Egy vers - egy érzés

Alfred De Musset
sZOMORÚSÁG

 

Erőm s életem semmivé lett
S kedv s jóbarát mind elhagyott,
Még büszkeségem is halott,
mely biztatott, zsenimnek éljek.

Az Igazság csak áltatott,
Azt hittem, hogy baráti lélek,
De megismertem és enyém lett,
S már undorodva hagytam ott.

És mégis örök az Igazság,
S ki nélküle él, sorsa vakság,
Semmit sem ért az ég alatt.

Az Isten szól, választ kell adjak.
Egyetlen vigaszom maradt csak,
Hogy sírni tudtam néhanap.

Csengery József fordítása

 

aLFRED DE MUSSET KÖNNYES VIGASZA

A francia Alfred De Musset romantikus költő és színműíró Szomorúság című versét olvasva rájövünk arra, hogy szinte pontosan saját sorsunk tükröződik benne, hisz valljuk meg őszintén: valamennyien Jóbként, ha egyszer is, De Musset panaszával sírtunk fel. Amennyiben igaz a mondás, mely szerint életünk kereke nemcsak felfelé, de lefelé is forog, annyiban találó a költő szonettbe foglalt életfilozófiája: válságos időben ismerjük meg Isten határok nélküli szeretetét és nagyságát. A zseni nem az elmúló értékek hajcsára, mely elszakít baráttól, életunttá tesz, hanem a vers végén az Istenhez visszataláló személy.

A csakis önmagában és a terveiben bízó ember saját maga döbben rá arra, hogy az alap, amire épített, csak ideiglenesen maradhat fenn. Amikor a veszély közeledik, kétségbeesetten keresi az igazságot, minden szalmaszálba megkapaszkodik, és az eredmény: elveti magától, mert az a fajta igazság, amit keresett, nem képes a szentírási élet vizét szolgálni, melyből ha az ember ivott, sosem szomjazik meg.

Gondolatmenetének vonalán a költő tehetségével száll szembe. Síkra száll a nagybetűs Igazság oldalán, s ezt mintegy megálljként mutatja fel a tehetségében bízó embernek: vigyázz, amit keresel, azt Istennél találod meg. Nem veszed észre, hogy vak vagy? Csak kapkodsz, de hiába, rohansz, de belefáradsz, dorbézolsz, és nem nyertél vele, büszke vagy, de csak addig, míg el nem veszik azt tőled. Tényleg zseninek hiszed még magad? Vedd észre, hogy veled szemben állok, én vagyok a tükör, és te nem látod, hogy a mindennapi élet fáslott arcú embere tűnik ki belőle, aki csak a földre néz? Eljött az idő, hogy fejed felemeld az ég felé, s majd rájössz, hogy Isten az, akit keresel.

Csodálatos Musset felismerése. Vallomását könnyekben fejezi ki, s hálás azért, hogy könnyei jelentik számára az igazi értéket. Ezek elhullnak ugyan, de velük együtt a fájdalom is!

Rájön arra, hogy Isten nélkül nincs lángelméjűség, nincs élet, nincs megbánás. A költő soraiból kisugárzik: megbánás nélkül pedig nem találunk vissza hozzá! Megbánás nincs gondolkodás, kiértékelő elmélkedés és könnyek nélkül. Zseni tehát igazán akkor lesz valaki, ha gyengeségét felismerve Istenhez fordul segítségért. Ha könnyezel hát, hadd, hogy patakokban folyjon, mert az elmossa szemed elől a leplet, amitől nem látod az Igazság felé vezető utat.

Még most sem érted, kicsoda Isten? Sok alkalmunk van és lenne ha nem is megérteni, de közelebb kerülni hozzá. Csupán a szentmisén kell hozzánk intézett szavait befogadni. Addig, amíg erre nem vagyok hajlandó, nem látom be, hogy makacs vagyok, addig, amíg csak az én tehetségemre támaszkodom, nem jogos a kérdés: hol van Isten?! Isten mindennap, minden percben ott áll veled szemben, mögötted, karöltve jár veled az úton, csak mi akarjuk őt lerázni. Azt hisszük, erőszakos, nyomul, pedig csak a téves lépésektől óv meg. Azt akarja, hogy az ember ember maradjon. Ő pedig szerető Atyja.

Mit is jelent embernek lenni? Komoly filozófusok dolgoztak ennek a kérdésnek megfejtésén, pedig ha jól belegondolunk, nagyon egyszerű a válasz. Ember az, aki nem önerőből akarja megoldani a maga és a világ baját, hanem aki belátja, hogy Isten az, aki őt is, a világot is megváltotta, aki mai napig azon fáradozik, hogy vállunkról levegye a terhet. Mi mégis a hamisan hitt zsenikre hagyatkozunk. Gyertek, hozzám, mert az én igám édes, és az én terhem könnyű. Hányszor, de hányszor hallottuk ezt a hívó szót, hányszor csendült fel a bizony mondom nektek, de mindhiába.

Vajon mennyi szenvedés, mennyi megaláztatás, mennyi csalódás, mennyi gyötrelem kell ahhoz, hogy könnyeink meginduljanak, hogy Jézus Krisztust szabadító Istenünknek tekintsük? Meddig kell Isten nélkül élni, hogy a végső veszedelemben találjunk csak hozzá?

A költő szavai is figyelmeztetően szólnak. Az Isten szólt, választ kell adjak. Az élet nem lehet elbizakodás, nem lehet a végtelenségig tartó tűrő próbajáték. A nap is lenyugszik az égen, és az embernek felkészültnek kell lennie arra, hogy sötétségben elővehesse lámpását. Addig kell munkálkodni, amíg világosság van, amíg Isten mutatja neked az utat. Képzeljük el, milyen lehet ismeretlen helyre iránytű nélkül menni. Miért ez a hasonlat? Mert életutunk is egy ismeretlen vidék, ahol nem tudjuk, mit hoz a holnap. Iránytűre van szükségünk, aki ez esetben nem más, mint Isten. Hacsak nem maradok a magam által hitt tehetségemnek rabja.

Nyissuk ki a Szentírást, elmélkedjünk el a tékozló fiú történetén, és világossá válik, hogy Isten nem személyválogató, hozzá bármikor megtérsz, szeretettel fogad. Azt kérded, mikor? Erre is a Szentírásban kapod meg a választ: Itt az idő. Erre jön rá a költő is, amikor azt mondja: egyetlen vigaszom maradt, hogy sírni tudtam néhanap. Mennyire kell a belátás, a megbánás! Ezek nélkül nincs gyógyulás. Istennel nem lehet húzd meg-ereszd meg-et játszani. Ha sokat feszíted a kötelet, az megérik és elszakad, de akkor ne panaszkodj, hogy Isten mért akart magához kötni téged! Miért? Mert tudta, hogy ahova te tartasz, az a veszélyek mezeje. Állj meg egy gondolat erejéig, mielőtt ismét a kötél rángatásába kezdenél, és gondold meg: valóban a pusztulásba akarsz rohanni?

Kovács Sándor