Könyv
aLOIS M. HAAS: FELEMELKEDÉS, ALÁSZÁLLÁS, ÁTTÖRÉS
A misztikus tapasztalat és a misztika nyelve

 

A neves német irodalomtörténész és misztikaszakértő műveiből készült válogatást olvashatjuk ebben a kötetben. Görföl Tibor kísérőtanulmánya felvázolja a kutató legfontosabb módszereit, illetve ismerteti a válogatás szempontjait. Haas az ún. perennalista (a misztikus tapasztalatot minden külső körülménytől függetlennek tartó) kutatói iskolától eltérően fontosnak tartja a misztikus tapasztalat kortörténeti, szociológiai, teológia- és lelkiségtörténeti, irodalmi, retorikai vagy akár gazdaságtörténeti vonatkozásait is. A kontextualitás elméleti írásaiban és esettanulmányaiban egyaránt érvényre jut. A misztikus beszéd jellegzetességeit, irodalmi formáit ennek függvényében értelmezi.

A magyar kiadáshoz készült előszó (Isten neveitől a misztikus tapasztalatig) a mai kultúra kontextusába kérdez rá az istennevek és az istenkép, az Istennel való kommunikáció sajátosságaira. A Biblia nyelvezetének ilyen szempontú elemzése után a keresztény misztika alapművének tekinthető Dionüsziosz Areopagitész szövegeire hivatkozva mutatja be az istenkapcsolat lehetőségeit.

A jól szerkesztett válogatás első tanulmánya a misztika mibenlétét próbálja tisztázni, miközben körvonalazza azokat az elméleti rendszereket, amelyekre már kísérletet tettek több tudományág képviselői. A misztika ugyanis nem csupán vallásos vagy teológiai, hanem filozófiai és biológiai/pszichológiai kérdés is, a kutatóknak be kell határolniuk ugyan a saját területeiket, a szerző véleménye szerint viszont nem működik az a misztikakutatás, amely nem vesz tudomást a rokon terültekről és érintkező tudományágakról.

Misztika a teológia tartományában címmel arról a hosszú történeti folyamatról olvashatunk, amelynek végeredménye a teológia és a misztika (spiritualitás) szétválása lett. A hit tudománya, a dogmatika és a hit egzisztenciális dimenziójától, végső soron az élő istentapasztalattól való szétválása ugyanakkor Hass szerint nem mondható sem szerencsésnek, sem véglegesnek, ugyanis a misztikus tapasztalat és annak értelmezése a misztika egyházi felszámolásához vezethet. A misztika tipológiája című tanulmány Karl Rahner és Hans Urs von Balthazar misztikafogalmát hasonlítja össze, majd a felemelkedés és az alászállás útját elemzi. A keresztény misztika sajátos jellegéről értekezve a misztika antropológiai alapjait vázolja, majd Eckhart mester misztikáján keresztül mutatja be a szó, a Logosz megtestesülésének jelentőségét.

A vita contemplativa és a vita activa megítélése a 14. századi domonkos misztikában című tanulmány a két élet-modell szentírási és patrisztikus értelmezése után tér rá a középkor felfogásának elemzésére, mely felfogás felborítja az addigi értékítéleti rendszert (a koldulórendek megjelenéséig ugyanis a kontemplációt magasabb rendűnek tartották a cselekvésnél). Eckhart mester volt az, aki a legmarkánsabban átértelmezte a Mária-Márta-modellt. Az elméleti jellegű írások után tehát konkrét esettanulmányokat isolvashatunk egy-egy sajátos korszak neves misztikusainak írásairól. Ezek közé tartozik az Eckhart mester, párbeszéd a keleti vallásokkal című is. A női misztika irodalmi formái című írás a megszokottnál sokkal árnyaltabb képet rajzol a 13. és 14. század gyakran mesterkélten elkülönített női misztikáról. Nem áll ugyanis szerinte a sokat hangoztatott sztereotípia, mely szerint élménymisztika, a jegyesmisztika volna csupán jellemző a nőkre, hiszen több spekulatív szöveg is előfordul műveik között, a szociális háttér következtében azonban szövegstruktúrák szintjén, az irodalmi formák tekintetében valóban eltérések figyelhetők meg. Hildegard von Bingen, Mechtild von Magdeburg, Nagy Szent Gertrúd - általában a beginák és a domonkos misztikusok írásaira hivatkozik. A zárt női közösségek eleve más közeget nyújtanak a misztikus tapasztalatok lecsapódásához, ezért valóban megfigyelhető egy hangsúlyeltolódás az inkarnatorikus (leszálló) misztika irányába.

A 16. század nagy karmelita misztikusainak írásait elemzi a szerző érdekes szempontok szerint két másik tanulmányában (Avilai Szent Teréz - szubjektivitás és misztika, illetve Az érzékek és a lélek sötét éjszakája. A szenvedés misztikus tapasztalata Keresztes Szent János szerint.) Az első tanulmány bevezető részében fontos megfigyelést tesz arra vonatkozóan, hogy a spanyol misztika a filozófiai-metafizikai dimenzió helyett a szubjektív dimenziót állítja előtérbe. Így a spanyol misztikát elhelyezi azon az átalakulási úton, amely a szubjektum önreflexióját a 18. század végén - a szekularizáció következtében is - áthelyezi a misztika területéről a pszichológia területére. Avilai Teréz autohagiográfiájának keletkezéstörténetét nyomon követve tanúi lehetünk annak, hogy a külső tényezők: az inkvizíció, a gyóntatók, a rendtársak ítélete vagy annak lehetősége hogyan befolyásolja egy életrajz keletkezését. Az anyanyelvűség és a beszélt nyelv sajátosságainak a szerepét is tanulmányozza, illetve ennek viszonyát a teológia fogalmi nyelvéghez. Hatalmi és uralmi nyelvvel kezd párbeszédet, Keresztes Szent Jánost az éjszaka vallási metaforájának kialakítóként határozza meg, majd utánajár e motívum személyes és a spirituális hagyományban is fellelhető története összetevőinek, és az apophatikus, negatív, sötét istentapasztalat metaforájaként értelmezi.

Végezetül a manapság olyannyira népszerű témát érinti: a keresztény misztika és a zen találkozási pontjairól, az elkerülhetetlen kölcsönhatásokról fejti ki nézeteit, jelezve a feloldhatatlan inkompatibilitást is (A zen és a Nyugat).

(Vigilia, Budapest, 2011)