Csonta István
a LAIKUS APOSTOLKODÁSRÓL SZÓLÓ DEKRÉTUM RÖVID TÖRTÉNETI ÖSSZEFOGLALÓJA

 

 

Ahogy időben közeledünk a II. vatikáni zsinat ötvenedik évfordulójának éve felé, egyre gyakrabban szerveznek konferenciákat, szemináriumokat, adnak ki köteteket a témában. Ehhez az eseményhez kapcsolódik jelen cikk is, hiszen ha napra pontosan nem is, de hónapra pontosan ötven évvel ezelőtt nyitotta meg XXIII. János pápa a katolikus egyház 21. egyetemes zsinatát. Ennek a kétségtelenül nagy jelentőségű eseménynek az évfordulójára szeretném - a teljesség igénye nélkül - bemutatni a laikus mozgalmakban gyökerez ő , majd ezekből kinövő, a laikus apostolkodásról szóló zsinati dekrétumot, felvillantva néhány emlékezetes momentumot a szöveg keletkezésének háttértörténetéből.

Egy ekkora esemény megrendezése még egy Róma méretű világvárosban is komoly előkészületeket igényel. Ahgy bármely rendezvény a szervezők számára nem a megnyitóval, hanem az ötlet gyakorlatba ültetésével kezdődik, a zsinat is hosszú előkészítő időszakon ment keresztül: az 1959. január 25-i pápai bejelentéstől számítva több mint három és fél év telt el, míg 1962. október 11-én XXIII. János pápa hivatalosan megnyithatta. Említésre méltó, hogy egy egyetemes zsinat ötlete mint olyan nem XXIII. Jánostól származik, hiszen már XII. Piusz, sőt már XI. Piusz is foglalkozott egy esetleges zsinat gondolatával, az előbbi még előkészítő bizottságok felállítását is megkezdte, de különböző események nem engedték kibontakozni egyik pápa szándékát sem.¹ Azonban nem szabad elfelejteni, hogy ezek az előkészületek inkább egy olyan zsinatra irányultak volna, amely az I. vatikáni zsinatkor félbeszakadt: azt lett volna hivatott befejezni.

A laikusok apostolkodásáról szóló dekrétum hátterében fontos tényező, hogy a 20. század első felében az egyházat sokan a klérussal azonosították, amelynek ügyeibe, döntéseibe a világi híveknek nincs beleszólásuk. Ezzel szemben már a 19. század végén megjelentek olyan írások, főleg a nemrég boldoggá avatott John Henry Newman bíboros tollából, amelyek a laikusok szorosabb egyházi döntésekbe való bevonását szorgalmazták.² Ennek ellenére sokáig még azon feladatok megosztása a hívekkel, amelyekben a klérus tagjai nem mindig szakértők (világi jog, intézmények ügyvitele stb.) is kuriózum maradt. Nem véletlen tehát, hogy a 20. század 20-as, 30-as éveitől kezdve, ahogy a modernizmus szigorú korszaka a történelem távlataiba tűnt, egyre erőteljesebb lett a laikus szervezetek hangja, amelyek jórészt azt kérték a klérustól, hogy azokban a döntésekben, amelyek a hívek tömegét érintik, legyen a klérussal közös döntéshozatal, vagy legalább dialógus legyen e témákban. Ekkor azonban az egyház még nem volt felkészülve ilyen jellegű változásokra. Előremutatónak számított, hogy egyre inkább kezdtek népszerűvé válni a laikus szervezetek, így a Mária-légiók,³ a belga Joseph Cardijn vezette Fiatal Keresztény Munkások mozgalma (Jeunesse ouvrière chrétienne, JOC),⁴ a Pax Romana vagy a Kolping-mozgalom.⁵ Ezek a mozgalmak lehetőséget adtak azoknak a híveknek, akik szívesen vállaltak volna szerepet a helyi egyház életében.⁶ Mindezek mellett kiemelkedett az Actio Catholica vagy Katolikus Akció néven a magyar egyház által is jól ismert laikus szervezet.⁷ Az 1900-as évek elején jelent meg az actio catholica kifejezés, ekkor még minden egyházi vonatkozású munkát, amelyet a világiak végeztek, beleértve az evangéliumi eszmék terjesztését is, így hívtak és kisbetűvel írták.⁸ Lassanként, de főleg XI. Piusz pápától kezdve vált konkrétan egyetlen laikus szervezet nevévé, először a Non abbiamo bisogno kezdetű enciklika használja nagy kezdbetűkkel az actio catholica kifejezést, ami egyértelműsíti, hogy ez intézményt nevez meg.⁹ XI. Piusz olyan laikus szervezetet álmodott meg, ahol, bár vannak laikus vezetők a szervezetben, a klérus felügyeli, igazgatja és hozza a döntéseket.¹⁰ Ezt nevezhetjük az Actio Catholica római modelljének. Azokban az országokban, ahol egyáltalán nem vagy csak nagyon kevés laikus rendelkezett teológiai képzettséggel, a római modell nem mindig működött ugyan tökéletesen, de meglehetősen jó eredményeket ért el. Ott viszont, ahol már volt egy teológiailag jól képzett, aktív laikusokból álló kis csoport, a római modell nem volt megfelelő. Ehelyett egy olyan Actio Catholica-modell alakult ki, amelyben a laikusok nemcsak helyi szinten vettek részt az intézmény vezetésében, hanem a legfelsőbb szinteken is ők hoztak döntést, összhangban a helyi püspökkel. Ez főleg a német nyelvterületekre volt jellemző, de Hollandia, Belgium és az Egyesült Államok is idetartozott. A római modell másik jellemzője az volt, hogy magába akarta olvasztani a többi, már meglévő laikus szervezetet, amelyek így könnyebben irányíthatóak lettek volna.¹¹ Ez a tényező folyamatos feszültségeket szült ott, ahol a laikus mozgalmak sokszínűségét egyetlen, felülről szervezett tömbbe akarták tömöríteni.¹² Yves Congar szerint az Actio Catholica laikus vezetői vezetett vezetők, akik lojális katonákhoz hasonlóan végrehajtják az utasítást, de a döntéshozatalban való részvételhez nem sok joguk van.¹³

Az Actio Catholica a II. világháború végétől is aktív maradt a vasfüggönytől nyugatra, de főleg Olaszországban, ám egyre elfogadottabb tény lett, hogy a hívők tömegeit nem lehet egy egységesített laikus intézményen keresztül irányítani. Az is nyilvánvaló lett, hogy például az olaszországi Actio Catholica már nem az volt, ami az 1930-as években, amikor XI. Piusz a társadalom újraevangelizálásában főszerepet szánt neki. Mindezekhez még hozzáadódott, hogy 1951. október 7-14. között nemzetközi laikus konferenciát tartottak Rómában.¹⁴ A konferencián többször is elhangzott, hogy a különböző országokban működő laikus szervezeteket össze kellene fogni egy nemzetközi szervezetbe, amely a munkát koordinálhatná és hatékonyabbá tehetné. Az 1952. január 22-i Osservatore Romano közölt cikket ebben a témában, és bejelentette a pápa szándékára megalakuló, a Laikus Apostolkodás Nemzetközi Kongresszusának Állandó Tanácsát (Comitato Permanente dei Congressi Internazionali per l'Apostolato dei Laici vagy rövidítve COPECIAL).¹⁵ Az újonnan alapított szervezet egyre több hatáskört vállalt át az Olasz Katolikus Akciótól, lényegében intézményes szintre emelte a laikus apostolkodás feladatát. Az új, nemzetközi szervezet feladata az volt, hogy országos és nemzetközi konferenciákat szervezzen világi apostolkodás témában, s hogy választ adjon azokra az alapvető kérdésekre, amelyek már évtizedek óta tisztázatlanok voltak. Ki a világi apostol? Mi a feladata? Kell-e külön megbízást kérni az egyházi főhatóságtól, hogy a világi hívek apostolkodhassanak? Nem foglaltatik benne a keresztségben ez a küldetés? Néhány évvel később, 1957-ben a második római világi apostolkodással foglalkozó konferencián újra előtérbe kerülnek ugyanezek a kérdések. A viták már a II. vatikáni zsinat vitáit vetítették előre.¹⁶

Apostolicam actuositatem: dekrétum a világiak apostolkodásról

Az előző gondolatokból világos, hogy nem előzmény nélküli a világiak apostolkodásával foglalkozó zsinati dokumentum. Bár a téma folyamatosan felszínre bukkan a zsinat előtti időszakban, ahogy azt XII. Piusz ebben a témában tartott megannyi beszéde és levele mutatja,¹⁷ mégis egyértelmű volt, hogy a világiak elvárják a zsinattól, hogy hivatalos dokumentumban nyilatkozzon, útmutatást adva a világi apostolkodás kérdéseiben. Az 1959. január 25-én XXIII. János pápa által bejelentett zsinat úgy tűnt, lehetőséget adhat erre. Ezt az elvárást igyekezett teljesíteni a pápa, hisz az ő személyes kérésére mind a zsinati előkészítés alatt, mind a zsinati munka idején egy külön bizottság foglalkozott a világi hívekkel.

Az 1960. június 5-re datált Superno Dei nutu kezdetű enciklikában a pápa tíz bizottság felállítását határozta meg, amelyek egy-egy specifikus témával foglalkozva összeállítják azokat a szövegeket, amelyek a későbbi zsinati dokumentumok alapjait képezhetik. A lista utolsó helyén találjuk a világi hívek apostolkodásával foglalkozó előkészítő bizottságot. Ez a bizottság dolgozza fel az 1960 nyara és 1962. október 11. közötti időszakban a világi apostolkodás imént taglalt problematikáját, főleg az Actio Catholica szerepét, de mindenekfelett a legfontosabb kérdést, hogy mennyire van alárendelve a világiak apostoli munkája az egyházi hierarchiának. A bizottság tagjai közt ott voltak olyanok, mint a később főszerepet játszó Franz Hengsbach, Essen püspöke vagy a már említett Joseph Cardijn, a Fiatal Keresztény Munkásmozgalom megalapítója és vezetője. A bizottság több mint másfél éven keresztül vitázott, amíg elkészült az első szövegváltozat Schema constitutionis de apostolatu laicorum címmel 1962 áprilisában.¹⁸ A címből kitűnik, hogy itt eredetileg nem egy rövid dekrétumról volt szó, hanem egy konstitúcióról. A bizottság tagjait úgy informálták, hogy nekik konstitúciót kell összeállítaniuk, ennek megfelelően a szöveg négy nagy fejezetből álló 172 oldalas szöveget alkotott. Az utolsó fejezetet kivéve az első eredmény egy szószaporító, főként jogi formulákat tartalmazó, pontos meghatározásokat nélkülöző és kétségkívül túl hosszú szöveg volt. Nem szabad elfelejtenünk, hogy nem egy zsinati dokumentum hossza miatt soroljuk egyiket a konstitúciók, másikat a dekrétumok vagy nyilatkozatok közé, a besorolás aszerint történik, hogy általános irányelveket fogalmaznak-e meg (négy konstitúció), vagy inkább gyakorlatiak (kilenc dekrétum és három nyilatkozat).

A zsinat 1962. október megnyitóját követően újra felállították az előkészítő időszak alatt munkálkodó tíz bizottságot, majd ez kiegészült a keresztény egységtitkársággal, valamint a média és szociális kommunikációért felelős titkársággal. Ugyanúgy a tizedik volt a laikus apostolkodásért felelős bizottság, mint az előkészítő időszakban, csak most a bizottság neve lerövidült (Bizottság a Laikus Apostolkodásért, a továbbiakban Laikus Bizottság), hogy megkülönböztethető legyen az előző névtől.¹⁹ Hogy a meglévő majd' kétszáz oldalas szöveg teljes átírásra szorul, az világos volt mindenki számára már a bizottság november 12-i első ülésén. Ekkorra már a Központi Bizottság (amelynek a különböző dokumentumokat kellett megvizsgálnia) iránymutatása is megérkezett: a dekrétumot erősen le kell rövidíteni, hogy kinyomtatható és kiosztható legyen a zsinati atyáknak a nyilvános vita előtt.²⁰ Érdekes módon itt már dekrétumról van szó, nem konstitúcióról. Ha végiggondoljuk, mi lehetett az oka a változásnak, nem felejthetjük el, hogy közben már formálódott több más dokumentum, például a Lumen gentium és a Gaudium et spes szövegváltozata (latinul schema), és bizony sok olyan kérdés, ami a laikusokra vonatkozott, és eredetileg ebben a 172 oldalas szövegben volt, átkerült az említett konstitúciók valamelyikéhez. Decemberben újabb utasítás érkezett, hogy be kell tenni egy részt a laikusok szervezeteiről, és meg kell változtatni a fejezetek sorrendjét. Ez azonban nem történt meg, mert akkor a Laikus Bizottságon belül is újra kellett volna kezdeni a viták nagyrészét. 1963 elején a bizottság püspök tagjait arra kérték, hogy a meglévő verziót osszák meg az egyházmegyéjükben tevékenykedő laikusokkal, laikus vezetőkkel. Az utasítás következtében az eddig titokban tartott szöveg tartalmát megismerhették például a COPECIAL vezetői és más nemzetközi és országos katolikus szervezetek is. A visszajelzéseket egy negyvenoldalas dokumentumban összegezték. Ezek figyelembevételével a szöveget két fő részre osztották: az első része tartalmazta az általános, második része a világi hívek apostolkodásának specifikus problémáit.²¹ Március elején több ülést is tartott a Laikus Bizottság, amelynek során újra megvitatták a kérdéseket és a struktúrát. Március 10-re kész volt a tartalmas, jól strukturált szöveg. A Központi Bizottság el is fogadta pozitív visszajelzésekkel a 42 oldalas, 92 pontos szöveget. A Laikus Bizottság tagjai ekkor már úgy gondolták, hogy a végső szöveget tartják a kezükben.

Egészen eddig maguk az érintett világiak nem tudtak direkt módon hozzájárulni a szöveg fejlődéséhez, hiszen egyetlen világit sem hívtak meg sem az előkészítő szakaszban, sem az első zsinati időszakra. Felsőbb utasításra engedélyezték, hogy a püspökök konzultáljanak világiakkal a formálódó szövegrészekre vonatkozóan, így néhányuknak a visszajelzéseken keresztül sikerült közvetett hatást gyakorolnia a szövegre. Már 1963 februárjában titokban bevontak néhány megbízható, nemzetközi világi vezetőt a dokumentum szerkesztésébe. Emellett egyre inkább elterjedt a zsinati atyák között az a nézet, hogy hivatalosan is meg kellene hívni világi híveket, hogy direkt módon, nyíltan segíthessék a zsinat munkáját.²² XXIII. János pápa halála után Montini bíborost választották Péter utódjának VI. Pál néven, ő pedig a világiak kitartó támogatója lévén 1963 szeptemberében hivatalosan is döntött, hogy világi auditorokat nevez ki és hív meg a zsinatra.²³

A zsinat második időszaka laikus szempontból kissé kontroverz. Nagy lépésnek számított, hogy megérkeztek a világi auditorok a zsinatra. A tizennégy tagból álló csoportban egyértelmű volt az európai túlsúly, de a tény, hogy hivatalosan részt vehettek a zsinaton, mérföldkőnek számított: négy olasz, három francia, egy belga, egy spanyol, egy amerikai, egy lengyel, egy argentin és egy görög tag került a meghívottak közé. Mindannyian kiemelkedő laikusok, országos és nemzetközi világi szervezetek vezetői voltak. Azonban az érdemi munkát csak októberben kezdhették el, hiszen azt az utasítást adta az Általános Titkárság, hogy addig ne legyenek további változtatások az áprilisban elkészített és a Központi Bizottság által elfogadott szövegen, amíg be nem fejeződik az egyházról szóló schema (ebből alakul ki a Lumen gentium). Fontos megjegyeznünk, hogy az éppen készülő Lumen gentium és az ugyancsak érlelődő dekrétum a laikus apostolkodásról, későbbi nevén Apostolicam actuositatem, nagyon szorosan összefüggött. Hogy a Lumen gentium tartalmazni fog egy laikusokról szóló fejezetet, már lassan természetes lett. Úgy tűnt, hogy a Lumen gentium dogmatikus konstitúció lévén lefekteti a laikusokkal kapcsolatos főbb princípiumokat, és az Apostolicam actuositatem gyakorlati kérdésekben ad majd eligazítást. Viszont a Lumen gentiumban megjelenő laikusokról szóló fejezet helye eleinte kérdéses volt. Az 1963-as szövegváltozatban az első fejezet az egyház misztériumáról, a második a klérusról, a harmadik a világi hívekről szólt. Ám Leon Joseph Suenens, Brüsszel-Mechelen püspöke azt ajánlotta, hogy válasszák szét a laikusokról szóló harmadik fejezetet: az első felét, amely Isten népéről szól, illesszék be a dokumentumba mint második fejezetet, közvetlenül az egyház misztériumáról szóló első fejezet után. Harmadik fejezetként jönne a klérusról, majd negyedikként a laikusokról szóló fejezet. Azzal érvelt, hogy a keresztségben először mindenki Isten népéhez tartozik, azaz a misztikus test része. Csak később válik el a két életállapot, és válik teljessé a házasság vagy a papság, az egyházi rend szentségében. Ez az érvelés hamar támogatókra talált, a mértéktartó kanadai Lienart bíboros, a domonkos teológus Congar és VI. Pál is támogatta. A szöveg, amikor nyilvános vitára bocsátották a zsinati atyák között, már az új sorrendbe volt rendezve nagyon sok zsinati atya nem kis meglepetésére.

Visszatérve az Apostolicam actuositatem szövegváltozatához, október 3-án összeült a már laikusokkal kiegészült bizottság. Ekkor a legnagyobb kérdés a dokumentum hossza volt. De Vet püspök szerette volna, ha folytatódik a szöveg lerövidítése, amíg egy kis deklarációvá zsugorodik, ami eligazításokat tartalmaz a laikusok társadalomban betöltött szerepéről. Luigi Civardi püspök szerette volna, ha pontosan betartják az Általános Titkárság utasítását, azaz nem foglalkoznak a szöveggel, és nem is tartanak üléseket, amíg nem látják a Lumen gentium letisztult egyházképét és benne a laikusok szerepét is. Egyébként Cardijnnek is ez volt a véleménye, hogy nem lehet érdemi munkát folytatni a Laikus Bizottságban, mert a Lumen gentiumtól függ a laikus dokumentum iránya és mondanivalója, s amíg az előbbi nincs kész, addig nem lehet előrelépni. Castellano püspök szerette volna, ha a megváltozott egyházképnek megfelelően, amelyben Isten népe és egy keresztségcentrikus ekkleziológia játszik főszerepet, kibővítik a dokumentumot.²⁴

Ebben az időszakban már sajnos nem történt előrelépés, ugyanis az ökumenizmusról szóló dokumentumtevezet bekerült a Lumen gentium elé. Amikor világos lett, hogy nem lesz elég idő megtárgyalni sem ezt a szöveget, sem az ehhez szorosan kapcsolódó laikusokról szólót, mindkét témát törölték a zsinati programból.²⁵

December 13-án Hengsbach püspök egy rövid kivonatot készített a világiak apostolkodásáról szóló szövegről, és kérte az atyákat, hogy mihamarabb küldjék meg válaszaikat, mert ezek alapján tudnak dolgozni addig, amíg nincs konkrét eredmény az egyházról szóló konstitúció esetében. A bizottság 1964. január 25-i ülésén az eddig két nagy részből álló szöveget három fejezetre bővítették, mert Hengsbach püspök egy római szakértővel továbbfejlesztette, és az ülésen ezt támogatandónak ítélték.²⁶ Azonban még ugyanezen a napon utasítás érkezett a Központi Bizottságtól, hogy a szövegtervezetet drasztikusan le kell rövidíteni. A február 5-i ülésen csak római tagok voltak jelen. Ők megpróbálták elvégezni ezt a munkát, nem sok sikerrel. Azonban a március 2-i és 3-i ülésen szembesültek azzal, hogy amennyiben elvégzik a Központi Bizottság által elvárt változtatásokat, a szöveg logikája teljesen felbomlik, amúgy is már nagyon sok alapvető teológiai gondolat átkerült a Lumen gentiumot készítő Teológiai Bizottsághoz. Emiatt teológiai lyukak voltak már eddig is a szövegben, ráadásul még mindig nem tudtak semmit az egyházról szóló schema (Lumen gentium) tartalmáról. Arra jó volt ez az ülés, hogy kiderüljön: a bizottságból egyre többen szeretnék a szöveg teljes revízióját. Az ellenérzéseket félretéve a bizottság elvégezte a rövidítést, de nem lehetett sokkal rövidebbre faragni a szöveget. Inkább újrarendezték úgy, hogy öt kisebb egységet alkottak néhány változatatással, amelyek érdemben már nem sokat változtattak a szövegen. Az újrarendezett szöveget április 16-17-én vizsgálta meg a Központi Bizottság, és meglepő módon jónak találta az átrendezést, ugyanis végül a folyamatos rövidítésnek, egyszerűsítésnek az lett az eredménye, hogy a legproblematikusabb részek átkerültek vagy a Lumen gentiumba vagy a XIII-as schemába, ami a Gaudium et spes dogmatikus konstitúció szövegváltozatának neve volt. Végül a pápa utasítására azonnal el is küldték az új szövegváltozatot az atyákhoz, hogy áttanulmányozhassák a következő, harmadik zsinati időszakra, amelyet a zsinat lezárásának reméltek.²⁷

Ha nem volt is túl nagy eredménye a második zsinati időszaknak, annál inkább volt eredménye a második és harmadik zsinati időszak közötti periódusnak (1963. szeptember-1964. augusztus). Vittorini Veronese²⁸ javaslatára, aki az elsők között csatlakozott laikusként a zsinathoz, sikerült elérni, hogy nyolccal növekedhessen a bizottságban a világiak száma. Erre Suenens kampányt indított, hogy hívjanak meg világi nőket is a világi férfiak mellé. Suenens azzal érvelt, hogy a világi hívek fele nincs képviselve, ha kizárjuk a nőket.²⁹ Végül Suenens elérte célját, és meghívtak nyolc szerzetesnővért és hét világi nőt. Az új pápa a harmadik zsinati időszak megnyitásakor, 1964. szeptember 14-én már atyai szeretettel üdvözölte a frissen meghívott szerzetes- és világi nőket. Csakhogy kisebb hiba történt, és a meghívók a kúria valamelyik útvesztőjében maradtak, így a pápa meg nem hívott meghívottakat köszöntött.³⁰ Később még több világi nő meghívását sikerült elérni, így már egyre sokszínűbb és mindenkit reprezentáló Laikus Bizottság dolgozott a világiakról szóló dokumentumon.³¹

A viták és a rengeteg munka eredményeként a harmadik zsinati periódus alatt történt meg a várva várt esemény: a világiak apostolkodásáról szóló szöveget hivatalosan is be lehetett mutatni a zsinati atyáknak 1964. október 6-án. A zsinati atyák már az előző időszakban kézhez kaptak egy rövid kivonatot a szövegről.³² Fernando Cento bíboros, a Laikus Bizottság elnöke beszélt először a szövegről a 95. általános ülés végén. Másnap, a következő ülésen Franz Hengsbach, Essen püspöke mutatta be a szöveget, belefoglalva történetének jelentősebb pillanatait és problémás kérdéseit. Beszélt arról is, hogy a szöveget még meg kell vizsgálni, hogy az argumentumok szentírási forrásoknak is megfeleljenek, és össze kell egyeztetni a XIII-as schema szövegével, hiszen ez a szöveg is foglalkozott laikus kérdésekkel.³³ Itt meg kell említenünk, hogy a második zsinati időszakban főleg a Lumen gentium változó szövegére kellett figyelni, ahol a szöveg részletesen foglalkozott a laikusokkal, főleg általános elveket prezentálva a laikus teológiának. Most, a harmadik időszakban a Gaudium et spes szövege hátráltatta a laikus bizottség előrehaladását.

A bemutatott szöveg vitája egészen a századik általános ülésig tartott. Ez alatt a néhány nap alatt több mint hatvan atya nyilvánított véleményt az üléseken saját vagy egy nagyobb csoport nevében. A zsinati atyák visszajelzése a szöveggel kapcsolatban pozitív volt, de a visszajelzések alapján négy csoportba sorolhatóak. Az elsőbe tartoznak azok, akik egyetértettek a szöveggel, de további pontosabb meghatározásokat szerettek volna kapni olyan szavakról, mint laikus, Actio Catholica vagy apos-tolkodás. Itt megemlíthető Suenens (Brüsszel-Mechelen püspöke), Owen McCann (Fokváros, Dél-Afrika érseke), Stephan László (Eisenstadt, Ausztria), Alexandre Renard (Versailles, Franciaország). A második csoportba sorolhatjuk azokat, akik nem értettek egyet a szöveg nyitottságával, a klerikalizmus jeleit vélték felfedezni rajta, és az igazi megújulást hiányolták a szövegből. Joseph Ritter bíboros (Louisiana, USA), Stefan Barela (segédpüspök, Czestochowa, Lengyelország), Ignaze Ziadé (Bejrut, Libanon), Heinrich Tenhumberg (Münster segédpüspöke, Németország) említhetők a második csoportban. A harmadik azokat foglalta magába, akik nem értettek egyet a szöveggel. Idetartozott Michael Brown kuriális bíboros, Biagio D'Agostino püspök (Vallo di Lucania, Olaszország), Luigi Bettazzi (Bologna segédpüspöke, Olaszország), Enrico Nicodemo püspök (Bari, Olaszország), Giuseppe Ruotolo (Ugento, Olaszország). Ők nem tudták a laikus-klérus kapcsolatot újraértékelni, és egyre csak azt hajtogatták, hogy minden laikus munka a klérus irányítása és megfigyelése alatt kell történjen. A negyedik csoportba azok tartoztak, akik olyan gondolatokat vetettek fel, amelyeket eddig a szöveg nem tartalmazott: a fiatalok apostolkodása, olyan missziós problémák, amelyek a laikusokra vonatkoztak. Itt Joseph Höffner püspök (Münster, Németország) Karol Wojtyla segédpüspök (Krakkó, Lengyelország), Stanislaus Lokuang püspök (Taiwan), Antonio Quarracino püspök (Nueve de Julio, Argentína), Sebastiao Soares de Resende püspök (Biera, Mozambik) stb. említhető.³⁴ Ez a csoportosítás is tükrözi, hogy minden zsinati atya úgy értékelte a laikusok apostolkodását, amint az a saját egyházmegyéjében működött. Ha a világiak a püspökkel összhangban, de szabadon gondolkodtak és cselekedtek, akkor a püspök ennek megerősítését várta a szövegtől. Ha viszont egy egyházmegyében a hívek csak akkor cselekedhettek, ha azt minden egyes alkalommal a klérus ellenőrizte, akkor a püspök ezt tartotta követendő példának.

A századik általános ülésen volt a szöveg utolsó vitája. Itt már csak azok nyilváníthattak véleményt, akik legkevesebb hetven zsinati atya nevében beszéltek. Émile Maurice Guerry (Cambrai, Franciaország) a világi apostolkodás miliőjéről beszélt; Santo Quadrini püspök (Pinerolo, Olaszország) hangsúlyozta az autonómia és az időbeliség kapcsolatát; Elias Zoghby (Antiochia segédpüspöke, Szíria) az egyiptomi példát mutatta be, ahol a helyi egyházközségek mindenhol megszerveznek egy világi hívekből álló közösséget, amelynek hatáskörébe tartozik a vallásos nevelés, a pénzügyi vezetés és a világi törvények kérdése.³⁵ Mindezek mellett egy igen szokatlan esemény is történt ezen az ülésen: Patrick Keegan, egy világi megfigyelő a Laikus Bizottságból beszédet tartott.³⁶ Ő volt az első, aki ezt világiként megtehette. Hogy mennyire jelentős volt ez a felszólalás, azt mindenki eldöntheti annak fényében, hogy utoljára Nagy Konstantin szólalt fel egyetemes zsinaton 325-ben Niceában.³⁷ A dokumentum vitája azzal végződött, hogy Hengsbach esseni püspök megígérte az atyáknak, hogy a hozzászólásokat, javításokat beteszik a szövegbe.

A Laikus Bizottság október végén tartotta a következő ülését, ahol nyomban neki is láttak az atyák által javasolt javításoknak, de a munka nagyon lassan haladt, mivel több szakértő tagja volt más bizottságoknak is, így ők nem mindig tudtak jelen lenni. A szokásos rendszer szerint a Laikus Bizottság öt albizottságra oszlott, és mindenik egy fejezettel foglalkozott. Természetesen nem lehetett minden egyes hozzászólásnak vagy benyújtott módosításnak eleget tenni. Egyre nyilvánvalóbbá vált viszont, hogy egy hatodik fejezetet is be kell tenni a szövegbe a világi hívek képzéséről és spiritualitásáról. Mindezzel és a kiegészítésekkel együtt a szöveg egyre terjedelmesebb lett, és félő volt, hogy később újra le kell majd rövidíteni.³⁸

Ebben az időszakban már mindenkit sürgetett az idő. November 5-én, 12-én és 19-én volt még három plenáris ülés a Laikus Bizottságban, 1965. január 29-án pedig egy negyedik, amikor néhány teológiai kérdést újra kellett fogalmazni, de ez még több teológia vitát szült. Glorieaux szerint ilyen előrehaladt állapotban már nem kellene nagy változtatásokat eszközölni.³⁹ Április 3-án és 6-án a Laikus Bizottság újra összeült, ám a két ülés sokkal gördülékenyebb volt, mint a januári. A bizottsági tagok nagy része meg volt elégedve a szöveggel, a változtatásokkal, és abban egyeztek meg, hogy Hengsbach, Glorieux, Hirschmann és Egger fogják még egyszer átolvasni a szöveget és írnak róla egy részletes jelentést a Központi Bizottságnak.

A zsinat utolsó időszaka is tartogatott meglepetéseket. A zsinati atyák júniusban megkapták a szöveget, hogy legyen idejük elküldeni válaszaikat a Laikus Bizottságnak a szöveg legújabb változatáról. A szöveg általános vitája szeptember 23-ra volt kitűzve.⁴⁰ Szeptember 20-án a bizottság tartott egy ülést, hogy megbeszéljék a szavazásra vonatkozó kérdéseket és másodsorban azért, hogy átbeszéljék Hengsbach szövegét, amely elhangzik majd a szavazás előtt, amelyben Essen püspöke bemutatja a legújabb szövegváltozatot.⁴¹ Bár elméletileg a zsinati atyáknak három hónapjuk volt arra, hogy a legújabb szöveget átnézzék, mégis amint közeledett a szavazás napja, a zsinati atyák egy csoportja (A. Fernandéz, K. Wojtyla, L. Satoshi Nagel és M. McGrath) azt kérték, legyen újabb vita a szövegről, mivel új betoldások vannak benne, sőt egy teljesen új fejezet. Ám Pericle Felici, a Központi Bizottság főtitkára visz-szautasította ezt a kérést azzal, hogy a június-szeptember közti időszak elégséges kellett volna legyen a megbeszélésre.⁴²

Az első szavazás a szövegről szeptember 23-25. között történt. Nem kellett minden paragrafusról szavazni, inkább egységes csoportot alkotó paragrafusokról. Végül összesen tizenöt paragrafusról volt szavazás külön-külön, aztán a hat fejezetről külön-külön és egy szavazás a bevezetőről. A szavazás akkor még kis cédulákkal történt, megfelelő elektronikus berendezések hiányában. Három lehetőség volt minden kis lapocskán: placet - tetszik, non placet - nem tetszik és placet iuxta modum - fenntartásokkal tetszik. A fenntartásokat rá lehetett írni a szavazócédulákra, hogy pontosan látni lehessen a fenntartás okát. A nemmel szavazók csoportja nem volt jelentős, mindössze 35 a több mint 2000 zsinati atyából, ám túlságosan sok placet iuxta modum szavazat volt: az első fejezetre 213, a másodikra 190, a harmadikra 311, a negyedikre 287, az ötödikre 230 és a hatodikra 143, összesen 1374 fenntartással szavazó atya volt, az ismétlődő fenntartásokat leszámítva 659.⁴³ Ez még mindíg igen nagy számnak számított, hiszen a katolikus egyház hierarchikus intézmény, és a zsinat nem elégedett meg az egyszerű, de még a minősített többséggel sem. Hogy a fenntartások szövegbe iktatása láthatóbb legyen, a szöveget két oszlopba nyomtatták: az elsőben az a szöveg szerepelt, amelyről az atyák éppen pár nappal korábban szavaztak, a másik oszlopba került a revideált szöveg. A fenntartások nagy részét azonban a Laikus Bizottság visszautasította. Hengsbach szerint nem föltétlen feszültségekről vagy egymással ellentétes, sokkal inkább különböző elképzelésekről van szó. Ezek főként olyan pontok voltak, amelyek a Bizottságon belül is különbözőek voltak, mint például az Actio Catholica helyzete és szerepe a laikus apostolkodásban.⁴⁴

A szöveg utolsó megpróbáltatása november 7-én kezdődött, amikor Glorieux, a bizottság titkára VI. Páltól közvetett módon, egy levélben megkapta a pápa javításait, betoldásait. Ezeket a javításokat csak akkor lehetett szövegbe iktatni, ha az egész bizottság egyetértett vele, ezért másnapra összehívták a Laikus Bizottságot. A problematikus helyek ugyanazok voltak, mint a zsinati atyák korábban már visszautasított fenntartásai. Ezért a bizottság úgy határozott, hogy a pápa javításait csak három ponton tudja elfogadni (7., 9., 12. pontok), a többit vissza kell utasítania.⁴⁵ A következő nap, 1965. november 9-én elkészült a szöveg végleges változata, és a kinyilatkoztatásról szóló dogmatikus konstitúció (Dei verbum) szavazásának kihirdetése után történt meg az utolsó szavazás. Összesen 2305 zsinati atya szavazott igennel mindössze kettő ellenében. A dokumentum hivatalos kihirdetése november 18-án volt. Egy aprócska baki zárta a dokumentum zsinati történetét: a számlálógép nem vett figyelembe a szavazatok számolásakor 35 igen szavazatot, így a megerősítő szavazatok száma összesen 2340 volt.⁴⁶

Összegzésként elmondható, hogy a II. vatikáni zsinat egy azóta is sokat vitatott dokumentumot fogadott el a világiak apostolkodásáról egy nagyon hosszú folyamat eredményeként. A Laikus Bizottság feladatát sok minden nehezítette, de főleg az, hogy először alkalmazkodni kellett a Lumen gentium szövegéhez, utána pedig a Gaudium et spes laikusokról szóló részeihez. Ennek ellenére sikerült megalkotni egy olyan dokumentumot, amely néhol világos, néhol kevésbé világos támogatást nyújt a világi hívek apostolkodásához. Azonban a dekrétum csak a Lumen gentium fényében érthető és értelmezhető, hiszen a zsinati konstitúciók adták az elméleti keretet, a dekrétumok és nyilatkozatok inkább a gyakorlati útmutatást.

Jegyzetek

1 Giuseppe Alberigo, "A Gesture of Serene Boldness." History of Vatican II, eds. Joseph A. Komonchak and Giuseppe Alberigo vol. 1 Peeters: Leuven, 1995, 17.

2 Newman bíboros korábban anglikán lévén gyakorlatban is látta a laikusok egyházon belüli hasznos működését, és ennek megvalósítására törekedett a katolikus egyházban is, miután katolikussá lett.

3 L. Bradshaw Robert, Frank Duff: Founder of the Legion of Mary. Bay Shore, NY: Montfort 1991.

4 L. Michael de la Bedoyere, The Cardijn Story: a Study of the Life of Monseigneur Joseph Cardijn and the Young Christian Workers' Movement which he Founded. London: Catholic Book, 1958.

5 L. Christian Feldmann, Adolph Kolping. Freiburg: Herder, 1991.

6 Keanan B. Osborne, Lay Ministry in the Catholic Church. New York: Paulist Press, 1993, 511.

7 A témában bővebben lásd Gianone András: Az Actio Catholica története Magyarországon (1932-1948), ELTE BTK Történelemtudományok Doktori Iskola, Budapest 2010.

8 Ubi Arcano Dei, 54: "Huc denique pertinet omnium eorum summa, seu complexio, institutorum, consiliorum, et operum quae nomine actionis catholicae, Nobis carissimae, perhibentur." AAS 14, Dec. 23, 1922, 693.

9 Non abbiamo bisogno, 5. AAS 23, 14 May, 1937, 287.

10 John Pollard, The Participation of the Laity in the Apostolate of the Hierarchy: Pius Xl's Attempt to Impose the Italian Model of Catholic Action on the Worldwide Church in the 1930s' (Lecture presented at KADOC, Leuven, Febr. 14, 2010), 4.

11 Guido Bausenhart, Theologischer Kommentar zum Dekret über das Apostolat der Laien in Peter Hünermann and Berns Jochen Hilberath eds., Herders Theologischer Kommentar zum Zweiten Vatikanischen Konzil, Freiburg-Basel-Wien, 2005, vol. 4, 21.

12 Rosemary Goldie, From a Roman Window, Blackburn, 1998, 6.

13 Yves Congar, Lay People in the Church. Westminster, MA: Newman Press 1967, 392.

14 Actes du 1^er Congrès Mondial pour l'Apostolat des Laiques, vol. 1, Roma: S. Giuseppe, 1952, 14.

15 A bizottság nevének rövidített alakját csak 1958-ig használták, XXIII. János pápa megválasztásáig.

16 Bővebben lásd Former des Apôtres - Documents du Deuxième Congrès Mondial pour l'Apostolat des Laïcs, vol. 3. Rome: S. Giuseppe, 1959.

17 XII. Piusz, "Guiding Principles of the Lay Apostolate," Directives to Lay Apostolate. Boston, MA: Daughters of St. Paul, 1963, 238-262.

18 ADP (Acta et documenta preparatoria) II/IV, 468-520.

19 Valójában több minden változott, mivel a bizottság eredeti neve az előkészítő időszakban „Commissio de Apostolatu Laicorum in omnibus qua ad actionem catholicam, religiosam, atque socialem, spectant", azaz Előkészítő bizottság a laikusok apostolkodásáért, mindenre vonatkozóan, ami az Actio Catholicát, annak vallási és szociális tevékenységét illeti.

20 Ferdinand Klostermann, "Decree on the Apostolate of the Lait," ed. Herbert Vorgrimmler, Commentary on the Documents of Vatican II, vol. 3. New York: Crossroad 1989, 290.

21 Jan Grootaers,"Uncertainties and Confusions," History of Vatican II, ed., Joseph A. Komonchack, vol. 2 (Peeters: Leuven, 1997), 439.

22 Ezt főként Montini bíboros és Wojtyla püspök szorgalmazta. (Később mindketten pápák lettek, előbbi VI. Pál, utóbbi II. János Pál néven.)

23 Grootaers, "Uncertainties," 441.

24 Alberto Melloni, "The Beginning of the Second Period: The Great Debate on the Church," ed., Joseph A. Komonchack, History of Vatican II, vol. 3 (Leuven: Peeters, 2000), 54.

25 Claude Soetens, "The Ecumenical Commitment of the Catholic Church," ed., Joseph A. Komonchack, History of Vatican II, vol. 3 (Leuven: Peeters, 2000), 314.

26 Evangelista Vilanova, "The Intersession" ed., Joseph A. Ko-monchack, History of Vatican II, vol. 3 (Leuven: Peeters, 2000), 385.

27 Vilanova, "The Intersession," 390

28 Az Olasz Actio Catholica, majd a COPECIAL vezetője.

29 Joseph A. Komonchak, "Toward an Ecclesiology of Communion," ed., Joseph A. Komonchack, History of Vatican II, vol. 4 (Leuven: Peeters, 2003)," 20-22.

30 Ibid., 22.

31 Acta Synodalia (továbbiban AS), VI/3, 411, 449-50, 482, 490. A témáról bővebben lásd Carmel McEnroy, Guests in their own house, Wipfs and Stock, Eugene OR (USA) 1996.

32 Hanjo Sauer, "The Council Discovers the Laity," ed., Joseph A. Komonchack, History of Vatican II, vol. 4 (Leuven: Peeters, 2003), 237.

33 Ferdinand Klostermann, "Decree on the Apostolate of the Lait," ed. Herbert Vorgrimmler, Commentary on the Documents of Vatican II, vol. 3 (New York: Crossroad, 1989), 290.

34 AS III/4, 25-176

35 Sauer, "The Council," 262.

36 Itt meg kell említeni, hogy Jean Guitton és Vittorino Veronese már tartott előadást a trentói zsinat négyszázadik évfordulója kapcsán, ennek helyszíne a zsinati tanácskozás helyszínéül szolgáló előcsarnok volt. Ám annak az összejövetelnek nem volt zsinati jellege, nem is találhatóak meg az előadásszövegek az archivált hivatalos anyagok között (AS II/6.).

37 Dereck J. H. Worlock, "The Laity in Vatican II," Alberic Stacpole, ed., Vatican II by Those who Were There (London: Chapman, 1986), 48.

38 Riccardo Burigana, Giovanni Turbanti, "The Intersession: Preparing the Conclusion of the Council," ed., Joseph A. Komonchack, History of Vatican II, vol. 4 (Leuven: Peeters, 2003), 559-560.

39 Burigana - Turbanti, "The Intersession,"564.

40 Mauro Velati, "Completing the Conciliar Agenda," ed., Joseph A. Komonchack, History of Vatican II, vol. 5 (Leuven: Peeters, 2006), 264

41 Klostermann, "Decree," 297.

42 Mauro Velati, "Completing the Conciliar Agenda," ed., Joseph A. Komonchack, History of Vatican II, vol. 5 (Leuven: Peeters, 2006), 266.

43 Klostermann, "Decree," 299.

44 Ibid., 299.

45 Velati, "Completing the Conciliar Agenda," 271

46 Klostermann, "Decree," 302.