Kiss Péter
a II. VATIKÁNI ZSINAT KORSZAKOLÁSA
ÉS HERMENEUTIKAI PROBLEMATIKÁJA
Romániai kitekintés
The Periodization and Hermeneutical Problem of the II. Vatican Council: A Romanian Outlook
The paper gives a summary of the 50-year history of the II. Vatican Council, based on that the author tries to offer a valid periodization of the events of the council. In understanding the contemporary theologians the main problem of the II. Vatican Council is a hermeneutical one. This council was not held against some heresy but in order to define the actual self-understanding of the Church in a contemporary world. After the long and vehement fight against the modernism, the Catholic Church needed to open up and become more confident of its own power. This was the view of Pope John XXIII who considered the actual task of the Church to be an open society. Thus, the II. Vatican Council was intended to be a pastoral council. The article tries to keep track of the teaching of the council that is still important and valid and tries to give an account on its reception for the dioceses of Romania, a country that could not get into contact with the theology of the council because of its communist isolation. So while the question for some in the West could be whether a III. Vatican Council is needed, in the former communist countries there is still a need to get in contact with the original ideas behind the different documents ot the council.
Key words: II. Vatican Council, dogmatic, pastoral, constitution, hermeneutics
A szerző a kolozsvári BBTE RK Teológia Karán végezte tanulmányait, doktori fokozatot a bécsi egyetemen szerzett P. M. Zulehner irányításával pasztorálteológiából 2011-ben. Jelenleg Bécsben gimnáziumi tanár és a Kathpress katolikus hírügynökség külső munkatársa.
Már-már közhelyként hangozhat, ha a II. vatikáni zsinatot mind doktrinálisan, mind egyháztörténelmileg a 20. század egyik legnagyobb eseményének nevezzük a világegyház szintjén. Mindezek után nehéz helyzetben van az a szerző, aki a kerek évforduló alkalmával erről a forradalmi és ugyanakkor megosztó zsinatról szeretne írni. A magyarul író szerző mégis szerencsésebb helyzetben van, hiszen magyar nyelven a II. vatikáni zsinatról kevés mű született, illetve kevés művet fordítottak le. A zsinat megnyitása óta eltelt 50 év alatt könyvtárnyi iromány elemzi, élteti, utasítja el, méltatja kritikusan, próbálja gyakorlatba ültetni a zsinati tanítást. És itt el is érkeztünk a II. vatikáni zsinat neuralgikus gócpontjához, ami a következő fogalmakban összpontosul: hermeneutika, interpretáció, recepció.
Már a zsinaton, de a zsinat utáni időszakban is egyre inetenzívebben feszült egymásnak két párt, az úgynevezett konzervatív vagy „tradicionalista" és a progresszív, illetve „modern". Az első pártnak a legextrémebb képviselője Lefebvre püspök, aki a II. vatikáni zsinatot „demokratizáló és protestantizáló" jelenségnek nevezte, egy „trójai falóval" a zsinati aulában, így utasította el a zsinat tanítását.1 (Ha lehet a II. vatikáni zsinat szövegeiről mint klasszikus értelemben vett egyházi tanításról beszélni. Hiszen a zsinat alapvető forradalmisága talán épp abban ragadható meg, hogy míg más zsinatok valaki vagy valakik ellen jöttek össze és mondtak ki dogma- és egyházjogi jellegű tanításokat, addig a II. vatikáni zsinat nem mondott ki klasszikus értelemben vett dogmát, ugyanakkor pasztorális zsinatnak nevezi magát; ez külön figyelemre méltó, hiszen akkoriban a pasztorális a közteológia számára a dogmatika, morális és egyházjog mondhatni „végrehajtóját" jelentette.)
Két szembenálló párt: egyik oldalon a konzervatívok, akik azt állították, hogy a másik, a progresszív párt szakított az egyház hagyományával, azzal, amely szerintük, számukra a tridentinumon, az I. vatikánumon és új skolasztikán alapuló egyházi és teológiai hagyomány, és „lepaktált" az új korszellem modernitásnak titulált ördögével, ajtót-ablakot nyitott az egyház elvilágiasodásának (szekularizációjának). A másik oldalon a progresszívnek kikiáltottak, akik egyébként a Szentírás és egyházatyák tanítására nyúltak vissza, az egyház világtól elidegenedett voltát nevezték az egyház legnagyobb nehézségének.
Ebből a túlegyszerűsített leírásból kitűnik a dolog első, a pártok elnevezéséhez kapcsolódó paradoxona, az ugyanis, hogy a tradicionalistának kikiáltott párt valójában az egyház fiatalabb, legfeljebb 700 éves hagyományára támaszkodott, míg a progresszívnek tituláltak az egyház legősibb hagyományához nyúltak vissza.
Jóllehet a két párt közti feszültség 2000 után enyhülni látszott, és Giuseppe Alberigo az általa vezetett ötkötetes, a zsinat történetét összefoglaló művének előszavában a Lefebre-„tüzet" kioltottnak nevezi, aminek csak a „melankólia füstje"2 maradt, 2009-ben a Piusz-testvériség négy szakadár és exkommunikált püspökének a katolikus egyházba való visszavétele kapcsán ismét egymásnak feszült a két párt. Talán még erősebben, mint eddig, és talán a zsinat utáni legnagyobb krízist okozva (látszólag csak) Nyugat-Európa egyházának. (Lásd Pfarrerinitiativa, Aufruf zum Ungehorsam). Olyannyira, hogy a neves dogmatikus Wolfart Beinert egy III. vatikánum szükségességét véli ezen egyházi mélypont megoldásának.3
De foglaljuk össze a zsinat 50 éves történetét, hogy nyomon tudjuk követni, milyen lépcsők vezettek az egyház zsinattal szorosan összefonódó, jelenlegi krízisének nevezett állapotához.
Mindenekelőtt fontos Otto Hermann Pesch meglátása, miszerint az egyháztörténelmi tapasztalat azt mutatja, hogy minden zsinatnak legalább 50 évre van szüksége, míg az egészében megvalósításul. Egy zsinat teljes jelentőségének és kihatásának a megítéléséhez azonban legalább 100 évre van szükség. Tehát a történelem ezen tapasztalata alapján mondhatjuk, hogy a zsinati folyamat még nem záródott le. Az 50 év csak a zsinat „generációkat átfogó" meggyőző erejét kell igazolja.4Jeles teológusok azonban már ezen 50 év fejlődését figyelembe véve különböző recepciós korszakokat állapítottak meg. Hermann Pottmeyer alig 20 évvel a zsinat után azt állapítja meg, hogy az eufória időszakát a csalódás időszaka váltotta fel. Meglátása szerint ezen 20 év alatt nem született meg egy zsinati hermeneutika, ennek következtében csak esetleg egyes kezdeményezésekben lehet tárgyszerű zsinati recepcióról és interpretációról beszélni.5
Walter Kasper, a német nyelvű teológia kiemelkedő alakja csatlakozik Pottmeyer megfigyeléséhez, ő azonban három korszakra osztja a zsinati időszakot.6 Az első zsinat utáni korszakot (1965 és 1975 között) a nagy lelkesedések, a recepció „túlzása" jellemzi; ugyanakkor ebben az első fázisban megfigyelhető a dialogikus nyitás a modern felé; a reformmozgalmak ebben az időszakban sokkal inkább a zsinati „szellemre" és kevésbé a zsinati „betűkre" hivatkoznak. A második korszak (1975-1985 között) a csalódások és dezillúziók korszakaként jellemezhető: különböző negatív jelenségek, mint magának az egyház fogalmának krízisbe jutása, a megnövekedett bizalmatlanság az egyházban, papi és szerzetesi szolgálat/hivatás feladása, a templomlátogatás drasztikus csökkenése, a gyónás gyakorlatának háttérbe szorulása, az Isten népe fogalom félreértése, az egyház és a világ kapcsolata mint az egyház elvilágiasodása -ezeket mind a zsinat számlájára írták.7 Ez a krízis a következő reakciós lépéseket váltotta ki: egyik oldalon az egyház identitásának elvesztésétől való félelemben restaurációs koncepciók születnek, a másik, ún. progresszív oldalon még radikálisabb reformok követelése hangosodik fel. Következésképpen erős polarizálódás alakul ki, amit intenzív viták és egy kommunikációhiányba fulladó patthelyzet jellemez.
Kasper azonban túllépve a pottmeyeri zsinat utáni korszakoláson egy harmadik fázis megjelenését tartja lényegesnek. Ez a zsinat utáni harmadik fázis az 1985-ös rendkívüli püspöki szinódussal veszi kezdetét. Kasper szerint ez az új korszak nevezhető a zsinati recepció igazi kezdetének, amikor is az egyházon belül újraindulnak a tárgyalások.
Negyven évvel a zsinat után Karl Lehmann egy negyedik korszak kezdetét véli szükségesnek. Ez a korszak a zsinat szellemére és betűjére együtt kell hogy támaszkodjon, az idők jeleinek minél pontosabb analízisével társulva.8 Lehmann ezt a korszakot a remény korszakának nevezi, ahol a zsinati recepciót végző generáció újra felfedezi a zsinat még érvényben lévő impulzusait. Ezáltal a zsinat „újraolvasását" („Relecture" des Konzils) szorgalmazza.9
De lássuk, miben volt újdonság a zsinat, milyen impulzusokat őrizhet számunkra?
Az egyház a II. vatikáni zsinattal világegyházzá vált. A változások és esélyek, amelyeket ez a zsinat hozott: a mai világ és kultúra felé való nyitás, a szegények és elnyomottak iránti opció, a szabadságért, igazságosságért és békéért való elkötelezettség, a lelkiismereti és vallásszabadság, az emberi méltóság kiemelt hangsúlyozása, ökumenikus közeledés, dialógus a zsidósággal, a nem keresztény vallásokkal, sőt, az ateistákkal, a világiak szerepének és felelősségének egyházon belüli elismerése. Tehát egy megújult egyház-, ember- és világkép, megújult liturgia, a Szentírás felértékelése, megújult gondolkodásmód a tanítóhivatalról és magáról a teológiáról.
De akkor mi okozza a zsinattal szembeni kételyeket, hogyan kapcsólódik a II. vatikáni zsinat hatástörténete a felsorolt szerzők által is vázolt problematikához, illetve az egyház jelenlegi kríziséhez?
Először is a zsinat említett pasztorális jellege gördített nehézségeket a hermeneutikai munka elé. A zsinat tudatosan elkerülte a tisztán dogmatikus és diszciplináris jelleget, és XXIII. Jánostól pasztorális célkitűzést kapott. Ez a nóvum a többi zsinattal szemben sok galibát okozott, mert a dogmatikus és diszciplináris zsinati kijelentésekhez az egyháznak jól kidolgozott és egyértelműen elismert értelmezési rendszere volt. A pasztorális „beszédmódhoz" azonban hiányzott a hasonlóan kidolgozott és megfelelő hermeneutika. A II. vatikáni zsinat összehívásának oka pedig nem tanbeli és diszciplináris ügyekben való döntéshozatal volt, hanem éppen ezen az újszerű, pasztorális aspektusán keresztül az egyház üzenetének az aktualizálása.10
Másodsorban a zsinati szövegek kompromisszumjellege okozta a nehézséget. Ennek kiváltó oka, hogy a hit alapvető kérdéseiben, erkölcstani és egyházfegyelmi kérdésekben a zsinati atyák morális konszenzusára volt szükség.11 A fentebb megnevezett konzervatív és progresszív csoportulások közötti feszültséget elkerülendő, kényes kérdésekben több helyütt nehezen egyeztethető kijelentések maradtak a végleges zsinati szövegekben. Ennek az lett a következménye, hogy a zsinat után mindkét párt az érvelésében a zsinati kijelentésekre tudott hivatkozni.12 Ez a többdimenzionalitás nehezíti a zsinat recepcióját és hatását.13
A harmadik nehézség a teológiai kategóriák metodológiai és tartalmi differenciálásából adódik. Az itt alapul szolgáló szakterminusok: hermeneutika, recepció, interpretáció, a zsinat utáni irodalomban és az egyes szerzőknél alig differenciáltak, legtöbbször szinonimaként használják őket.
E három nehézség eredménye, hogy a II. vatikáni zsinat hatásairól nem egységesen, hanem csak recepciós modellekben beszélhetünk. Feltevődik továbbá a kérdés, hogy mindennek ellenére létezhet-e szisztematizálási lehetőség, ami a jövőre irányt adó kitekintést lehetővé tenne?
A következőkben egy ilyen összefoglalást próbálok meg elkészíteni s azt Romániára vonatkozóan aktualizálni a középeurópai (posztkommunista) országok tapasztalataival egybevetve. (Mindez nem kész munka, csupán kezdeményezés és próbálkozás.)
Összefoglalva az mondható el, hogy a zsinati hermeneutika a kontinuitás és diszkontinuitás között áll.14
a) A diszkontinuitás modelljének képviselői a zsinatot az egyház és a teológia korszakos fordulatának tartják, mintegy az egyház hagyományával való szakításnak. Ezen a modellen belül további két csoportosulás különböztethető meg. Az egyik csoportba azok tartoznak, akik a zsinatot pozitívan értékelik. Szerintük az újat hozó zsinati fordulat olyan kritikus interpretációt követel meg, amely elveti az antimodernista, skolasztikus egyházképet és annak teológiáját. Továbbá ezen almodell képviselői számára a zsinati szöveg innovatív és forradalmi kijelentéseinek megtalálása jelenti a helyes interpretáció zálogát. A másik almodellbe azok tartoznak, akik a zsinatot negatív törésként értelmezik. Az ő meglátásukban a zsinat olcsó kapituláció volt a modern korszellem előtt, és mivel eltért az I. vatikánum és a tridentinum hagyományától, vele szemben a revizionista magatartás szükségszerűségét hirdetik.
b) A kontinuitás modellje szerint a zsinat semmi újat nem hozott. Így tehát a II. vatikáni zsinat az őt megelőző zsinatok felől értelmezendő.
Mindkét ideáltipikus modellje közös és alapvető problémája, hogy extrém pozíciót képvisel, és egy szelektív, önkényes zsinatolvasatot szorgalmaz. Az egyik modell képviselőinek a zsinat szelleme szerinti, a másiknak a zsinat betű szerinti értelmezése jelenti a helyes magyarázat princípiumát. Egyik a még nem végrehajtott zsinati recepciót, a másik épp ellenkezőleg, magát a zsinatot látja a jelenlegi egyházkrízis okának.
Ha mindezekhez hozzávesszük a Gaudium et speshez kapcsolódó negatív értelmezési tendenciákat, még komplexebbé és bonyolultabbá válik a helyzet. Itt ugyanis további három típus különböztethető meg: egy konzervatív, egy progresszív és egy platonikus.15
A konzervatív interpretáció szerint a II. vatikáni zsinat mint pasztorális zsinat nem hozott semmilyen dogmatikus előrelépést. Így nézve csak a hagyomány ismétlése, mint ilyen az egyház tanítása szempontjából irreleváns.
A progresszív interpretáció képviselői, bár a zsinatban előrelépést látnak, mégsem ítélik a szükséges és megkívánt előrelépésnek. Így tehát a zsinat csak „átmenet-zsinat".
A platonikus vagy kompromisszumos interpretáció ellentétet vél felfedezni a régi és az új, a pasztorális és a dogmatikus között, mindezt két, egymással összeegyeztethetetlen ekkleziológiával. Elmar Klinger szerint ezen értelmezésbeli hiányosságok az egész zsinat hermeneutikáját befolyásolják. Alapvető ok szerinte a Gaudium et spes teljes elhanyagolása.
Ezek után feltevődik a konkrét kérdés a romániai katolikus egyház számára, hogyan kapcsolódhat bele a nem saját, hanem a történelmi kényszer hatására hosszú ideig tőle távoli zsinati vérkeringésbe? Mit tanulhatna ebből a komplex és sokszor ellentmondásos zsinati hermeneutikából?
Mindenekelőtt megállapítható, hogy az extrém pozíciókat képviselő modellek a zsinat megvalósítását és megvalósulását lehetetlenné teszik. Ezen ellentétes pozíciók párhuzamosak egymással, merevek, és kölcsönösen semmisítik meg egymást. És pont ez nem volt célja a zsinatnak. Az ellentéteket tudomásul kell venni, de inkább egy közös program kellene a kiindulópontot szolgálja, ahol éppen az ellentétek képviselik a pasztorális csattanót,16 és dialógust szorgalmaznak.
A zsinati hermeneutika teljesen formálisan és általánosan az értelmezés, a helyes, megértően megértetés művészetét jelenti. Dinamikus folyamat, ahol értelmező és szöveg interakcióba lép, ezáltal mindkettő gazdagodni tud. Az állandó értelmezés során a szöveg spirálként mind mélyebb értelmében tárul fel. Éppen ezért a romániai egyház számára mindenekelőtt a hermeneutikai tudat kifejlesztése látszik lényegesnek.
A bemutatott példák alapján szükségesnek látszik az ellentétek (például a dogmatika és a pasztorális) komplementáris irányba való terelése. A zsinat végre megpróbálkozott a dualizmusok feloldásával, és az egyházi hagyomány kontinuitását mint a hagyomány és az élő, jelenbe hozó interpretációk interakcióját próbálta megfogalmazni.
Így lehetségessé válik a XVI. Benedek által szorgalmazott „reformhermeneutika" („Hermeneutik der Reform")17 útjára lépni, ahol hűség és dinamizmus összekapcsolódik egymással. A pápa ezen programadó elképzelése értelmében fontos az egyházunkat úgy továbbfejleszteni, hogy közben önmaga maradjon - maradandó identitás, amely állandó változásban van.
Az idők jeleinek „felhívása" éppen az evangéliumi idők jeleinek megfelelő prezentációjára kötelez. Ez nem ismétlést és a mindig is tanítottak recitációját jelenti, hanem a hittartalom közvetítését a mindenkori jelen kihívásai közepette.18
Annak is tudatában kell lennünk, hogy ezen lépések nem jelentenék a zsinat értelmezése körüli feszültségek és ellentétek eltűnését. Lehet, hogy nem is ez kellene a fő cél legyen. Sokkal inkább az lenne fontos, hogy a már meghatározott alapkritériumok mellett (mint például: a zsinat az egyház hagyományában áll, a zsinati betű és szellem nem választhatóak el egymástól, a szövegeket integratívan, teljességükben kell olvasni és nem szelektíven, pasztorális és dogmatika átjárják egymást stb.) a feszültségek és nyitottság fontosságát a zsinati recepcióban elismerni.
Ez a fajta feszültség az egyházi életet magát is izgalmasabbá és ezáltal vonzóbbá teheti. Ez nem korrelációt jelent, és nem is polaritást, hanem egy „paradoxális gondolkodási" formát („Denkform des Paradoxalen"),19 ami tiszteletben tartja a feltétlen érvényességi jogosultságokat a harmonizálás kényszere nélkül.20
Egy ilyenszerű közelítés a zsinathoz magában hordozza a dinamizmusnak, a zsinat jelenben való életképességének az ígéretét. Ez a megközelítés talán alázatot is hozna magával a másként gondolkodókkal szemben, és a szintézis kényszeréről való lemondást a megélt egyházi feladat javára.21
Ugyanúgy, ahogyan a zsinat sem elítélni nem akart senkit és semmit, s nem diszciplináris előírások útján kereste a problémák megoldását, hanem a világ és a tanítások pluralitását elismerve, a zsinathoz méltónak tűnik nem zsinati szöveggel megtűzdelt egyértelmű receptkönyveket írni, hanem sokkal inkább egy logikai menetet és problématudatosságot kifejleszteni, főleg ami a zsinati eszmék gyakorlatba való átültetését jelenti.
A romániai teológia számára talán épp ez lenne a követhető út. Sokkal inkább a kreativitás jelenti a fontos kritériumot, ami szorosan összekapcsolódik a prófétaisággal és a víziókkal. Romániában a történelmi okokon kívül a szabaddá vált egyház sok helyütt tett erőfeszítéseket és gyümölcsöző kezdeményezéseket, ami a II. vatikáni zsinat megvalósítására irányuló vágyból született. Mégis mutatkoznak hiányosságok. Ezek alapján, úgy tűnik, a zsinati szövegek differenciálatlan olvasata és a zsinati kor- és hatástörténettel való elégtelen foglalkozás képezi. Ha tipizálni szeretnénk, a teljesség igénye nélkül, Romániában két zsinati recepciós modellt figyelhetünk meg.
Először létrejött egy liturgikus, katekizmusszerű és egyházjogi recepció. Itt a zsinat mint „előírás" érvényesült. Másodszor létezik egy ún. „úgy vélem/feltételezem"-recepció, amelyben az érvelési alapot a nyugati negatív egyházi fejlődések képezik -mégpedig mint a II. vatikáni zsinat direkt következményei. Ezen negatív tendenciákat egyértelműen a zsinat számlájára írják, és a teljes zsinatot ezekkel azonosítják, s mint ilyet teljesen elutasítják. Másrészt éppen ellenkezőleg, nyugati mintára a zsinatot mint az egyház modernizációs motorját értik, ami ún. modern templomépítésben, a liturgia elszegényítő leegyszerűsítésében és a „modern" (értsd itt: önkényes) hit- és erkölcsi értelmezésben valósul meg.
Mindkét irány egy befelé irányuló recepciós próbálkozás, teológia reflexiók és a közösségek tényleges szükségeinek figyelembevétele nélkül. Ennek hatása pedig nem lehetett más, mint a világtól, a konkrét társadalmi kihívásoktól való elzárkózó-dás és önszekularizálódás.
Éppen ezért a II. vatikáni zsinattal való tárgyilagos szembesülés elkerülhetetlennek látszik. Ebben a folyamatban nem elégséges a zsinati szövegek olvasása, hanem az egész II. vatikáni zsinat máig nyúló hatásával és hermeneutikai folyamatával komolyan és őszintén kell foglalkozni. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy a zsinati recepció több is a hatástörténetnél. A recepciós folyamat az alapszöveg mindig mélyebb és aktuálisabb megértését és alkalmazását követeli meg. Ez pedig kontextusfüggő is.22 Ez azt is maga után vonja, hogy a romániai egyház fel kell hogy adja a mártír státusát. Ez a logika ugyanis a (történelmi) áldozat vétlenségét hirdeti, méghozzá a jelen egyházi gyakorlatok legitimációjaként is.23 Ez a nehéz és komplex folyamat a romániai katolikus egyház számára nagy kihívásokat jelent. De nem lehetetlen küldetést, hiszen a megpróbáltatásokban megedzett egyháznak csak elő kell szednie acélos rugalmasságát, és a Lehmann által is meghirdetett zsinati újraolvasás szakaszába kell lépnie.
A recepciós folyamatból való kényszerű kimaradás így nézve előnyként is felfogható, szabadság, amely lehetőséget nyit egy szabadabb, saját helyzetünkre aktualizált reformra.24 Lehetségessé teszi az „emlékezést a jövőre".25 Egy mindig megújulni vágyó egyház nemcsak az idő jeleit akarja olvasni, hanem ő maga is jelként jeleket akar elhelyezni Románia társadalmában. Egy ilyen egyház méltóan felnőtt a zsinat elvárásaihoz, és Jézust szem előtt tartva a halló fülek, nyitott szemek és együttérző szív teológiáját gyakorolja az élet minden szegmensében.
A II. vatikáni zsinat világ-, ember- és egyházképével való gyümölcsöző konfrontálódás inspirációként hathat, bátorságot adhat álmodni, víziókat megszületni és megvalósulni hagyni.
Jegyzetek
1 Vö. Lefebvre, Martin, Ein Bischof spricht. Schriften und Ansprachen 1963-1964, Wien 1976, 31.
2 Vö. Wittstadt, Klaus, Alberigo, Giuseppe (szerk.), Geschichte des Zweiten Vatikanischen Konzils: 1959 - 1965. Bd. 1. Die katholische Kirche auf dem Weg in ein neues Zeitalter: die Ankündigung und Vorbereitung des Zweiten Vatikanischen Konzils (Januar 1959 bis Oktober 1962), XXV.
3 Vö. Beinert, Wolfgang,Der Stellenwert des Zweiten Vatikanischen Konzils in der Positionsbestimmung von heute, in:Beinert, Wolfgang(szerk.),Vatikan und Pius-Brüder. Anatomie einer Krise, Freiburg im Breisgau 2009, 45-76.
4 Vö. Pesch, Otto Hermann,Das neue Bild von Kirche im Streit und Widerstreit damals und heute, in: Belok, Manfred, Kopac, Ulrich (szerk.),Volk Gottes im Aufbruch, Zürich 2005, 179-220, itt: 180.; Pesch, Otto Hermann,Frischluft für die Kirche, in: Kutschki, Norbert (szerk.),Erinnerung an einen Aufbruch: das II. Vatikanische Konzil, Würzburg 1995, 9-23, itt: 9.
5 Vö. Pottmeyer, Hermann Josef, Vor einer neuen Phase der Rezeption des Vaticanum II. Zwanzig Jahre Hermeneutik des Konzils, in: Pottmeyer, Hermann Josef, Alberigo, Giuseppe, Jossua, Jean-Pierre (szerk.), Die Rezeption des Zweiten vatikanischen Konzils, Düsseldorf 1986, 47-65.
6 Vö. Kasper, Walter, Die bleibende Herausforderungen durch das II. Vatikanische Konzil. Zur Hermeneutik der Konzilsaussagen, in: Kasper, Walter, Theologie und Kirche, Bd. 1, Mainz 1987, 290-299.
7 Vö. Kasper, Walter, Zukunft aus der Kraft des Konzils. Kommentar von Walter Kasper zur außerordentlichen Bischofssynode von 1985, in: Kasper, Walter, Die Kirche Jesu Christi. Schriften zur Ekklesiologie I., Freiburg im Breisgau 2008, 153-199, 166-167.
8 Vö. Lehmann, Karl, Das II. Vatikanum - ein Wegweiser. Verständnis - Rezeption - Bedeutung, in: Hünermann, Peter et al., Das Zweite Vatikanischen Konzil und die Zeichen der Zeit heute. Anstöße zur weiteren Rezeption, Freiburg in Breisgau 2006, 11-26.
9 Vö. uo. 23-24.
10 Vö. Alberigo, Giuseppe, Die Ankündigung des Konzils. Von der Sicherheit des Sich-Verschanzens zur Faszination des Suchens, in: Alberigo, Giuseppe, Wittstadt, Klaus (szerk.), Geschichte des Zweiten Vatikanischen Konzils, Bd. 1. Die katholische Kirche auf dem Weg in ein neues Zeitalter. Die Ankündigung und Vorbereitung des Zweiten Vatikanischen Konzils (Januar 1959 bis Oktober 1962), Mainz 1997, 1-60; Lehmann, Karl, Zwischen Überlieferung und Erneuerung. Hermeneutische Überlieferungen zur Struktur der verschiedenen Rezeptionsprozesse des Zweiten Vatikanischen Konzils, in: Autiero, Antonio (szerk.), Herausforderung Aggiornamento. Zur Rezeption des Zweiten Vatikanischen Konzils, Altenberge 2000, 95-110, 96; Kasper,Walter, Die bleibende Herausforderungen durch das II. Vatikanische Konzil, 293.
11 Vö. Berger, David, Gegen die Tradition oder im Licht der Tradition? Zu neueren Interpretationen des Zweiten Vatikanischen Konzils, in:
Divinitas 48 (2005), 294-316, itt: 294-295.
12 Vö. Kasper, Walter, Die bleibende Herausforderungen durch das II. Vatikanische Konzil, 293-294.
13 Vö. Lehmann,Karl, Zwischen Überlieferung^ und Erneuerung, 96.
14 Vö. Wassilowsky, Günther, Universales Heilssakrament Kirche. Karl Rahners Beitrag zur Ekklesiologie des II. Vatikanums, Innsbruck-Wien 2001, 16-22.
15 Vö. Klinger,Elmar, Kirche - die Praxis des Volkes Gottes, in: Fuchs, Gotthard, Lienkamp, Andreas (szerk.), Visionen des Konzils. 30 Jahre Pastoralkonstitution „Die Kirche in der Welt von heute", Münster (ICS Schriften 36) 1997, 73-84, itt: 80.
16 Vö. Kasper,Walter, Die bleibende Herausforderung durch das II. Vatikanische Konzil, 295.
17 Papst Benedikt XVI., Weihnachtsansprache vom 22. Dezember 2005, http://www.vatican.va/holy_father/benedict_xvi/speeches/2005/december/documents/hf_ben_xvi_spe_20051222_roman-curia_ge. html (2011.07.12.).
18 Kasper,Walter, Die bleibende Herausforderung durch das II. Vatikanische Konzil, 295-296.
19 Vö. Stubenrauch, Bertram, Seewald, Michael, Das Konzil und die Kirche Zur Rezeption einer vielschichtigen Ekklesiologie, in: Communio 11-12 (2010), 600-615, itt: 612-613.
20 Vö. uo. 613.
21 Vö. uo.
22 Vö. Lehmann, Karl, Zwischen Überlieferung und Erneuerung, 108.
23 Máté-Tóth András, Hallgató Egyház, in: Deliberationes 2/1 (2009), 95-102, itt: 100.
24 Máté-Tóth András, Mikluscák, Pavel, Nicht wie Milch und Honig. Unterwegs zu einer Pastoraltheologie Ost(Mittel)Europas, Ostfildern 2000, 50-52.
25 Tück, Jan-Heiner (szerk.), Erinnerung an die Zukunft. Das Zweite Vatikanische Konzil, Freiburg im Breisgau 2012.
