Bereczki Silvia sa
a II. VATIKÁNI ZSINAT
NYITÁNYÁNAK ÜZENETE
Die Botschaft der Eröffnung des II. Vatikanums
Ausgehend von der Ansprache von Papst Johannes XXIII. zur Ankündigung des ökumenischen Konzils am 25.1.1959, von seiner Apostolischen Konstitution Humanae salutis vom 25. Dezember 1961, indem er das Jahr 1962 als Beginn des Zweiten Vatikanischen Konzils festlegt und von seiner Eröffnungsrede vom 11. Oktober 1965 wird in diesem Artikel ein Portrait des II. Vatikanums „gemalt". Das große Ereignis wird als ein Ergebnis der Eingaben des Heiligen Geistes und des Weges der göttlichen Vorsehung präsentiert, als ein Konzil das „ganz lebt" (d.h. eine große Lebendigkeit ausstrahlt und die Aufnahme aller menschlichen Gefühle zulässt), das Optimismus und Realismus ins Gleichgewicht bringt und zum entschiedenen Tun aufruft, das Tradition und Aktualität zusammenführt, das den Weg zur Einheit und zum Universalismus bahnt. Das 50-jährige Jubiläum wird aber auch als Anlass genommen, um Fragen fürs Heute zu formulieren: wie sind diese Eigenschaften des Konzils in der heutigen Kirche sichtbar und erfahrbar? Schlüsselbegriffe: II. Vatikanum, Johannes XXIII, Eröffnungsrede
A szerző a Segítőnővérek Kongregációjának tagja. Fizikatanári, újságírói és teológiai egyetemi oklevelet szerzett a kolozsvári Babe_§-Bolyai Tudományegyetemen. Doktori disszertációját a II. vatikáni zsinat erdélyi hatástörténetéről írta, 2007-ben védte meg. Négyéves ausztriai egyetemi pasztorációs tevékenység, majd hathónapos kameruni tartózkodás után jelenleg Marosvásárhelyen él.
1962. október 11., csütörtök: Szent Péter-bazilika, a világegyház középpontja. - 2012. október 11., csütörtök: helyi egyházunk valósága.
Mi köze a kettőnek egymáshoz?
Az 50. születésnap nemcsak ünnepet, hanem gyakran visz-sza- és előretekintést, mérlegelést is jelent egy ember életében: honnan indult, mivé lett, mit valósított meg, kik és mik hatottak rá, illetve mi az igazán fontos az életében, mi az, amire különösképpen akar figyelni az elkövetkező években, mit szeretne áthagyományozni. A zsinat születésnapján is - ami valójában hároméves folyamat, hiszen mind a négy ülésszakán tovább „született" lelkisége és üzenete - feltehetjük ezeket a kérdéseket, és alkalmazhatjuk őket magunkra: mivé lett bennünk, köztünk, körülöttünk a zsinat?
Mivel három év áll rendelkezésünkre a zsinatra való tevékeny emlékezésre, hadd irányítsuk most figyelmünket csupán a legelső napjára és annak előzményeire, és keressük a „születő" zsinat szellemiségét annak alapján, ahogyan az kirajzolódik XXIII. János pápa 1962. október Gaudet mater Ecclesia nyitóbeszédéből, valamint a jelentős eseményt meghirdető, 1961. december 25-i Humanae salutis apostoli konstitúciójából.
Az előkészület kronológiája
Alig három hónappal pápává választása után, 1959. január 25-én a Szent Pál-bazilika melletti bencés kolostorban tizenhét bíboros előtt XXIII. János pápa bejelentette az egyetemes zsinat összehívására irányuló szándékát. Ugyanaz év pünkösdjén, május 17-én létrehozta a II. vatikáni zsinat előkészítő bizottságát, amelynek elnökévé Domenico Tardini bíboros-államtitkárt, titkárává Pericle Felici kúriai hivatalnokot nevezte ki, tagjai a Kúria tíz Szent Bizottságának képviselői (egy-egy mindenikből) lettek.1 A bizottság feladata a zsinati témák összeállítása volt. Ennek érdekében júniusban Tardini bíboros 2593 prelá-tusnak küldött levelet témajavaslatokat kérve, júliusban pedig megbeszéléssorozatra hívta össze a katolikus egyetem rektorait és a teológiai karok dékánjait. Az eredmények (közel tízezer oldal, tizenhat kötetben) alapján 1960 pünkösdjén (június 5-én) a pápa tizenegy előkészítő bizottságot2 és három titkárságot állított fel. Ezekből jött létre a három albizottsággal rendelkező Központi Előkészítő Bizottság, amelynek elnöke a pápa volt, több mint száz tagja és tanácsadói pedig közel hatvan országot képviseltek.3 Ezek a bizottságok 1962 nyaráig 69 tervezetet hagytak jóvá. 1961. december 25-i dátummal látott napvilágot a már említett Humanae salutis konstitúció. A zsinat kezdési időpontját - 1962. október 11. - a Consilium motu proprióban jelentette be a pápa 1962. február 2-án, ügyrendjét pedig az Appropinquante Concilio motu proprióban tette közzé ugyanaz év augusztus 6-án.4
A Lélek sugallatának és a gondviselés művének zsinata _
Amint a II. vatikáni zsinat létrejöttének okáról beszélve a pápa maga is elismerte, szinte önmaga számára is váratlanul kezdte a zsinat gondolatát fontolgatni lelkében. Amikor azonban a bíborosoknak kinyilvánította szándékát, a hallgatókat „a Lélek hirtelen mozgása és egy természetfölötti fény sugárzása érintette meg", mindenkit örömmel töltve el, a világban pedig „szenvedélyes érdeklődés" lángolt fel a kezdeményezés iránt.5 XXIII. János már „méltatlan személyének" pápává választását is az isteni gondviselés nyilvánvaló végzésének tekintette, és 1959-es beszédében is kiemelte, hogy személyes tapasztalatai a kegyelemben való bízásra ösztönzik őt, így ha az előidézendő mozgástól „kissé reszketve" is, mégis a szilárd szándék iránti „alázatos határozottságban" és „az Ég kegyelmében bízva" mondja ki kettős szándékát: szinódus tartását a római egyházmegyében és ökumenikus zsinatét a világegyházban. E beszéde harmadik részének a címe is: A kegyelemben bízva".6Ez a ráhagyatkozás cseng ki a Gaudet mater Ecclesia beszédének záró imájából is, amely így kezdődött: „Mindenható Isten, teljes bizalmunkat beléd helyezzük, hiszen saját erőnkre nem támaszkodhatunk. Tekints kegyelmesen egyházad e pásztoraira. Kegyelmed fénye segítsen nekünk, amikor döntéseket hozunk és törvényeket bocsátunk ki." A zsinatot meghirdető apostoli konstitúció pedig az eseményt új pünkösdhöz hasonlítja, és imáját így kezdi: „Újítsd meg csodáidat korunkban".7
A zsinat szemtanúinak vallomásai is annak imádságos hangulatát és a Szentlélek érezhető jelenlétét tanúsítják. Helmut Krátzl nyugalmazott bécsi segédpüspök, aki sztenográfusként vett részt a II. vatikánumon, így vall: „Számomra a zsinatnak összességében nagyon sok köze van a Szentlélekhez, és az ő működése éppen hogy nem határolható be vagy nem látható előre, csak megtapasztalható, itt meg amott", már abban a tényben is, hogy egy konzervatívnak számító papból lett pápa hívta össze az egyházat megújító zsinatot.8
XXIII. János pápa beszédeit átszövik a világegyház, sőt a nem katolikusok és nem keresztények imáira való nem alaptalan ráhagyatkozás is. A világszerte felcsendülő imákra jó példa helyi egyházunk: ha Erdély az ellenséges rezsim miatt el is volt zárva az eseménytől, Márton Áron püspök két körlevélben kérte az imát a zsinatért. Az elsőben, amely 1962. szeptemberi 29-i keltezésű, így írt papjainak:9 „Az egyetemes zsinatok Anyaszentegyházunk életében jelentős, kiható, események. Szentséges Atyánk szándékát és a zsinat munkáját imánkkal kívánjuk támogatni. Ezért T. Testvéreim hívják fel a hívek figyelmét, s kérjék, imádkozzanak, hogy a zsinat, a Szentlélek Úristen irányításával, áldásos munkát végezzen". Itt konkrétan is kéri, hogy októberben „a lelkipásztorok híveikkel együtt ajánlják fel a rózsafüzér-ájtatosságot erre a szándékra, s ezen kívül is, az egész zsinat egész tartama alatt imádkozzanak". Egy másik körlevélben azt rendeli el, hogy az október 11-re virradó éjszakán, éjfélkor minden plébániatemplomban szentmisét végezzenek a zsinat megnyitása alkalmából, s kéri papjait, hogy „ismertessék a nagy nap jelentőségét, s híveikkel együtt buzgón imádkozzanak, hogy a zsinati atyák, a Szentlélek Isten segítségével, üdvös határozatokat hozzanak az anyaszentegyház és az egész emberiség javára".10
Az „egészen élő" zsinat
„Az egészen élő emberek mély és tartalmas kapcsolatban állnak az őket körülvevő világgal. Nemcsak önmagukra figyelnek, de a világ hangjaira is. Mások iránt tanúsított figyelmes együttérzésük révén személyes élményeik tere végtelenül megsokszorozódik. Szenvednek a szenvedőkkel, és örvendeznek az örvendezőkkel. Minden tavasszal újjászületnek, s megértik az élet misztériumait: a születést, a növekedést, a szerelmet, a szenvedést és a halált. Szívük együtt ujjong az ifjú szerelmesekkel, megsejtik a bennük lévő életörömet. Ismerik a gettók kétségbeesését is, az enyhülés nélküli szenvedés magányosságát." John Powell amerikai jezsuita pszichológus e gondolatai jutottak eszembe XXIII. János pápa zsinattal kapcsolatos, mély érzéseket hordozó írásait tanulmányozva: „Ujjong az Anyaszentegyház, mert az isteni Gondviselés különleges kegyelme által elérkezett ez a nagyon vágyott nap" (kiemelések tőlem, B. S.) - kezdte nyitóbeszédét a pápa, majd kifejtette: minden zsinat, amelyet az egyház története során „ünnepelt", „a katolikus egyház életerejét bizonyítja", és „ragyogó fénynek" számít. Az öröm, ujjongás és remény, valamint a krisztusi fényre való utalás végigvonul ezeken a megnyilatkozásokon és a szemtanúk leírásaiban. Ralph Wiltgen verbita szerzetes a zsinatra való bevonulást így írja le: „A körmenet végén feltűnt János pápa, arca sugárzott az örömtől. Többször meghajolt a tömeg felé, áldást osztott, és örömmel fogadta az üdvözléseket".11 A „lelki öröm" mellett újra meg újra megjelenik „a nagy fájdalom" és keserűség is, amikor emberi szenvedésekről, a Megváltó kegyelmeinek visszautasításáról szól. Az emberi érzések közelengedése mellett az irgalmasság és emberi megértés jellemzi XXIII. János zsinattal kapcsolatos elképzelését. A tévedésekkel szemben, ellentétben az előző korokkal, „ma Krisztus jegyese inkább az irgalmasság gyógyszerét szeretné alkalmazni, mint a szigor fegyverét magasba emelni", hiszen „úgy hiszi, a kor szükségeinek jobban megfelel, ha szeretetének erejét mutatja meg, mint ha ítélkezik" - hangsúlyozta nyitó beszédében. „A katolikus egyház nagyon szeretetreméltó, jóságos és türelmes anyának akar bizonyulni, irgalmassággal és jóindulattal teli azok gyerekeivel szemben, akik őt elhagyták." „Tanításának eleven forrásait akarja megnyitni, amelyek az embereket Krisztus fényével világítják meg, hogy felismerjék azt, kik ők valójában, milyen méltóság illeti meg őket, és milyen célra kell törekedniük." Utóbbi gondolat fellelhető a Humanae salutisban is, amelynek záró soraiban a pápa azért imádkozik, hogy az egyház „az isteni Megváltó országát terjessze, az igazság, az igazságosság, a szeretet és béke országát".
Az optimizmus, a realizmus és az elkötelezett cselekvés zsinata
Gaudet mater Ecclesia nyitóbeszédében a zsinat történeti értelméről szólva a pápa az atyák „örömét teljesebbé teendő", a kezdés „szerencsés körülményeire" utal, de nem hallgatja el azoknak a vészjósoknak a véleményét sem, akikben ugyan „vallási buzgóság ég, de akiknek nincs elég érzékük a dolgok helyes mérlegelésére, és az okos ítéletet sem engedik érvényesülni", és így az adott korban csak hanyatlást és szerencsétlenséget látnak, nem véve figyelembe az élet tanítómesterének, a történelemnek az üzenetét, úgy téve, mintha az előző zsinatok idején „a keresztény tanítást, szokásokat és az egyház szabadságát illetően minden tiszta és jó lett volna". XXIII. János teljesen más véleményen van, mint a „szerencsétlenség prófétái", és hangsúlyozza, hogy az új rendben sokkal inkább „az isteni gondviselés rejtett tervét kell felfedezni", ami „az idők folyamán az emberek művein át és általában elvárásaikat meghaladva saját célját követi, és mindent, az egymásnak ellentmondó emberi érdekeket is, bölcsen az egyház üdve felé irányítja".
Ennek a hozzáállásának már 1961-es apostoli konstitúciójá-ban hangot adott: „Míg bizalmatlan lelkek csak a föld felszínén megjelenő sötétségen kívül semmit sem látnak, mi arra hajlunk, hogy bizalmunkat visszahelyezzük Megmentőnkbe, aki nem hagyta el a világot, miután megmentette azt".
A Humanae salutis „fájdalmas megfontolásokkal" indítja a kor elemzését, rámutat többek között a lélek értékeire való vágyakozás csökkenésére, a földi élvezetekben való elmerülés veszélyére, a nagy anyagi fejlődésre, ami azonban híjával van a neki megfelelő, arányos morális szférának, valamint a hódító ateizmusra is (hasonló felsorolással találkozunk a Gaudet mater Ecclesiában is). Kiemeli, hogy az egyház is átéli azt a krízist, amiben a világ van, és hogy az új időszak küszöbén álló világban az egyházra is komoly kérdések várnak. Ezt követik a bizakodásra okot adó tényezők, amelyek mind az egyház, mind a világ életében fellelhetőek. Az egyház nem maradt élettelen szemlélője az eseményeknek, hanem követte a változásokat és válaszolt is rájuk, a papság, de a világiak révén is, akik jobban rádöbbentek felelősségükre és a hierarchiával való együttműködés fontosságára. Ezt a választ egészítette ki a hitvallók szenvedése és tanúságtétele azokban az országokban, ahol a hitért való kiállás meghurcoltatáshoz vezetett. Míg a világ változott, a keresztény közösség egy jelentős része átalakult és megújult: „egységében megerősödött, intellektuálisan megelevenedett, belsőleg megtisztult". Másrészt „a háborúk, a számos ideológia által okozott spirituális romok, a sok keserű tapasztalat" az emberiség egy részét „megfontoltságra, összefogásra, a saját határok elismerésére, az igazi értékekre való figyelésre, a béke utáni vágyra ébresztették rá". Az emberiségnek erre a történelmi leckével kapcsolatos tanulékonyságára visszatért a pápa nyitó beszédében is, rámutatva, hogy a téves tanításokat és veszélyes véleményeket „gyümölcseik" alapján az emberek is elítélik, és egyre inkább rádöbbennek arra, hogy a személy méltósága és az abból fakadó kötelességek döntőek, az erőszak alkalmazása pedig nem oldja meg a konfliktusokat.
A tények, amelyekkel az egyház szembesül, éberségre és felelősségvállalásra szólítanak fel - áll világosan a Humanae salutisban. Az egyház természetfölötti jellegének tükröződnie kell az ideigvalókban, és nem mehet el érdektelenül az aktuális szükségek és problémák mellett. Feladata tulajdonképpen abban áll, hogy az evangélium tartós, életadó energiáit továbbítsa annak a modern világnak, amely még büszke a vívmányaira, és amelynek viselnie kell annak az új „rendnek" a következményeit, amit egyesek Istent kizárva akartak szervezni. Sürgős kötelezettsége az egyháznak „összehívni gyermekeit" a modern kor problémái megoldásához való hatékonyabban hozzájárulásra. Ez pedig, Jézusnak az „az idők jelei" megkülönböztetésére szóló javaslatának (Mt 16,4) követése révén, többet jelent, mintsem megelégedni néhány reménykeltő javaslattal. Egyengetnie kell az egység útját, őriznie a tanítás tisztaságát, előmozdítani a kölcsönös szeretet, és lehetővé kell tennie, hogy minden jóakaratú ember a béke felé fordítsa gondolatait és törekvéseit. Egy állandóan élő és fiatal egyháznak kell megmutatkoznia, „amely mindig érzi az idő ritmusát", új fényt sugározva, de hű maradva önmagához és „az arcára nyomtatott isteni képhez".
A zsinat gondolatának kimondása 1959-ben olyan volt, mint egy „félénk ésszel és kézzel elvetett mag", ami azonban az előkészítő munkálatok során, a támogatás által fává nőtt. A készülő esemény „hírének örömteli fogadtatása, a teljes egyház imádságos hozzájárulása, az előkészületekben megmutatkozott buzgóság, valamint a nem katolikusok és nem keresztények érdeklődése és tisztelete arra mutatnak, hogy a pillanat történelmi jelentősége nem maradt észrevétlenül" -hangsúlyozta a pápa apostoli konstitúciójában. Ezért fejezte ki reményét, hogy a tanácskozásoknak olyan hatásuk lesz, amely „nemcsak az emberek belső, lelkiismereti világát töltik el az isteni igazság fényével, és támogatják új erővel, hanem a teljes emberi életre is kihatnak". Nyitóbeszédében pedig XXIII. János kifejezte abbeli bizodalmát, hogy a zsinat fényétől megvilágosítva, az egyház lelki javaiban gyarapodni fog, és így új erőkkel eltelve, megrettenthetetlenül fog a jövőbe nézni. „Alkalmas megújulás és a kölcsönös együttműködés bölcs szervezése által az egyház el fogja érni, hogy az emberek, a családok és a népek inkább törődjenek a mennyei dolgokkal" - mondta. A zsinat e törekvése olyan átütő erővel volt jelen a későbbi dokumentumokban is, hogy még a romániai kommunista hatóság emberei is kiolvasták belőlük az egyháznak azt a törekvését, „hogy egyre hangsúlyozottabb spirituális hatást gyakoroljon az egész társadalomra".12
Ennek a lelki és pasztorális természetű feladatnak „előfeltétele a nagyobb lelki mélységre és áldozatkészségre való készség - állapította meg Bernhard Háring morálteológus. - Mindenkitől megköveteli a kilépést egy bizonyos lelki tunyaságból és az arra való vágyakozásból, hogy önmagát a középszerűségben bebiztosítsa. A megújulásra való készséghez hozzátartozik és abból forrásozik az idők jeleire vonatkozó éberség. Mert Isten gondviselése, amely mindenütt működik, az isteni útmutatás egy részét képezi, amit az egyház a Szentlélekkel szembeni tanulékonysággal és a teljes kinyilatkoztatásra tekintve Krisztusban felismerhet."13
Hagyomány és korszerűség
Már a zsinat ünnepélyes megnyitóján annak fő feladatai közé sorolta a pápa a keresztény tanítás áthagyományozott kincseinek hatékony módszerekkel való megőrzését, valamint azoknak „derűs és nyugodt lelkiismerettel" történő vizsgálatát és a jelen időknek megfelelően értelmezését. Ez egyszerre jelenti az egyházatyáktól átörökölt igazságtól való el nem térést, de ugyanakkor a jelennek való megfelelést is, amely „új környezeti körülményeket és új életfeltételeket teremtett, az apostolko-dás számára pedig új utakat nyitott".
„Ezt a tanítást egész teljességében és mélységében el kell ismerni, hogy a szíveket tökéletesebben lángra lobbantsák és átjárják úgy, ahogy ezt a katolikus tanítás minden komoly meg-vallója szenvedélyesen várja" - hangsúlyozta a pápa. „Ezt a biztos és időtálló tanítást, amelynek hittel kell engedelmeskedni, úgy kell kutatni és magyarázni, ahogyan azt korunk követeli." Különbséget kell tehát tenni a hitletétemény és a benne foglaltatott igazságok és azok hirdetésének (hűséges) módja között. „A kérdéseket türelemmel és nagy figyelemmel kell kezelni, ahogyan az egy olyan Tanítóhivatalhoz illik, amelynek lénye elsősorban pasztorális."
Ez a teljes embert érintő tanítás arra szólít fel, „hogy zarándokokként menjünk mennyei Atyánk felé", teljesítve kötelességeink a mennyei és földi országgal szemben, a földi javakat a mennyei célok elérésére használva, a „csodálatos felfedezéseket" pedig értékelve, de rámutatva arra is, hogy az Istenre figyelés nélkül „a futó varázs megakadályozná az igazi haladást". „A II. vatikáni zsinat maradandó jelentősége tehát -összegezhetjük Walter Kasperrel - az egyház megújított, és nem új látásában áll (kiemelés tőlem B. S.). Az egyház minden évszázadban, minden zsinaton ugyanaz, mégis szüntelenül úton van önmaga és üzenet mélyebb megértéséhez."14
Az egység és egyetemesség zsinata
Az ökumenikus zsinatok ünnepélyesen tanúsítják a Krisztus és egyháza közti egyesülést, és terjesztik az igazság fényét -olvassuk a Gaudet mater Ecclesia beszédben. A krisztusi szeretet teljességét terjesztik, „amely minden viszály elhárítására törekszik, testvéri egységet és igazságos békét eredményez". A Jézus Krisztus által óhajtott egység „hármas fényben ragyog": a katolikusok egysége egymás között, a Szentszéktől elszakadt keresztények újraegyesülésének szenvedélyes várása és az azért végzett ima, végül pedig „a katolikus egyházzal szembeni nagyrabecsülés és tisztelet egysége, amit iránta a nem keresztény vallások tanúsítanak". „Ugyanakkor nagy fájdalmat okoz nekünk - így XXIII. János -, hogy eddig az emberiség legnagyobb része még nem az isteni kegyelem forrásaiból él, amelyek a katolikus egyházban folynak, ámbár minden ember, születésétől fogva, Krisztus vére által meg van váltva."
A zsinat egységre vonatkozó szándéka megnyilvánult egyetemes jellegében már az előkészületek alatt: a pápa fontosnak tartotta meghallgatni a bíborosok kollégiumának, a világszerte élő püspököknek, a Római Kúria dikasztériáinak, a szerzetesrendek elöljáróinak, a katolikus egyetemeknek és egyházi karoknak a véleményét. A zsinat első napján több mint kétezer zsinati atya volt jelen a világ legkülönbözőbb országaiból, és el ő-ször a történelem folyamán, az európaiak kisebbségben voltak. Nyitó beszédében XXIII. János fontosnak tartotta megosztani a jelenlévőkkel, mennyire szenved attól, hogy számos, számára „nagyon drága" püspök hiányzik, olyanok, akiket Krisztus iránti hűségük miatt bezártak vagy más akadályok révén tartóztattak fel. Érdemes megemlíteni, hogy a kényszerlakhelyéhez között Márton Áront, aki az első ülésszakra az egyedüli romániai meghívott volt, a kommunista kormány felszólította, hogy menjen Rómába, ő azonban visszautasította ezt azzal az érvvel, hogy amíg fel nem oldják kényszerlakhelyét, nem megy.15 A harmadik ülésszak előtt ismét visszautasította a felkínált részvételi lehetőséget arra hivatkozva, hogy amíg egyházmegyéjéből 17 pap és 14 ferences börtönben van, ő nem vehet részt a zsinaton.16 Arra az ülésszakra többen kaptak meghívást, így az állami hatóságok engedélyével végül ketten vehettek részt a zsinaton: a bukaresti érsekség vezetője és egy szatmári kanonok;17 a kutatók mindkettő részvételét negatívnak ítélik. Az utolsó ülésszakra a bukaresti vikáriushelyettes és egyben a iasi-i egyházmegye vezetője meg egy váradi esperes (aki Fehérvár ellensége volt) utazott Rómába. Közép-Kelet-Európa többi kommunista országáról tudjuk, hogy Litvániából nem vett részt senki a zsinaton, Magyarországról és Csehszlovákiából „kísérők" is mentek a delegációval, Szlovéniából minden püspök részt vehetett. A legnagyobb küldöttcsoportja Lengyelországnak volt: 66 püspök.18 János pápa fontosnak tartotta hangsúlyozni nyitóbeszédében, hogy a zsinatot ünnepl ő közösség túlmutat az egybegyű ltek seregén, hiszen „ég és föld közösségi műben egyesülnek": „az ég szentjei óvják munkánkat, a hívek a földön szüntelenül imádkoznak Istenhez, ti pedig lelkiismeretesen követitek a Szentlélek útmutatásait, és buzgón törekedtek arra, hogy munkátok legnagyobb mértékben megfeleljen a különböző népek elvárásainak és szükségleteinek. Hogy mindez megtörténjék, a szellem kiemelkedő békéje, testvéri egyetértés, mértékletesség a javaslatokban, méltóság a tanácskozásokban és bölcs megfontolás szükséges részletekről" - mondta az atyáknak.
A mának szóló zsinat_
„A kezdődő zsinattal ragyogó fényű nap kel fel. Még pirkadathoz hasonlít, és máris megérintik a felkelő Nap sugarai a szívünket. Minden szentséget lélegez, mint ujjongást ébreszt" -olvassuk a pápa nyitóbeszédében. Ebben a lelkesedését tükröző képben XXIII. János pápa a Jelenések könyvéből ihletődve, csillagoknak nevezi a zsinati atyákat és aranylámpásoknak a rájuk bízott egyházakat. Mennyire világít a mi aranylámpásunk? - kérdezhetjük magunktól, vagy konkrétabban: mennyi teret kap egyéni és közösségi életünkben a Szentlélek, menynyire vagyunk képesek megsejteni a nehéz helyzetekben is a gondviselés művét, tervét? Milyen körülmények között vagyunk személyesen és közösségileg „egészen élőek"? Mi tesz „halottá", mi segít elevenebbé válni? Mi ad alapot az optimizmushoz, bátorságot a realizmushoz és lendületet az elköteleződéshez? Hogyan kerül(het) egyensúlyba körünkben a hagyomány és a korszerűség? Miként és kikkel éljük meg az egységet?
Jegyzetek
1 L. Wiltgen, Rahph: A Rajna a Tiberisbe ömlött - A II. Vatikáni Zsinat története, Budapest é. n., 15.
2 A bizottságok felsorolását elnökük és titkáruk nevével l. Seeber, David Andreas: Das Zweite Vatikanum - Konzil des Übergangs, Herder, Freiburg - Basel - Wien 1966, 40. A bizottságok közül csak a Laikusok Apostolkodásának Bizottságának nem volt kuriális megfelelője, és külön, de egyenrangú bizottságként működött a Keresztény Egység Titkársága. L. Jedin, Hubert: A zsinatok története, Ecclesia, Budapest 1998, 157.
3 A tagok és tanácsadók száma folyamatosan nőtt, így különböző szerzők más-más adatot hoznak. Vö. például Jedin: i. m. 157-158. és Wiltgen: i. m. 18.
4 Ezt az ügyrendet a zsinat alatt kétszer módosították. L. Jedin: i. m. 16.
5 XXIII. János pápa nyitóbeszéde a II. vatikáni zsinaton. Forrás: Herderkorrespondenz 17 (1962/63), 85-88, http://www.ub.uni-freiburg.de/fileadmin/ub/referate/04/semapp/konzil.html, letöltés 2012. augusztus 18.
6 XXIII. János pápa 1959. január 25-i beszéde, forrás: Herderkorrespondenz 13 (1958/59), 387-388, http://www.ub.uni-freiburg.de/fileadmin/ub/referate/04/semapp/synode.html, letöltés: 2012. augusztus 18.
7 Acta Apostlice Sedis 54 (1962). Jelen íráshoz a Kathpedia összefoglalását, valamint a teljes szöveg angol fordítását használtam: http://www.kathpedia.com/index.php?title=Humanae_salutis, letöltés: 2012. augusztus 17. ill. http://jakomonchak.files.wordpress.com/2011/12/humanae-salutis.pdf, letöltés: 2012. augusztus 19.)
8 Krätzl, Helmut: Im Sprung gehemmt - Was mir nach dem Konzil noch alles fehlt, Verlag St. Gabriel, Mödling 1998, 214.
9 Gyulafehérvári Érseki Levéltár (GYEL) 1171/1962.
10 L. GYÉL 1225/1962.
11 L. Wiltgen, i. m. 9.
12 Arhivele Secretiatului de Stat pentru Culte, Noile tendinţe ale Vaticanului de intensificare a vieţii religioase, in Bozgan, Ovidiu: Cronica unui eşec previzibil - România şi Sfântul Scaun in epoca pontificatului lui Paul al VI-lea (1963-1978), Curtea Veche Publishing, Bucureşti, 2004, 245.
13 Häring, Bernhard, Mit dem Konzil in eine neue Zeit, Verlag der St. Paulus Mission, Remscheid, 1966, 157.
14 Kasper, Walter, Bewahren oder verändern? - Zum geschichtlichen Wandel von Glaube und Kirche, in Öffnung zum Heute - Die Kirche nach dem Konzil (szerk. Struppe, Ursula-Weismayer, Josef, Tyrolia, Innsbruck 1991, 114-116.
15 Életrajzírói közül vannak, akik ezt a döntését attól való félelmével indokolják, hogy a hatóságok meg akartak volna szabadulni tőle. L. Szőke János: Márton Áron, Nyíregyháza, 1990, 162.
16 Bozgan: i. m. 144., Dosar Mai, vol. II/1964, Informare din 1964.
17 Bozgan: i. m. 146.
18 L. Máthé-Tóth András: Konzilsrezeption, in: Máthé-Tóth András-Miklusék, Pavel: Kirche im Aufbruch - Zur pastoralen Entwicklung in Ost(Mittel)Europa - eine Qualitative studie, Pastorales Forum, Schwabenverlag, Wien 2001, 343.
