Könyv
a „NÉPSZERŰ” HALÁL
Diósi Dávid (szerk.): A halálbiztos halál
Tanulmányok az elmúlás és a halál kultúrájáról

 

Az élet sorsfordító eseményei közül talán a legnagyobb érdeklődésnek mindig is a halál örvendett. Az ősközösségektől napjainkig fogas probléma, amely mindig is nagy vitákat váltott ki. Az orvostudomány meghatározása szerint különböző halálformák léteznek: teljes, részleges, látszólagos, klinikai, vagy tetszhalál, természetes vagy erőszakos. Okai elsődlegesek vagy másodlagosak. A zsidó-keresztény vallási hagyományban is voltak/vannak különböző meghatározások. Az Ószövetség az ember teremtett voltával magyarázza a halált: porból lettél és porrá leszel (Ter 3,19), ami annak kifejezője, hogy az ember nem Isten, véges az élete a Földön. Az Újszövetségben sem változik sokat a halál megítélése, az emberi élet egyik legnagyobb terhének tartják, a bűn következményeként nehezedik az emberre. Azonban itt a halál egészen más értelmezést is kapott azáltal, hogy Jézus Krisztus emberré lett, sőt vállalta a halál borzalmát is, a halál legyőzése után megnyitotta az örök élet felé vezető utat az ember számra. A modern erkölcsteológia ismeri és figyelembe veszi a különböző tudományágak véleményét a halálról, és azt is megállapítja, hogy az ember az egyetlen lény, aki tud halandóságáról. Talán e pár sorban összesűrített információból arra lehetne következtetni, hogy igazából mindent tudunk a halálról, már túl is van tárgyalva a kérdés, erről ma már újat nem lehet mondani. Ez nem így van! Ezt szerencsére azok is így gondolták, akik konferenciát szerveztek e témáról 2011-ben, majd a konferencia anyagát kötetben megjelentették. A halálbiztos halál nem más, mint kaszás e földön (9.) - e gondolat mögé tekintve indítja Diósi Dávid a kötet első tanulmányát, amelyet vitaindítóként is fel lehet fogni. A halál teológiai boncolgatása közben erre a következtetésre jut: a halál teológiai szempontból több, mint biológia esemény, mivel az ember is több, mint „biológiai eset". A teológiai vizsgálódás az embert szellemi, szabad akarattal felruházott, felelős és örök érvényű személyként közelíti meg, aki számra a halál élettörténetének meghatározó eseménye (13.). Ehhez nem sok hozzáfűznivaló akad. A halálnak, a hozzá kapcsolódó eseményeknek és felfogásoknak természetesen megvan a bővebb koncepciója, amelynek történetét Tobias Nicklas A halál komolysága az Ó- és Újszövetségben (15.) címmel ecseteli. Szerinte a Bibliában a halálról beszélni annyi, mint az emberről beszélni. Bemutatja a halál gondolatának látszólagos vakvágányát (a halál minden kapcsolatot megszakít még Istennel is!), amelyből a kivezető utat egyedül Isten hűsége adhatja, erre mindig lehet számítani még a legnagyobb krízishelyzetben, a halálban is. Halál az élet előtt? (23.) A kérdőjel talán kifejezi az olvasó kíváncsiságát Holló László cikkének címe láttán. A szerző beismeri, hogy a cím kissé reklámjellegű. A magam részről meg kell nyugtatnom, hogy jó bornak nem kell cégér. A prenatális diagnosztikának komoly szakirodalma van, amelynek ismerete komoly feladat egy medicinista szakember számára is, nemhogy egy teológusnak, a szerző azonban ezt meghazudtolni látszik (ezt azonban, úgy gondolom, talán azért is könnyebb abszolválni, mert a család egyik tagja, a kötet egy másik tanulmányának szerzője történetesen éppen orvos). Dicséretes tájékozottság. Ha valaki azt gondolná, hogy a cikket komoly háttérismeret nélkül reménytelen megérteni, meg kell vigasztalnom: a tanulmány elején bőséges eligazítást és fogalomtisztázást talál ahhoz, hogy a mű későbbi részeit jól megértse. A hosszabb bevezetőnek megvan a maga funkciója a kötetben, más esetben talán feleslegesnek tűnne. A kérdést teológiai szempontból járja körül a szerző, és felhívja a figyelmet, hogy a prenatális diagnosztika annak ellenére, hogy első látásra a jó ügyet szolgálja, lehet a halál, a gyilkosság eszköze. Ezért nem egyszerű az egyháznak ebben megnyilatkozni, és amikor megteszi, véleménye határozott és minden szemszögből megalapozott.

A halál nemcsak fontos teológiai kérdés, hanem más tudományokban is jelentős helyet foglal el. Ezért az előbbi tanulmányt stílusosan nem követhette volna más, mint egy orvosi vélekedés a halálról. Holló Gergely a halált, a halál „pillanatát" a klinikus szemszögéből közelíti meg (43.). A halálnak és különböző típusainak, beálltának a megállapítását mutatja be, képzettségéből kifolyólag (onkológus) nagyon jól ismeri a témát.

Ma már azt mondhatnám, hogy a társadalom különböző rétegeinek megvan a saját forgatókönyvük a halál beálltával, illetve azokkal az eseményekkel és jelenségekkel kapcsolatban, amelyeknek az elhunyt részese: vadászmező, alagút, súlytalanság stb. Mindezekről olyan emberek elbeszélése alapján szereznek tudomást, akik valaha halál közelében jártak. Vik János annak jár utána, hogy az ilyen élmény Illúzió vagy istenélmény? (53.) A neuroteológiától a komplex hallu-cinációkon át elemzi a kérdést, és érdekes következtetésre jut: Pusztán csak a halálközeli eseményeknek nem lehet a halál utáni életet minden kétséget kizáróan bizonyítani, de ez ugyanakkor nem zárja ki azt, hogy a magunk módján - például a halálközeli élmények során - egymástól különböző, ám valódi tapasztalati benyomásokat nyerjünk a transzcendens valóságról, Istenről... (68.) A halál, amint már utaltunk rá, az élet fontos fordulópontja, ehhez pedig rítusok is tartoznak, a továbbiakban ezeket ismerheti meg az olvasó. Harald Buchinger a húsvét ünnepét mint ars moriendi et resurgendit tárja elénk (69). Annak történetét követi végig, hogyan tolódtak el bizonyos hangsúlyok a liturgiában, aminek következtében a húsvétot gyakran csak Krisztus feltámadása ünnepeként értelmezzük. A német rítuskutatás rendkívül ismert szerte a világon, nemcsak a keresztény rítus, hanem korábbi indoeurópai, görög-római rítusokat is kutatnak (ennek kapcsán az egyik komoly iskolalapítót, T. Köves Zulauhffot kell megemlítenem, aki mellesleg magyar származású, és a heidelbergi egyetem egyik nagy projektjét vezeti Rituldynamik címmel). A szerző nagyívű tanulmánya szintén erről tanúskodik, és arról is, hogy összegző, átfogó jellegű tanulmányok mellett jól megfér a kisebb, jól körülhatárolt témaboncolás is (nagyszombat és húsvét horái és introitusa).

Azt, hogy a halálban is vannak viselkedési trendek, nem sokan hinnék el, azt pedig, hogy a keresztény világ erre forgatókönyvet is ajánl, még kevésbé hihető. A középkori haláltánc nem olyan széles körben ismert, ma talán ezért is érdemes elolvasni Bodó Márta írását erről a középkori drámai műfajról (81.). Hogy mennyire népszerű volt a középkorban ez a műfaj szerte Európában, mutatja a források sokasága is (ma is nagy sikere lenne az olyan daraboknak, amelyekben bemutatják, hogy bizony a politikus is, a milliárdos is, a diktátor is meghal!) A szerző a téma szakavatott ismerőjeként, a tőle megszokott olvasóbarát tudományossággal elemzi a témát. Bőségesen ismerteti a témához kapcsolódó középkori forrásokat. Sőt, későbbi továbbélésekre is helyesen rámutat (8991.), igaz, ez a vállalkozás egy kis csapdát is magában rejthet, hiszen felmerülhet az olvasóban, hogy jóval több példa is létezik a későbbi korok magyar irodalmában (a 17-18. századi katolikus és protestáns irodalomban egyaránt), abból viszont itt elég kevés található itt. Ez azonban semmiképpen nem róható fel a szerzőnek, hiszen elsősorban a középkorra összpontosítja vizsgálódását, amint a címben is megjelöli (93.). Deák Zsuzsa írásában az imitatio Christin túl az ilyen ars (bene) moriendi irodalmát mutatja be a késő középkorból. A téma pontos megjelölése (az alcímben) ellenére szívesen olvastam volna az ilyen jellegű irodalom korábbi előzményeiről is (gondolok itt a kora keresztény kor íróira, akiknél a cikkben vázolt tematikák, ha csíráiban is, de jelen vannak Augustinusnál, Tertullianusnál).

Tánczos Vilmos néprajzkutató munkásságában fontos szerepe van a népi vallásosságnak. Tanulmányában a hagyományos, még vallásos társadalmak és a modern, már kevésbé vagy egyáltalán nem vallásos társadalmak halálképét hasonlítja össze. Találóan állapítja meg: A hit bizonytalan volta, sőt teljes hiánya eredményezi a halál teljes kultúrájának modern kori töredezettségét és kollázsszerűségét is, hiszen már nincsen olyan szellemi erő, ami a halálról alkotott képzeteket, rítusokat egységbe rendezhetné. A mai világban a halál kultúrájának ugyanúgy nincsen szilárd alapja, mint ahogyan a kultúra más részeinek sincsen (121.). A szerkesztő találóan folytatja Balázs Lajos Kibékülés lelki ingája a parasztember haláltusájában (123.) című írásával, hiszen az olvasó itt azzal szembesülhet, hogyan is hal meg a parasztember. Balázs Lajos a csíkszentdomokosi parasztkultúra avatott szakembere, természetesen az előbb feltett kérdésre innen veszi a legtöbb példát. A hagyományőrző közösség liturgikus és paraliturgikus, halálhoz kapcsolódó hiedelmeit ismerheti meg az olvasó, a szerző mindezek megértéséhez szolgáltat tudományos alapot.

Az egyházi temetéssel kapcsolatosan jogi kérdések is felmerülnek. Kinek jár a katolikus keresztény temetés, avagy a halottakat eltemetni, de - hogyan? (133.) A választ arra is megkapjuk Lukács Róbert írásában, hogy kik részesülhetnek és kiktől kell megtagadni az egyházi temetést. A kérdést aprólékosan tárgyalja, gyakorló plébánosok kézikönyv gyanánt is használhatják a pasztorációban. Diósi Dávid nevével több alkalommal találkozhatunk a kötetben (szerkesztő, két tanulmány szerzője), a második tanulmányban a tisztítótűz kérdéskörét vizsgálja részletesen (153.). A szerző - miután felhívja a figyelmet arra, hogy őrizkednünk kell az eszkatologikus jövőbeli események spekulatív „vulgarizálásától" - kijelenti, hogy az ember jelenlegi léthelyzete, vagyis az „itt és most" eszkatologikus jelleggel bír. A jövő már az „itt és most"-ban jelen van. Tehát az ember jelen földi élete, amely az Isten által ajándékozott szabadságban valósul meg, meghatározza jövendő, eszkatologikus sorsát. A halál a személy végérvényességének a „hajnalhasadása", annak a végérvényességnek, amelyet a kiérlelt szabadság mint a szubjektumnak az önmegvalósítása a történelemben „elvetett". A tisztítótűz pedig az embernek a halálban történő istentalálkozása. Isten tisztít, ő veszi „kezébe" a tisztítás folyamatát, ő segít, hogy „kompatibilisek" legyünk szeretetére, ő tisztogat, hogy szeretetét tisztán fogadhatjuk, és hogy az tisztán „reflektálódjon" vissza magára. Segít, hogy szeretetének tiszta „tükreivé" váljunk (159.). Felhívom a figyelmet, hogy a témának egyáltalán nem bőséges a magyar nyelvű szakirodalma, éppen ezért is rendkívül fontos ez a tanulmány.

A pokolnak van emberi arca, állítja Jitianu Liviu, és teszi ezt a tőle megszokott komoly szakirodalmi és intuíciós háttérrel, így nem is lehetne megkérdőjelezni azt. Azt állítja: a pokol a keresztény hitvilág tartozéka. A pokol viszont nem képezi a keresztény igehirdetés elsődleges témáinak egyikét. A pokolról szóló információnk alig van. Bármilyen jellegű pokol részletezéssel találkoznánk, teológus kötelességünk visszautasítani azt (180.).

Havas László enciklopédikus tudása nem tabu az akadémiai körökben. Az utóbbi években kutatásai nagyrészt Szent István intelmeihez kapcsolódnak, tehát nem véletlen a kötetben szereplő téma sem (183.). A komoly kitekintést nyújtó tanulmány az Admonitiones halálképét, halálfogalmát elemzi, és arra hívja fel, a figyelmet, hogy szent királyunk tanításaiban központi helyet foglal el a halál gondolata, amit minden uralkodónak szem előtt kell tartania.

És a haláltól csak karnyújtásnyira kerülünk, midőn Marton József professzor a hitéért halálba üldözött teológiai rektor történetét ismerteti (195.). Komoly forrásanyagon alapuló valóságos oknyomozást végez a szerző, bemutatva a kommunista diktatúra szövevényesen repressziós hatalmát (koholt vádak, törvénytelen ítéletek stb.). Ugyanakkor Gajdátsy rektor úr személyében példaképet is állít a keresztény olvasó elé, kiemeli, bemutatja keresztény emberi erényeit.

Mindezek után nem is kell különösebb ajánlást írnom a könyvhöz. Nyugodt lélekkel állítom, hogy mindenkinek ajánlható: a téma iránt komolyan érdeklődők megbízható eligazítóként és további kutatásokhoz kiindulópontként kezelhetik, a pasztorációban tevékenykedőknek útbaigazító olvasmány lehet, és minden laikusnak, akit a téma érdekel, hasznos olvasmányként szolgálhat.

Szent István Társulat-Verbum, Budapest-Kolozsvár 2011

Pap Levente