalú dolog. Közben folyamatos a bizonytalanság és a bizalmatlanság is. A kettő össztüzében kell kitartóan a személyre figyelni, a kéréseit figyelembe venni, s amit lehet, teljesíteni. Ha még nem sikerült, akkor azt meg is kell okolni számára.

A bizalmat az imádság is növeli. Persze nem mindegy, hogy milyen családból származik a fogvatartott. Jó részük hadilábon áll az egyházzal, mert valamilyen fájó sebet őriz a gyermekkorából. Amíg az be nem gyógyul, szinte semmi eredményre nem jutunk. Volt olyan is, akit a pap láttán elfogott az indulat, dühöngött is, szidta a papot vagy az egyházat. Ez fájt, de legjobban az fájt, amikor a jó Istent szidta. Hogy vele kitoltak, rajta nem segítettek... Ez vagy igaz volt, vagy nem, de azzal, hogy én nem szidtam vissza, egy év után eljutottunk odáig, hogy azt kérte, eljöhetne-e a kápolnába. Mondtam, miért ne jöhetne el... Örömmel vettem a jelenlétét, mert látszott rajta a kegyelem munkája.

A zsoltárokat elemezve Dér Katalin könyvében találtam a következő gondolatot azzal kapcsolatosan, hogy miként lesz bűnözővé az ember. Egyszer csak elindul a bűn útján, azután körülnéz, másokat is lát maga körül, s bár nem érzi jól magát ebben az állapotban, mégis marad, majd megszokja, és „házat épít" magának ott. Érdekes, hogy vannak olyan imák, amelyeket egyesek szinte képtelenek megtanulni. Ilyen például a XIII. Leó pápa által Szent Mihály arkangyalhoz fogalmazott ún. ördögűző ima. Azon, aki ezt megtanulja, látszik a hatás, megváltozik, más lesz. Aki nem tudja megtanulni, annak hosszú érési folyamatra van szüksége. A bűnnek olyan a természete, hogy azért bűnhődni kell. Ha elfogadjuk Isten irgalmát, akkor azt is el kell fogadjuk, hogy a bűnhődés által kisebb lesz a büntetés. A bűnt mindenképpen jóvá kell tenni, hiszen az ront az emberen.

Az imádság sokak számára szokatlan dolog. Előfordul, hogy a litánia vagy a rózsafüzér mondása, de még szentmise közben is megszólal valaki. Ilyenkor mondanom kell, hogy majd a végén megbeszéljük a kérdését.

Van, hogy papírlapra írom le a szentmise részeit, hogy lássák, mit kell ülve és mit állva végezni. Persze olyan is volt, aki a lapból cigarettát sodort magának és elpipálta. Viszont az is előfordult, hogy visszajött hozzám, bevallotta, hogy pipát sodort a lapból, de megjegyezte: azért érdekesnek tűnt számára amit ott olvasott az Isten igéjével kapcsolatosan. A keresztény műveltségű emberekkel nyilván sokkal könnyebb a dolgom. Esetleg még arra is rájönnek, hogy most több idejük van Istenre, többet hallhatnak róla, és érzik, hogy szükségük van rá. A másik esetben előfordul, hogy a papnak kell „jutalmaznia" valamivel a szentmisén való részvételt. Ez is a nevelés egyik módszere. Ha rendszeresen jön, ajánlhatom, hogy legyen plusz csomagja vagy eggyel több asztali beszélgetése a családtagjaival. A börtönlakók közössége mesterségesen verbuválódott közösség, a tagokban egyetlen közös dolog van: valamiért úgy ítélték meg a társadalomban, hogy szükségük van erre a nevelésre s arra, hogy szabadságukban korlátozottakká váljanak. Ehhez a közösséghez minden bent lévőnek meg kell tanulnia viszonyulni, hiszen hosszú egy nap, és az valahogyan el kell teljen. Persze van lehetőség televíziózásra, újságolvasásra is, ilyen módon kapcsolatot lehet tartani a külvilággal. A fogvatartottak szobái a folyosókból nyílnak. Az uniós szabályok szerint a börtön területén léteznie kell egy üzlethelyiségnek, ahol hetente két alkalommal vásárolhatnak az ott lakók. A börtön önellátó intézmény, így mindenkinek kell valamilyen munkát is végeznie.

Különféle műhelyekben, a konyhán, a gépparknál dolgoznak például. Orvosi és fogorvosi szolgálat, a súlyosabb esetek kezelésére pedig börtönkórház is van.

Viktor E. Frankl is leírta, hogy a bezártság feszültséget teremt, ez nagy valóság a börtönben. A fogvatartottak feszültsége pedig a nevelőkre is átragadhat. Szoktam mondani a kollégáknak is, hogy a feszültséget mindenképpen ki kell oldani, mert ha nem tesszük meg, kikezdi az ember egészségét. Lényeges tehát, hogy miként tudnak kibékülni egymással egy-egy ilyen benti közösség tagjai. A szubkultúrákban, így itt is, az uralkodásra törekvő állati törvény jelentkezik. De hogyan tudnak ezek az emberek másokat uralni, mikor képzettségük sincs hozzá?! Ezt is valamiképpen kezelni kell. Kétségtelenül lényeges szerepe van az iskolázottságnak is. A börtönlakók számára elemi, majd középiskolát is szerveznek, így hát van lehetőség a korábbi hiányosságok pótlására. És aki komolyan veszi ezt, mindenképpen nyer általa. Egyrészt a feszültség levezetését is segíti, másrészt jutalom is jár érte. Persze a probléma sokkal összetettebb. Sok esetben viselkedészavarok is mutatkoznak, ezek miatt olyan programot is szerveznünk kell, amelynek keretében saját maguk megismerésére is lehetőségük nyílik. A jó Isten segít bennünket abban, hogy úgy ismerjük meg magunkat, hogy közben őt is megismerjük. A négyévente tartott börtönlelkészi találkozókon túl más, európai szintű programokra is hívnak. Egy ilyen, Lourdes-ban szervezett összejövetelen mondták egyszer: nagyon fontos, hogy a börtönlelkész embernek tekintse a rabot, akármilyen is a viselkedése. Akkor is, ha arrogáns, durva, elutasító. Semmiképpen ne tekintsük állatnak, mert ha állatnak tekintjük, valóban azzá válik.

O. J.: Milyen vallási tevékenységek vannak a börtönben?

K. L.: A börtönön belüli vallási tevékenység elsősorban a kápolnában zajlik. Ezt a nagyobb méretű termet 1998-ban ortodox rítus szerint rendezték be, majd 2000. augusztus elseje, azaz az én kinevezésem után igyekeztem katolikus motívumokat is elhelyezni benne. Van oltár, ahol az eukarisztiát őrizzük, és szembemiséző oltár is. Az ortodox lelkipásztorral osztozunk a helyiségen. A napi nyolc órából négyet a kápolnában töltök, négyet pedig a fogvatartottakkal való ismerkedésre, illetve személyi lapjaik kitöltésére használok. A személyi lapok szembesítenek a valós helyzetekkel, máskülönben lehet, hogy egyesek álcáznák magukat. A börtönbe kerülés miatt kialakult szégyenérzet arra ösztönözheti az embert, hogy leplezze, amit lehet.

Minden nap elmondjuk az irgalmas rózsafüzért, gyakran van szentmise, litánia és hittanóra is, hiszen a hittanismereteket is bővíteni kell. Vannak lelki beszélgetések is. Van olyan, aki azzal fordul hozzám, hogy rosszakat álmodik, álmában önmagával viaskodik. Mindez nyilván azért történik, mert valami nincs feldolgozva benne. És akkor le kell ülnünk és meg kell beszélnünk, hogy mi lehet az, ami terheli. Vannak, akik következetesen nem értik, miért „kell" menni a kápolnába, „mit mond ott a pap?". Nyilván aki rendszeresen jár, az megkapja a kérdésére a választ. Ha nem tudjuk megközelíteni a fogvatartottakat - éppen Írországban hallottam ezt a szemléletes ábrázolást -, az idő mint valami szörny, felfalja őket. A tét tehát nagy, hiszen emberi személyekről van szó, akiket el kell vezetni az ingyenes isteni kegyelemmel való találkozásra. Megértetni velük, hogy ha elvégzik a szentgyónásukat, az sokat segít nekik. Lelki békét, megnyugvást ad, reménykedni tanít, és kicsivel másabb hozzáállást ad a dolgokhoz. Vannak, akik magukat sem állhatják, másokat sem, állandó békétlenség van bennük.

Sokat segíthet a fogvatartottak önnevelésében a misztériumjáték is. Van, akivel valóságos csodát tett az, hogy - például - Pilátust jelenítette meg húsvétkor, vagy karácsonykor Heródest. Egyik ilyen próbára elhívtam a Csíki Játékszín

Jászai Mari-díjas alapító tagját, Fülöp Zoltánt is. Próba közben felém fordult a művész, és azt mondta: „Ezt mi sem tudjuk jobban játszani a színházban". Mondtam, hogy ez a kegyelem műve, nem az enyém. A szentmisére nem kell feliratkozni. Öröm számomra az, amikor a más vallásúak is szívesen eljönnek. Ez persze nem katolizálást jelent. Volt, hogy így szólt hozzám az egyik fogvatartott: „Tudja, milyen szép az Ó, édes Jézusom, bocsásd meg bűneimet kezdetű ima? Ezt ki találta ki?" Mondtam, hogy ezt a Szűzanya tanította Fatimában 1917-ben. Aztán tovább kérdezett, hogy unitáriusként ő mondhatja-e. Mondtam, hogyne mondhatná, hiszen a bűntől neki is szabadulnia kell. Egyik angol püspök mondta azt egy római találkozón, hogy ha mi rá tudjuk venni a fogvatartottat, hogy a szentségekhez járuljon, akkor jó munkát végeztünk. Ennek mindig megvan a lehetősége.

O. J.: Gondolom, a fogvatartottak szentgyónásai a lelkipásztor számára is igazi élményt jelentenek.

K. L.: Ez így van. Visszatekintve az elmúlt 11 évre, nem emlékszem egyetlen olyan esetre sem, hogy ne lett volna őszinte a gyónás. Ez valahogy „rá van írva" a személyre, ahogyan elmondja azt, amit elmond. A lelkipásztornak persze rá kell kérdeznie bizonyos dolgokra, és egyetlen egy ember sem volt, aki ne válaszolt volna. El is mondtam annak az angol püspöknek, hogy örülök, mert van, amikor egy év folyamán a százat is meghaladja a szentgyónások száma. Olyan is volt, aki kérte, hogy őt első pénteken vegyem ki, mert neki akkor meg kell gyónnia. Tehát ilyen szempontból nagyon jó tapasztalatom van. Sőt, a más vallásúak is igényelték, hogy velük is álljak szóba, mert nekik is van mondanivalójuk. Az sem ritka, hogy a fogvatartottak nem szentségi házasságban élnek a világban, mert hites élettársuk elhagyta őket, s ők mást találtak. Amíg a börtönben vannak, az az állapot nem áll fent, ezért javaslom, használják ki, járuljanak szentségekhez, mert a lélekben is növekednie kell az értékeknek.

O. J.: A fogvatartottak tehát önként igénybe vehetik a pap által kínált „szolgáltatásokat".

K. L.: Igen, szóban vagy írásban jelezhetik, ha lelkipásztori beszélgetésre, irányításra van igényük. Emellett állandóan vannak programjaink is, ezek heti rendszerességgel három vagy négy hónapon át tartott programok. Nekem most önismerettel kapcsolatos foglalkozásom van, amire többen járnak. Ha az ember nem ismeri önmagát, akkor nem tudja elfogadni sem, márpedig szembesül egy konkrét valósággal: hogy a szabadságában korlátozva van, hogy szeretteitől távol van, s mégis a kegyelem, az Isten az, aki ezt a hiányt pótolni tudja. De ahhoz, hogy ez megtörténjen, az embernek hozzá kell fordulnia, imádkoznia kell. - A heti programot különben úgy kell összeállítani, hogy mindenki meg legyen szólítva. Bekerülése után nekem szóba kell állnom a személlyel, és személylapot is kell írnom róla. Én azt tartom a legfontosabbnak, hogy a szentségek vételére fel van-e készülve. Ha igen, az előny, de ha nem, akkor elölről kell kezdeni nála mindent. Ha valaki hosszabb büntetést kap, legtöbbször letargiába kerül, amikor még önmagát sem állhatja. Ezt valahogyan át kell vészelni. Ilyenkor általában séta közben vagy vásárlásra menet szólítom meg. Van, akivel rendszeresen sikerül találkozni és haladni, és van, akivel nem. Előfordul, hogy valami éppen nem az elvárása szerint történt, nem értette, nem teljesült a kívánsága, és akkor „visszaesett", így megint elölről kellett kezdeni vele a munkát. Van, akit a szégyen, a kudarc köti meg, és szinte hónapokig nem tud abból felemelkedni. Ilyenkor nem marad egyéb, mint az, hogy a találkozónál a szemébe nézzek, vagy ha a kezét nyújtja, fogadjam el azt. A kézfogás a bizalmamat közvetíti felé. Nyilván én is szeretnék jelentős eredményt elérni, de itt a sikert grammban mérik, vagy még abban sem. Volt, aki megértette - Sziénai Szent Katalin nyomán -, hogy amikor Isten bennünket szabadnak teremtett, olyan felelősséget ruházott ránk, hogy szinte merényletet követett el önmaga ellen. Így az ember minden lehet és mindennek az ellenkezője is. A fogvatartottak meg kell tanuljanak a jelenben élni, hiszen az idő múlásának várásában is kísértés rejlik.

O. J.: Egyes kutatók úgy vélik, a roma származásúaknak a magyar lakosságtól eltérő a felfogása, az erkölcsi tudata, a hitvilága. A más nevelésű papnak nehéz lehet ebben a világban eligazodni.

K. L.: A börtönben lévő népesség jó részét roma származásúak teszik ki. Mindenképpen sajátos az életvitelük, de nagyon fontos, hogy milyen példát láttak a családban. Egy olyan ember például, aki rendszeresen látta dolgozni az édesapját, a börtönben is komolyabban áll a munkához. Ha még a programjaimra is rendszeresen eljár, könnyebb vele haladni. A másik rétegnek viszont nehezére esik a napi munka. Volt olyan is, aki a rózsafüzér előimádkozása során beugrott a társa helyett, mert az hiányzott vagy szégyellt imádkozni. A paptól sokat várnak el, amit nyilván nem tudok teljesíteni, de ha megteszem, nyomban megindokolom, miért tettem. És ez építi a bizalmat köztünk. Beszélgetéseink során a legtürelmetlenebbek és arrogáns visel-kedésűek lelkéből is kihúzható egy-egy tüske.

O. J.: Kérem, említsen meg egy-két érdekesebb esetet az elmúlt évtizedből!

K. L.: Előfordult, hogy egy fogvatartott egy hittanóra keretében elmondta az élete egy részét a többiek előtt, ráadásul olyan részletet, amelyikben ő nem pozitív szereplőként jelent meg. Azt is megosztotta, hogy nem tudta elviselni azt a negatív dolgot, ezért milyen megoldást választott, és hogyan viselte annak következményeit.

Voltak, akik az imádság erejével kapcsolatos tapasztalataikról számoltak be. Még orvos is volt köztük, aki rájött, hogy az orvosi szolgálat sem történhet Isten nélkül. A régebben szabadultak közül páran még ma is írnak egy-egy köszön ő e-mailt, vagy ha a börtön felé járnak, az autóm ablaktörlője alá betesznek egy képeslapot ilyenszerű szöveggel: „Atya, erre jártam, szeretettel üdvözlöm. Kitartást a munkájában!" Olyan is volt, aki azt mondta: „Köszönöm, hogy vigyázott rám a börtönben, megtanított imádkozni." Aztán van, aki telefonon keres meg, hogy egy adott helyzetben a tanácsomat kérje. Volt olyan paptestvér, aki azt kérdezte: „Mit tudtál az én hívemnek mondani, hogy szabadulása után el nem marad a szentmiséről?" Hát a következetességen túl mit tehettem volna?! Volt, akinek csak ennyit mondtam: „Ha magára nézek, látom, magából több emberség is kitelik."

Aki megértette, hogy Istentől a szeretetre született, és ahhoz, hogy ő is szerethető legyen, nevelnie kell magát, már a „csúcsra" ért. Boldog Henry Newman bíboros is mondja, hogy minden nap meg kell térni, hogy vissza ne zülljünk korábbi bűneinkhez. Sajnos azért nagyon sokszor megtörténik a visszaesés is. Ez azt is jelenti, hogy a nevelés hatékonyságában még fejlődni kell. Ahhoz, hogy a börtönben történő nevelés több eredményt hozzon, össztársadalmi összefogásra lenne szükség. Ilyen összefogás pedig nem csak nálunk, de másutt sincs.

O. J.: Cseppet sem lehet könnyű naponta ebben a közegben mozogni. A negatív erőket, energiákat folyamatosan ki kell védeni, különben elérhetik és kikezdhetik a pap lelkét is. Miként „védekezik"?

K. L.: „Tehermentesítésre" mindenképpen az imádság a legjobb. Közben persze tudatosítom, hogy munkám által is Istent szolgálom. Ha Isten elöl van, akkor a többi nem jelent gondot. Börtönpasztorációs munkám mellett a csíkszentléleki közösség plébánosa is vagyok, így tehát „minőségi" emberekkel is van dolgom. Igaz, hogy ez plusz munkát jelent, de mivel más helyszínen, más környezetben és más háttérrel történik, segíti kiegyenlíteni mindazt, amit a másik szolgálat „elvenne" belőlem. Ez a munka megnyugtatóbb, és frissítően, pihente-tően hat rám. Amikor másfajta pihenésre van szükségem, elmegyek színházba vagy másfajta kulturális rendezvényre.

O. J.: Itt ülünk egy emberfogda egyik beszélgetőjében, aminek hangulata, miként az egész intézményé - nem titkolom - engem nagyon lehúz. Ön meg csak mosolyog, örömöt sugároz felém.

K. L.: Én a megszabadulás helyeként is tekintek a börtönre, és ez kétségtelenül pozitívvá változtat minden előjelet. Jól tudom, mit jelent az embereknek a lelki táplálék, a szentgyónás, a szentségek, és örömmel jövök. A húsvéti és karácsonyi ünnepi látogatások alkalmával bemutatott misztériumjátékok utáni rózsafüzér alatt gyakran még a látogatók is elvégzik a szentgyónásukat. Akiket sikerült a kegyelem segítségével Istenhez vezetni, azoknak tulajdonképpen menedék a börtönlelkész szolgálata.

O. J.: Beszéljen még ezekről az előadásokról!

K. L.: Van, hogy önkéntes alapon jelentkeznek rá, van, hogy külön megkérem az egyes személyeket, hogy nem vállalnák-e el az adott szerepeket. Előfordul, hogy valaki visszakérdez: „De miért?" „Mert én úgy látom, hogy képes rá" - mondom ilyenkor. És utána napi rendszerességgel elkezdünk gyakorolni. Mindez addig folytatódik, amíg minden szöveg, mozgás és gesztus jól nem megy. A misztériumjátéknak egy másik nevelő hatása is van: amíg beöltöznek, más emberek lesznek. Az ember természetszerűen próbál szabadulni a rosszból, nem érzi jól magát a bűnben és ennek a következményében sem.

O. J.: Jól tudjuk, hogy valójában nagyon sok „szabad" ember foglya saját emberi egójának és az annak dominanciájából származó bűnöknek. Állapotukból fakadóan nem is keresik a felszabadításukhoz vezető megoldásokat. Ilyen szempontból a fogvatartottak előnyben vannak, hiszen nekik helyükbe megy a pap.

K. L.: Szent Ágoston szemléletesen mondja, hogy ha a lélek szabadságában, bűn nélkül élünk, akkor a szűk szoba is tágas számunkra, de ha a bűnök súlya nehezedik ránk, akkor a tág mező is nyomasztó börtönként hat. Szembe mer-e nézni önmagával az ember? - ez a kérdés. A szekularizáció sajnos nem segíti ezt a folyamatot. Mindenképpen értük is imádkoznunk kell itt a börtönben is, mert erre van időnk. Szoktam is mondogatni a fogvatartottaknak, hogy eddig nem volt idejük erre, most viszont éljenek a lehetőséggel. Ha begyakoroljuk, és megszeretik az imádkozást, azután lesz, amibe/ akibe kapaszkodjanak. A börtönből való szabadulásuk után ugyanis bizonyítaniuk kell a társadalomnak, hogy megváltoztak. Ez pedig nem könnyű feladat, mert amíg bent ültek, a világ változik, és új helyzetek fogadják őket.

O. J.: Gondolatai alapján az jut eszembe, hogy az előbb említettek fordítottja is megtörtént: egykoron Isten igaz szolgáinak, nagy püspökeinknek is meg kellett tapasztalniuk a börtön sötétségét. Igazságtalan, megalázó módon kerültek oda, a mainál sokkal kegyetlenebb körülmények közé. Ilyen közegben ön nem szokott rájuk gondolni?

K. L.: Dehogynem! Eszembe szokott jutni Erőss Alfréd, aki világosan látta, hogy olyan világ köszöntött be, amikor az igaznak börtönbe kell kerülnie. Ő azért imádkozott, hogy az Úristen vegye el, mielőtt oda jutna, hiszen tudta magáról, hogy nem bírja ki, megcsalni pedig nem akarta. Ilyen csodálnivaló önismerettel rendelkeztek ezek az emberek. Olofsson Placid atya is sokszor megtapasztalta a börtönben az istenközelséget. Márton Áron püspök úr pedig azt mondta, hogy a börtön az emberformálás magasiskolája. A nemrég elhunyt református püspök, Csiha Kálmán mesélt arról, hogy milyen békességet hordott magában dr. Jakab Antal püspök úr. A többieket is megtanította a rózsafüzérre, aztán együtt mondták. Dénes Szeréna szociális testvér nyolcvanéves korában eljött ide látogatni, és tanúságot tett az imádság megtartó ereje mellett. A börtönben valóban ez az egyetlen „fegyvere" az embernek, s aki ezt megtalálja, az valóban megszabadul.

Sokszor az előítéletek falai választanak el bennünket

Bács Béla János azon kevesek egyike, aki civilként, sőt önkéntes alapon foglalkozik a börtönbe zárt emberekkel. Beszélgetésünkben főként erről a különleges és mindenképpen hiánypótló tevékenységről kérdeztük őt.

Ozsváth Judit: Sokoldalú emberként ismerlek. Tevékenységeid főként az emberek felé irányulnak. Milyen belső mozgatórugója van ezeknek?

Bács Béla János: Tanulmányaim befejezése után - 1998-ban államvizsgáztam Németországban, szociál-pedagógia szakon - és azt követően, főállásom mellett folyamatosan nyitott voltam a segítő szakmák irányába, így az évek folyamán több célcsoportot is közelebbről megismertem. Foglalkoztam gyerekotthoni fiatalokkal, pár éve idősklubot vezetek, a leghosszabb ideje azonban a fogvatartottakkal való kapcsolatom tart, a csíkszeredai Büntetés-végrehajtási Intézetben való önkéntes tevékenységem révén. Üdítő újdonság számomra, hogy két éve a Csíksomlyón működő lelki gondozói képzésen is tevékenykedem, oktatóként.

O. J.: A börtönnel kapcsolatos munkád különösen érdekes. Kérlek, beszélj erről részletesebben!

B. B. J.: 1999-ben kerestek meg először a csíkszeredai Büntetés-végrehajtási Intézet munkatársai, és egyik éppen induló programjukhoz kérték a közreműködésem. Azokban az években kezdtek nyitni a civil társadalom felé, és én szívesen tettem eleget az intézmény kérésének. Azóta folyamatos az együttműködés. A legfontosabb része az ottani tevékenységemnek, hogy szociálpedagógiai beszélgető csoportokat vezetek, közösen az intézet egyik munkatársával. De tartottunk már olvasóklubot, rendeztem saját alkotásaimból képzőművészeti kiállítást, és első novelláskötetemet is ott mutattam be először. Olyan csoportunk is volt, ahol minden témát rajzaik segítségével mutattunk be. Persze voltak olyanok, aki gyakorlottabbak voltak a grafikában, voltak, akik kevésbé, de ebben az esetben nem a rajz minősége volt az elsőrendű elvárás, hanem hogy első lépésben szavak nélkül nyerjünk bepillantást a csoporttagok világába, közölnivalójába. A beszélgető csoportokban olyan témákat járunk körbe, melyeket az első csoporttalálkozás alkalmával maguk a csoport tagjai javasolnak. Ezeket csoportosítom, kiegészítem, majd minden találkozás alkalmával fölvezetem valamelyik témakört. Mindenki elmondja véleményét a témával kapcsolatosan, egymás hozzászólásaira is reagálnak a csoporttagok, majd az óra végén összegzem az elhangzottakat, és igyekszem egy egységes egész keretében elhelyezni a fölvezetett álláspontokat. Vannak esetek, amikor némelyeknek nehezére esik elfogadni mások álláspontját. Ez általában változik az idő haladtával, célunk, hogy egy elfogadó, érdeklődő légkör alakuljon ki. Érdekes volt megtapasztalni, hogy vannak olyan témák, amelyek az évek során minden csoportban előfordultak: hogyan tovább a szabadulás után - ez a kérdés mindig jelen volt a témajavaslati listán, valamint a szenvedélybetegségekről is beszéltünk mindegyik csoportban.

O. J.: Gondolom, ilyen közegben nagyon sok érdekes „élményben" van részed, kérlek, említs párat azok közül, amelyek számodra is hangsúlyosak voltak!

B. B. J.: Leginkább az érint meg, amikor szembesülök egy-egy csoporttag által fölvázolt sorssal, az életében jelentkező krízishelyzetekkel vagy mély konfliktusokkal. Gyakran nem marad más a hallgatóság és a csoportvezető számára, mint együtt lenni, meghallgatni egymást, és valamiképp - szavak nélkül is - éreztetni az illetővel, hogy részeseivé váltunk történetének, terhét egy időre leteheti elébünk, és olykor még könnyíteni is tud azon, ha a csoportban megszülető hiteles együttérzést közvetíteni tudjuk feléje. Maradandó élményeket továbbá azok a percek és órák jelentenek, amikor egy beszélgetés alkalmával vagy a programkiértékelés során egyik-másik csoporttag elmondja, hogy mit jelentett számára az együttlét, miért volt fontos eljönnie a programokra, miért érezte a részvételt gazdagodásnak.

O. J.: Miként tekintesz a fogva tartott emberre? Mitől másabb ő, mint a „szabadon" élő?

B. B. J.: A fogvatartottra úgy tekintek, mint bármely más személyre. Nem létezik semmi olyan tulajdonság vagy ismérv, mely mindannyiukra érvényes lenne, viszont senkire sem a kintiek közül. A helyzetük persze másabb, hiszen el vannak zárva a külvilágtól, beszűkített lehetőségük van a kintiekkel való kapcsolattartásra, és sokszor magukra vannak maradva vívódásaikkal, érzelmeikkel, érzéseikkel. Csak annyiban másab-bak, mint ami első látásra is észrevehető, hogy mozgásszabadságukban korlátozottak.

O. J.: Hogyan lehet közel kerülni egy rab ember lelkéhez?

B. B. J.: Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk egy fogvatartotthoz, az szükséges, ami bármely más célcsoportnál a szociális szférában vagy akár a hétköznapban is: ki kell alakulnia egy bizalommal telített légkörnek. Tehát fontos, hogy mindenki felszabadultan érezze magát a csoportban, a vezetők és a csoporttagok között meg kell lennie egy olyan kiinduló alapnak, mely lehetővé teszi az őszinte véleménynyilvánítást. Persze ez nem megy könnyen, és ez a légkör legtöbb esetben nem alakul ki hamar, sőt néhány esetben egyáltalán nem sikerül legyőzni a kezdeti távolságtartást. Ilyen esetben az egész csoport veszít abból, amit lehetséges lett volna közösen megélni. Általában hetente egyszer találkozunk, és ugyanazon csoporttal 12 találkozót tartunk. Két vagy három találkozó után már kiderül, ki az, akinek nem sikerül beilleszkednie a csoportba, vagy ki az, aki ezt a fajta programot nem tartja a maga számára megfelelőnek. Azok kimaradnak, nem jönnek a további találkozókra, és ezt természetesnek tartom. A többiekkel folytatjuk a találkozókat.

O. J.: A fogvatartottak hogyan fogadnak téged és mindazt, amit felkínálsz nekik? Milyen „eredményeid" vannak ebben a munkában?

B. B. J.: A csoportba csak olyan fogvatartottak jelentkezését várom, akik önkéntesen vesznek részt a programban. És bármikor meg is szakíthatják a részvételüket. Így abban a helyzetben vagyok, hogy csak azok jönnek, akik úgy érzik, pozitív hozadéka van számukra az együtt töltött időnek. Általában a segítő szakmákban - és ez ebben az esetben is így van - nem könnyű látványos eredményeket felsorakoztatni. Ezért csínján bánnék a felsorolással, de természetesen vannak jelek, amelyekből arra következtetek, hogy értelme van a munkámnak. A részvétel is már eredménynek számít, ha eljönnek, és még a harmadik hónap végén is úgy gondolják, hogy abban a környezetben megtapasztalhatnak valami újat, vagy eljönnek csak egyszerűen azért, mert jól érzik magukat, vagy mert itt jobban telik az idő, akkor az már megérte a „befektetést". Vannak esetek, amikor némelyek konkrétan megfogalmazzák a kiértékelőn, hogy „korábban nem létezett számomra a megbocsátás fogalma, és nem gondoltam soha arra, hogy azokkal, akiket ellenségeimnek tekintek, kiegyezzek. Ezt most már elképzelhetőnek tartom." Ezt is nagy eredménynek látom. Egy rendkívül fontos visszajelzés munkámról a fogvatartottak szabadulása után következik be, amikor az utcán találkozunk, és örömmel köszöntjük egymást, és mesélnek a szabadulást követő életükről.

O. J.: Említetted, hogy képzőművészeti alkotásokból is volt kiállításod a börtönben. Miért éppen ezt a helyszínt választottad? Milyen fogadtatása volt?

B. B. J.: 2009-ben állítottam ki kollázsaimat Falak címmel. A börtön falaira és az előítéletek által emelt falakra kívántam felhívni a látogatók figyelmét, és azokét is, akik a médiumokból értesültek az eseményről. A hagyományos kiállításoktól eltérően nem egy teremben vagy egy folyosón állítottam ki a képeket, hanem a börtön utcai külső falától kezdve, sorban, végig az egész intézmény területén: a porta mellett, a várakozó teremben, az irodák előtt, majd a látogatásokra fenntartott teremben, végül a cellák előtti folyosón és a klubteremben is helyeztem el alkotásokat. Az utcán elhaladók láthatták a plakátot és az első alkotást. A kiállítás-megnyitóra érkezők mindannyian bejöhettek a belső kapuig, így a képek egy részét láthatták. A fogvatartottak nagy része viszont csak a belső kapun túl lévő képeket tekinthette meg. Az intézmény munkatársai és azok a látogatók, akik korábban egy névsor alapján külön engedélyt kaptak, végigjárhatták az egész tárlatot. Falak választották el a különböző tereket, ahol az alkotásokat kiállítottuk. Gyakran tapasztalhatjuk azonban más falak létezését is, sokszor az előítéletek falai választanak el bennünket hátrányos helyzetben levő vagy társadalmilag kirekesztett embertársainktól. Nem hiszem, hogy a kiállítás által sikerült széles körben felhívni a figyelmet az intézményre és a bent lakókra, az ő helyzetükre, de azok, akik eljöttek, kérdéseket tettek fel a börtönről, tájékozódtak a fogvatartottak mindennapjairól, és ezáltal jobban megismerték ezt a zárt világot.

O. J.: Milyen további terveid vannak a börtöni munka terén?

B. B. J.: Ugyanezt a munkát óhajtom folytatni a továbbiakban is. Hogy még milyen újdonsággal gazdagodhat ez a tevékenységem, az nagymértékben függ az elkövetkező találkozásoktól a csoportokban. A tevékenységek alatt sokat tanulok az emberről általában, a konfliktusokról, a gyakran változó csoportmechanizmusokról, és a részvevőkkel való beszélgetéseim vezetnek tovább egy- egy újabb projekt kivitelezése fele is. Bízom benne, hogy ez az elkövetkezőkben is így lesz.