Jitianu Liviu
mI TÖRTÉNIK AZ EGYHÁZAMMAL? GONDOLATOK A II. VATIKÁNI ZSINAT 50. ÉVFORDULÓJÁRA

 

1962. október 11-én XXIII. János pápa megnyitotta a II. vatikáni zsinat üléseit Rómában, a Szent Péter-bazilikában. Az elnevezést II. vatikáni zsinat, a Superno Dei nutu kezdetű motu proprióban személyesen XXIII. János adta 1960. június 5-én. 1965. december 8-án VI. Pál pápa zárta be a zsinatot, ő a második ülésszaktól kezdve irányította munkálatait.

A zsinat mai fejjel

Teológushallgató korom óta folyamatosan azt hallottam: igyekezzük egyházias életünket a zsinat szellemében formálni. Lassan-lassan egy olyan teológiai és egyházias világba kaptam betekintést, amelyben az irányelveket, gondolkodási szabványokat a II. vatikánum tételeivel határozták meg, illetve körvonalazták. Olyannyira a katolicitás középpontjában éreztem a zsinatot, hogy az ehhez való viszonyulás, illetve magatartás vált a „helyes" kereszténység mértékévé. Sőt, megosztó jellegűvé lett: létezett zsinat előtti (=maradi) és utáni (=haladó) teológia. A zsinat szellemét betartókat haladónak mondtuk, az azzal szembefordulók konzervatívnak számítottak.

Úgy értettem, a zsinat után az egyház helyzete leginkább egy megbolydult méhkasra hasonlított. Először a liturgiában, majd az egyház (lebontva a legkisebb plébániáig) szervezeti, jogi életvitelében állt be alapvető változás: új közösségi formák, népnyelv, plébániai szervezetek, laikusok szerepe. Sokan „tavaszi ébredésről" beszéltek. Ahol elakadt vagy nem megfelelőképpen alakult a fejlődés, ott egyre nagyobb volt a csalódottak tábora.

A zsinathoz való hozzáállásom megosztott. Egyrészt azért, mert elérhetősége számomra csak közvetett jellegű: nem éltem át a zsinati történést.¹ Már a megváltozott egyház gyermeke vagyok. Éppen ezért a zsinat kettős síkon tárulkozik elém: a megfogalmazott szövegekben és a zsinat kreálta egyházi térség szellemében. Vagyis: a zsinati szövegek akkor leginkább érthetőek, akkor válnak a leginkább elérhetővé, ha igyekszem a szövegek (textus) hátterét feltárni (con-textus). A második személyes jelleget kap, szellemének igaz volta ugyanis a hitélet autenticitásához kötődik: a zsinat úgy jutott el hozzám, amint ezt az egyházi hagyomány elérhetővé tette.

A zsinat szövegeit tanulmányozva elsődleges feladatát abban látom, hogy igyekezett az egyház helyét, lényegét és mibenlétét a világban meghatározni. Ezt pedig nem retrospektív módon, a múltba tekintve tette, hanem „napra aktualizáltan".² Otto Dibelius 1927-ben elhangzó jóslata, mely szerint a 20. század „az egyház évszázada" lesz,³ megvalósulni látszott a hatvanas években, amikor XXIII. János pápa összehívta a II. vatikáni zsinatot.⁴ Ez elsősorban nem abban mutatkozott meg, hogy az egyház társadalmi jelenlétének intenzitása erősödött volna. „Az egyház nem virágzott", semmiképpen sem. El kellett könyvelnie, hogy a modernista vitában szembekerült az európai értelmiség jó részével. Elvesztette az iparosodó társadalom munkástömegét, a fiatalokat... Szembekerült a szabadság pátoszának megigézettjeivel. Talán éppen ez a külső regresszió, az egyház visszaszorulása a társadalmi történések mezejéről volt olyan motiváló faktor, hogy most „önmagára tekintett" - jegyezte meg ennek kapcsán Wolfgang Beinert.⁵

Az egyház korszerű bemutatásának, illetve kontextuális értelmezésének keresése egy adott, konkrét történelmi keretben vezetett oda, hogy az egyház elsősorban befelé fordult, belső lényegét kereste, hogy ebből kiindulva tudja hitelesen megfogalmazni küldetését a világban. Így lett a zsinat „kulcs- és vezérmotívuma" maga az egyház,⁶ és beszélhetünk „az egyház egyházról szóló zsinatáról".⁷ Karl Rahner szerint az egyház nem csupán alanya, hanem tárgya is lett a zsinati tanításnak. Így lett ez önértelmezésének lecsapódása és reflexiója.⁸

Az egyház százada? Diagnózis

Mennyiben állítható, hogy a 20. század az egyház századává lett? - ezt a kérdést többféleképp lehet megválaszolni. Részben igaz, mert ebben a században lett igazán érzékelhető, hogy egyházunk világegyház. Ezt támasztja alá a vatikani zsinatra összegyűlt 2860 püspök, mondhatni a világegyház főpapsága. A 281 napos zsinaton általában 2150-2400 zsinati atya vett részt⁹ a világ minden részéről. Közülük 14 százalék Észak-Amerikából, 18 százalék Dél-Amerikából, 3 százalék Közép-Amerikából, 12 százalék Ázsiából, 12 százalék Afrikából, 2 százalék Óceániából érkezett. Még érződött viszont, hogy a katolikus egyház „magja" az európai kontinensen lokalizálható. A zsinat atyák 39 százaléka idevaló. A katolikus egyház eurocentralizmusa elvitathatatlan volt akkor is, manapság is az.¹⁰ Ez részben azzal magyarázható, hogy ebben a kulturális térségben született meg. Itt lett szervezetileg egyházzá. Ezt hangsúlyozza az ún. hellenizmus tézis. Eszerint, amint azt T. S. Eliot kultúrameghatározása is állítja, „az egyes népek sajátos kultúráját közös kultúrává alakító domináns hatóerő a vallás", ami nem azonosítható ugyan „a mai keresztény hívők lelki közösségével", de arra a „közös keresztény tradícióra" vezethető vissza, amely Európát milyenségében meghatároz-ta.¹¹ A kereszténység ölén született a mai Európa. Értékeit, kultúráját, élet- és világszemléletét a kereszténység formálta. A kereszténység nélkül tehát Európa el sem gondolható.

F.-X. Kaufmann szerint Európa és a kereszténység történelme szoros egységet alkot, a „konstantini érától" kezdődően (különösen, ha megszívleljük, hogy a nyugati kultúra személy-és szabadságfogalma szorosan kötődik az istenkérdéshez, valamint azt, hogy az európai társadalmak modernizációs folyama a kereszténység strukturális formáló erejéhez kötődik), a szekuláris kultúra megerősödéséig.¹² Ebben a folyamatban elegyháziasodik (=Verkirchlichung) a kereszténység, a kereszténység azonossá lesz a nyugati és a bizánci kereszténységgel. Az eurocentrizmus az egyházban belső függőséget jelent -mutat rá Kaufmann, a hierarchikus egyházi szervezet, az egyház működtetésére „specializált klérus" egyre erőteljesebben egy „altársadalmat", egy „szubkultúrát" termelt ki, amely mint nem időszerű abszolutisztikus államforma él tovább.¹³

A II. vatikáni zsinat az egyház történetében fordulópontot képezett (Ratzinger szerint az egyháztörténet-írás zéró pontja). Leginkább azért, mert egy megváltozott világban először tudatosította reális helyét a világban, és fogalmazta meg lényegi küldetését.

A 60-as években egyértelművé vált, hogy Európa kinőtt a kinyilatkoztatott vallás „gyámságából". Az is evidens ekkorra, hogy a kereszténység (hatalmi) monopolhelyzete már a múlt tartozéka. A kereszténység (is) a lényegiben plurálisan formálódó világ vallásos jelenségeinek egyike, a mai világban az ember önmegvalósításának egyik eleme.¹⁴ A kultúra már nem „egy adott örökségmasszából" táplálkozik. Az örökség helyett inkább „egzisztenciális önteremtésről" beszélhetnénk.¹⁵ Az európai kultúra (részben még a vallásos kultúra is!) szakított múltjával, és így a kereszténységgel, célja pedig a jelen életvitelének keretet teremteni.

Nehézséget jelent az is, hogy a 19. századtól kezdődően egyértelművé vált a társadalom „elvilágiasodása", azaz már nem a vallás vagy az egyház adja meg a világ, a lét nagy kérdéseire az egyetlen helyes választ, hanem „csak" egy magyarázattal, alternatívával szolgáló instancia,¹⁶ mely önmaga is egzisztenciális problémákkal küzd. Ezt számos tényező alátámasztja. Így: szétesőben a hittartalom, „központi keresztény hittételek" vesztik el jelentőségüket, rohamosan csökken az „elkötelezettek" száma,¹⁷ növekszik a „vallásabsztinensek" száma, és ezzel párhuzamosan az alternatív vallásos piac kínálata.¹⁸ Szociológusok a hagyományos értékek felbomlását állítják: „intézményes, meg nem kérdőjelezett, magától értetődő bizonyosságok" formálódnak át, vesztik el „természetes kötelező erejüket", és válnak „választható opciókká".¹⁹ P. L. Berger szerint nem más ez, mint „a sors világmegrendítő átváltozása választhatósággá".²⁰ Ralf Dahrendorf meglátásában: „A modern társadalom több embernek több opciót kínál, mint minden más korábbi társadalom, a kötődéseket és vonatkozásokat tekintve viszont kevésbé bőkezű. [...] Hiányzik [...] minden kötelezettség és kötődés" (a bizalom-kötődése is).²¹ Hans Blumenberg mindezzel párhuzamosan érdekes jelenséget konstatál: a hagyományos keresztény értékeket mintegy „kisajátította" a modern állam. Számos tipikus egyházi tevékenységet (iskola, szegények, betegek gondozása stb.) saját kompetenciakörébe utalt át.²² Ez a „történeti igazságtalanság" vezet „a keresztény értékek kisajátításához", és eredményez Trutz Rendtorff szavaival élve egy „egyházon kívüli kereszténységet", azaz elegyháztalanodást.²³ Következtetésképp a kereszténység és az egyházak a globalizáció és a modernizmus veszteseivé vál-tak.²⁴ Ennek talán legsúlyosabb következménye az, amit Niklas Luhmann diagnosztizál: a társadalom (részterületei: gazdaság, politika, kultúra) és a kereszténység egyre inkább eltávolodtak egymástól, sajátos dinamika szerint működnek, és így lassan, de biztosan egymással szemben indifferenssé váltak.²⁵ Egy ilyen háttérrel a döntés kényszere nehezedett a kereszténység, a katolikus egyház vállára: döntenie kellett, hogy akar-e ennek a világnak partnere lenni, vagy inkább visszahúzódik önmagába.²⁶

A fentiek tükrében értettem meg igazából, miért is került az „aggiornamento" fogalom a zsinati szóhasználat középpontjába, amely végső soron azt a törekvést tükrözi, hogy feladatunk naprakésszé tenni az egyházat az evangélium fényénél a modern társadalomban. Ezt a célt tűzte ki a zsinat.

Nem villámszerűen jelent meg ez a gondolat, hosszú teológusmunka előzte meg. Csak néhány jelentős katolikus gondolkodóra utalok: A. Grillmeyer krisztológiája (a krisztológiai zsinatok relevanciája), O. Semmelroth egyháztani optikája (az univerzalitás gondolata), K. Rahner krisztológiai fejtegetései (egyetemes üdvösség, történelem és üdvtörténet összefonódása), kinyilatkoztatástana, J. Ratzinger egyháztana, J. Daniélou patrisztikus teológiája, B. Háring erkölcsteológiája stb. Hivatkozhatnék H. de Lubac és Yves-Marie Congar egy-háztani fejtegetéseire (különösen a laikus kérdés kapcsán), O. Nell-Breuning társadalomtudományi tanulmányaira vagy Odo Casel, P. Parsch és R. Guardini liturgikus téziseire is. A zsinat teológiáját egyértelműen hosszú előkészítő munka előzte meg,²⁷ nem az égből pottyant (l. W. Kasper szóhasználatát). A jelzett teológia elkötelezettje számos zsinati atya: Liénhart, Bea (biblikus teológia, ökumené), Suenens (diakonátus, laikusok), a montreali Léger, a chicagói Meyer, a kölni Frings, a bécsi König, aki a Teológiai Bizottság élén állt, a müncheni Döpfner, Maximosz IV. Szaigh antióchiai melkita pátriárka, Montini és sokan mások. Érdekes volt a zsinat történetét, a dokumentumok megszületését tanulmányozva látni, hogyan jutott a jelzett teológia győzelemre.

Az aggiornamento program

Hogyan kezdődött a 20. század legnagyobb egyházi eseménye? 1959. január 25-én XXIII. János pápa a római Falakon kívüli Szent Pál-bazilikában tudtul adta szándékát egy ökumenikus zsinat összehívására. A pápa „új pünkösdről" beszélt.²⁸ 1962. október 11-én a Gaudet Mater Ecclesia kezdetű nyitó beszédében XXIII. János felvázolta a zsinat hármas irányát: az egyház megújítása, tanbeli és fegyelmi tisztasága (=a keresztény tanítást új keretek közé kell helyezni); a keresztények egységének megvalósítása (=a keresztények és az egész emberi család teljes egysége) és nyitás a világ felé. Ennek a szellemében indította útjára a zsinatot. Így jött létre 1959 pünkösdjén a Közelebbi Előkészítő Bizottság, majd 1960 pünkösdjén a 12 előkészítő bizottság és a három titkárság. A főtitkár tisztét Pericle Felici érsek kapta, elnöknek Eugéne Tisserant bíborost nevezte ki a pápa. Az egészet egy Központi Bizottság koordinálta.

Óriási nehézséget jelentett a zsinat, valamint a római dikasztériumok és kongregációk közötti szellemi feszültség. Ez lett később a zsinat fő problémája is. Már 1960-tól érezhető, hogy két egymástól egyre inkább eltérő logika szerint indult az előkészítés. A kongregációk ugyanis az I. vatikáni zsinat tanbeli és fegyelmi dinamikáját szeretnék követni. Ez a háttérszándék lett nyilvánvaló, amikor a zsinat kezdetén az előkészített szövegtervezeteket a zsinati atyák nagy része elutasította. Magatartásuk erős tradicionalizmusról tanúskodik. Erős bennük az antimodernista örökség. Yves Congar szerint látva a katolikus kultúra, gondolkodás mozdíthatatlanságát, centralizált és hierarchizált voltát, sokak számára húsz évvel korábban jött a zsinat.

Nyitott légkör uralja viszont a „teológusok" körét, akik különösen Augustin Bea bíboros²⁹ (1881-1968) köré csoportosulva, az általa vezetett Egységtitkárságon tömörülnek. A csoport példaképe maga a pápa, aki biztatólag írja: „Nekünk, akik hiszünk, szót kell emelnünk azokkal a vészjósló prófétákkal szemben, akik folyton csak bajt jövendölnek, mintha küszöbön állna a világ vége... Ők azt mondják, hogy korunk rosszabb, mint amilyenek az elmúlt korok voltak, és úgy viselkednek, mintha nem tanultak volna a történelemből, az élet igazi tanítómesterétől".

Zsinati ülésszakok

A zsinat négy ülésszak során végezte munkásságát. Az I. ülésszakot (1962. október 11-december 8.) leginkább úgy címszavazhatnánk: „a megmérettetés ideje". J. Ratzinger szerint „az első ülésszak nagy, meglepő és pozitív eredménye", hogy egyetlen szöveget sem hagytak jóvá. H. Küng, a zsinat egyik legfiatalabb teológus szakembere szerint a „legdöntőbb eredménye" ennek az ülésszaknak, hogy a „püspökök rájöttek: az egyházhoz ők is hozzátartoznak, nemcsak a Római Kúria".

A kezdet nehézségeivel küzd a zsinati társaság. A pápa akarata az ellentáborok elgondolásainak összehangolása. A doktrinális bizottság és a teológusok ellentétének megoldására XXIII. János egy vegyes bizottságot hozott létre az új tervezetek kidolgozására. Eddig ugyanis a 70 eredeti tervezetből csak 15-öt hagytak meg, és XXIII. János kezdeményezésére hozzátettek egy újat a világ felé nyitásról, amely később a Gaudium et spes (Az egyház a mai világban) nevet kapta.

1963. június 3-án meghalt XXIII. János. A június 19-21. között tartott rövid konklávé után a milánói érsek, Giovanni Battista Montini (1897-1978) került az egyház élére. Montini mérsékelten haladónak számított. Sokan a konzervatív vonal képviselői közül, élükön Ottaviani bíborossal, azt remélték, hogy az új pápa bezárja a zsinatot. VI. Pál (1963-1978) megválasztása után azonban a zsinat újrakezdéséről beszélt, azt 1963. szeptember 29-re tervezte. Hangsúlyozta a tanbeli és fegyelmi folytonosságot, és a dogmatikai súlypontot az ekkleziológiára tette. Egyháztani elképzelése kapcsán hármas koncentrikus körről beszélt. Tisztázni akarta, mi az egyház önmagában, s az egyház kapcsolatait a más keresztény, a monoteista vallásokkal és más vallásos csoportosulásokkal. Ennek kapcsán beszélt az ökumenikus törekvésekről. Harmadjára az egyház helyét szeretné körvonalazni a világban. VI. Pál a püspöki kollégiumnak „parlamentárisabb" jelleget szeretett volna biztosítani. Ezért egy új vezető szervet hozott létre, amelynek moderátorkollégiuma: Agagianian, Döpfner, Lercaro és Suenens a zsinati munka hatékonyságát hivatottak elősegíteni.

A zsinati munka egyes állomásaihoz szorosan kötődtek a pápa szimbolikus utazásai: a II. ülésszak alatt a Szentföldre utazott (ez időben születik meg a Dei verbum dogmatikai konstitúció az isteni kinyilatkoztatásról); a III. ülésszak alatt Indiába utazott (ekkor fogalmazódik meg az Unitatis redintegratio, határozat az ökumenizmusról); a IV. ülésszak idején New Yorkba, az ENSZ közgyűlésére utazott, amikor is a Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció az egyház és a mai világ viszonyáról íródott. Ezek az utak mintegy megfelelnek az egyház három párbeszédkörének.

A II. ülésszak (1963. szeptember 29-december 4.)³⁰ alatt tisztán körvonalazódott „az egyház útja". Az ülésszak központi témája VI. Pál kérésére az egyház. A zsinati atyák a Lumen gentium (Dogmatikai konstitúció az egyházról) és a Christus Dominus (Határozat a püspökök pásztori szolgálatáról az egyházban) szövegtervezetét vizsgálták. Ugyanakkor két dokumentumot szavaztak meg: a Sacrosantum conciliumot (Konstitúció a szent liturgiáról) és az Inter mirificát (Határozat a tömegtájékoztatási eszközökről). Az ezt követő időben írta meg VI. Pál Ecclesiam suam enciklikáját (1964. augusztus 6-án), az egyház hármas: lelki, erkölcsi és apostoli útját jelölve ki.

A lelki út az egyház önmegértését segíti elő - hangsúlyozza a pápa. Az egyháznak el kell mélyíteni az önmagáról szóló ismeretét. Elmélkednie kell sajátos misztériumáról, be kell mutatnia a saját tanítását, természetét, küldetését, célját. Az enciklika az egyházat mint Krisztus testét szemléli: Krisztus ugyanis az egyházban él és minden tagjában megmutatkozik. A lelki út tehát az egyház személyi identitásforrásához, Jézus Krisztushoz vezet. Az erkölcsi út az egyház megújulását szolgálja. Ezzel a megújulással szembesül az egyház, ha a Krisztus által kívánt ideális egyházképre tekint. Az egyház arca sohasem elég tökéletes, szent és ragyogó. Hogy krisztusi arca megmutatkozzék, folyamatosan vissza kell térnie a tiszta forrásokhoz. Az egyház tehát nem önmagában álló valóság - emeli ki VI. Pál, hanem olyan „Isten jelenlététől megpecsételt valóság",³¹ amely teljesen Isten misztériumára, Jézus Krisztusra irányul. Benne jut el Isten kinyilatkoztatása, önmaga feltárása végérvényes, felülmúlhatatlan és visszavonhatatlan módon az emberekhez. Ezért Krisztus a zsinati atyák számára a népek világossá-ga.³² Ezért kapja az egyházról szóló dogmatikus konstitúció, a Lumen gentium megnevezést. Az egyház tehát Krisztusra vonatkozik, „általa, vele és őbenne" él. Teljességében alárendelt neki, az ő megváltó tevékenységének, és ebből kifolyólag az isteni üdvterv szolgálatában áll. A zsinat ebben az összefüggésben gyakran a misztérium megnevezést használja. Ezt „elsődlegesen nem ekkleziológiai, hanem krisztológiai szempontból" teszi.³³ Jézus Krisztus, akinek szavaiban és tetteiben Isten önmagát emberi módon láthatóvá és megtapasztalhatóvá tette, Isten szavának epifániája, lényegének és üdvtervének kinyilvánulása,³⁴ nem egy misztérium a többi közül: „ő maga a misztérium", és rajta kívül nincs más titok.³⁵ Az egyház önazonosságának egyetlen kritériuma a Krisztus-esemény - foglalhatnánk össze.³⁶ Isten országának és az ehhez kapcsolódó, ebben megvalósuló üdvösségnek a meghirdetője és megvalósítója Jézus Krisztus. A zsinat érvényesíti a solus Christus elvet. Az egyház identitását Jézustól, a megtestesült Isten-fiútól kapja. Jézus a Krisztus, röviden és lényegre törően fogalmazva, az egyház kánonja. Egyházunk annyiban mondható krisztusinak, annyiban az üdvösség hordozója, amennyiben transzparens a Krisztus-eseményre. Létjogosultságának kritériuma: a Feltáma-dottat és Lelkét történelmileg megtestesíteni. Így lesz Krisztus titokzatos testévé, az üdvösség egyetemes szentségévé és a Lélek templomává.

A fentiekre alapozva hangsúlyozza a zsinat, hogy az egyház mint Krisztustól levezetett misztérium nem szorítható semmilyen meghatározásba. Alapja, végső értelme és feladata „semmiképp sem valamilyen eszme, nem valamilyen elv vagy program, nem is egyes dogmák és erkölcsi parancsok, még kevésbé bizonyos egyházi vagy társadalmi struktúrák összessége" - fogalmazza meg néhány évvel a zsinat befejezte után Walter Kasper. Az egyházról csak egy személy függvényében beszélhetünk, „akinek egészen konkrét neve van: Jézus Krisztus" - jelenti ki.³⁷

Az egyháztan és a krisztológia egymáshoz tartozása lesz a zsinat utáni teológia alapelve. A Krisztus-titok kölcsönzi az egyház misztériumjellegét. Ezen titok érzékeltetése, érthetővé tétele a zsinat szövegeiben egymást kiegészítő fogalmakkal történt (akol, szántóföld, templom, Isten családja, Krisztus jegyese, Krisztus teste stb.), amelyek az egyház egy-egy sajátos szempontját emelik ki. Leginkább mégis úgy tűnik, hogy az egyház misztérium volta a szentség fogalmában bontakozik ki. A zsinati szövegek programjává lesz az egyházban az üdvösség egyetemes szentségét látni.³⁸ Az egyházban a zsinat olyan szentséget lát, mely az üdvösség hatékony jele és eszköze, amely otthont nyújt Isten és ember, illetve az emberiség legbensőségesebb egyesülésének.³⁹ Az egyház „külső" megnyilvánulásában mint az üdvösség „jele" és „eszköze" megtapasztalható, míg belső lényegét nézve csak a hit szemével látható.

A Krisztus-esemény függvényében az egyház lényegét a következőképpen fogalmazhatnánk meg: az egyház a szenthá-romságos belső ökonómia megmutatkozásának és megtapasz-talhatóságának helye. A szentháromságos Isten élete, dinamikája, szeretete lüktet a reális, konkrét történelmi adottságok keretein belül, amely élet a történelmet üdvtörténetté, az egyházat pedig az üdvesemények helyévé teszi.⁴⁰ Isten üdvtervébe szervesen bekapcsolódva szolgálja az egyház az emberiség nagy családját, és Isten és ember közösségének (=communio) megvalósítója. Az egyes szentségek ezt a szolgálatot valósítják, illetve jelenítik meg. A szentségek az egyház szentségi lényegének kibontakozását teszik lehetővé, és így lesznek „az egyházi össz-szentségi voltának kifejeződései".⁴¹ Az egyház és a szentségek olyan egymást kölcsönösen feltételező valóságok, melyek egymás megértéséhez vezetnek - foglalja össze Robert Schulte a zsinat ez irányú teológiáját.⁴²

Az egyház isteni oldala mellett tudatos a zsinati atyák előtt az emberi arca is. Az egyház emberi közösség is. Intézmény, amely az emberi jelenség teljességének pecsétjét hordja magán.⁴³ (Ehhez kötötten tudatosul a zsinati teológusokban, hogy az egyház sorsát nem lehet teljesen Istenre bízni. Az embernek meg kell tennie a tőle telhetőt - sugallja a zsinat.)

A harmadik, az apostoli út az evangéliumi üzenet, a találkozás, a dialógus útja. A világ százféle formát kínál, hogy az egyház feléje forduljon - hangsúlyozza VI. Pál -, az egyháznak vállalnia kell a párbeszédet azzal a világgal, amelyben él. Párbeszédében nem elvi kijelentések megformálására vállalkozik, hanem szóvá, üzenetté önmagát teszi. Az üdvösség párbeszédét kell folytatnia a legtávolabbi köröktől kezdve mindazzal, ami emberi, folytatva az istenhívőkkel a különvált testvéreken át egészen a katolikus egyház belső dialógusáig. Ebben az összefüggésben a kulcsfogalom a kommunikáció lett.

A III. ülésszak (1964. szeptember 14-november 21.) „belső út"-ként is felfogható. Az egyháztani viták véget érnek. Az egyház belső kohéziós, összetartó erejéről értekeznek a zsinati atyák. Ilyen összefüggésben tárgyalnak a püspöki rend szentségi jellegéről, a püspökök kollégiumáról, a vallásszabadságról, az ökumenizmusról, és nem utolsósorban a mariológiáról, az egyházat édesanyja, Mária oltalmába ajánlva. Központi fogalommá a kollegialitás elve lesz. Kollegiális, testvéri viszonyt ajánl a zsinat a pápa és a püspöki kollégium, a püspökök és a papok, valamint a papok és a hívek között. (Az egyház szervezeti működését nézve úgy tűnik, hogy ez a kérdéskör napjainkig jórészt megoldatlan probléma maradt.)

A felvázolt ekkleziológiai háttér tükrében értelmezhető az egyház szolgálata. A szolgálat szellemének megértéséhez nem elégséges az egyes zsinati dokumentumok szövegeinek egymás mellé állítása. A zsinat szellemében az egyház és a szolgálat szoros egységet alkot. A szolgálat szellemének leginkább az egyházi hierarchiát kell átjárnia. Így tanítja a zsinat, hogy a papság lényegében szolgálat. A papi szolgálat helyes módon csakis az egyház üdvösségszerző szolgálatával való kapcsolatából értelmezhető. A szolgálat teológiáját a zsinat két központi fogalmához - „szentség" és „Isten népe" - kötötten igyekszik megvilágítani, amint ezt Joseph Ratzinger is kiemel-te.⁴⁴ Hozzá hasonlóan fogalmazott Y. M. Congar, aki az egyházban az üdvösség egyetemes szentségét és ugyanakkor Isten népét látja. Ennek felfedezése a zsinat „egyik legértékesebb ekkleziológiai fejleménye".⁴⁵ A zsinat tanítása szerint az egyház szolgálatában mindenki részesül: „nincs olyan tag, aki nem részesedne az egész test küldetésében".⁴⁶ Nem az egyes személyek, hanem az egyház egésze a Krisztus papságában való részesedés megszólítottja. Minden megkülönböztetést éppen ezért megelőz az egyház „Isten népe" volta.⁴⁷

A IV. ülésszak (1965. szeptember 14-december 8.) már az „úton levésről" tanúskodik. Tizenegy szöveget hagytak jóvá. Talán a legfontosabb (a zsinat óv ugyan a dokumentumok rangsorolásától!) a Gaudium et spes (Lelkipásztori konstitúció az egyház és a mai világ viszonyáról). Ez az enciklika tükrözi a leginkább a zsinat szándékát: párbeszédbe kerülni a mai világgal. Ez tekinthető a zsinat záródokumentumának is.

A zsinat az egyház küldetéséről beszél, amelyet mint apostoli/apostolkodó hivatást jelöl meg. Ez alatt Isten népének azon tevékenységét érti, amely az egyház céljának (= az üdvösség szolgálata) megvalósítását célozza meg. Ez pedig nem más, mint Krisztus titokzatos testének eleven tagjaként Isten országát előkészíteni és megvalósítani, valamint minden embert a megváltás részesévé tenni.⁴⁸ Az apostoli hivatás célja tehát „az emberek valós részvétele Krisztus megváltó tevékenységében és a teremtett világ megújítása Krisztusban".⁴⁹ Ezt pedig a zsinat minden megkeresztelt ember feladatául tűzte ki.⁵⁰ A küldetés tehát Isten népének egyetemesen szól. Ezáltal lesz még nyilvánvalóbb az egyház „egyetemes szentségi" mivolta.⁵¹ Így leszünk mindannyian „a különbözőségben Krisztus testének csodálatos egységének tanúi".⁵² Az egyház ezáltal válik apostoli közösséggé.⁵³

A zsinat záró, nyilvános ülését két nagy jelentőségű szimbolikus és dogmatikus gesztus teszi teljessé: 911 év után visz-szavonták a Róma és Konstantinápoly között 1054 óta meglévő kiközösítést, valamint megkezdődött a Szent Officium (mely sokak által Szent Inkvizíciónak volt bélyegezve) átalakítása Hit-tani Kongregációvá. A zsinat záróakkordja a jogi reform: 1965-tel vette kezdetét, és a Kódex (CIC) kihirdetésével fejeződött be 1983. január 25-én. II. János Pál szerint ez a zsinat utolsó dokumentuma. Ezt követte 1990-ben a Keleti Kódex megjelenése (Codex Canonum Ecclesiarum Orientalium).

Mi történt a zsinaton?

A zsinati dokumentumokat tanulmányozva egyértelművé vált számomra, hogy a II. vatikánumot akkor lehetséges megértenem, ha azt egységes történésként kezelem, azaz igyekszem tanítását mint egy bizonyos „szellemiséget" felfogni.

Számomra mindenekelőtt egy ekkleziológiai fordulatot hajtott végre. Lemondott az eddigi piramisszerű hierarchikus egyházképről, és visszatért a biblikus alapú Isten népe fogalomhoz. Felülvizsgálta, sőt korrigálta is jó néhány történelmi döntését, de ebben a látszólagos szakításban is megtartotta és elmélyítette saját benső természetét és valódi identitását. A fordulat lényege a tökéletes társaság (societas perfecta) képétől a közösség, a kommunió-egyháztan felé való haladásban foglalható össze. Congar 1965-ben így jellemezte az „egy-háztani fordulatot": „Átmentünk a túlnyomórészt jogi felfogástól a kegyelem létbeli elsőbbségéhez, a rendszer uralkodó szerepét átvette a keresztény ember; ami pedig Isten népe tekintélyi szervezetét illeti, jobban elismertük a római monarchia mellett a püspökök egyetemes testületének helyét, a helyi szervezetekét és az ecclesia, az egyház közösségi mivoltát".

A zsinat felhagyott a tridenti zsinat (1545-1563) által körvonalazott egyháztani magatartással. Az adott kor kihívásaira, problémáira adott válaszadási kísérlete nem „felülről érkező", nem is azáltal történik, hogy megpróbálja a problémákat relativizálni, hanem felvállalja a hit dialógusát. Választ a mai ember léthelyzetéből kiindulva keres, és igyekszik a mai ember kérdéseire a cselekvő hit útján választ adni. Ezt erősíti meg VI. Pál pápa: a zsinatnak különös figyelmet kellett szentelnie az antropológia témájának. Az egyház és a hit lényegesen kapcsolódik az ember és a mai világ kérdéséhez. Ezért a zsinatnak új módon kellett meghatároznia az egyház és a modern kor viszonyát.

Nyilvánvaló, hogy a zsinat alatt érvényesülő alapelvekkel a zsinati atyák igyekeznek azon hibák elkerülésére, amelyek a 19. század végi egyházpolitika zsákutcáját jelentették. Helytelen a liberális civilizáció visszautasítása, amint téves az is, ha elvetjük a modern kultúra integrálását a hit világába. Önmagába zárkózó magatartását igyekszik felcserélni az egyház, most már egy nyitott, dialóguskultúrával. És valóban: „A II. vatikáni zsinatnak [...] az volt a szándéka, hogy a kereszténység történelemalakító erejét újra felébressze. [...] A kereszténység - legalábbis a katolikus egyház meggyőződése szerint - megkísérelte, hogy kitörjön a gettóból, ahová a 19. század óta száműzték. Újra bebocsátást kért a világ egészébe."⁵⁴ A zsinat ugyanakkor igyekszik azt a hibát is elkerülni, amely az egyháztan egyoldalú értelmezését eredményezheti. Helytelen az a tendencia, amely az „Isten népe" bibliai képet hangsúlyozva egy bizonyos horizontalizmust és „demokratikus" struktúrát hangsúlyozva homályban hagyja a szentségi struktúrát, a misztériumot, a Szentlélektől éltetett szeretetközösséget.

Egyértelművé lett az is, hogy a zsinat továbbélése nem a teóriák ápolásától függő, hanem a zsinat szellemében meghonosodott gyakorlattól. Nem elégséges a zsinatra való dog-matikus-doktrinális hivatkozás, bármennyire is fontos legyen az egyházon belüli történéseknek ezzel való legitimálása. A zsinati szövegek helyes gyakorlati értelmezése a fontos. A szakirodalom a zsinat elveinek program- és szoftverjellegéről beszél. Walter Kasper szerint ezért a zsinat „az egyház Magna Chartája" a mostani új évszázadban és a harmadik évezredbe vezető úton. A zsinat szövegei a „holnap betűi". Hogy továbbéljen, fontos, hogy érvényesüljön a zsinat profetikus ereje: „Ha a zsinatot egy lényegi jeggyel szeretném jellemezni, a profetikus jelzőt használnám... A próféta felismeri minden őt érintő eseményben a történelmi folyamatban érvényesülő folytonosságot, illetve törést. A próféta nem a struktúrák és fogalmak statikus voltára, hanem azok dinamikájára figyel."⁵⁵

A zsinat utáni magatartás

Egy félévszázados évforduló alkalom arra, hogy megünnepeljünk egy eseményt. Lehetőség arra is, hogy egy szükséges időintervallum távlatából tisztábban lássunk egy történést, jelenséget. Kránitz Mihály a zsinat 40 éves évfordulójára szerkesztett könyvének előszavában arról ír, hogy „az új évezred küszöbén, a megújulás jelei ellenére még mindig sokan a katolikus egyház válságáról beszélnek".⁵⁶ Szerinte annak ellenére, hogy „szinte forradalmi újításai voltak az egyház szervezetében, a teológiában és a liturgiában", a zsinat „szelleme még nem járta át megfelelően az oktatást, az igehirdetést és a katekézist".

A pasztorális zsinat kiértékelését megnehezíti, hogy a neki szentelt kiértékelők gyakran „ideológiai szándékúak", az a tendencia bennük, hogy „átértelmezzék azt, amiket az eredeti zsinati dokumentumok tartalmaznak". Mások „illetéktelenül használják fel" azok „kinyilatkoztató erejét, vagy pedig úgy használják fel a zsinati dokumentumokat, mint olyan kopernikuszi fordulatot, korszakalkotó eseményt, ami alapjában szakít az egyházi hagyománnyal, hogy beharangozza a jövő egyházának új kezdetét".⁵⁷

Az 50 éves évforduló küszöbén létjogosult kérdés: mi maradt a zsinatból?⁵⁸ Azt remélné ugyanis az ember, hogy egy ilyen horderejű zsinat után az egyház hajója biztos vizeken evezhet. Ez mégsem így történt. Senki sem tagadhatja, hogy a zsinat recepciója az egyházban sok helyütt eléggé nehezen ment végbe.⁵⁹ (Ezzel kapcsolatban Ulrich Ruh többek között Kelet-Európa térségét vizsgálva arról beszél, hogy van, ahol valós recepcióról nem is beszélhetünk. Kelet-Európában a zsinat idején és az azt követő évtizedekben a kommunizmus szorítóival kellett számolni, nem lehetett vagy csak nagyon nehezen a zsinat elveit érvényesíteni. Ezzel magyarázható, hogy itt nem indult el egy belső tisztulási folyamat, amely szükségszerűen konfliktusokhoz és protestálásokhoz is vezet, de szükséges ahhoz, hogy a zsinat szelleme érvényesüljön.)⁶⁰

1972-ben maga VI. Pál pápa mondta: „Azt hittük, hogy a zsinat után napsütötte ég vár reánk, ehelyett azonban felhő, vihar és sötétség van". Hasonlóképp nyilatkozott Yves Congar is: a II. vatikáni zsinat a második évezredből (értelmezésében a triumfalisztikus egyház évezrede) visszatért az elsőbe, de csak félútig jutott el. Meglátásai nem kerültek bele az új intézményekbe, és a jogi látásmód továbbra is fennmaradt. A II. vatikáni zsinatnak hiányzott az intézményesített meggyőződése. Túlságosan sok reményt fektetett a zsinaton részben megtapasztalható megélt dinamizmusba. Végső soron viszont nem sikerült végleges megoldást hoznia: egymás mellé helyezte, mintsem inkább integrálta az Isten népe ekkléziológiát és az I. vatikáni zsinat határozatait.

Valóban, a mai történések arra mutatnak rá, hogy az egyházban is beálltak „a növekedés határai". XVI. Benedek pápa szerint sem teljesültek a zsinati várakozások. Az okok között leginkább az nevezhető meg, hogy „manapság elsősorban a progresszív emberek beszélnek az egyház teléről. Tagadhatatlan, nem jött el a kereszténység új órája, hanem sok elpártolás következett be - a néhány jó kezdeményezés mellett."

Hogy mi történt a zsinati lelkesedés után? Benedek pápa két „akadályt" nevez meg: az első, hogy „kétségtelenül túl sokat vártunk". Ezzel sok lehetőséget elszalasztottunk. Persze „az egyházat nem tudjuk mi magunk előállítani. Szolgálhatjuk, de virulása vagy hanyatlása nem egyedül a mi tevékenységektől függ". A másik abban áll, hogy jelentős különbség támadt aközött, amit a zsinati atyák akartak, s aközött, ami a nyilvánossághoz eljutott, és a közvéleményt formálta. Az atyák aggiornálni akarták a hitet - s épp ezáltal teljes súlyával akarták átadni. Ehelyett egyre inkább az a kép alakult ki, hogy a reform abban áll, hogy megszabadulunk a terheinktől; megkönnyebbülünk, úgy, hogy a tulajdonképpeni reform már nem a hit radikális vállalásában, hanem bizonyos fölhígításában áll. Az ilyen magatartással szemben a helyes út az lenne, „hogy a hit lényegi magvát kiszabadítsuk a rárakódott héjak alól, s erőt és mozgást adjunk e magnak". Ennek jegyében amellett kardoskodik, hogy elköteleződjünk a zsinat továbbvitele mellett. Az ő szavaival: fontos a „reform a kontinuitásban".⁶¹ Meg kell maradnunk az újítások mezején a hagyomány tiszta folyama mellett. Két zsinati értelmezési mód áll ugyanis ma egymással szemben: az egyik szakításról és törésről beszél. Eszerint a zsinati szövegek nem fejezik ki igazán a zsinat szellemét, ugyanis kompromisz-szumok eredményeként születtek meg. Az egyetértés jegyében „sok régi, de immár haszontalan dolgot" is jóvá kellett hagyni. A zsinat igazi szelleme viszont nem ezekben a kompromisz-szumokban nyilvánul meg, hanem „az újdonság felé irányuló törekvésekben, amelyek a szövegekben rejlenek: csak ezek jelenítik meg a zsinat igazi szellemét, és ezekből kiindulva és azokhoz alakulva kellene előre haladni". Ez a csoport inkább megoszt, minthogy a jövő útjára rásegítsen. Azt sugallja ugyanis, hogy válogassuk össze a számunkra kedves elveket, és dobjuk el a kellemetlent. A másik a helyes reform útja, amelyért XXIII. János pápa emelte fel hangot: „A mi kötelességünk nemcsak az, hogy ezt az értékes kincset [hagyomány] őrizzük, mintha egyedül csak a régi korral törődnénk, hanem az is, hogy serény elhatározással és félelem nélkül annak a feladatnak szenteljük magunkat, amelyet saját korunk kíván. Szükséges, hogy ezt a biztos és változatlan tanítást, amelyet hűségesen tisztelnünk kell, elmélyítsük, és olyan módon mutassuk be, amely megfelel korunk igényeinek. Egy dolog ugyanis a hitleté-temény, vagyis azok az igazságok, amelyeket tiszteletreméltó tanításunk tartalmaz, és egy másik az a mód, ahogyan ezeket hirdetjük, megőrizve mindazonáltal ezeknek az igazságoknak ugyanazon értelmét és jelentőséget."⁶²

Ne oltsátok ki Isten Lelkét!

A nagy német teológus, Karl Rahner 1962-ben (még a zsinat alatt!) az Osztrák Katolikus Napok díszelőadásában a tesszaloniki hívekhez írt levél egy figyelmeztetését boncolgatta: „Ne oltsátok ki Isten Lelkét!" Az egyház helyzetére utalt, amely szerinte leginkább egy télies tájhoz hasonlít. A katolikus egyház olyan stádiumba került, amely más, mint az „újjászületésé", a „lelkesedésé", amely - amint ezt később kiegészíti - a zsinat végéig és még néhány évet utána észlelhető volt. Ma „legfennebb egy türelmes folytatásról", semmint lüktetésről, dinamikáról beszélhetünk. Mintha minden megfakult volna, és tagadhatatlanná vált a zsinattal szemben egy bizonyos elhatárolódás.⁶³

Hogy mennyiben igaz Rahner állítása, erről lehetne vitatkozni. Tény, hogy a zsinattal szemben megosztott véleményekkel, magatartással találkozunk. Egyesek továbbra is rá hivatkoznak, mások ennek szellemében élnek elkötelezett keresztény életet, ismét mások a kritikus táborban érzik otthon magukat. Gyakran hallani a zsinat előtti idők szellemét idézőket is. A zsinat által propagált „aggiornamento" azonban továbbra is kihívás marad. A katolikus egyház nem jutott a problémamentesség kikötőjébe. Helyzete a mai világban nem túlságosan rózsás. Külső és belső problémák hosszú sora kívánkozna ide. F.-X. Kaufmann idézett könyvében (Kirchenkrise) hosszan tárgyalja, persze a szociológia szemével a mai egyház helyzetét a társadalom-ban.⁶⁴ Kaufmann a következőket sorolja fel: bizalomveszteség (különösen az elmúlt évek pedofil botránysorozatának eredményeképp), a vallásos profil elmosódása (erőteljes növekedés a neoprotestáns közösségeken belül, erőre kapó vallásos szinkretizmus), értékválság (illetve új értékek születése), az egyházzal szembeni indifferentizmus (semlegesség, érdektelenség), a hitismereti erózió (egyre gyengébb hittudás, és egyre kevesebb olyan egyházias tér, ahol a hit közösségileg hitelesen megtapasztalható), az egyletek, csoportosulások, lelkiségek, közösségek erővesztesége (ami a civil szféra problémája is!), a nők helyzete az egyházban (háttérbe szorításuk, „másodrangú" szerepük), a vallásos miliő feloldódása (a vallás egyre ritkábban életformáló, a vallásos kritériumok már nem meghatározóak életdöntések meghozatalában) stb.⁶⁵

A „léleknélküliség" jeleit vizsgálva P. M. Zulehner két szimptómát észlel. Meglátásában a Lélekkel eltöltött emberek tág látószöggel (az élet, a hit, a reménység horizontja) rendelkeznek. Ezzel szemben áll minden „suta nacionalizmus" vagy eurocentrizmus (J. B. Metz europrovincializmusról beszél). Mindez csak kultúrkereszténységet szül, amely ismét mint vékony mentőöv felbukkan a jelen krízishelyzetben. A kirekesztő, kizáró magatartás komoly identitáskrízist takar. A lélektelen világ nem szül vizionárius embereket, akik a hit igazának átadásában megtalálják az utat a mai ember felé. A mai egyházvízió minimális feltételeként Zulehner a következőket nevezi meg: a katolicitás elvének érvényesítése az ökumenikus törekvésekben, a klerikalizmus falainak lebontása és helyette a szolgálat szellemének érvényesítése, moralizálás nélküli erkölcs képviselete, bátorság a „nyitott kapuk" egyházának formálásában, a pasztorális sebek megnevezése, aparochializmus (a templomtorony mentalitás) túllépése. Mindennek alapja - jelzi Zulehner - a helyes spiritualitás!

Visszatérve Rahner előadásához ebből idézek: „Ezért kell mindannyiunkat az a gond gyötörjön, hogy talán mi vagyunk, akik a Lelket kioltjuk: a jobban tudom gőgjével, a szív lany-haságával, gyávasággal, az egyházban megszülető új impulzusokkal, szükségekkel szembeni tanulékonyságot nélkülöző magatartással. Mennyi minden más lehetne, ha az újjal szemben nem mindent felülbíráló önbiztonsággal lépnénk fel, olyan konzervativizmussal, mely nem Isten dicsőségét szolgálja, nem is az egyház tanításában gyökerezik, hanem önmagunkat, a régi szokást, a meglevőt, amellyel összeszoktunk, anélkül, hogy meg kellene szenvednünk a mindennapi új megtérést."

Zárszó

Mintegy zárszóként három véleményt szeretnék egymás mellé állítani anélkül, hogy kommentálnám őket. Peter Walter, a freiburgi egyetem teológiai fakultásának dogmatikaprofesz-szora, akinek évekig tanítványa voltam, nemrég (Linzben) egy, a zsinatról rendezett eseménysorozaton tartott előadásában a következőket vallotta: „Amióta a zsinat 50 évvel ezelőtt elkezdte munkálatait, rohanó gyorsasággal megváltoztak az idők, és mi is velük. A zsinatot mint feltörést és nyitást tapasztaltuk meg. Nem volt minden rossz a zsinat előtt, sok mindent viszont befedett az idő múlása. Lényeges mind az egyházat, mind a társadalmat kritikus társként elkísérni és az evangélium tanítását újból és újból megszólaltatni." Az egyházban mindig szükség van a reformra, hogy az egyház visszataláljon a forrásokhoz. Nem ragadhatunk le a zsinatnál. A zsinat egy lépcsőfok volt az időlétrán, nem ismerte a mai világ problémáit, és ezért nem tud minden mai kérdésre választ adni.

Wolfgang Beinert világszerte ismert és értékelt teológus szerint: „Kikerülhetetlen a III. vatikáni zsinat. Hogy ez szükséges, ezt senki sem tagadhatja". Nem pesszimista, vallja a német teológus, de azt is látni kell, hogy nincs a végtelenség határáig időnk. Ezért: „Ha belátható időn belül nem lesz reform az egyházban, az a veszély fenyeget, hogy az egyház mega(óriás) szekta lesz, ahol több ember egy bizonyos gondolkodási irányt követ - a többiek viszont egyszerűen elmennek". A mai problémákat csak az egyház nagy közössége tudja megoldani.

Kevéssel a zsinat előtt megkérdezték XXIII. János pápát, hogy valójában mit is vár a zsinattól. Válasza egyszerű volt: új pünkösdöt várok. Hasonló reménnyel zárom és is gondolataimat, annak ellenére, hogy fájó tapasztalatként élem meg, hogy a II. vatikáni zsinat „jelenségével" a „mai világ" egyáltalán nem foglalkozik, és még az egyházon belül is alig szentelünk figyelmet neki: én is új pünkösdöt várok!

 

Függelék

A függelékben egy lehetséges zsinati recepciótervet ajánlok átgondolásra, átdolgozásra katolikus körökben, és csatolok egy irodalomlistát azoknak, akik a zsinat teológiájával szeretnének foglalkozni.

A lelki út: az egyház önmegértését segíti elő: tanítását, természetét, küldetését, célját.

1. Összpontosítás a lényegre: az egyház szívében (hol él az egyház)

2. A kinyilatkoztatás mint Isten önközlése: szentírás-központú egyház

3. Közösségi, érthető, élményszerző liturgia

4. Az egyház: Isten vándorló népe: a testületi (zsinati) elv Az erkölcsi út: az egyház megújulását szolgálja.

5. A helyi egyház fontossága és az inkulturáció (sajátosságaink, népies hit)

6. Minden hívő hivatása az életszentség (hit az életünkben)

7. Minden ember csodálatos méltósága (nők szerepe, marginalizált csoportok: elváltak, homoszexuálisok, hátrányos helyzetű népcsoportok: románok, cigányok...) Az apostoli út: az evangéliumi üzenet, a találkozás, a dialógus útja.

8. A keresztény vallások értékeinek elismerése

9. Az egyház jele és eszköze az Istennel való egyesülésnek és az egész emberiség egységének (közös ima, találkozások, tevékenységek.)

10.Nyitás a modern világ felé

11. Egység a sokféleségben

Ajánlott irodalom

Gál, F., Zsinat és korforduló, Budapest 1968

Congar, Y., Pourune Église servante etpauvre, Paris 1965; uő, Concile de Vatican II., Paris 1984

Piegsa, J. (szerk.) Zweites Vatikanischen Konzil: das bleibende Anliegen, St. Ottilien 1991

Alberigo, G., Storia del Concilio Vaticano II., I-IV, Bologna 1995-1999, in: uő (szerk.), Verso il Concilio Vaticano II: 1960-1962; passaggi e problemi della preparazione conciliare, Genova 1993

Kasper, W., Kirche - wohin gehst du? Die bleibende Bedeutung des II. Vatikanischen Konzils, Paderborn 1993

Martelet, G., N'oublions pas Vatican II, Paris 1995

Routhier, G., La reception d'un concile, (Cogitatio Fidei 174), Paris 1993

Wiltgen, R. M., A Rajna a Tiberisbe ömlött. A II. Vatikáni Zsinat története, Budapest 1998

Hünermann, P. (szerk.), Das II. Vatikanum: christlicher Glaube im Horizont globaler Modernisierung, Paderborn 1998

A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai. (szerk. Diós I.), Budapest 2000

Fisichella, R. (szerk.), Il Concilio Vaticano II. Recezione e attualita alla luce del Giubileo, Balsamo 2000

Rahner, K.-Vorgrimler, H., Kleines Konzilskompendium. Allgemeine Einleitung - 16 spezielle Einführungen (29. Auflage), Freiburg 2002

G. Alberigo-J.-P. Jossua (szerk.), La réception de Vatican II., Paris 1985

P. Ladricre-R. Luneau, Le retour des certitudes, Paris 1987

Jan Grootaers, De Vatican II á Jean-Paul II., Paris l981

Yves Congar O.P., Mon Journal du Concile I-II, Paris 2002

Henri de Lubac S.J., Carnets du Concile I-II, Paris 2007

Cardinal H. de Lubac, Entretien autour de Vatican II., Paris 1985

H. de Lubac az Egyházról, Szerk. és ford. Szabó F., Róma 1972

Kránitz Mihály (szerk.): A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai negyven év távlatából 1962-2002, Budapest 2002

Roman Siebenrock, »Das Geheimnis der Kirche skrupulant erforschend...« Die Entdeckung des Mysteriums Israels im Kontext der Wahrnehmung der Pluralität der Religion im Zweiten Vatikanischen Konzil inmitten einer hoch konfliktiven Welt, in: Communio 39 (2010) 428-439.

Norbert Lüdecke, Der Codex Iuris Canonici von 1983. »Krönung« des II. Vatikanischen Konzils?, in: Hubert Wolf/ Claus Arnold (Hg.), Die deutschsprachigen Länder und das II. Vatikanum, Paderborn 2000, 209-237.

Sabine Demel-Ludger Müller, Krönung oder Entwertung des Konzils? Das Verfassungsrecht der katholischen Kirche im Spiegel der Ekklesiologie des Zweiten Vatikanischen Konzils, Trier 2007

Ulrike Bechmann-Joachim Kügler, Biblische Prophetie. Exegetische Perspektiven auf ein heikles Phänomen, in: Rainer Bucher-Rainer Krockauer (Hg.), Prophetie in einer etablierten Kirche? Aktuelle Reflexionen über ein Prinzip kirchlicher Identität (Werkstatt. theologie 1), Münster 2004, 5-23.

Ulrich Ruh, Innerkirchlicher Protest - sinnlos oder notwendig? ThPQ 160 (2012) 151-158.

Jegyzetek

1 „Én jelen lehettem a zsinaton, ám önöknek ez csak történelem" -jelenti ki Franz König bíboros, volt zsinati atya, Bécs nyugalmazott érseke egy Bitter Ákosnak és Kránitz Mihálynak 2002. szeptember 25-én adott interjúban. A zsinat tanítása és a múlt elemzése, in: A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai negyven év távlatából 1962-2002. Szerk. Kránitz Mihály, Budapest 2002, 13-15, itt: 14. Amint e cikk megírásán dolgozom, folyamatosan ez a gondolat él bennem: a zsinat számomra történelem, amelyet mégis a hitelesség jegyével látok el. Tanáraim: Peter Walter, Bernhaerd Uhde, Gisbert Greshake, E. Schockenhoff (és mások) tanulmányi éveim alatt folyamatosan a zsinat szellemét idézték. Szakmai tanúságtételük vonzó volt számomra.

2 E törekvést fejezi ki az „aggiornamento" fogalom: Müller, Vaticanum Secundum I., 217.

3 O. Dibelius, Das Jahrhundert der Kirche, Berlin 1927.

4 Johannes XXIII., Gaudet Mater Ecclesia. Rede zur Eröffnung des II. Vatikanischen Konzils, in: O. Müller (Hg.), Vaticanum Secundum I., Leipzig 1963.

5 Das Bild der Kirche nach den Dokumenten des II. Vatikanischen Konzils, in: W. Löser (Hg.), Die römisch-katholische Kirche. Die Kirchen der Welt XX, Frankfurt a.M. 1986,11.

6 W. Beinert, Die Sakramentalität der Kirche im theologischen Gespräch, in: J. Pfammater-F. Furger (Hg.), Kirche und Sakrament, Zürich 1980, 13-66, 13.

7 K. Rahner, Das neue Bild der Kirche, in: Schriften zur Theologie VIII, Einsiedeln 1967, 329-354, 329.

8 Rahner, Das neue Bild der Kirche, 330

9 274 zsinati atya részvétele hiúsult meg (köztük Márton Áron püspöké is). A zsinaton 98 bíboros volt jelen (közülük a zsinat alatt 11 meghalt). A zsinat időszaka alatt 253 zsinati atya is meghalt. A résztvevők átlagéletkora 60 év.

10 M. Kehl, Die Kirche.

11 T. S. Eliot: A kultúra meghatározása. Budapest 2003, 142.

12 F.-X. Kaufmann, Kirchenkrise. Wie überlebt das Christentum? Freiburg 2011, 47-98.

13 Kaufmann, 144 skk.

14 A kérdést érdemlegesen tárgyalták: J. H. Weiler: Ein christliches Europa. Regensburg 2004 és J. Casanova: Der Ort der Religion im säkularen Europa. Transit 2004.

15 S. Zabala: Eine Religion ohne Theisten und Atheisten. R. Rorty-G. Vattimo: Die Zukunft der Religion. Szerk. S. Zabala. Frankfurt 2006. 11-32, itt: 11-13.

16 A kérdést tárgyalja egy nagyszerű vallástörténeti elemzés H. Lehmann szerkesztésében, Säkularisierung, Dechristianisierung, Rechristianisierung im neuzeitlichen Europa. Bilanz und Perspektiven der Forschung, Göttingen 1997.

17 Az allensbachi demoszkópiai intézet 2010-es felmérése arról beszél, hogy a hívő emberek bizalma az egyház irányában 2005-2010 között 35 százalékról 23 százalékra csökkent (Frankfurter Allgemeine Zeitung 13.6.2010. A jelenséget vizsgálják: J. Bergmann, A. Hahn, Th. Luckmann (szerk.), Religion und Kultur. Sonderheft 33 der Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie, Opladen 1993.

18 A McKinsey-felmérés rávilágít arra, hogy a „vallásos csoportok" (hagyományos egyházak) helyét lassan-lassan átveszik az ún. „vallásos intézmények/religious institutions": www.voice-of-the-people.net. Szisztematikus megközelítésben: Alfred Jäger, Religion oder Glaube. Glaube oder gelebtes Leben, in: Ethik und Sozialwissenschaften 6 (1995), 465.

19 P. Gross, Die Multioptionsgesellschaft, Frankfurt a. M. 1994, 106.

20 Der Zwang zur Häresie, Freiburg Basel Wien 1992, 35.

21 R. Dahrendorf, Kulturpessimismus vs. Fortschrittshoffnung. Eine notwendige Abgrenzung, in: J. Habermas (Hg.), Stichworte zur 'Geistige Situation der Zeit', I. köt., Frankfurt a. M. 1979, 213-228, 222. Hasonlóképpen: Z. Bauman, Moderne und Ambivalenz, Hamburg 1992, 24 és J. Werbick, Das Christentum am Ende? Wovon? in: M. von Brück - J. Werbick (szerk.), Traditionsabbruch - Ende des Christentums?, Würzburg 1994, 153-173.

22 E. Troelsch a helyzet első konstatálója. Blumenberg gondolatait lásd: H. Blumenberg, Die Legitimität der Neuzeit, Frankfurt a.M. 1966, különösen 9 skk.

23 T. Rendtorff, Christentum außerhalb der Kirche: Konkretionen der Aufklärung, Hamburg 1969.

24 Erről alapos értekezést írt F.-X. Kaufmann, Kirche begreifen -Analysen und Thesen zur gesellschaftlichen Verfassung des Christentums, Freiburg 1979, uő: Religion und Modernität, Tübingen 1989.

25 N. Luhmann, Grundrechte als Institution, Berlin 1966 és Uő, Die Funktion der Religion, Frankfurt a. M. 1997, 225-271. A kérdést vizsgálják Helmut Geller, Michael N. Ebertz és Karl Gabriel: Zur Soziologie des Katholizismus, Szerk. F.-X. Kaufmann, K. Gabriel, Mainz 1980.

26 A fent nevezett kérdést a maga komplexitásában mutatja be K. Gabriel: Christentum zwischen Tradition und Postmoderne. ( Questiones Disputatae 141). Freiburg ⁴1994.

27 Megemlíthetnénk azon egyházi dokumentumokat, amelyek már ezek szellemében íródnak: Mystici corporis, szociális enciklikák: Rerum novarum (XIII. Leó pp., 1891.05.15), Quadragesimo anno (XI. Piusz pp., 1931.05.15), Mater et magistra (XXIII. János pp., 1961. 05. 15.), Pacem in terris (XXIII. János pp., 1963. 04. 11.) stb.

28 Az „új pünkösd" gondolatát ragadja meg P. M. Zulehner: Ein neues Pfingsten. Ermutigung zu einem Weg der Hoffnung (2008), rámutatva arra, hogy a zsinat vállakozása hasonló Szent Ferenc álmához (Ferenc látomásban utasítást kap: „Építsd fel egyházamat!"). Pünkösd állomásai, mutat rá Zulehner: félelem, nem várt események bekövetkezte, megváltozott apostolok, a Lélek kiáradása.

29 1962-ben ő szólítja fel az ortodox egyházakat és az Egyházak Világtanácsát, hogy küldjenek hivatalos megfigyelőket a zsinatra.

30 Ezen ülésszakon csatlakozott a zsinathoz a magyar delegáció. Tagjai: Hamvas Endre csanádi püspök, Papp Kálmán győri püspök, Kovács Sándor szombathelyi püspök, Szabó Imre esztergomi apostoli kormányzó, Kovács Vince váci apostoli kormányzó, Brezanóczy Pál egri apostoli kormányzó, akinek titkára Timkó Imre, a budapesti Hittudományi Akadémia professzora volt. Továbbá Esty Miklós, az Actio Catholica elnöke, Ákos Géza, Bánk József, az egri apostoli kormányzó munkatársai, Pataki Kornél, a szegedi megyéspüspök irodaigazgatója, Csepregi Ignác, Hamvas István, Mihelics Vid, a Vigilia és Saád Béla, az Új Ember hetilap felelős szerkesztője. A későbbi üléseken megjelent még Cserháti József pécsi címzetes püspök, Winkler József szombathelyi segédpüspök, Ijjas József címzetes püspök, csanádi apostoli kormányzó, Klempa Sándor veszprémi apostoli kormányzó, Legányi Norbert pannonhalmi főapát, kísérőként pedig Vitányi György.

31 Papst Paul VI., Ansprache zur Eröffnung der zweiten Sitzungsperiode am 29. September 1963, in: AAS 55 (1963), 848.

32 A Lumen gentium keletkezéséről lásd: G. Baraúna (Hg.), De Ecclesia. Beiträge zur Kirchenkonstitution „Über die Kirche" des Zweiten Vatikanischen Konzils I, Freiburg 1966 gyüjteménykötetének 2 jelentős tanulmányát: B. Kloppenburg, Abstimmungen und letzte Änderungen der Konstitution, 106-139; C. Moeller, Die Entstehung der Konstitution, ideengeschichtlich betrachtet, 71-105; valamint G. Philips, Die Geschichte der Dogmatischen Konstitution über die Kirche „Lumen Gentium", in: ²LThK Ergänzungsband I, 139-155 írását. A konstitúció szövegtörténetéhez: G. Alberigo-F. Magistretti, Constitutiones Dog-maticae Lumen Gentium Synopsis Historica, Bologna 1975. Jelentős kommentárokkal látják el: A. Grillmeier-F. Klostermann-K. Rahner-J. Ratzinger-O. Semmelroth-H. Vorgrimler/ F. Wulf, in: ²LThK Ergänzungsband I; P. Hünermann, Theologischer Kommentar zur dogmatischen Konstitution über die Kirche Lumen Gentium, in: P. Hüner-mann-J. Hilberath, Herders Theologischer Kommentar zum Zweiten Vatikanischen Konzil II., Freiburg 2004, 263-582.

33 W. Kasper, Die Kirche als universales Sakrament des Heils, in: E. Klinger-K. Wittstadt (Hg.), Glaube im Prozess. FS K. Rahner, Freiburg 1984, 221-239, itt: 229.

34 L. Jitianu, Heil in Christus. Die christozentrische Heilsbedürftigkeit des Menschen bei Karl Rahner, Cluj-Napoca 2007, különösen: 115-140.

35 H. Lubac, Geheimnis aus dem wir leben, Einsiedeln ²1990, 31.

36 A kérdés részletes tárgyalását lásd: L. Jitianu, A Krisztus-esemény, in: Uő: Krisztus, az Isten-ember. Krisztológiai tanulmányok, 11-33.

37 W. Kasper: Jézus a Krisztus. 13, és Uő: Aufgaben der Christologie heute, in: A. Schilson - W. Kasper, Christologie im Präsens. Kritische Sichtung neuer Entwürfe. Freiburg Basel Wien ³1974, 133-151.

38 SC 5.26, LG 9.48.59, GS 42.45, UR 3, AG 1.5. A kérdés részletes tárgyalását nyújtja O. Semmelroth: Die Kirche als Ursakrament. Frankfurt a. M. 1953; Uő: Die Kirche als Sakrament des Heils. MySal IV/1. 309-356; M. Kehl: Die Kirche. Eine katholische Ekklesiologie. Würzburg 1994, 93-103.

39 LG 1.

40 Ez a LG 4 alapgondolata. Nagyszerűen világít erre rá G. L. Müller: Das trinitarische Grundverständnis der Kirche in der Kirchenkonstitution „Lumen Gentium". MThZ 45 (1994), 452-465.

41 M. Schmaus: Der Glaube der Kirche. Handbuch katholischer Dogmatik II. München 1970, 274. Hasonlóképpen ír J. Ratzinger: „szentség a szentségekben": Die Kirche als Heilsakrament. Uő: Theologische Prinzipienlehre. Bausteine zur Fundamentaltheologie. München 1982. 45-57, 50.

42 Die Einzelsakramente als Ausgliederung des Wurzelsakraments. MySal IV/2. 47.

43 Különösen az emberi oldal hangsúlyozása próbál a kora újkor egyházképén javítani. Gondoljunk itt elsősorban Bellarmin Róbert egyház-tani sémájára, amely szerint az egyház societas perfecta. K. Walf: Die katholische Kirche - eine „societas perfecta"? ThQ 157 (1977), 107118. Ugyanez a szándék fedezhető fel az egyház túlzottan spirituális beállítottságával szemben is.

44 J. Ratzinger, Die Ekklesiologie des Zweiten Vatikanums, in: Uő, Kirche, Ökumene und Politik. Neue Versuche zur Ekklesiologie, Einsiedeln 1987, 26.

45 Y. Congar, Die Idee der sacramenta maiora, in: Conc 4 (1968), 9-15, 11.

46 PO 2.

47 W. Kasper: Die Kirche als Communio. Überlegungen zur ekklesiolo-gischen Leitidee des II. Vatikanischen Konzils. Uő: Theologie und Kirche. Mainz 1987, 272-289, itt: 285.

48 AA 2.

49 L. Balter: Das Apostolat der Laien. In: IkZ 5 (1985), 392.

50 GS 22, LG 10.

51 AG 36.

52 LG 32.

53 AA 2.

54 XVI. Benedek Expergiscere homo kezdetű, 2005. december 22-én a karácsonyi üdvözletek átadása alkalmából a Római Kúriához intézett beszédéből. Eredeti olasz szöveg: Acta Apostolicae Sedis 98 (2006) 45-53; Bevezetés és magyar fordítás: Sapientiana 2 (2009) 2, 102109. Ratzinger mint teológus behatóan foglalkozott Szent Ágoston és Szent Bonaventúra egyháztanával, illetve történelemfelfogásával, komoly munkatársa volt a zsinatnak. Bevallása szerint rá R. Guardini, H. de Lubac, H. U. von Balthasar, a perszonalizmus (E. Mounier, M. Scheeler), másrészt H. Newman, E. Przywara szellemi iránya voltak hatással. A zsinaton mint tanácsadó, peritus szolgált Frings kölni bíboros mellett.

55 Von der Freiheit eines Theologen. M.-Dominique im Gespräch mit Jacques Duquesne (Collection Chenu 3), Szerk. Thomas Eggensperger/ Ulrich Engel, Mainz 2005, 236 sk.

56 Negyven éve kezdődött el a II. Vatikáni Zsinat, in: A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai negyven év távlatából 1962-2002, 7.

57 K. J. Rauber magyarországi apostoli nuncius, Előszó, in: A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai negyven év távlatából 1962-2002, 9-12, 9.

58 A kérdést Walter Kasper dobta fel először: Egyház, merre tartasz? A II. vatikáni zsinat maradandó jelentősége, in: AII. Vatikáni Zsinat dokumentumai negyven év távlatából 1962-2002, 17-38,18 k.

59 XVI. Benedek pápa a zsinat utáni korszakot a nagy zsinatok okozta háborús viszonyokkal jellemzi. Magyarázata szerint a régi zsinatok sem teremték rögtön az egység gyümölcseit (a niceai zsinatra utal), inkább megosztó jellegűek voltak. Hosszú idő után lett áldásos a munkásságuk.

60 Innerkirchlicher Protest - sinnlos oder notwendig? In: ThPQ 160 (2012), 151-158.

61 Vittorio Messorival készített, először 1984-ben megjelent interjúkötetében (Beszélgetés a hitről, Budapest, 1990) egy hosszabb fejezetet (A felfedezésre váró zsinat címmel) szentelt a zsinat értelmezése kérdésének, és járható útként a folytonosság programját nevezte meg.

62 Vö.S. Oec. Conc. Vat. II., Constitutiones Decreta Declarationes, 1974, 863-865.

63 Rahner Karl, Löscht den Geist nicht aus! in: Schriften zur Theologie, Bd. 7., Zürich 1966, 77-90.

64 Különösen a könyv VI. fejezete foglalkozik a katolikus egyház szervezeti gyengeségével, krízisével. Radikális képet nyújt erről Hans Küng Ist die Kirche noch zu retten? (München 2011) könyvében, amelyben a katolikus egyház „halálos betegségét" diagnosztizálja (13. oldal).

65 Fontosnak tartom megjegyezni, hogy helytelen magatartás a jelzett problémákat megszólaltatok leintése. Gyakran ezt tesszük. Úgy teszünk, mintha a szakemberek kreálnák a gondokat, és őket bélyegezzük meg pesszimizmussal, hitetlenséggel, rossz szándékkal. A felmérések tükröt tartanak elénk. Ha nem érezzük a „mai világ" kihívásait, akkor valami nincs rendben a felelősségtudatunkkal, de a hitünkkel sem.