Máshol
sANTA MARIA DELLA SALUTE

 

A rettenet, a visszafordíthatatlanul hiányzó életek fölötti keserűség és a megmaradtakért érzett hála sóhajai még nem ültek el, amikor a velenceiek hozzákezdtek legnagyobb barokk templomuk megtervezéséhez. A nevezetes városba látogató mai turisták persze elsősorban a megtestesült egyháztörténetként is értékelhető Szent Márk-bazilikát részesítik előnyben, libabőrösen hallgatva idegenvezetőjük rutinos vonalú szövegelését arról, mint szerezték vissza a velenceiek - pontosabban miként lopták el a „pogányok" kezéből állítólag disznóhúsok közé rejtve - Márk evangélista relikviáit.

Szó se róla, a Szent Márk páratlan. De a Santa Maria della Salute, az 1630-ban visszahúzódott pestis után épített hálaadási templom sem „páros".

Velence egyik ajtónállója ez a gyönyörűen arányos, kettős kupolájú templom. Ahol a hal alakú sziget S-forma „tápcsatornája", a Canal Grande délen megnyílik, ott áll a Dogana di Mare, vagyis az egykori vámház. Mögötte meg a fiatal Baldassare Longhena tervei alapján épült márványos della Salute magasodik. Vele kezdődik a Dorsoduro városrész reneszánsz palotáinak sora, tőle indulnak nyugat felé az Accademia körül tenyésző minigalériák, kváziművészeti szuvenírboltok meg Peggy Guggenheim múzeumának látogatói. Huszonöt év alatt készült el, monumentalitás és építészeti rafinéria elegye. Máig sem vesztett eredeti eleganciájából, hiszen az eltelt évszázadok során kizárólag állagmegőrző renoválásokat végeztek rajta. Az iszonyatos márványtömeget nem kevesebb, mint 110 700 tölgyfa cölöp tartja a lagúna talapzatán - bár ezt az adatot az egyik helyi hagyomány 1 200 000-ig habosította fel. Az épület centrumában egy nyolcszögletű kupolatér valósítja meg a templomcsarnokot, amely diszkréten kapcsolódik össze a másik kupolatérrel, a szentélyével.

Hosszasan lehetne sorolni e templom külső és belső szépségeit: a nagy kupolát kívülről támasztó, csigavonalú volutákat, az eredetileg a Santo Spirito-kolostorban található Tiziano-festményeket, amelyeket a városi tanács rendeletére „irányítottak át" új helyükre, az evangélista-, próféta- és angyalszobrokat, a Candiából (Iraklionból) származó úgynevezett Szent Titusz-madonnát vagy a Baldassare Longhena vízióit dicsérő főoltárt, tetején a „Velence megszabadul a pestistől" szoborcsoporttal, a flamand Juste Le Court munkájával (lásd a következő oldalon a képeket).

De hát egy templom nem ettől lesz élő. Egy vasárnapi szentmisén jártam a Santa Maria della Salutéban. A mise tartamára elkerített kisebb kupola alá belépve színes nyomatú lapot kaptam kézbe a templomszolgától: a napi perikópát, illetőleg a mise saját énekszövegeit (introitus, communio stb.) tartalmazta olaszul, hozzá betétlapot: ugyanazt angolul, németül, franciául.

Nem volt tele a templom, de a misére gyülekezők láthatólag rendszeres közösség volt, valószínűleg Dél-Dorsoduro lakosai - nem számítva persze az alkalmilag betérő hívőket. Az összeszedettség, az előkészítettség, a bensőséges ráhangoltság megrendítő. A miséző pap minden szava a helyén volt, a misztériumokat ünneplőkkel egyazon irányban fordult Isten felé (asztaloltár nincs is a templomban), de a megújított liturgia szerint celebrálta a misét. Ez az egyirányúság is nagy élmény: úgy tűnt, épp ez a közösség jelzése. Hogy nem a tanító bácsi és a növendékek „szembenállása", hanem a Magasságoshoz fordulás a közös nevező. A pap nem „elnökölte", hanem segítő-en, szolgálva kalauzolta a mise résztvevőit. Egy volt közülünk.

Arról azért nem lehet megfeledkezni, hogy az az élet, az a részvétel, az az ünnepi lelkület - 2012 nyarán - még sincs arányban a Santa Maria della Salute fenségességével. Azt hiszem, nem csupán a lenyugodott pestis alóli felszabadulás egykori hálahulláma, még csak nem is Velence korábbi mesés gazdagsága magyarázza mindezt. Valami belőlünk hiányzik. Erről a márványok és bronzok, üvegek és aranyok nem tehetnek.

Kép és szöveg: Jakabffy Tamás