A Szent István Társulat Pásztorok - Magyar apostolutódok a harmadik évezred elején című könyvsorozata 15. köteteként jelent meg Cserháti Ferenc, a külföldön élő magyar katolikusok püspöke életútját és szolgálatát bemutató kiadvány.* Elmer István bevezető sorai az olvasót megejtő, olvasásra késztető szavakkal indítják a kötetet: „Megrendítően szép és őszinte vallomás. Cserháti Ferenc püspök mély átéléssel szól Magyarországról és a magyarság sorsáról, érzéseiről - miközben még soha nem élt Magyarországon. Kisebbségi lét az övé, ebből a nézőpontból szemléli a nemzetéhez tartozók és a többségi létben élők világát, s enged betekintést a határon túli magyarok vallási életébe."
A kötet tartalmilag három részre tagolható. A vallásosságot megalapozó családi környezet, gyermekkor és iskolai évek alkotják az első csomópontot, mely meghatározza az életút irányultságát. Magával ragadja az olvasót az a mély, bensőséges érzelmi kapcsolat, amely szüleihez, testvéreihez, a szülőföldhöz köti. Soraiban ennek ezernyi jelét adja. A közös családi ima, a széna illata, az összetartozás édes köteléke, a népi és vallásos hagyományok éltető közege, a szellemi útravalóval ellátó iskola érleli meg benne a felismerést: „Közösségi lények vagyunk, és a mi feladatunk az, hogy Istennel és egymással közösségben éljünk". Ezzel a kiragadott gondolattal máris papi szolgálatának lényegéhez értünk. Mondhatjuk - a költői ars poetica analógiájaképp -, hogy e szavakban az ars sacerdotes, a papi hivatásérzet kap nyelvi köntöst, megfogalmazást. A kötetet olvasva tovább gyarapíthatjuk, árnyalhatjuk azt a képet - mondjuk: szakrális szellemi teret -, ami Cserháti Ferenc püspök negyven éves papi szolgálatának dimenzióit, koordinátáit tárja elénk: „Mi nem arra kaptunk meghívást, hogy nekünk szolgáljanak, hanem arra, hogy mi szolgáljunk; nem nézve kényelmünket, a hívekért kell élnünk. Ez a mi hivatásunk, és ez a magatartás ma sem hiányozhat életünkből". Szentelő püspöke, Márton Áron szellemi hagyatékaként él benne a szándék: „Továbbadni és megtartani a hitet. Azt is tudtuk, ezzel együtt a magyarságot is védjük. A magyarság és a hit egybetartozik, nem szeretem, ha ki akarják játszani a kettőt egymás ellen: magyar vagy keresztény vagy-e? Magyar keresztény vagyok, vagy fordítva: keresztény magyar." A papot körülvevő társadalmi/politikai közeg rendkívül változó. Számára sosem ez volt a meghatározó, az „oxigénhiányos idők"-ben sem. „Bármilyen is volt körülöttem a zsarnokság, mindenképpen Krisztust, a Szabadítót akartam hirdetni. [...] Hitemet nem tudta megingatni a nyugati liberális szellem sem." Mi adott ehhez erőt s alapot? „.bármibe kezdek, mindig imádkozom előtte. Nemcsak a magam erejében bízom, hanem főként Isten segítségében és kegyelmében. [.] A hit isteni üzenet, a kegyelem segíti az embert, megadja a többletet ahhoz, ami emberi ésszel felismerhetetlen." Különösen szükség volt erre az emigráció sokszínű, különböző erőterekben mozgó világában. „Mindig úgy éreztem, keresztény hitünk az egyetlen alapterület, ahol egymásra találhatunk, zavartalanul és viták nélkül találkozhatunk, s oda mindenki hivatalos. Hitemet, egyházamat és nemzetemet akartam szolgálni."
Térjünk vissza a gyökerekhez: a családhoz, a papi hivatásokat bőven termő, az egyháznak három püspököt adó „szent föld"-höz, a szülőfaluhoz. Fentebb jeleztük annak imádságos szellemét. A szülői ház áldott közösségében, a népi vallásosságot ápoló faluban tanulhatta meg, tudatosodhatott benne, hogy „a keresztény ember nemcsak a vasárnapi mise idején keresztény, hanem egész életét kell megszentelnie". A személyiségformálás fontos bázisa volt az iskola és a faluközösség: a tanítók, tanárok, a lelkipásztorok, az orvos mély humánummal telített példája mind-mind nyomot hagyott benne, hozzátette a maga építőkockáját ahhoz a jelképes lelki univerzumhoz, melynek egybekötő szövetét az egyház, a hit adta. „Túrterebesi vagyok!" - vállalta mindenkor és mindenhol, amint azt a származásképletet is, miszerint „sváb vérbe oltott, becsületes, magyar katolikusok vagyunk".
Az életút másik koncentrikus körét a benne élő tanulási vágy kibontakozása alkotja. Ez juttatja el a szatmári gimnáziumba, a gyulafehérvári kántoriskolába és a papi szemináriumba. Fölszentelt papként teljes odaadással gyakorolja hivatását, közösségépítő és -formáló lelkészként foglalkozik az ifjúsággal, dacolva a diktatúrában ezzel járó következményekkel. Kaplony a mélyen vallásos sváb/magyar közösség lelki gazdagságát kínálja, Máramarossziget a nyelvi és vallási sziget sajátos körülményeivel ismerteti meg. Úgy érzi, ennél többre hivatott. Benne élt a továbbtanulás, a hit titkainak mélyebb megismerése iránti vágy. A hetvenes években az erdélyi katolikus egyház előtt csak kicsiny rés támadt a külföldi tanulásra, képzésre. Cserháti Ferenc előtt nem nyílt más lehetőség, mint disszidálni. „.soha nem akartam elhagyni szülőföldemet - nem Romániát, hanem a szülőföldemet!" De más út, más lehetőség nem volt. Egy svájci szerzetes megnyugtató szavai - „hátha még a Gondviselésnek terve van ezzel is" - adták vissza a hontalanság érzete miatt már-már megingó lelki egyensúlyt. A Frankfurt és Innsbruck egyetemein töltött évek valósították meg a fiatal pap álmait: elmélyülni a hit igazságaiban, a krisztusi tanítás rejtelmeiben. A gondviselésnek nemcsak tervei, hanem erőt adó impulzusai is voltak. Szorgalom, elszántság, helytállás - ezek voltak az újabb diákkori esztendők erőforrásai. Hozzájuk társultak az őt bátorító, segítőkész emberi szavak, biztatások.
A kétéves müncheni német káplánság, a Magyar Katolikus Misszióba történő kinevezés - az életút harmadik koncentrikus köre - kiváló teret kínált képességei kibontakoztatásának, a szerzett ismeretek kamatoztatásának. Ráébredt arra, hogy kisebbségből kisebbségbe jutott. Tudatában volt annak, hogy a lelkipásztori feladatok mellett „nekünk, papoknak Nyugaton egyben magyarságunkat, magyar anyanyelvünket és kultúránkat is szolgálnunk kell". Különös terep, sajátos tevékenységi kör volt ez, mely sok-sok kihívást, buktatót rejtett. A közösség tagjai s az újonnan érkezettek bizalommal fordultak a misszióhoz, annak lelki vezetőjéhez. A válasz sem lehet pár szóval elintézhető, rutinos feladat. „Nem szabad feledni, hogy minden emigráns - migráns - sorsa külön történet, lelkileg kissé sérültek, hiszen kiszakadtak az ősi gyökerek közül, elpattantak azok a hajszálerek, amelyek egyedül az anyaföldből táplálkoztak." Mi lehetett erre a legadekvátabb válasz? „Nekünk, keresztényeknek az a feladatunk, hogy ebben a helyzetben is felismerjük az egység, a közösség előnyeit, s a közjó megteremtésén fáradozzunk." A németországi szolgálat harminc év összegzéseként is olvashatjuk az alábbi mondatokat: „.nem nosztalgiáztam, nem politizáltam, komolyan vettem papi szolgálatomat, ezzel szolgáltam hazámat és népemet. [.] Hármas célkitűzésemet - evangelizáció, diakónia és kommunió -mindvégig szem előtt tartottam."
Cserháti Ferencet felkészültsége, a kisebbségben és szétszórtságban élő magyarság életének ismerete és megtapasztalása predesztinálta arra, hogy a gondviselés akaratából a szentatya címzetes püspökké, esztergom-budapesti segédpüspökké nevezze ki, különleges megbízatással ruházza fel: „Menjek a világban szétszóródott magyarok közé, látogassam, erősítsem és bátorítsam őket hitükben és magyarságukban, közvetítsek köztük és a haza, illetve a hazai egyház és a helyi egyházak között". Sőt ennél is több! „Az egyház elsődleges hivatása az evangélium hirdetése, az üdvösség megszerzése, de külföldön minden ténykedése egyben magyarságszolgálatot, a magyar kultúra ápolását is jelenti." Az elvárás, a szolgálat is rendkívül összetett, különösen az a második és harmadik nemzedék esetében. „Ez a generáció olykor még vállalja gyökereit, időnként talán még büszke is magyar származására, esetleg a nyelvet is megtanulja törve - megtanulja a magyar táncot és éneket is, de ez már inkább csak egzotikum számára, mindennek már alig van köze élete mindennapi valóságához." Újabban ott van a nyugatra a jobb élet reményében kivándorlók tömege, akik számára a magyar katolikus missziók ugyancsak lelki bázisai, támaszai kell hogy legyenek. A soraikban végzett pasztoráció mindenkori elvárása: vállalják-e a gyökereket, a Szent István-i örökséget.
Pasztorális szolgálatának lényegét fejezik ki püspöki címerpajzson látható szimbólumok. Jeligéje: „Caritas omnia vincit"/„A szeretet mindent legyőz." A szeretettel végzett szolgálatot Isten áldása kíséri. A címerpajzs központi motívuma: a hazát jelentő hármas halmon Szent István felajánlja a koronát - országát, nemzetét, népét - a Szűzanyának, a Magyarok Nagyasszonyának. A pajzs bal felső sarkában a máltai kereszt a nyolc boldogságot, a kereszténység Magna Chartáját jelzi. A pajzs bal felső sarkában a földgömb küldetésére utal a világon szétszórtságban élő magyarok körében. A fölötte látható egyik égitest - a sol invictus - a legyőzhetetlen nap, Krisztus Urunk jelképe. A mellette levő, M betűt rejtő csillag - Stella Maris - a tenger (vezérlő) csillaga, Mária szép jelképe, aki egyben embertársunk, nővérünk, anyánk, testvérünk, és példájával, közbenjárásával vezérel az élet tengerén, a biztos kikötő felé.
Cserháti Ferenc püspök - élete ez újabb koncentrikus körében - a világban szétszórtan lévő, életükért, létükért küzdő magyar egyházi közösségek támogatására kapott szent küldetést. „Érzem a felelősséget, és hűségesen szeretném továbbítani a Krisztustól kapott üzenetet." Előtte a szent cél: Isten, egyház és a haza szolgálata.
A beszélgetést vezető Elmer István mindvégig háttérben marad, kérdéseivel nem töri meg a szöveg folyamatát, csupán medret szab annak. A kötet szubjektív olvasata indít arra, hogy értékelésünk, méltatásunk záró soraiban tőle eltérően értelmezzük bevezető mondatát: miért tud Cserháti Ferenc püspök oly mély átéléssel szólni Magyarországról és a magyarságról - „miközben még soha nem élt Magyarországon"? Szerintünk épp azért, mert nem élt ott - „egész életemben, bárhová kerültem, mindenütt kisebbségi sorsban éltem" -, mert a honi kisebbségi lét, az emigrációs évtizedek kiváltotta adottság segítette abban, hogy az illyési „haza a magasban" polgáraként fedezze fel, tudatosítsa magában a magyarság igaz értékeit, a nemzeti eszme ember- és jellemformáló erejét, abban a léthelyzetben, ahol a katolikus egyház nem csupán hitünk, hanem nemzeti hovatartozásunk bástyája volt és az ma is. Erdélyben a katolikus egyház mindkettőnek a védőpajzsa, megingathatatlan menedéke volt és maradt, oly föld, melyet mártír papjaink vére öntözött, a bebörtönzött papok és hívek szenvedése nemesített. A diaszpóra léthelyzetében, „kívülről", az otthoni létküzdelmektől, egymásnak feszülésektől mentesen koncentrálhatott a valódi nemzeti értékekre: anyanyelvünk és kultúránk megtartó forrásaira. Hatalmas örökség ez, melyet Cserháti Ferenc tudatosan vállalt, annak szellemében élt s él, ahhoz mindenkor és mindenhol hű maradt. Most, 2012-ben adatott meg neki, hogy nem csupán lélekben, hanem fizikai valójában is hazatérjen Magyarországra, és innen folytassa eddigi szolgálatát. Adja Isten, hogy az Úr igaz szolgájaként, a diaszpóra katolikus magyarságának vándor püspökeként még sok éven át éltesse bennük a hitet, erősítse kötődésüket Istenhez, a hazához, magyarságukhoz!
Máriás József
* Cserháti Ferenc: A magyarok vándor püspöke.
Elmer István beszélgetése Cserháti
Ferenccel, a külföldön élő magyarok püspökével.
Szent István Társulat, Az Apostoli Szentszék
Könyvkiadója, Budapest 2012.
