Ozsváth Judit
tAIZÉI TESTVÉREK A II. VATIKÁNI ZSINATON

 

The Brothers of Taize on the II. Vatican Council

The paper is about the ecumenical activity of brother Roger, the prior of Taize before and during the II. Vatican Council. The communitiy based on the spirit of reconciliation was committed to the practice ecumenism. Brother Roger was born and remained a Protestant, though the community he founded resembled a lot the practices of the Catholic monks. Taize considered itself the inheritant of the "ecumenical movement". They wanted to gather the Christians, not so much the institutions, but the people. The unity visioned by brother Roger meant a unity of the soul, the spirit. In spite of the official positon of the Church up to the II. Vatican Council, in spite of some oppositions, Pope John XXXIII was committed to ecumenism and he invited the Taize movement to the II. Vatican Council: brother Roger and brother Max were present at the different sessions. The Pope viewed ecumenism as the way towards the unity of Christians, and thus it was one of his important goals to get Christians and Christian denominations closer to each other.

Key words: ecumenism, Taize, II. Vatican Council

 

A második világháború kitörésének évében érlelődött komoly elhatározássá Roger Schutzban a közösségi élet iránti elköteleződés. A megosztottság, az értelmetlen ellenségeskedés és vérontás tapasztalata mind inkább a kiengesz-telődés irányába lendítette őt. „Úgy éreztem, minden tőlem telhetőt meg kell tennem annak érdekében, hogy megteremtsem azt a közösségi életet, amelyben a kiengesztelődés nap mint nap konkrétan megélt valóság" - jegyezte le később. A burgundiai Taizében vásárolt háza a háború idején zsidó menekülteknek nyújtott oltalmat, ő maga pedig a befogadottakért végzett munkával és napi háromszori imádsággal töltötte napjait. A lassan köréje szerveződött kis közösség számára 1941 őszén tizennyolc oldalon foglalta össze elképzeléseit a közös életről. Ennek lényege az öröm, egyszerűség és irgalom jegyében megélt nyolcboldogságos lelkület volt, s még tizenegy évvel később, a Taizéi Szabályzatban sem volt semmilyen utalás bárminemű kényszerre vagy kötelességre. Meggyőződése szerint a közös élet és az imádság biztosítják leginkább a folyamatosságot, ezek vértezik fel olyan erővel a közösséget, amely megtör minden kritikát és az ökumené körüli túlzott felbuzdulást. Roger testvér felfogása szerint a folytonosság nem épülhet merev fegyelemre vagy fölösleges szigorra, ő arra figyelt, hogy közös életük valóban egymással való osztozás legyen, melyben az egyén megőrzi elidegeníthetetlen szabadságát. Kezdettől fogva arra törekedett, hogy közösségük a kien-gesztelődés parabolájává váljon, és igyekezzék elősegíteni azt, hogy egyszer majd az összes keresztények valódi egységet alkossanak egymással. „Mindent elkövetünk azért, hogy Krisztus testének szétszaggatottságát felmutassuk, hogy a nyugtalanság kovászát alkossuk azok között a keresztények között, akik az egyetemes egyház megosztottságát természetes állapotnak tekintik. Közösségünknek az ökumené otthonává kell válnia" - fogalmazta meg már 1941-ben.

A keresztények megosztottságának megszüntetése volt a belső mozgatója minden cselekedetének. Nem az egyházak egyesítésén fáradozott, hanem a keresztények egységét kívánta munkálni közösségével. Ilyen irányú útkeresése találkozott a karizmatikus embernek tartott XXIII. János pápáéval. XII. Piusz pápához sajnos nem sikerült közel kerülnie, ennek okai talán a Szent Officium 1948-ban közzétett, az ökumenikus kapcsolatokat korlátozó nyilatkozatban is kereshetők. A Mária mennybevételét kijelentő dogma 1950-es meghirdetése sem segítette közeledésüket, a taizéi testvérek ugyanis a Mária-tisztelet olyan formája felé igyekeztek irányítani Róma figyelmét, amelyet a protestáns egyházak is megértéssel fogadnak. Próbálkozásuk nem járt sikerrel. Elszomorította őket annak gondolata, hogy ezáltal csak erősödnek a felekezetek közötti ellentétek. - Az 1950-es években többször is meghívták őket Rómába ökumenikus megbeszélésekre, ám azok nem vezettek látható eredményre. Ezzel együtt nem mondtak le a kiengesztelődés útjainak szenvedélyes kereséséről. Az ökumené előli elzárkózáson túl az új egyházzá minősítő értelmezésektől is tartottak. A kiengesztelődést pusztán elméletben hirdetőkkel szemben ők a Krisztustól akart közösség élő példájává, a kiengesztelődés parabolájává kívántak válni, az új egyház alapításának vádját nagy ívben elutasították. Roger testvér meggyőződése szerint ez az egység csak a római egyházzal való kiengesztelődés útján jöhet létre. Amennyiben Taizé csupán a protestáns egyházak számára létezne (megjegyezzük, hogy az első testvérek között nem volt katolikus), a közösség kisugárzó ereje nem bontakozhatna ki a maga teljes gazdagságában, vallotta. „Krisztusért és az evangéliumért vagyunk itt, s tőle elsősorban arra kaptunk hivatást, hogy a kiengesztelődött egyház arcát megformáljuk" - hangoztatta.

Roger testvérnek és társainak a kiengesztelődött egyház képét megformáló vágyát és törekvését talán XXIII. János pápa érezte, értette leginkább. Az ő - 1958-as - megválasztása után a taizéi közösség élő kapcsolatba került a római katolikus egyházzal. (Korábban ő volt az a bíboros, aki felhatalmazást adott a testvéreknek Taizé kis román kori templomának használatára.) Útjaikat Gerlier bíboros, Lyon érseke egyengette, aki azt javasolta a pápának, hogy az ökumenizmus kérdésében való tájékozódása érdekében minél előbb fogadja a taizéi testvéreket. „A kihallgatás - számolt be róla Roger testvér - úgy folyt le, ahogy a bíboros szerette volna. A pápa szolgálatának megkezdése után három nappal megkaptuk a meghívást. Egyenesen a pápa elé vezettek bennünket. Meglepett minket ez a kihallgatás: XXIII. János pápa egészen más volt, mint ahogy elképzeltük. Annyira érdekelte minden, hogy amikor a kiengesztelődésről beszéltünk, tapsolt és felkiáltott: »Brávó!« Nagyon egyszerű, nyitott emberre találtunk benne, teli örömmel és természetességgel." Búcsúzáskor XXIII. János meghívta Roger testvért, hogy látogassa meg máskor is. Később évente találkoztak hasonló módon.

„Ettől a legelső találkozásunktól kezdve olyan mélységes szívbéli kapcsolat keletkezett a pápa és Roger testvér között - emlékezett vissza egy másik testvér -, ami meghaladja a racionális indoklást. Roger testvér találkozott valakivel, aki Gerlier bíboroshoz hasonlított: a hit emberével, aki megbízott bennünk, és tárt karokkal fogadott. Ez a kihallgatás új lendületet adott ökumenikus törekvéseinknek. János pápa nagyobb hatással volt ránk, mint előre sejthettük. Anélkül, hogy tudta volna, a tavasz előhírnöke lett Taizében."

Néhány hónappal később, 1959. január 25-én XXIII. János pápa bejelentette szándékát, hogy egyetemes zsinatot hív össze az egyházban, s erre nem katolikus megfigyelőket is meghív. A felkészülés idején Roger testvér közzétett egy szöveget, amely határozottan és sürgetően kinyilvánította, mit remél Taizé a zsinattól: „Tisztán látjuk, milyen botrány az a szakadék, amely elválaszt minket, holott mindnyájan keresztényeknek valljuk magunkat. Keressük a látható egységet. Egyedül ettől várható az a nekilendülés, amely majd képessé tesz minket arra, hogy az evangéliumot elvigyük a földkerekség minden lakójához. [...] Tudjuk, hogy a katolikus egyház úgy véli: sértetlenül megőrizte a Krisztus akarata szerinti egységet. Nem a mi feladatunk, hogy megítéljük ezt a meggyőződést. De el kell ismerni, hogy a nem katolikus keresztényeket sokszor sérti az a mód, ahogy ezt az egységet érvényre juttatják. Ha a katolikus egyház a minden keresztényt átfogó egységet úgy emlegeti, mint az elszakadt testvérek »visszatérését«, akkor eleve megakadályoz mindenféle párbeszédet. Nem volna-e lehetséges másféle megfogalmazást használni, amelyben az olyan gondolatok, mint a »közös előrelépés« vagy a »teljes egység közös megvalósítása« nyomatékosabban kifejezésre jutnának? Az evangéliumi egyházak újra meg újra igénylik az olyan kijelentéseket, amelyeket XXIII. János pápától hallottunk: »Nem akarunk ítélkezni a múlt fölött, nem próbáljuk eldönteni, kinek volt igaza, kinek nem. Mind a két oldalt felelősség terheli. Csupán ezt kívánjuk mondani: egyesüljünk újra, vessünk véget a régi viszálykodásnak«."

A zsinatot megelőző két évben Roger testvér több katolikus püspököt és közel ötven protestáns lelkipásztort hívott meg különböző országokból, hogy három napra találkozzanak Taizében. A reformáció óta ekkor fordult elő először, hogy ilyen találkozóra sor került. Attól félve, hogy a résztvevők megrekednek a múlt megosztottságában, Roger testvér azt javasolta, hogy akkori lelkipásztori gondjaikat osszák meg egymással. Mindenekelőtt Latin-Amerikára irányította a figyelmet, hiszen az ott kialakult helyzettel akkor nemigen törődtek Európában. A második ilyen találkozó után néhány nappal egy másik, addig sose látott esemény is történt: Gerlier bíboros és Marc Boegner lelkész, a Francia Protestáns Szövetség párizsi elnöke találkoztak Taizében, hogy egy rekollekciós napot együtt töltsenek a közösséggel.

Aztán pár héttel a II. vatikáni zsinat 1962. október 10-i római megnyitása előtt Roger testvér levelet kapott Bea bíborostól, az újonnan szervezett Keresztény Egység Titkársága vezetőjétől ezzel a szöveggel: „Ön évek óta tevékenykedik az ökumené érdekében. Ennek során nagy érdeklődést mutatott a Keresztény Egység Titkárságának tevékenysége iránt, és szívélyes kapcsolatban állt vele. Ez a tény alkalmat nyújt nekem arra, hogy önt és Max Thurian urat meghívjam a II. Ökumenikus Vatikáni Zsinatra mint teljes jogú megfigyelőket, a titkárság vendégeiként. Meggyőződésem, hogy az önök jelenléte a zsinaton erősíteni fogja azon kötelékeket, amelyek összekapcsolják mindazokat, akik nem csupán Uruknak ismerik el Krisztust, hanem ezenfelül az egység nagy munkáján fáradoznak."

Roger és Max testvér XXIII. János pápa megnyitó beszédétől kezdve a befejezésig részt vett a zsinaton. „Azt hiszem - utalt rá Roger testvér -, hogy két ülésnél többet nem mulasztottunk." A zsinat idején kis bérlakásban laktak a Fórum közelében, onnan jártak el a tanácskozásokra. Minden délelőtti ülés után találkoztak a munkájuk szempontjából fontosnak ítélt, különböző kontinensekről érkezett püspökökkel, akiket a szállásukra hívtak ebédelni. A vendéglátás biztosításában további három taizéi testvér volt segítségükre. „A közös beszélgetés, a közös étkezés mintegy ízelítőt ad a kenyértörés közösségéből, a közös eukarisztiából, amelyet most még nem tudunk együtt megünnepelni" - jegyezte le Roger testvér. Az egyszerű étkezések után kis kápolnájukba vonultak, ahol csendes magánimákat mondtak, majd közösen elimádkozták a Miatyánkot.

Több alkalommal délutáni látogatásra hívták őket egy szemináriumba, ahol az ökumenéről beszéltek, majd siettek haza, hogy méltóképpen fogadhassák vacsoravendégeiket. Roger testvér becslése szerint csak a negyedik ülésszak idején több mint ötszáz ember ült az asztaluknál: megfigyelők, laikusok, püspökök és bíborosok. „Ezzel párhuzamosan derekas munkát adott a zsinati viták figyelemmel kísérése. A szövegtervezetek alakulását nagy figyelemmel kellett kísérni, észrevételeket megfogalmazni, valahányszor csak felkértek álláspontunk ismertetésére" - beszélte el később Roger testvér.

A taizéi testvérek számára rendkívül reménykeltő volt a XXIII. János pápa által rajzolt új, „megfiatalításra" váró egyházkép, de egyúttal elszomorító is a tény, hogy Róma püspöke igen öreg ahhoz, hogy ennek a prófétai üzenetnek a megvalósításához aktívan hozzájárulhasson. 1963-ban XXIII. János súlyosan megbetegedett. Három hónappal a pápa halála előtt két társa kíséretében Roger testvér kihallgatásra jelentkezett, és egyetlen kérdéssel állt elé: „Megtalálhatjuk-e a keresztények kiengesztelődésének azt az útját, amelyen senkinek sem kell megtagadnia a saját eredeti családját?" A kihallgatás hosszúra nyúlt, és igen jelentőssé vált. „Kaphattunk volna konzervatív választ is, de egyáltalán nem ez történt. A hosszú kihallgatáson Isten szavát hallottuk. A pápa nem akart a nagy lelki vezetők szerepében tetszelegni. Egészen egyszerűen tudtomra adta, hogy érti, mire törekszünk. Nem akarta határozottan kijelölni a követendő utat. Ellenkezőleg, azt mondta, járjunk tovább azon az úton, amelyen elindultunk. Ne aggasszon bennünket túlságosan sok kérdés. Az egyházban vagytok - mondotta nekünk -, mivel az egyház egyre bővülő koncentrikus körökből épül fel. Nem határozta meg pontosan, hogy melyik körbe helyezett bennünket. Megkérdeztük tőle: »Hogyan haladjunk előre, anélkül, hogy megbántanánk azokat, akikkel közösek a gyökereink? Hogyan teljesítsük a hivatásunkat ebben a páratlan közösségben, amely az egy-ház?« Kérdéseinkre az Isten közelében élő ember bensőséges egyszerűségével felelt."

XXIII. Jánossal való utolsó találkozásáról Roger testvér feljegyezte, hogy a pápa elsírta magát, amikor elmondta, mennyire meghamisítják szándékait. Nagy kockázatokat vállalt. A II. vatikáni zsinatra meghívta a nem katolikusokat sokak szembeszegülése ellenére is. Bocsánatot kért a múltért. Nagyon bántotta, hogy a nem katolikusok részéről mindössze néhány udvarias szó volt a válasz. Taizével kapcsolatban így kiáltott fel: „Ó, Taizé, ez a kis tavasz!"

A II. vatikáni zsinaton megszületett a katolikus és a nem katolikus egyházak közti kien-gesztelődés azonnali szép reménye, ám Taizé hamar rájött, hogy az igazi kiengesztelődésig még hosszú utat kell megtennie a keresztényeknek. Sok ökumenikus bizottságot hoztak létre, de a felekezetek továbbra is párhuzamos szervezetekben folytatták életüket, s amolyan békés egymás mellett élés alakult ki közöttük. Mintha az ökumenizmus kimerítette volna összes lehetőségét. „Maguknak az egyházaknak a kiengesztelődésé-ben reménykedtünk. Be kellett azonban látnunk, hogy ez az út járhatatlan - írja Roger testvér -, Isten soha nem ítél mozdulatlanságra. Sohasem zár le ösvényeket. Mindig újakat nyit, bár ezek az ösvények néha igen keskenyek. Nekünk már másik ösvényt készített az Úr."

Az 1966-ban írt, Egység a sokféleségben című könyvében Roger testvér pozitív képet rajzolt a pluralizmusról, ami többeknek súlyos gondot okozott a II. vatikáni zsinat utáni időszakban. A pluralizmus konstruktív erővé is válhat - vallotta. A zsinat egyik felismerése mélyen megérintette: a keresztény hit ismeri „az igazságok hierarchiáját". A hitnek nem minden eleme egyformán lényeges: némelyek elengedhetetlenül fontosak, vannak viszont másodlagos igazságok is. Ez a tény reményt ad a kiengesztelődésre: a sokféleség akkor érték, ha az egység központi pillérére épül. Rámutatott arra is, hogy minden közösségnek szüksége van néhány alapvető elvre, amely körül a kifejezésmódok sokfélesége kialakulhat, mégpedig annál szabadabban, minél biztosabb az egység. Roger testvér megrajzolta a közös élet alapirányait, ám részletekbe nem bocsátkozott, hogy a közösség megőrizhesse rugalmasságát, és meg ne merevedjék elsietve hozott mellékes szabályok következtében.

Az egység sodrában címmel 1965-ben írt könyvében Roger testvér felveti a kérdést: miután a vatikáni zsinat választ adott a reformáció által a 16. században fölvetett kérdések többségére, nem kellene-e a protestantizmusnak az ebből adódó következtetéseket levonnia, visszatérnie az átmenetiségnek ahhoz a lendületéhez, amely annak idején létrehozta? Igazítsa ki, vagy ahol kell, egészítse ki a katolicizmust, de ne rendezkedjék be időtlen időkre. Első ízben veti fel írásban is azt a kérdést, amely ismételten foglalkoztatja majd a következő években: „Ha az egyház minden egyes közösség élére olyan embert akar állítani, aki az egységről gondoskodik, nem kellene-e elfogadni valakit, aki mind a pásztoroknak, mind a gyülekezeteknek pásztora lehetne, hogy összetartásukról fáradhatatlanul gondoskodjék?"

A II. vatikáni zsinat befejezése után néhány hónappal Roger és Max testvér közösen kiadtak egy kis könyvet Élő szó a zsinaton címmel. Ebben nemcsak a testvérek római életét ismertetik, hanem közlik a kinyilatkoztatásról szóló zsinati konstitúció (Dei verbum) francia fordítását is, részletes kommentárral. Az előszót a jezsuita Henri de Lubac, a későbbi bíboros írta hozzá.

Rövid áttekintésünkben láttattuk, hogy a protestáns származású - és végig annak megmaradt - egykori taizéi prior már kezdetben a kiengesztelődést parabolaként megélő közösségi élet mellett köteleződött el. A szép eszmék gyakorlati megvalósításáig el nem jutó elméleti utak idegenek voltak számára. Az imádság és a mindenki befogadására nyitott, nyolcboldogságos lelkületű közös életet vállaló, felekezeti hovatartozás szempontjából egyre színesebb taizéi közösség mind határozottabban képviselte karizmáját: a kiengesztelődés lelkületét. Bár Róma püspöke kezdetben nem tulajdonított különösebb figyelmet egységkereső szemléletüknek, XXIII. János személyében igazi „zarándoktársra" találtak. A „jó pápával" való való közeli kapcsolat nyomán Roger és a teológus Max testvér megfigyelőként lehetett résztvevője a II. vatikáni zsinatnak, és - a tanácskozásokon, illetve azokon túl is - lendülettel munkálkodhatott az ökumené ügyén. Bár az ökumenikusnak hirdetett zsinatot maguk is a kiengesztelődés felé vezető ösvény jelentős állomásának tartották, ilyen jellegű eredményeivel nem voltak (nem lehettek) maradéktalanul elégedettek. A taizéi testvérek vatikáni jelenléte viszont a további együttműködés szükségessége felé is irányt mutatott.

 

Felhasznált irodalom

Kathryn Spink: Roger testvér - Taizé alapítója. Szent István Társulat, Budapest 1989

Roger testvér: Taizé forrásai. Vigília Kiadó, Budapest 2002

Teréz anya - Roger testvér: Az imádság mint üdítő forrás. Agapé Kiadó, Szeged 2000

Válaszd a szeretetet! A taizéi Roger testvér 1915-2005. Új Ember Kiadó, Budapest 2007