Száva Péter
aZ ÉNEK ÉS A ZENE SZEREPE
A LITURGIÁBAN
Sacrosanctum Consilium, "musica sacra", Liturgie, Sonntagmesse
Der folgende Artikel sollte dem Leser eine Einsicht in der Welt der Kirchenmusik und der Liturgie anbieten. Bekannt ist die Tatsache, dass die Musik immer eine sehr wichtige Rolle in des Menschen Leben gespielt hat und dass die passende Musik den Mensch ein bisschen näher zu Gott bringen kann. Dieser Artikel möchte den Leser helfen, die Liturgie aus dem Sichtpunkt der Kirchenmusik - bekannt als „musica sacra" in der teologische Sprache -,zu erklären und zu verstehen. Die katolische Kirche behauptet, die Kirchenmusik sei ein Schatz. Somit kann man auch die folgende Frage stelle: wie können wir diesen Schatz beschützen und seinen wahren Wert kennen lernen, wenn wir die Liturgie selbst nicht verstehen können? Wenn wir nicht wissen warum wir, ein bestimmtes Lied, an einem bestimmten Zeitpunkt eben singen oder nur zuhören? In dem zweiten Teil des Artikels wird eine Sonntagsmesse beschrieben und dessen musikalische Elemente präsentiert. Zu diese musikalische Elemente der Messe werden sowohl geschichtliche Informationen, als auch konkrete und häufig benützte Beispiele hinzugefügt und beschrieben. Schlüsselwörter: Liturgie Messe, Kirchenmusik
A szerző Brassóban született, a Johannes Honterus német nyelvű elméleti líceumban érettségizett, kántori szolgálatot is ellátott a brassói ferences templomban. A kolozsvári BBTE Földrajz Karán turizmusföldrajz szakon, a Római Katolikus Teológia Karon pedig vallástudományok szakon végzett, jelenleg ez utóbbi karon magiszteri hallgató paszt orális tanácsadás szakon. A kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészség (KEL) aktív tagja.
Bevezetésként egy egyszerű, mégis nagyon elgondolkodtató kérdést teszek fel: Mi az ön számára, mi számodra a zene? Lehet, egyesek könnyebben, mások pedig nehezebben tudják ezt a kérdést megválaszolni. Egyeseknek hobbi, másoknak megélhetési lehetőség, sőt van, aki hivatásának érzi a zenét. Hamvas Béla így fogalmazott a zenéről: „A zenei hazugság a legelvetemültebb valamennyi hazugság között, mert az embert a legvédetlenebb oldaláról demo-ralizálja".1 Ez a kijelentés nem kíván negatív szerepet tulajdonítani a zenének, hanem az embernek a zene iránti érzékenységét hangsúlyozza. Dobszay László, korunk nagyra becsült magyar egyházzenésze azt állítja a Jegyzetek a liturgiáról című könyvében (Szalkai Lászlóra hivatkozva): „A rendezett, tiszta zene az embernek nemcsak egyes jellemvonásaira hat, hanem egészében teszi az embert nagyszívűbbé, udvariasabbá, nyájasabbá, vidámabbá, szeretetre készségesebbé".2
Hogy közelebb kerüljünk a liturgiában, vagyis a szent cselekményben szereplő, megjelenő zenefajtához, -stílushoz, elkerülhetetlen, hogy a „musica sacra" fogalmával ne találkozzunk. Ha már feltettük magunknak a kérdést, és válaszoltunk arra, számunkra mit jelent a zene, vizsgáljuk meg azt is, hogy egyházunk számára mit jelent ez. „Az egyetemes egyház zenei hagyománya fölbecsülhetetlen értékű kincs", olvashatjuk a II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciójának (Sacrosanctum concilium, 1964. december 4. - SC 112.) soraiban. Ugyanebben a dokumentumban a következő mondat így kezdődik: „Minden más mű vészi kifejezésmód fölé emelkedik". Már a II. vatikáni zsinat dokumentumainak ebből a két kijelentéséből megtudhatjuk, hogy a zene kincs egyházunk számára, amely megérint és hozzásegít ahhoz, hogy könnyebben be tudjunk kapcsolódni a liturgiába, ez pedig magasztosabbá teszi a hitünk „csúcsát és forrását".3
Az egyházzenével kapcsolatosan Dobszay László három követelményt állít fel az egyház ősi hagyományára, az egyházatyák és X. Piusz pápa 1903-ban megjelent motu propriójára alapozva: „Az egyházzene legyen szent (vagyis a liturgia tartalmával és formájával összhangban álló [...]), legyen egyetemes (vagyis objektív jellegű, Isten igéjének és a liturgia üzenetének hordozására alkalmas, nem egyének vagy csoportok vallási élményének kifejezésében kimerülő), és legyen művészileg értékes (akár egyszerűbb, akár komplikáltabb művészi formákat használ)."4 Ennek fényében teszem fel a kérdést: a kedves olvasó mit énekel? Énekel egyáltalán a szentmisén? „Nemcsak az Istenhez való szó imádság, hanem az Istenről való szó is."5
A liturgikus ének néhány típusa
Egyházunk tanítását ismertetem a liturgikus zenére vonatkozóan a továbbiakban. A liturgikus konstitúció az egyházi énekek szövegével kapcsolatosan így nyilatkozott a 121. pontban: „Az egyházi énekre szánt szövegek egybe kell hangozniuk a katolikus tanítással. Ezért elsősorban vegyék azokat a Szentírásból és liturgikus forrásból."
Az egyházzene szakértői ennek az ékes megszólalásnak, a liturgikus éneknek három módját, fajtáját különböztetik meg. Hogy ennek a felosztásnak a tartalmát jobban szemléltetni tudjam, különböző, nagyon gyakran elhangzó énekekkel példázom, olyanokkal, amelyeket a gyulafehérvári érsekség által kiadott Dicsérjétek az Urat című énekgyűjtemény tartalmaz.
A szent ének szövege lehet elbeszélő/ kijelentő tartalmú, vagyis egy üdveseményt vagy egy hitigazságot mond ki. Az adventi és karácsonyi ünnepkör egyes énekei tanúskodnak erről. „Íme a Szűz, méhében fogan és fiat szül; s neve lészen: Emmánuel = Velünk az Isten"6 (6. c) - ez Izajás próféta Emmánuel-jövendölését eleveníti fel (Iz 7,14). „Gyermek született nékünk, és fiú adatott nékünk, s a fejedelemség az ő vállán. És ez lesz az ő neve: a nagy határozat hirdetője"7 (25. c) - ez a szöveg egy hitigazságot mond ki. Egy másik nagyon közismert, áldozásra (kommunióra) választott ének szövege: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, énbennem marad, és én őbenne, alleluja, alleluja" (160. d) - a hívő ember számára ez a szöveg megerősítést ad, hogy Jézushoz, de ugyanakkor ezáltal az egyházhoz is tartozik.
Beszélhetünk megjelenítő tartalmú énekszövegről is, amelynek hatására egy üdvesemény előtt állhatunk, átgondolhatjuk, átélhetjük az adott, a szövegben megjelenített történéseket. Nagyon jól példázza ezt a „Galileai férfiak, mit álltok itt az égre nézvén? kit most a mennybe menni látok, így jön majd ismét vissza! Alleluja, alleluja" (118. b) - ezáltal azonosulni tudunk az akkori helyzettel és emberrel.
A harmadik típus a megszólító tartalmú énekszöveg. Ez a szöveg, amely a szent ének keretén belül hangzik el, elsősorban Istent, de ugyanakkor az éneklőt, hallgatót is megszólítja. „Ízleljétek és lássátok, hogy milyen édes az Úr! Boldog az az ember, ki őbenne bízik" (160. f) - ez mintha a hívőt az Úr jóságának ízlelésre hívná, „csalogatná", a szentáldozásra készítené fel és hívná meg. A megszólítás ebben az értelemben nemcsak anabatikus jellegű, nemcsak Istentől az ember felé szól, hanem katabatikus jellegű is, vagyis az embertől Isten felé irányul, ezért a hívő Istenre bízva a fáradságát és gondjait énekelheti: „Ragyogtasd fel arcod szolgád fölött, Isten, s szabadíts meg engem irgalmasságodban" (160. c).
A vasárnapi szentmise énekrendje_
A következőkben egy vasárnapi szentmise énekrendjének a felépítését, de ugyanakkor sajátosságait és különlegességeit vázolom nem a kioktatás szándékával, hanem hogy esetleg teljesebb képet adhassak hitünk csúcsáról és forrásáról, a szent liturgiáról, s azon belül a szent énekről, amely a szentmise és minden liturgia szerves része. Az énekeket és azok szerepét a szentmise időrendjében mutatom be.
Az introitus egyik legrégibb elem a liturgiában, amely a kórus által énekelt „antifona ad introitum"-ban jelent meg. Az introitus éneklése határozott kezdetet ad a szent cselekménynek, amely a pap bevonulásával együtt történik.8 Ez az ének nemcsak a szentmise kezdetét jelenti, és nem is csak a pap közeledését az oltárhoz, hanem az ének által a hívek is kinyilvánítják jelenlétüket a szent térben, és megmutatják Isten iránti vágyukat.9
A Kyrie eleison ókori keresztény fohász, amelynek kérő és hívó jellege van. Ezzel a köszöntéssel a városba bevonuló uralkodó iránti hódolatát juttatta kifejezésre a hívő nép.10 Az 500-as években átvett Kyrie-litániát az évek során bővítették (Gelasius pápa litáni-ája, amelynek verseire a válasz „Kyrie eleison" volt) vagy szűkítették (a 18 felkiáltásból I. Gergely pápa a felkiáltásokat eltávolítva a „Kyrie" és „Christe eleison" mondatokat megtartva a felkiáltások számát kilencre szabályozta). Az 1969-es miserend három invokációt ír elő,amelyeket a hívő nép ugyanannyiszor ismétel.11 Ahhoz, hogy a liturgiát lelkileg hatékonyan ünnepelhessük, ez Istennel és a közösséggel való kiengesztelődést igényel, így a megbocsájtást kér ő hívő a hódolat ilyen kifejezése által Krisztus megmentő hatalmát is elismeri. Radó Polikárp írja a Kyrie-ről: „Nagyon szép és megragadó imádság ez a Kyrie: azt fejezi ki hogy a szent és félelmetes titok ünneplése előtt bűnbánatra van szükség, és egyúttal mindenért, amire a keresztény embernek, s az egyháznak szüksége van, a bánattól megtisztult lélekkel könyörög."12
A Gloria a közösség összegyűlésének okát hangsúlyozza ki, mert végül is azért gyűlt össze az adott közösség, hogy Istent dicsőítse. Mivel az ének szentháromságos formulával zárul, ezért hívják nagy doxológiának.13 A Gloria a liturgiában mindig nagyon fontos szerepet játszott, mert „a keresztény himnuszköltészet korábbi szakaszának felbecsülhetetlen öröksége".14 Már a 6. században a pápai misében megjelent himnusz kezdő szavait az angyalok himnuszából merítették: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek" (Lk 2,14). A Gloria két szakaszból tevődik össze: az első Istent dicsőíti, a második Krisztust szólítja. Isten dicsőítése a Gloria által a lehető legegyszerűbb, mégis mély, az Istenről tudott dolgok felsorolásával: „Urunk és Istenünk", „mindenható Atyaisten". Krisztus megszólítása kettős invokációval történik, amely egyszerre dicsőíti Jézust mint Istent és mint embert. Ezek után a figyelem Krisztus megváltói szerepére irányul, végül elismeri Krisztus egyediségét: „Te vagy az Úr, te vagy az egyetlen fölség".15
A szentmisében ezután a könyörgés (collecta) következik, utána pedig az igeliturgia. A két olvasmány közötti vála-szos zsoltár, vagy más néven graduale, amelynek lényege, hogy a hívekben megerősítse az olvasmányban hallottakat. A válaszos zsoltár a „graduale" elnevezést abból a gyakorlatból kapta, hogy régebb a kántor vagy a schola az oltár előtti lépcsőn (latin gradus) állt meg, mivel az ambó az evangéliumnak és a Szentírásnak az olvasására volt fenntartva, és onnan énekelte a zsoltár válaszát. Így ez az ének a graduale nevet kapta. A válaszos zsoltár készteti a népet, hogy válaszoljon elsősorban a zsoltárra, de ami ennél fontosabb, hogy tudatosan válaszoljon a meghallgatott Isten igéjére.16
A szentmise rendjében a következő ének az örömhír köszöntését szolgálja. Az alleluja, amelynek jelentése: Dicsőség az Úrnak, az egyház ujjongását jeleníti meg, Isten népe mindig felállva fogadja az evangéliumot. Az alleluja-vers része mindig az elkövetkező örömhírhez kötődik, már előlegezi az evangélium üzenetét. Az alleluja éneklése nagyböjti időben, bűnbánati napokon elmarad, azt egy traktus helyettesíti. A traktus elnevezést a liturgikusok az ének folyamatosságából (nincsenek ismétlődések) vezették le, amely a latin tractim szóbol ered. Az allelujából később kifejlődött a szekvencia, amely az kezdetekben szöveg nélküli gazdag dallamot jelentett. Ehhez a Karoling-kor prózai szövegeket illesztett, ami szótagonként egy hangjegy hozzáillesztésében mutatkozott meg. A középkor a szekvenciaköltészet csúcsa, inkább himnuszjellegű lett. A szekvenciák elszaporodása akkora bőséget eredményezett, hogy a szentmisének állandó részévé vált, ezekből fejlődtek ki a népi egyházi énekek. Az 1570-es misekönyvreform csupán négy szekvenciát hagyott meg: húsvétra: Victimae paschali laudes, vagyis Húsvét tiszta áldozatját, pünkösdre: Veni Sanctae Spiritus, vagyis Jöjj, Szentlélek, Úrnapjára, amikor a Lauda Siont, vagyis a Dicsérd, Sion, Megváltódat kezdetű szekvenciát énekeljük, és végül a gyászmisékre költött és énekelt szekvenciákat. Mára csak a húsvéti és pünkösdvasárnapi szekvenciák maradtak kötelezőek, az úrnapi és a Fájdalmas Szűzanya emléknapján elhangzó Stabat Mater tetszés szerint énekelhető. A szekvenciákat az alleluja előtt kell énekelni, mert megjelenítik az aznapi eseményeket és magát az evangéliumban rejlő Krisztust.17
A homília (prédikáció), a Hiszekegy, azaz a hitvallás után a hívek könyörgésével a szentmise igeliturgia része lezárul. Isten szólt hívő népéhez, az pedig meghallgatta és válaszolt neki az ének által.
A szentmise első részét „a kate-kumenek miséjének" nevezték, mert ezen a részen a hitújoncok, a katekumenek is részt vehettek (akiket mint be nem avatottakat az áldozati részről ünnepélyesen kiküldtek). Ezt követi a hívők miséje, a szentmise „eukarisztia liturgiája". Az eukarisztia liturgiáján (hívők miséjén) a régi hagyomány szerint csak a megkereszteltek vehettek részt, ezért a szentmisének ez a része „disciplina arcani", vagyis titokfegyelem alá került. Ma a szentmise részei nincsenek effajta titokfegyelem alatt,18 ennek ellenére a szent cselekmény számunkra még mindig kiemelt jellegű. Ez nem azt jelenti, hogy a szentmise egyik része fontosabb, mint a másik, hanem csak azt, hogy a szentmise egészében hatalmas érték a katolikus hívőknek.
Az eukarisztia liturgiája kezdetét a felajánlási ének, más néven offertórium jelzi. Ez az ének nemcsak „határkő" a szentmise két része között, hanem általa az ember Isten kezébe helyezheti napi gondjait, sikereit, szándékait, odateheti az áldozati oltár elé minden örömét és bánatát. A felajánló ének, mint a neve is mutatja, átadást jelent: a prefációt követve, miután az angyali karokat is felkértük, hogy társuljanak dicsőítésünkhöz, a Sanctus, vagyis a „Szent vagy" tölti be a templomot. Ez az ének a szentmise legrégibb gyülekezeti éneke. Két részből áll: az elsőt Izajás látomása sugallta, amelyben elhangzik: „Szent vagy, szent vagy, szent vagy, mindenség Ura, Istene. Dicsőséged betölti a mennyet és a földet" (Iz 6,2-3.). A második rész megjeleníti Jézus bevonulását Jeruzsálembe:19 „Hozsanna, áldott, aki az Úr nevében jön, hozsanna a magasságban" (Mt 21,9). A hozsanna annyit jelent arámul: „Segíts hát!"20
Az Agnus Dei, az Isten báránya „Krisztushoz intézett imádság",21 amely egyben emlékeztet Jézus halálának áldozatjellegére, ugyanakkor az „irgalmazz nekünk" és az „adj békét nekünk" kijelentések Krisztusnak mint báránynak a győzelmére emlékeztetnek. Az Agnus Dei befejezi a szentmise énekeinek állandó részeit. Az állandó részek a Kyrie, a Santus és az Agnus Dei, onnan a nevük, hogy ezeket az énekeket minden szentmisében énekelik, így hát a liturgia szerves és ugyanakkor állandó részeit képezik. Ennek a három éneknek a szövege és jelenléte a liturgiában kötelező egészében, mert fontos mondanivalója van minden egyes szónak, minden egyes megfogalmazásnak.
Az áldozás (communio) alatt különböző énekek választhatóak, amelyek antifó-nák vagy népi énekek lehetnek. Fontos, hogy ezeknek az énekeknek a tartalma, szövege Krisztus győzelméről, a kenyérről és a borról mint Krisztus testének és vérének a szimbólumairól szóljon, mert ebben a liturgikus cselekményben Krisztus testét és vérét vesszük magunkhoz, így közösséget alkotva elsősorban Jézussal, ugyanakkor a hívők ünneplő közösségével is. Fontos és hasznos, ha az áldozás lejártával rövid liturgikus csendet tartanak, amikor a hívőknek megadatik a lehetőség, hogy megálljanak, elcsendesedjenek és „ízleljék", milyen édes az Úr.
A szentmise végén a befejező szertartásban elhangzott könyörgés és áldások, illetve alkalomadtán felcsendülő himnuszok után következik a befejező vagy kivonulási ének. Ez elsősorban a hívők háláját fejezi ki a megünnepelt alkalom miatt, ugyanakkor reményt adó és közbenjárást, áldást a mindennapokra kérő imát is jelent. Erre nagyon jó példa a mise végén elhangzó Mária-ének, amely a Szűzanya közbenjárását kéri a következő időszakra.
Befejezésül és mintegy összefoglalásként motiválni, késztetni szeretném ennek a rövid ismertetőnek a végén az olvasókat arra, hogy bátran merjenek énekelni a szentmisén, tudatosítva, hogy nem csak a kántor feladata a szentmisén való éneklés.
Jegyzetek
1 Dobszay, László, Jegyzetek a liturgiáról, Győr, 358.
2 Dobszay, i. m. 358.
3 Vö. SC 10.
4 Dobszay, i. m. 329.
5 Dobszay, i. m. 340.
6 Dicsérjétek az Urat, Gyulafehérvár, 2007, 61.
7 Dicsérjétek az Urat, 87.
8 Jungmann, Josef A., A szentmise, Eisenstadt 1977, 158.
9 Kunzler, Michael, Az Egyház liturgiája, Szeged 2005, 263.
10 Kunzler, i. m. 266.
11 Jungmann, i. m. 166.
12 Várnagy Antal, Liturgika, Abaliget 1999, 252.
13 Nóda Mózes, Liturgika, Kolozsvár 2009, 101.
14 Várnagy, i. m. 252
15 Jungmann, i. m. 168.
16 Vö. Kunzler, i. m. 277-278.
17 Vö. Kunzler, i. m. 278-279.
18 Jungmann, i. m. 183-184.
19 Nóda, i. m. 101.
20 Vö. Kunzler, i. m. 299.
21 Nóda, i. m. 106.
