Csiszár Klára
tÁVLATOK ÉS HATÁROK
A szatmári egyházmegyei zsinat eredményei és perspektívái
a II. vatikáni zsinat tükrében

 

 

„Salus animarum suprem lex esto!", „A lelkek üdve legyen a legfőbb törvény" - olvasható a Szatmári Egyházmegye Zsinati Könyvének utolsó lapján.¹ Ezzel bocsátja útjára az egyházmegye azt a 16 zsinati dokumentumot, amelyet három év előkészítő munka eredményeként a zsinati anyák és atyák a 2004 augusztusában megtartott zsinati üléseken megbeszéltek, megszavaztak, Schönberger Jenő, az egyházmegye püspöke pedig 2005. augusztus 20-án törvényerőre emelt.²

A 2004-es szatmári egyházmegyei zsinat mérföldkő a fiatal, akkor 200 éves egyházmegye történetében. Közel 40 évvel a II. vatikáni zsinat kezdetét követően és alig 15 évvel a kommunista államhatalom bukása után ez a kis egyházmegye hivatalosan is belép azon egyházmegyék sorába, amelyek a II. vatikáni zsinat tanítását saját helyi valóságuknak megfelelően a pasztorális munkában egységesen is irányadónak kívánják tekinteni: „Ez az okmány számotokra az, ami az egyetemes egyház számára a II. vatikáni zsinat dokumentumai" - fogalmaz Jean-Claude Périsset apostoli nuncius 2004. augusztus 21-én a zsinat záróünnepségén a szatmári székesegyházban.³ A ma már inkább nosztalgikusan csengő, a zsinati folyamat idején azonban meghatározó valóságok - mint például a zsinati magocskák, animáló csoportok, zsinati koordináló bizottság - munkája és jelentősége nem csupán a törvénnyé emelt 16 zsinati dokumentumban él tovább, hanem az egyházmegye pasztorális tervében és gyakorlatában azóta is meghatározó kíván lenni.⁴

Ebben és a következő esztendőkben a világegyház különösen is nagy figyelmet szentel a II. vatikáni zsinat tanításainak. A kerek félévszázados évforduló megfelelő alkalomnak bizonyul arra, hogy különféle teológiai és történeti vizsgálódások keretében a kutatók rávilágítsanak a zsinati tanítások időszerűségére, valamint kiértékeljék azok jelentőségét az elmúlt ötven esztendő egyházi gyakorlatának vonatkozásában. Miután a következőkben röviden áttekintjük a II. vatikáni zsinat jelentőségét az egyházi gyakorlat vonatkozásában, bemutatjuk, mennyire tükröződik mindez a szatmári egyházmegyei zsinat dokumentumaiban. A kutatás alapja az egyházmegyei zsinat 16 dokumentuma, amely törvényerejének megfelelően a helyi egyházi gyakorlat meghatározó mércéje kíván lenni. A kutatási kérdés tehát, melyre majd röviden választ keresünk, így hangzik: mennyiben tekinthető ez a 16 zsinati dokumentum a II. vatikáni zsinat recepciójának?⁵

A II. vatikáni zsinat jelentősége az egyházi gyakorlatban

A II. vatikáni zsinat (1962-1965) hatásáról számtalan tanulmány szól. Egyháztörténeti és egyben pasztoráltörténeti jelentősége meghatározó a jelenkor egyházi gyakorlata számára. Ez megfelel annak a szándéknak is, amelyről Boldog XXIII. János pápa nyilatkozott az egyház 21. ökumenikus zsinata kezdetén: „Krisztus jegyese ma szívesebben nyúl az irgalmasság olaja után, mintsem hogy a szigor fegyverével fenyegetőzzék; úgy véli, hogy jobban segít korunk szükségletein, ha tanításának gazdagságát kínálja fel az embereknek, és senkit sem ítél el."⁶ A szentatya ezzel mintegy röviden összegzi az egyház azon törekvését, hogy új utakat nyisson az egyház és a (poszt) modern társadalom viszonyában. Ebben az új önmeghatározásában az egyház már nem két egymás mellett élő valóságról(egyház és világ) beszél, hanem, ahogyan arról a zsinat Gaudium et spes kezdetű pasztorális konstitúciója is tanúskodik, két egymást feltételező valóságról: egyházról a mai világban.⁷ Amint az a címben érvényre jut, a zsinat pasztorális konstitúciója meghatározó teológiai jelentőséggel ruházza fel a világot, benne a modern társadalmat, amellyel az egyház állandó dialógusban kíván maradni, hogy krisztusi küldetését ennek a világnak állandó megszentelésében tudja folytatni. Az emberiség minden népéhez fűződő benső kapcsolatát fejezi ki az egyház, áttörve ezzel a bármi okból történő kirekesztést: „Az öröm és a remény, a gyász és a szorongás, mely a mai emberekben, főként a szegényekben és a szorongatást szenvedőkben él, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, gyásza és szorongása, és nincs olyan igazán emberi dolog, amely visszhangra nem találna szívükben".⁸ Ezen benső kapcsolat meghatározó alapja a dialógus, mely a pasztorális konstítúció óta elengedhetetlen az egyháznak a világhoz való (azaz kifelé irányuló) viszonyában és az egyház benső megújulását illetően egyaránt.

A II. vatikáni zsinat dokumentumai egyértelműen tükrözik az egyháznak ezen ad intra (befelé), valamint ad extra (kifelé) irányuló törekvéseit. Egyfajta belső megújulást szorgalmaz az isteni kinyilatkoztatásról szóló dogmatikus konstitúció (Dei Verbum), a szent liturgiáról szóló konstitúció (Sacrosanctum concilium), az egyházról tanító dogmatikus konstitúció (Lumen gentium), a püspökök pásztori szolgálatáról szóló határozat (Christus Dominus), a papképzésről (Optatam totius), valamint a papi szolgálatról és életről (Presbyterorum ordinis) tanító határozatok, a világi hívek apostolkodásáról (Apostolicam actuositatem) szóló határozat és a szerzetesi élet korszerű megújulását (Perfectae caritatis) szorgalmazó határozat. Egy kifelé történő megújulást igyekszik elősegíteni a Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori (pasztorális) konstitúció, a vallásszabadságról szóló nyilatkozat (Dignitatis humanae), az ökumeniz-must tárgyaló határozat (Unitatis redintegratio), az egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatát megújítani szándékozó nyilatkozat (Nostra aetate), az egyház missziós tevékenységéről szóló határozat (Ad gentes), a keresztény nevelést tárgyaló nyilatkozat (Gravissimum edicationis), valamint a - már a zsinat után közvetlenül is igencsak meghaladottnak bizonyuló - modern kommunikációs eszközökről szóló határozat (Inter mirifica). Az egyházi gyakorlat kifelé, illetve befelé történő megújulása a következő öt pontban⁹ foglalható röviden össze.

Az isteni kinyilatkoztatásról

Amennyiben rangsort próbálunk felállítani az imént felsorolt zsinati dokumentumok között, különös tekintettel a már említett dialógus dimenzióra, igencsak megfontolandóak Franz König (1905-2004) bíboros szavai. A bécsi bíboros szemében a legfontosabb dekrétum az isteni kinyilatkoztatásról szóló dogmatikus konstitúció, hiszen ebben a dokumentumban az a mód fogalmazódik meg, ahogyan Isten szól az emberhez, önmagát nyilatkoztatva ki neki. Isten megszólítja az embert, dialógusra kíván lépni vele, és ez a dialóguson alapuló Isten-ember kapcsolat mintegy ősképe minden más emberi kapcsolatnak is.¹⁰ A Dei Verbum kezdetű dogmatikus konstitúció értelmében Isten a kinyilatkoztatásban nem határozatokat és törvényeket közöl egyoldalúan, hanem elsősorban önmagát ajándékozza. Ez a fajta isteni kommunikáció, melynek címzettje a mindenkori ember, egy állandó folyamat, mely a párbeszéd révén valósul

meg, és amelyben Isten az embert közösségre hívja. Erre az isteni kinyilatkoztatásra az ember hittel válaszol.¹¹ Ebben a kommunikatív folyamatban, amely mindig a jelenben történik, és a jövőre irányul, a zsinat teológiai jelentőséggel ruházza fel a világot, a társadalmat, melyben az ember él, valamint az időt, avagy a történelmet, melyben az időtlen Isten önmagát közli az emberrel, és amelyet az ember életével megszentelni hivatott.¹² Az isteni önközlésben központi szerepet tulajdonít a zsinat Jézus Krisztusnak, akiben ez a kinyilatkoztatás tökéletes módon beteljesedik.¹³ Krisztus, a láthatatlan Isten képmása, akiben a teremtett világ megvalósul, és aki által a bűn árnyékába került ember maga is egyre inkább azzá válhat, amivé rendeltetésénél fogva válnia kell: krisztusivá.

A katolikus egyház és a többi egyházak kapcsolatáról

Kiemelkedő helyet foglal el a zsinati teológiában a katolikus egyház és a többi egyházak kapcsolatát új fényben tárgyaló tanítás. Míg az I. vatikáni zsinat azt tanítja, hogy a keresztény vallás csakis a Krisztus által alapított egyházban és az egyház által gyakorloható,¹⁴ a II. vatikáni zsinat egyházról szóló konsti-túciója úgy tekint az egyházra, mint egy olyan emberekből álló közösségre, mely Isten üdvözítő tevékenységéből ered, „melyet előképek jeleztek, Izrael népének története és az Ószövetség csodálatosan előkészített, a végső időkben megalapíttatott, a Szentlélek kiáradásakor nyilvánvalóvá lett, s az idők végén dicsőségesen be fog teljesedni".¹⁵ Az így értelmezett egyház, ahogyan azt a zsinat is kifejezi, „e világban mint alkotmányos és rendezett társaság a Péter utóda és a vele közösségben élő püspökök által kormányzott katolikus egyházban létezik, jóllehet szervezetén kívül is megtalálható az igazságnak és megszen-telésnek több eleme, melyek mint Krisztus egyházának saját ajándékai a katolikus egységre sarkallanak".¹⁶ Az egyház ezen önértelmezésében a zsinat mintegy előrevetíti azt a szemléletváltást, mely a korábbi tanításokhoz viszonyítva az üdvösség lehetőségét sokkal inkább optimista és inklusszivista, mint pesszimista és exklussziv módon értelmezi. Ez az optimista, az üdvösség lehetőségét megnyitó, nem pedig kizáró önértelmezése az egyháznak alapul szolgál minden további, ökumenikus kérdéseket érintő zsinati diskurzusnak:a vallásszabadság kérdését fejtegető, a nem keresztény és a keresztény vallások párbeszédét szorgalmazó, a keleti egyházakhoz való viszonyt tárgyaló, és nem utolsósorban a minden jószándékú ember egyházközeli voltát hangsúlyozó eszmefuttatásnak. Az egyház ebből a benső misztikus önmeghatározásából táplálkozva fordul a világ felé, kölcsönöz pozitív teológiai jelentőséget a modern társadalomnak, valamint hirdeti és védelmezi az egységben rejlő sokszínűséget: „Mindez az evangélium, vagyis Jézus Krisztus szellemében történik, ez a Lélek munkája. Azé a Léleké, aki az emberek világát és a teremtés egészét a beteljesedés útján vezeti. Amikor az egyház erről a beteljesedésről, azaz a megváltásról tesz tanúságot, akkor nem csupán a világoz tartozónak tekinti magát, hanem mi több, az »idegen« gondokat és szükségleteket is magáénak érzi. Az evangélium szellemében ezeket magára veszi, akkor is, ha bennük gyakran a gonoszság, avagy az istentagadás bűne keveredik."¹⁷ Ugyancsak a katolikus egyház és a többi egyház vonatkozásában sikerül a zsinati atyáknak immár nemcsak az egy egyetemes egyházról beszélni, hanem a kis helyi egyházról is, melynek élén a püspök áll, és amely eukarisztikus közösségként az egyetemes egyház konkrét megvalósulásának a helye is egyben.¹⁸

Küldetés-karizma-szolgálat

A II. vatikáni zsinat elemzésével foglalkozó teológusok egy harmadik paradigmaváltásként említik a küldetés-karizmaszolgálat vonatkozásában megmutatkozó új zsinati szemléle-tet.¹⁹ Amíg a zsinat előtti teológia értelmében a világi krisztushívők (laikusok) mintegy az egyház alsó osztályát jelentették, akiket megszentelni, tanítani, vezetni szükséges, a zsinat utáni teológiában a világi krisztushívők szerepe az egyházi gyakorlatban jelentősen megváltozik: a hit és a keresztség révén ők mindannyian részesednek Krisztus prófétai, királyi és papi küldetésében. A zsinat különösképpen is hangsúlyozza, hogy minden megkeresztelt hívő részesedik az általános királyi papságban,²⁰ és ezzel mindannyian az egyházi gyakorlat aktív alanyainak és nem kioktatandó tárgyainak tekintendők. A nyilvános, szentségi szolgálat (szolgálati papság) sem szorítkozik kizárólag az átváltoztatás hatalmának gyakorlására, hanem a zsinat más pasztorális jellegű feladatokat is a papokra bíz: az igehírdetést, a hívek képzéséért vállalt felelősséget, a közösségépítést. Ezek a szolgálatok nemcsak hogy kegyelmet közvetítenek, hanem mintegy abban segítik a világi krisztushívőket, hogy a keresztségben vállalt és a bérmálásban megerősítést nyert királyi, papi és prófétai küldetésüket egyre inkább meg-valósíthassák.²¹ A világi krisztushívők küldetésének hangsúlyozása feleleveníti az egyház karizmákról szóló tanítását is, mely legfőbbképpen az egyház sokszínű karizmatikus dimenziójának újrafelfedezésében, főként a lelkiségi mozgalmak, a kongregációk, a megszentelt élet világi intézményei kapcsán kerül kifejtésre. A sokszínűség és az egység, mely főként a helyi egyházakban van jelen, szükségessé tette az egyház zsinati lehetőségeiben rejlő erők újrafelfedezését, melynek kiaknázása nagymértékben járulhat hozzá egy célszerű és időszerű (konkért időben és helyen alkalmas) egyházi gyakorlat megvalósulásához. Természetesen a zsinati lehetőségek igénybevétele sohasem történhet az egyházi hierarchia egészséges autoritásának megkérdőjelezésével.²²

Evangelizálás és liturgia

Az evangelizálás és a liturgia kapcsán jelentkező új zsinati teológia főként az egyházi missziós küldetés újraértelmezésének tulajdonítható. Míg a zsinat előtti gyakorlat értelmében a missziókért kizárólagosan a szentatya vállalta a felelősséget, és a missziós munka túlzottan „Európa-központú" volt, a II. vatikáni zsinat ezzel szemben a misszió felelősségét a helyi egyházakra bízza, és a missziós tevékenységet egyben megynyitja a helyi közösségek, a világi krisztushívők előtt is, akik együttműködve a missziós szerzetesrendekkel hirdetik az evangéliumot, és a (testi-lelki) szükséget szenvedők jólétén fáradoznak. Különösen is nagy jelentőséggel bír a missziós gyakorlatban az örömhír érthető (az adott kultúrába beágyazható) átadása (inkulturáció), mely gyakran komoly kihívásokat jelent.²³

Az egyház liturgikus konstitúciója jelentette talán az egyik leginkább szembetűnő változást az egyházi gyakorlatban. A liturgia anyanyelven történő ünneplése azonban csupán kifejeződése annak a zsinati teológiának, amely erre a szembetűnő változásra okot adott, és amely a zsinat szavaival élve röviden így foglalható össze: „Méltán foghatjuk föl tehát a liturgiát úgy, mint Jézus Krisztus papi hivatalának gyakorlását, melyben érzékelhető jelek jelzik és a maguk sajátos módján meg is valósítják az ember megszentelését, és Jézus Krisztus misztikus teste, vagyis a fő és a tagok együtt teljes értékű, nyilvános istentiszteletet mutatnak be. Ezért minden liturgikus ünneplés, mint a pap Krisztus és az ő teste, az egyház műve, kimagaslóan szent cselekmény, melynek hatékonyságát az egyház semmi más cselekedete nem éri el sem jogcím, sem fokozat tekintetében."²⁴ A liturgia ezen kiemelkedő jelentősége az egyház életében indokoltá tette tehát a tevékeny részvétel szükségességét, melyet az anyanyelv használata egyértelműen elősegített. Ezáltal Isten népe nem csupán szemlélője a szent cselekményeknek, hanem a tevékeny részvétel lehetőségével élve újra felfedezheti az Isten népéhez való tartozás kiemelkedő ajándékát, mely egyben a világ megszentelésére irányuló tettekre sarkal. Ezzel természetesen a liturgia ünneplésének gyümölcsei is mintegy körvonalazódnak, amelyek az evangelizáció gyakorlatában lesznek egyre inkább nyilvánvalóvá.

Az egyház és a világ kapcsolata

Az egyház és a világ kapcsolatának új teológiai jelentősége végérvényesen felszámolja a zsinat előtt még egyháziakra és világiakra osztott kétosztályú teológiai berendezkedést, valamint az egyház elzárkózási törekvéseit a gyakran bűnösnek titulált modern világgal szemben.²⁵ A II. vatikáni zsinat ezzel ellentétben az egyház és a világ kölcsönös kapcsolatáról beszél, mégpedig a mai időkben.²⁶ Ebben a kölcsönös, egymást segítő kapcsolatban az egyház az emberi méltóság megkérdőjelezhetetlen és minden embert megillető valóságának talaján állva kíván párbeszédbe elegyedni a világgal, felkínálva azokat az evangéliumi értékeket és szolgálatokat, melyek az emberi méltóságot hangsúlyozzák. Ugyanakkor az egyház kifejezi nyitottságát és elismerését a tudományok vívmányaival szemben a társadalom fejlődésének javára, melyekkel maga is élni kíván, és ezeket lehetőség szerint küldetésének szolgálatába kívánja állítani. Az egyház ezen új önmeghatározása, mely már nem a societas perfecta és a massa damnata egymással szembehelyzkedő valóságát tükrözi, különös tekintettel van a modern világ teológiájára, melyben kulcsszavakként kezeli a szabadság, a szolidaritás, szubszidiaritás, egyenlőség, individualizmus fogalmát és ezek evangéliumi jelentőségét.

A II. vatikáni zsinat recepciója a 2004-es szatmári egyházmegyei zsinat tanításában

Amikor Reizer Pál szatmári püspök 2001 tavaszán meghirdette az egyházmegyei zsinatot, és annak mottójául a Szent Pál-i buzdítást választotta: „Újuljatok meg gondolkodásmódotokban!" (Róm 12,2), mintegy kifejezte az egyházmegye célkitűzését, melyet a helyi zsinat befejeztével szeretne elérni: az egyházi gyakorlat egységes megújulását a II. vatikáni zsinat teológiájának értelmében. Annak ellenére, hogy ezen megújulási törekvések már Reizer püspök hivatalba lépésének első pillanatától kezdve felismerhetőek voltak,²⁷ továbbá a '89-es politikai változást követően az egyházmegye igyekezett egyházi gyakorlatát többé-kevésbé a zsinati új teológia szellemében megszervezni, az egyházmegyei zsinat mégis kiemelkedő szerepet tölt be ebben a folyamatban. A politikai változást követő időszakban az egyházmegyei zsinatok lehetőségeit számos posztkommunista országban működő egyházmegye kihasználta arra, hogy egyházi gyakorlatát a megváltozott társadalompolitikai és vallási kontextusban megvizsgálja, az evangelizáció új lehetőségeit ebben az új helyzetben felismerje, és a krisztusi örömhírt ennek a valóságnak megfelelően célszerűen és idő-szerűen, immár a II. vatikáni zsinat teológiájának szellemében közvetítse.²⁸

A szatmári zsinat 16 dokumentumát vizsgálva egyértelműen megállapítható, hogy viszonylag gyakran használja a II. vatikáni zsinat dokumentumait (61-szer). Ezt követően leggyakrabban az Egyházi Törvénykönyv kánonjaira hivatkozik (39-szer), 33 hivatkozás található továbbá az evangéliumokra (Mt-ra 9-szer, Mk-ra 10-szer, Jn-ra 14-szer). Amennyiben e tanulmány egyik előbbi fejezetének fényében²⁹ jobban megvizsgáljuk a II. vatikáni zsinat dokumentumaira való hivatkozások statisztikáját, a következő eredmény körvonalazódik:

 

Amint azt a grafikon is mutatja, az egyházmegyei zsinati dokumentumok elsősorban benső megújulásra törekedtek, amely azonban természetesen nem választható teljesen el az egyház és a világ kapcsolatának megújulásától. Ismerve a társadalmi és politikai kontextust, amelyben a szatmári egyházmegye évtizedeken keresztül élt és működött, egyértelmű, hogy elsősorban önmeghatározása, önszerveződése kerül előtérbe a megváltozott társadalmi helyzetben, amely adott esetben kiegészülni kíván a világgal folytatott párbeszédre való törekvéssel. A következőkben az egyes dokumentumok konkrét gyakorlati jelentőségét próbáljuk vizsgálni, megmaradva a bevezetőben feltett kérdésre való válaszkeresésnél, mely így hangzott: mennyiben tekinthető ez a 16 zsinati dokumentum a II. vatikáni zsinat recepciójának?³⁰

Élethelyzetekről és az egyházi gyakorlat szereplőiről szóló zsinati dokumentumok a II. vatikáni zsinat tanításának fényében

Az ifjúságról, a családról, a világiakról, a papokról, a szerzetesekről, betegekről, idősekről, valamint a nyelvi kisebbségekről szóló dokumentumokkal kapcsolatosan kijelenthetjük, hogy ezekben felismerhető az a törekvés, amely a II. vatikáni zsinat

tanítását az egyházi gyakorlat mércéjévé kívánja tenni. Figyelemreméltó ebben a tekintetben egyfajta merészség, amellyel - ha csak érintőlegesen is - az egyházi gyakorlat lényeges kihívásaira hívják fel a figyelmet. Az ifjúság kapcsán felismeri a helyi zsinat dokumentuma, mennyire fontos út az ifjúsági munkában az a müsztagógikus pasztoráció, mely mellett a II. vatikáni zsinat is elkötelezi magát. Az érthető, életközeli egyházi gyakorlat, amely a fiatalt saját élethelyzetében képes megszólítani, már nem az egyház intézményes voltát hangsúlyozza, hanem az üdvösség előbbrevalóságát hirdeti, mely mindig az adott személy konkrét élethelyzetével hozható kapcsolatba. Ez a müsztagógikus, intenzív párbeszédet feltételező evangelizációs út nemcsak figyelni próbál a fiatalok személyes élethelyzetére, nem csupán tudomásul veszi örömüket és reményüket, bánatukat és félelmeiket, hanem segít ezeket az üdvösség felé vezető úton hordozni is. Az ifjúságról szóló helyi zsinati dokumentumban ugyanakkor kifejeződik az a teológiai szemléletváltás, melynek értelmében az individuum szabadsága és felelőssége megkerülhetetlen valósága az egyház közösségi dimenziójának. Ebben a vonatkozásban az egyházi gyakorlat felelőssége éppen ezért az egyén személyes és közösségi létére egyaránt vonatkozik. A dokumentum - annak ellenére, hogy helyenként kiegészítésre és további tisztázásra szorul -egyértelműen tükrözi a zsinati teológia törekvéseit az egyházi gyakorlat üdvösséggel kapcsolatos célirányultságára, valamint a célszerűség érdekében nélkülözhetetlen párbeszédalapú müsztagógikus pasztorációra.

Az ifjúságról szóló zsinati dokumentumban szorgalmazott párbeszédalapú müsztagógikus pasztoráció melletti elköteleződés kissé megtorpanni látszik a családokról szóló zsinati szövegben, különösen ami a napjainkban családi problémákra okot adó helyzeteket illeti. Bár a problémák szerteágazó okainak észlelése mintegy reményt ad az egyházi gyakorlat hatékony, üdvösséget és gyógyulást hírdető kezelésére, ez a remény azonban a túlzottan egyházjogi szempontok szerint kifejtett lelkipásztori irányelvek árnyékában háttérbe szorul. A rendezetlen, nehéz helyzetben élő családokkal folytatott párbeszédben a II. vatikáni zsinat tanításának tükrében sokkal inkább ki kell hangsúlyozódnia az irgalom, a megtérés, a bocsánat lehetőségének az egyházjog rideg és szigorú irányelveivel szemben. Az egyházi gyakorlat üdvösséget és gyógyulást közvetítő törekvéseit segítheti a müsztagógikus, párbeszédet folytató családpasztoráció, amely bátorításként szem előtt kell hogy tartsa a lelkek üdvének minden körülmény közötti legfőbb törvényét.³¹

Külön dokumentumok szólnak a világi krisztushívők, a papok és a szerzetesek helyéről, feladatairól és felelősségéről az egyházban, valamint a társadalomban. Akárcsak az előzőleg már ismertetett két dokumentum esetében, továbbra is érvényes egyfajta bátor lendület, amellyel a dokumentumok egyes problémákat felvetnek, ám ugyanakkor hirtelen el is engednek. A világiakról szóló dokumentum esetében újszerű merészséggel felvetett témának számíthat a világi krisztushívők társadalmi, politikai és egyházi szerepvállalása, mely központi jelentőséggel bír a II. vatikáni zsinat tanításában is. A felvetett téma szakszerű, az egyházmegye valóságának kontextusában történő kifejtése azonban további kiegészítésre szorul, s ezért az kevéssé tekinthető az egyházi gyakorlat hatékonyságát nagymértékben megújító irányadásnak. A hierarchia és a világi krisztushívők szoros együttműködése, ahogyan azt a II. vatikáni zsinat több vonatkozásban is szorgalmazza,³² a világiakról szóló helyi zsinati szövegben nem is kerül említésre.

Az egyházi gyakorlat szempontjából fontos írás a helyi zsinat vonatkozásában a papokról szóló terjedelmes dokumentum. A II. vatikáni zsinat tanítását egyértelműen tükrözi teológiájában, érzékeltetve azt, hogy a téma nem új a szatmári egyházmegye életében, otthonosan érzékelteti és kezeli a kihívásokat, amelyekre lehetőség szerint visszafogottan, ugyanakkor célirányultan igyekszik reagálni: a papképzés zsinati értelemben történő megújulása, a mélyen Krisztusban gyökerező papi lelkület fontossága, a papi szolgálat jelentősége, a püspökhöz és a világi krisztushívőkhöz fűződő kollegiális kapcsolatok óhaja, a papok szakmai továbbképzése, valamint az állandó diakónusi szolgálat továbbgondolása.

A zsinati könyv egyik legsikerültebb dokumentuma a szerzetesek élethelyzetével, hivatásával foglalkozik. Szakszerűen és az egyházi gyakorlat szempontjából hatékonyan közelíti meg a problematikát, kiemelve a szerzetesi élet lényegét az egyház mint Isten népe vonatkozásában. A megszentelt élet különféle formái az egyház nélkülözhetetlen kincsei. Azok a karizmák, amelyeket az egyes rendek életükben és munkájukban kamatoztatni igyekeznek, egyértelműen a helyi egyházi gyakorlat hatékonyabbá tételére irányulnak, különös módon is megjelenítve Isten üdvözítő szándékát működésük színhelyén. A II. vatikáni zsinat értelmében megújuló szerzetesi életet a párbeszéd és a dinamika jellemzi. Ebben a megújulási folyamatban szükség van azonban annak a közösségnek a támogatására is, amelyért a „caritatis fervore"³³ értelmében életüket adják.

A speciális élethelyzetben levőkről (öregek, betegek, börtönben levők és szórvány helyzetben élők), valamint az egyházon belül a nyelvi kisebbségekhez tartozókról szóló dokumentumok esetében az egyházi gyakorlat számára egyértelműen a müsztagógikus pasztoráció útja az irányadó. Empátia, kísérés, élethelyzetek hordozásában történő hatékony segítség jut kifejeződésre a speciális élethelyzetekben élőkről szóló helyi zsinati dokumentumban. Az anyanyelven történő pasztoráció, szem előtt tartva az örömhír érthető továbbadását, látva ugyanakkor a történelmileg terhelt nemzetek közötti kapcsolatot, az egyházmegye területén a következő kulcsszavak mentén halad: béke, szabadság és szeretet. A három anyanyelvű csoporthoz tartozó hívek helyzetének differenciált ellemzése és a sajátságos helyzetüknek megfelelő müsztagógikus egyházi gyakorlat szorgalmazása egyértelműen a zsinati teológia implementálási szándékát bizonyítja, amely az elenyésző hiányosságok ellenére egyik kiemelkedő erőssége ennek a zsinati dokumentumnak.

Az egyházi gyakorlat különféle megvalósulási területeiről szóló zsinati dokumentumok a II. vatikáni zsinat tanításának fényében

A lelkiségi mozgalmakról, az ökumenizmusról, a kommunikációs eszközök használatáról, az anyagi javakról, valamint az egyházi struktúrákról szóló dokumentumok az egyházi gyakorlat megvalósulásának lényeges területeit tárgyalják, amelyek mind a krisztusi örömhír átadásának szolgálatában állnak.

Kiemelkedően fontos a II. vatikáni zsinat tanításában a karizmák egyházban betöltött szerepe. A karizmákról szóló teológia jelenik meg a lelkiségi mozgalmakról és egyesületekről szóló helyi zsinati dokumentumban. Az egyház pneumatikus ereje, valamint a világi krisztushívők konkrét apostolkodási lehetőségei válnak ebben nyilvánvalóvá, melyek a világ megszentelésére vonatkozó irányultságukban fogalmazzák meg küldetésük célját. Fontosnak bizonyulna azonban ebben a vonatkozásban olyan alapvető fogalmak tisztázása, mint lelkiség, lelkiségi mozgalmak, egyesületek, karizmák. Ezen valóságok egyházi szerepének differenciált megértésében kerülhet sor az egyházi gyakorlat céljának megfogalmazására, melynek értelmében az ember hivatásának megfelelően mindig fejlődni és az egyházi gyakorlatot a célnak megfelelően fejleszteni is képes. A szatmári egyházmegyében szép számban működnek a lelkiségi mozgalmak, amelyek bár különböző módon, mégis mind az ember üdvösségének végső célját szolgálják. Erre a célra irányulnak - minden hiányosságuk ellenére - a dokumentum végén olvasható javaslatok és rendelkezések, érzékelve és az egyházi gyakorlat számára gyümölcsözően is alkalmazva a II. vatikáni zsinat által felkínált, a világi krisztushívők számára is választható apostolkodás új perspektívát.

Az ökumenizmusról szóló zsinati dokumentum a szatmári egyházmegye területének társadalmi valóságát tekintve igen aktuális. Annak ellenére, hogy maga a zsinati dokumentum kevéssé dolgozik következetesen és problémaorientáltan, mégis a II. vatikáni zsinat teológiáját tükrözve közelíti meg az aktuális helyi valóságok kihívásait, buzdítva a más egyházközösségekkel való párbeszédre, valamint a társadalmi kérdésekben történő fokozott együttműködésre. Különösen is figyelemereméltó a helyi zsinat önvizsgálatra való felszólítása, valamint az egyházi gyakorlat megújulásának szorgalmazása a katolikus egyházon belül.³⁴ Ezzel a szemlélettel az egyházmegyei zsinat ebben a vonatkozásban is egyértelmű elköteleződését fejezi ki a II. vatikáni zsinat újszerű tanítása mellett.

A kommunikációs eszközökről szóló zsinati dokumentum részben a bizonytalanság jeleit hordozza magán, részben azonban egyértelműen felismeri a modern kommunikációs eszközök szerepét napjaink egyházi gyakorlatában. Bár helyenként a zsinati dokumentum azt a benyomást kelti, hogy az egyházmegye kevésbé meggyőződésből, sokkal inkább külső kényszer nyomása alatt él a kommunikációs eszközök nyújtotta lehetőségekkel, felismerhető az a törekvés, amelyre a II. vatikáni zsinat, valamint az azt követő hivatalos egyházi megnyilatkozások is ösztönöznek: a kommunikációs eszközök használata az örömhír közvetítésében elengedhetetlen. Fontos volna az egyházmegyében megvalósuló egyházi gyakorlatban egyre inkább szakszerűen kihasználni a médiák kínálta számtalan lehetőséget az üdvösség hirdetésében.³⁵ A modern kommunikációs eszközök használatának vonatkozásában célszerűbbnek bizonyulna az Inter mirifica kezdetű zsinati dokumentum helyett - amely már a II. vatikáni zsinatot követő időben meghaladottnak számított a technika gyors fejlődésének köszönhetően - inkább a pasztorális konstítúció (GS) irányelveire hivatkozni, valamint a 21. század elején e témában megjelent szentszéki megnyilatkozásokra.³⁶

Már önmagában véve az a tény, hogy az egyházmegye fontosnak tartja egy külön dokumentumban tárgyalni az anyagi javakra vonatkozó irányelveket, jelzi az egyházmegye nyitottságát és elszántságát az egyházi gyakorlat részleteiben történő megújulását illetően. Annak ellenére, hogy a dokumentum helyenként kiegészítésre szorul, egyértelműen tükröződni látszanak benne olyan értékek, melyek a II. vatikáni zsinat teológiájának fényében az anyagi javakra vonatkoztatva mértékadóak lehetnek az egyházi gyakorlat számára. Hangsúlyozottan megfogalmazódik a dokumentumban az anyagi javak célirányultsága az egyházi gyakorlat vonatkozásában, miszerint ezek minden esetben az egyházmegye javát, valamint az egyházmegye közösségeinek lelki jólétét kell hogy szolgálják. Kulcsszó értékű fogalmaknak bizonyulnak az anyagi javakkal való bánásmódban az áttetszőség és a felelősség. A hatékonyabb gyakorlat megvalósulásának érdekében segítség lehet a helyi egyházi gyakorlat számára egy, a pasztorációban dolgozók számára összefoglalt etikai kódex,³⁷ amely még inkább egyértelműsíti az egyház zsinat utáni teológiájának irányelveit egy tágabb értelemben vett kontextusban, mint csupán az egyházi vagyonkezelés. Az etikai kódex kontextusában pedig már nem kizárólag a klérus volna az anyaki javakkal kapcsolatos irányelvek címzettje, hanem a világi krisztushívők is, ami még inkább a II. vatikáni zsinat teológiáját tükrözné, főként a világi krisztushívők és a klérus együttműködési lehetőségeit illetően. Mindezen túlmenően - ugyancsak az egyházi gyakorlat anyagi javakkal kapcsolatos megvalósulásának érdekében - fontosnak bizonyulhat az egyházmegye vezetőségének példaértékű hozzáállása az anyagiak kezelésében, valamint a kötelességek mellett hangsúlyozottabban megjelenő jogok kérdése is, mely szempontok az egyház céljainak megfelelően az anyagi javak autentikus kezelését segítené elő mind egyházmegyei szinten, mind pedig a plébániákon.

Az egyházmegyei struktúrák megújulását szorgalmazó zsinati dokumentum végső célja tulajdonképpen az egyházi gyakorlat megújulása, melynek szolgálatába kívánja állítani a zsinat az egyházmegyei struktúrákat. A kilátásba helyezett egyházmegyei struktúrák megújulását a II. vatikáni zsinat és az új egyházi törvényköny irányelvei alapján képzeli el a dokumentum. Lényeges kihívásként tematizálja az új struktúrák vonatkozásban a párbeszéden alapuló klerikusok és világiak együttműködését.³⁸ A vezetők és vezetettek új zsinati értelmezése, valamint a vezetők és vezetettek együttműködésének támogatása új távlatokat nyithat az egyházmegye II. vatikáni zsinat szellemében történő szervezeti megújulásában, ez pedig a pasztoráció hatékonyságát segítené elő. Ebben a folyamatban szükségesnek mutatkozik kihasználni az egyházjog kínálta lehetőségeket, melyek kétségtelenül jó lehetőségeket rejtenek az egyházi gyakorlat fejlődési perspektíváit tekintve.

Az egyház alapvető szolgálatairól szóló zsinati dokumentumok a II. vatikáni zsinat tanításának fényében

Az egyház alapvető funkcióit, avagy szolgálatait tárgyalja az egyházmegyei zsinat az evangelizáció (martyria), a krisztusi közösség (koinónia), a nevelés (martyria), a liturgikus cselekmények (leiturgia), valamint a szeretetszolgálat (diakónia) kapcsán. Ezek a dokumentumok tulajdonképpen a helyi egyházi gyakorlat irányát alapvetően meghatározó írások, hiszen az egyház lényeges szolgálatait tárgyalják, melyek a pasztoráció minden területére hatással vannak.

Az evangelizációról és a krisztusi közösségről egy dokumentumban nyilatkozik az egyházmegyei zsinat, igaz, mindkét témát önállóan kezelve. Az evangelizáció és a krisztusi közösség megújulását megcélzó program egyrészt a hagyományos vallásosság értékeinek felkarolását sürgeti, ezek lehetőség szerinti integrálását a jövő egyházi gyakorlatában, ugyanakkor az egyházi gyakorlat új elemekkel való gazdagítását is sürgeti. Ez a fajta integráló, nem pedig kizáró tendencia egyértelműen a zsinati teológiát tükrözi, mely azonban még inkább az evangelizáció gyakorlatának felelősségében válik egyértelművé, mégpedig az egyházi gyakorlatban együttműködő világiak és papok közös munkájának

szorgalmazásával. Tulajdonképpen ebben az alapvető iránymeghatározásban feoldódnak az egyes dokumentumok tétova, néhol félénk, avagy további kiegészítésre szoruló kijelentései is. A szóval és tettel történő tanúságtétel a világiak és papok közös munkája, amely az egyházi gyakorlat számára új utakat nyit meg. Az együttmőködés célja pedig a krisztusi közösségben élő egyén fejlődése, aki egyre inkább azzá válik, akivé hivatásánál fogva válhat: krisztusivá. A hivatás azonban sohasem marad öncélű, hanem túlmutat az emberen, a közösségen. Így lesz a krisztusi közösség Kirsztus kezében a világ üdvösségét szolgáló eszközzé: a világ világosságává és a föld sójává.

A nevelésről szóló helyi zsinati dokumentumban annak ellenére, hogy a témát a martyria kontextusába helyezi, a társadalom, azaz a világ felé történő (ad extra) dialógus dimenziója kevéssé jut kifejeződésre. Sokkal inkább előtérben maradnak olyan szempontok, amelyek kizárólag az egyházban való szocializációt segítik elő, illetve az intézményesített katolikus nevelés kapcsán felmerülő belső problémákat igyekeznek orvosolni. A II. vatikáni zsinat nevelésről szóló tanítása főként az egyház világban betöltött küldetését hangsúlyozza. A nevelés különféle megvalósulási formáinak bemutatása után a társadalom szolgálatának érdekében megvalósítható együttműködés lehetőségeit tárgyalja.³⁹ Ebben a szemléletben a II. vatikáni zsinat új egyházképe lesz nyilvánvalóvá: a világgal párbeszédben élő egyház képe.⁴⁰ Az egyházmegyei zsinat ennek a tanításnak csupán az egyik részét, azaz az örömhír szavakkal és tettekkel történő átadásának szempontjait⁴¹ veszi át. A társadalom javát szolgáló együttműködésre való felszólítás (coordinatio és collaboratio)⁴² viszont nem talál visszhangra a helyi zsinat szövegében. A GS zsinati konstitúció következetes és kontextusában teljes idézése nagymértékben elősegítette volna a helyi egyházi gyakorlat világ felé való nyitásának törekvését, és ezáltal a nevelés tágabb társadalmi kontextusának kifejeződését. A nevelés nem csupán az egyházi gyakorlat vonatkozásában fontos feladat, hanem annak tulajdonképpeni hatása egy jövőképes társadalomban válik érzehetővé, mely a szeretet és igazságosság értekrendjére épít.

A liturgikus cselekményekről szóló zsinati dokumentum nemcsak a legterjedelmesebb zsinati dokumentuma az egyházmegyének, hanem az egyes témakörök igen komplex, gyakran konfúz megközelítése meg is nehezíti a II. vatikáni zsinat teológiájának felismerését az egyes témák vonatkozásában. Összegzésként elmondható, hogy a liturgikus cselekményekről szóló helyi zsinati dokumentum címzettjei elsősorban az egyházmegye papjai. Erre utalnak a Római Misekönyv Általános Rendelkezéseit felsorakoztató leírások, valamint a papok ismételt felszólítása, hogy a híveknek ők mondják meg, mit jelentenek a szentségek, a liturgikus cselekmények. Annak ellenére, hogy a helyzetkép bemutatásakor a dokumentum érzékelteti a vallásosság funkcionális, avagy megszokásból történő megnyilvánulásait, hiányolva a tudatos hitéletben gyökerező vallásosságot, ami a participatio actuosa zsinati szellemének felismert hiányát sejteti. A gyakorlati útmutatások mégis inkább a hagyományos, kioktató, klérusközpontú pasztorációtól remélik a probléma megoldását, és kevésbé a II. vatikáni zsinat teológiájában képviselt müsztagógikus pasztorációtól, amely révén a világi krisztushívők eljuthatnak a hitélet elméletétől a hitgyakorlat lehetőségeihez, hogy így a világ megszentelésére vonatkozó küldetésük dimenziója is egyre érthetőbbé váljon.⁴³

Az egyház szociális és karitatív tevékenységéről szóló helyi zsinati dokumentum teológiai megalapozásában egyértelműen tükrözi a II. vatikáni zsinat azon törekvését, amelynek értelmében az egyház a társadalmi jellegű kihívások és problémák elől nem határolódik el, hanem ezek észlelésében még inkább a világban való küldetésének fontosságát hangsúlyozza, és az emberiség jobb, igazságosabb együttélését támogatja. Az egyházi gyakorlat hatékonyságát - a II. vatikáni zsinat szellemében - még inkább segítené, ha a dokumentum a szeretetszolgálat felismert és képviselt társadalmi dimenzióját követné a rendelkezések és javaslatok megfogalmazásában is, mintegy „vallástalanul" közelítve a problémához, és ezzel nem csupán a katolikus hívek csoportjára szorítkozna. Hiszen a szeretetszolgálat krisztusi tanításának elengedhetetlen tartozéka az egész emberiség jólétére irányuló társadalmi dimenizó.

Összegzés

A szatmári egyházmegye zsinati dokumentumait röviden elemezve megállapíthatjuk, hogy a zsinati szövegek merítenek a II. vatikáni zsinat teológiájából, azonban ezt a teológiát gyakran félszegen, az egyházi gyakorlat vonatkozásában, valamint a helyi valóságok elemzésében ambivalens módon tárgyalják. Nyilván az egyházi gyakorlat megújulása hosszas folyamat. Fontos azonban ezt a folyamatot szakértői figyelemmel kísérni, értékelni és adott esetben egy irányvesztés, avagy elakadás esetén újratervezni, mindig szem előtt tartva az egyházi gyakorlat krisztusi célt szolgáló törekvését: a lelkek üdvét, amely minden esetben a legfőbb cél és a legfelsőbb törvény.

 

Jegyzetek

1 L. Szatmári Egyházmegye. Zsinati Könyv, Szatmár 2005. Akárcsak az Egyházi Törvényköny utolsó (CIC, 1752. kán. - „...a lelkek üdvösségének az egyházben mindig a legfőbb törvénynek kell lennie") kánonja, a 2004-es egyházmegyei zsinat is a lelkek üdvének szolgálatát helyezi ezzel minden más törvény fölé.

2 L. Schönberger Jenő: Határozat. P676/2005. In: Zsinati Könyv, o. n.

3 L. Jean-Claude Périsset: A Szatmári Egyházmegyei Zsinat befejezése, 9-11. In: Zsinati Könyv, 11.

4 L. Lelkipásztori Terv a Szatmári Egyházmegyében 2010-2013. http://www.szatmariegyhazmegye.ro/url/Pasztoralis-Terv (Hozzáférés: 2012. augusztus 27., 12:08).

5 Az itt következő rövid bemutatás annak a nagyterjedelmű kutatásnak a részeredménye, amelyet a Bécsi Egyetem Római Katolikus Teológia karán a privátdocensi cím elnyerése (habilitáció) érdekében végez a tanulmány szerzője a Pastorales Forum és a Renovabis szervezetek ösztöndíjas kutatójaként.

6 XXIII. János pápát idézve Cserháti József: A II. Vatikáni Zsinat rövid története, munkája és pasztorális jellege In: Diós István (szerk.): A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai, Budapest 2007, 9-13.

7 Erre utal már címében is a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű pasztorális konstitúciója: az egyházról a mai világban. Eredeti latin címe ennek a zsinati dokumentumnak így hangzik: Constitutio pastoralis de Ecclesia in mundo huius temporis. L. Hünermann, Peter-Hilberath, Bernd Jochen (Hg.): Die Dokumente des Zweiten Vatikanischen Konzils. Konstitutionen, Dekrete Erklärungen. Pastoralkonstitution über die Kirche in der Welt dieser Zeit „Gaudium et spes" (lateinischdeutsch), 592-749. In: Hünermann, Peter-Hilberath, Bernd Jochen (Hg.), Herders Theologischer Kommentar zum Zweiten Vatikanischen Konzil Bd. 1, Freiburg-Basel-Wien 2009, 592. (A következőkben: HthKVatII/1).

8 GS 1.

9 Az itt bemutatásra kerülő szempontokat Peter Hünermann dolgozza ki. Ehhez részletesebben l: Hünermann, Peter: Schlusswort. Eine „kalligraphische Skizze" des Konzils, 447-468. In: HthKVatII/5, 447-468.

10 L. DV 25, valamint Zulehner, Paul Michael: Alles umsonst. In: http://www.zulehner.org/site/vortraege (Hozzáférés: 2012. szeptember 8., 16:05).

11 L. DV 16.

12 L. Hünermann, Peter: Schlusswort. Eine „kalligraphische Skizze" des Konzils, 447-468. In: HthKVatII/5, 456.

13 L. DV 7.

14 L. NR 390.

15 LG 2, 1.

16 LG 8, 2.

17 Hünermann, Peter: Schlusswort. Eine „kalligraphische Skizze" des Konzils, 447-468. In: HthKVatII/5, 458.

18 L. u.o.

19 L. u.o.

20 L. SC 14; LG 9, 10; AA 3; AG 15; PO 2. In: HthKVatII/5, 459.

21 L. HthKVatII/5, 460.

22 L. HthKVatII/5, 461.

23 L. Német László: A teremtett világ igézetében. Szerdahelyi Csongor beszélgetése Német László nagybecskereki püspökkel, Budapest 2010, 134-135; 143.

24 SC 7, 2-3.

25 Ebben a törekvésben meghatározó szerepet játszott IX. Piusz Syllabusa.

26 L. A lelkipásztori konstitúció címét: Lelkipásztori konstitúció az Egyházról a mai világban.

27 Részletes tanulmány ezen törekvésekről: Bura László: A megújuló egyház. Esettanulmány: a Szatmári Római Katolikus Püspökség újjászületése a társadalmi-történeti változások 1990-2002 közötti folyamatában, Reizer Pál püspök idejében, Szatmárnémeti 2009.

28 Európában a nyugati társadalomban működő helyi egyházak közvetlenül a II. vatikáni zsinatot követő években, évtizedekben (19671987) tartottak helyi zsinatokat annak érdekében, hogy a zsinati teológiát egyre inkább megismerjék és azt a helyi valóságoknak megfelelően az egyházi gyakorlat irányadó mércéjeként életbe ültessék. Ilyen helyi zsinatokra a kommunista diktatúrát megélt helyi egyházakban először a '89-es politikai változást követően kerülhetett sor csaknem 30 évvel a II. vatikáni zsinatot követően. Romániában egyházmegyei zsinatokat tartottak: 2000-ben a gyulafehérvári főegyházmegyében, 2004-ben a szatmári és a iasi-i egyházmegyékben. Annak hatásáról, hogy közel 30 évig, a kommunista államhatalom idején nem volt lehetőség arra, hogy az egyházi gyakorlat a II. vatikáni zsinat teológiája értelmében megújuljon, terjedelmes kutatást végez: Máté-Tóth, András-Mikluscák, Pavel: Nicht wie Milch und Honig. Unterwegs zu einer Pastoraltheologie Ost(Mittel) Europas, Wien 2000.

29 L. A II. vatikáni zsinat jelentősége az egyházi gyakorlat vonatkozásában című fejezetet.

30 Az egyházmegyei zsinati dokumentumok rövid teológiai értékelése a következőkben nem az Egyházmegyei Zsinati Könyvben található sorrend alapján történik, hanem egyfajta, pasztorálteológiailag releváns csoportosítás szerint (l. Haslinger, Herbert-Fuchs, Ottmar (Hg.): Handbuch Praktische Theologie, Bd. 2, Mainz 2000, 26.) Első ízben azon zsinati dokumentumokat tárgyaljuk, amelyek az egyházi gyakorlat megvalósulásának alanyait, illetve az azok élethelyzetével kapcsolatos valóságokat érintik. Ilyen vonatkozásban vizsgáljuk az ifjúságról, a családról, a világiakról, a papokról, a szerzetesekről, betegekről, idősekről, valamint a nyelvi kisebbségekről szóló dokumentumokat. Ezt követően megvizsgáljuk az egyházi gyakorlat megvalósulási területeiről szóló dokumentumokat: lelkiségi mozgalmak, ökumenizmus, kommunikációs eszközök használata, az anyagi javak kezelése, valamint az egyházi struktúrák. Végezetül pedig az egyház alapvető szolgálatait tárgyaló dokumentumokat vizsgáljuk: a krisztusi közösségről (koinónia), evangelizációról, nevelésről (martyria), liturgikus cselekményekről (leiturgia), valamint a diakóniáról (diakonia) szóló dokumentumokat.

31 L. CIC, can 1752.

32 L. ehhez LG; GS; valamint AA.

33 LG 44,1.

34 Vgl. UR 2-4; ZsinatiKönyv, 117f.

35 Vgl. IM 2; ZsinatiKönyv, 123.

36 L. http://www.vatican.va/holy_father/john_paul_ii/speeches/index_ge.htm (Hozzáférés: 2012. szeptember 16., 19:59).

37 Müller, Sigrid / Rosenberger, Michael / Schaupp, Walter / Wolbert, Werner: Ethikkodex professioneller Seelsorger 447-458. In: StdZ 7 (2009).

38 Zsinati Könyv, 134.

39 L. Siebenrock, Roman A.: Theologischer Kommentar zur Erklärung über die Christliche Erziehung Gravissimum educationis, 553-586. In: HThKVatII/3, 564.

40 L. uo. 564. Ebben a vonatkozásban irányadónak bizonyulnak továbbá: AA 28-32; AG 16-18; 35-41; DiH 1; 2; 5; 8; 14; GS 7; 32; 48-50; 61; 66; 89; IM 16-15; LG 7; 13; 17; 42; 46; OT 3; SC 14-20; 127; UR 9-11.

41 Zsinati Könyv, 23.

42 L. Siebenrock, Roman A.: Theologischer Kommentar zur Erklärung über die Christliche Erziehung Gravissimum educationis, 553-586. In: HThKVatII/3, 577.

43 L. AA 16, 5; 30, 3.