vAKMERŐ SZÍVEK (30)

 

Borbély Éva és Antal-Bíró Gergely Csíksomlyón élő házaspár, akik kétemeletes házukban 17 fogadott gyermeket nevelnek. Munkájukat - azóta már halott - lányuk, Zsuzsa kérésére kezdték el tizenhat évvel ezelőtt, s ma is töretlen kedvvel folytatják. Az év elején náluk tett látogatásom alkalmával szeretetet, békét, nyitottságot sugárzó, ízlésesen felszerelt, szépen rendben tartott, meleg otthont találtam. Előbb Évával ültünk le beszélgetni, majd ház körüli teendői végeztével Gergely is csatlakozott hozzánk.

Hivatásként éljük azt, amire elköteleződtünk

Borbély Éva: Húsz évvel ezelőtt csontdaganatot diagnosztizáltak középső lányomnál. Magyarországra jártunk citosztatikus kezelésre, ott is műtötték. Ott ismerkedtünk meg egy orvos házaspárral, akinek szinte egy időben lett súlyos beteg két gyermeke: egyik csontdaganatos, a másik leukémiás. Nekik összesen négy saját gyermekük volt, és még négyet neveltek. Én élelmiszer-ipari szakon dolgoztam, de amikor a lányom beteg lett, kimaradtam abból a munkából. Az akkori csíksomlyói gyerekotthonba jöttem dolgozni, itt annak idején 460 gyermek élt, óvodástól 26 éves egyetemistáig. A magyarországi család példája nyomán aztán elkezdtünk gondolkozni azon, hogy mi is nevelhetnénk árva vagy nehéz sorsú gyermekeket is. Annak idején itt még nem működtek ilyen családi ház típusú otthonok, Magyarországon viszont már jó néhány beindult akkor. A beteg lányom is nagyon szerette volna, ha más gyermekeket is magunkhoz veszünk. Akkor ő 15 éves volt. Közben amputálták a lábát, kapta a citosztatikus kezelést, és nagyon szerette volna, hogy itthon legyünk vele.

Korábban Csíkszeredában laktunk tömbház-lakásban, de vettünk itt egy területet, és lassan elkezdtünk építkezni. Mivel a csíktaplocai plébános, Bartos Károly főesperes úr minden első pénteken járt a lányunkhoz, elmondtuk neki, hogy mit szeretnénk. Akkor hat-nyolc gyermekben gondolkoztunk. Erre ő ezt kérdezte: „Miért nem építettek nagyobb házat?” Azért, mert nem volt pénzünk nagyobbra. Akkor mondta, hogy lenne neki ismeretsége egy holland alapítványnál. Ő is foglalkozik gyermekekkel, ebédet, uzsonnát és délutáni foglalkozást biztosít olyan, Taplocán iskolába járó gyerekek számára, akiknek dolgoznak a szüleik, vagy anyagi gondokkal küzd a családjuk. Bartos Károly plébános úr javasolta, hogy hozzunk létre egy egyesületet, és ha meglesz, ő tényleg közbenjár a holland ismerőseinél az érdekünkben. Akkor hívtuk életbe az Árvák Egyesületét. A Hargita Megyei Gyermekvédelmi Igazgatóságnál 3-as számú Gyermekelhelyező Központként szerepel házunk, a Borbély-ház (az én nevem után), de mellette az említett egyesületet is működtetjük.

Az állami támogatás nagyon kevés, közel sem elég élelemre, a ház költségeire, tisztálkodási szerekre, ruhákra, tanszerekre, kirándulásokra, de az egyesület által még meg lehet toldani egy kevéssel. A holland alapítvány is akkor segített, amikor látta, hogy az építkezéshez kellő pénz 70 százalékát készpénzben fel tudjuk mutatni. A szerződésben az is állt, hogy öt évig mindenképpen gyermekeket kell gondoznunk a házban. Egyesületünkkel a városi és a megyei tanácsnál nyári táborokra szoktunk pályázni. Pár napra, esetleg szűk hétre szoktunk elmenni valamilyen táborba a gyermekeinkkel, s ennek költségei fejenként 70-80 lejt jelentenek. Ezt a pénzt több pályázatból rakjuk össze minden alkalommal.

Ozsváth Judit: Tekintsük át akkor időrendben az eseményeket!

B. É.: Tizenhat évvel ezelőtt, 1997 augusztusában nyitottuk meg a házat, kislányunk pedig annak az évnek a decemberében meghalt. Öt hónapot volt együtt a befogadott gyermekekkel. Rajta kívül még két gyermekem van: egyikük 36, a másik 28 éves. Az elhunyt, Zsuzsa most 35 éves lenne, húszéves korában halt meg... Tulajdonképpen az ő kérése, akarata nyomán is született ez a ház. Szeretett volna együtt élni a befogadott gyerekekkel, de mégis legyőzte a betegség. Öt évig elég jó állapotban volt, a magyarországi orvosok is azt mondták, hogy ha három évet túlél, akkor nincs veszély, teljes gyógyulás lesz. Sajnos nem így volt. Öt év után újból megjelent a daganat a tüdején, ami aztán decemberben el is vitte. Nagy vágya volt ez az otthon, hitt benne, hogy ő is hozzá tud járulni ennek a működtetéséhez. Igaz, hogy amputálták a lábát, de volt műlába, amivel tudott volna dolgozni. Teljesen tudatában volt annak, hogy meg fog halni, és halála előtt többször kérdezgette: „Ugye, édesanyám, folytatjátok ezt a munkát, és nem hagyjátok annyiban?” Hogyne folytattuk volna! A gondolat tehát mindenképpen tőle jön, mi pedig abba kapaszkodtunk bele, amit ő mondott. Nem könnyű munka, hiszen minden gyermekkel sok a gond, amíg felnő. Ezek a gyerekek pedig különböző géneket hoznak, mindegyiknek más a felfogóképessége, a beállítottsága, az elképzelése. Az első időben öt gyermeket fogadtunk be, 1999-től van 17-18 gyermekünk, akiket az itt működött gyermekotthonból kaptunk. Első gyerekeink szülei elhunytak, kettőt közülük pedig egy bőröndben találták meg a brassói vonatállomáson.

Az elsők közül még mindig velünk él egy lány, ő másodéves egyetemista a Sapientia egyetemen. Neki is meghaltak a szülei, testvére sincs. A múlt nyáron ketten elmentek az elsők közül. Egyik férjhez ment Csíkszeredába, ott is dolgozik fodrászként, a másik pedig, mivel az édesapja meghalt, az édesanyja pedig nem törődött vele, a nagymamájához költözött vissza Gyergyószentmiklósra. Ő most Angliában bébiszitter, de hetente felhív bennünket interneten. Másik két, később jött lányunk, akiknek szintén nem volt senkijük, a székelykeresztúri Domus Alapítvány által fenntartott otthonba költözött. Az az intézmény a gyerekotthonokból kikerült fiataloknak biztosít otthont, szakmára tanítja őket, addig, amíg saját lábukra tudnak állni. Az egyetemet végző fiatalok 26 éves korukig maradhatnak nálunk. Persze a kötődés erős köztünk, és nem szakad meg azzal, hogy elköltöznek. Mi is igyekszünk közbenjárni azért, hogy gyerekeink a lehető legjobb helyekre kerüljenek. Volt olyan lányunk, aki öt évig élt velünk, közben kijárta a nyolc osztályt, utána három évig szakácsnak tanult szakiskolában, majd ide, Csíksomlyóra jött férjhez, jó családanya lett, már két gyermekük született. Mindenki életét igyekszünk egyengetni.

O. J.: Tizenhat évvel ezelőtt tehát önök elköteleződtek emellett a „nagycsaládos” életforma mellett.

B. É.: Igen. Közben eladtuk a csíkszeredai tömbházlakásunkat, és az abból kapott pénzt is befektettük ebbe a házba, amit a növekvő gyereklétszám miatt egyre jobban belaktunk.

Gyerekeink aztán időnként cserélődnek. Tavaly nyáron például elment négy nagyobb, és öt kicsit (egy négyévest, két öt- és két hatévest) kaptunk helyettük. A jelenleg velünk élő gyerekeknek általában nincsenek szüleik.

Ebben a munkában nincs megállás, a házat folyamatosan működtetni kell, a gyermekekkel pedig foglalkozni. Öt kollégánk van, akik naponta segítik a munkánkat: délelőtt a szakácsnők, délután pedig a nevelőnők, utóbbiak tanulnak a gyerekekkel. El tudom mondani, hogy az indulás óta mi nem voltunk szabadságon. Néhány napra elmentünk a gyerekekkel kirándulni, de külön, hosszabb időre sehová sem jutunk el. Általában Félix-fürdőre és a magyarországi Velencei-tóhoz járunk. A Hargita Megyei Gyermekvédelmi Hivatalnak nagyon jó kapcsolata van a Velencei-tónál egy táborral, ahol családi házakban lehet élni hat napon át. Oda csak olyan gyerekeket tudunk vinni, akiknek személyazonossági igazolványuk van. Az sem titok, hogy gyerekeink nagy része roma származású: 13-an romák, ketten fogyatékosok. Ők már elvégezték az iskolát, és még velünk vannak.

A nagyobbik 22 éves, fiú, ő már két éve befejezte az iskolát, de nincs hová mennie. Senkije sincs. Egyelőre marad nálunk, aztán majd öregotthonba kerül. Tizennyolc évig legsúlyosabb, első fokozatú fogyatékosként volt számon tartva, aztán átkerült a felnőtt bizottság elé, akik azt mondták, ha fel tud kelni az ágyból, már nem számít a legsúlyosabb esetnek. Kilencedikes korában került hozzánk, akkor fürdeni, öltözni sem tudott, a kanalat sem tudta megfogni. Hetente egyszer gyógytornász jár hozzá, és naponta három alkalommal gyógyszert szed. Izomlazítókat kap, mert izomsorvadása van, amiből soha nem fog kigyógyulni. Sajnos ő egy vérfertőzés áldozata. Az iskola elvégzése után már a gyógytornászt sem fizette az állam, mi kerestünk támogatót neki ehhez. Egy hónap alatt annyira leépült, hogy járni is alig tudott. Amikor elvittem az orvoshoz, az orvosnő azt mondta, nem lett volna szabad elvállalnom, mert ebből a fiúból nem lesz semmi. Én pedig hálát adok azért, hogy ennyire helyre jött, és ragaszkodunk is hozzá, hogy maradjon velünk, amíg csak lehet. Őt tényleg nem vállalja el senki, ilyen fiatalon öregotthonba sem lehet tenni, s megfelelő intézet sincs a számára. Nagyon jóindulatú gyerek, szeretjük őt.

Legtöbbször nem is látjuk előre, milyen gyereket kapunk. Annyit mondtam, hogy olyanokat fogadnánk szívesebben, akiknek nincsenek szüleik, akik tényleg rá vannak utalva arra, hogy családban éljenek, s ilyen jellegű szeretetet kapjanak. Persze ekkora közösségben nem lehet mindenkire éppen úgy figyelni, mint kisebb létszám esetén, de azért mi igyekszünk minden tőlünk telhetőt megtenni értük. Fontosnak tartjuk, hogy a hitük is fejlődjön, ezért rendszeresen imádkozunk velük. Étkezéseknél imádkozunk, aztán este is mindig elmondjuk az esti imákat, majd mindegyiket megcsókolgatom. A kicsikkel még játszunk is, ha jut rá idő.

O. J.: Az önök élete is itt zajlik, előttük. Érzékelem, hogy ebbe folynak bele ők, és a bizalomteli és folyamatos érintkezési lehetőség miatt (is) mindenki otthon érzi magát itt.

B. É.: Igen, a gyerekek a ház körüli munkálatoknak is részesei. Mert ha valahol, akkor itt van munka bőven. Nyáron befőtteket, zakuszkát készítünk, lekvárt, paradicsomot főzünk, savanyúságot, padlizsánt teszünk el, ősszel krumplit ásunk. Van egy kis földünk, amin megtermeljük a részünkre szükséges évi 50-60 zsák krumplit. Amúgy 24 gyermeket lenne képes fogadni a házunk, de annyit már nem tudunk bevállalni. Most például a kicsik mind betegek, itthon kell maradniuk. Aztán szülőértekezletekre kell járni, és mindenben követni az életüket. Mindig elmondjuk a gyerekeknek, hogy mi azért vagyunk itt, hogy belőlük becsületes, rendes ember legyen, s ne kerüljenek oda, ahová a szüleik kerültek.

O. J.: Meséljen ezekről a láthatatlan szálakról!

B. É.: Hála Istennek minden gyermekünkkel jó a viszonyunk, nincs gondunk senkivel. Ők is igyekeznek tanulni, helyt állni. Nem azt mondom, hogy mindegyik éltanuló, de saját képességeikhez képest jól teljesítenek. Munkatársaink hazamennek a munkaidő után, de mi mindig itt vagyunk nekik. Olyan ez, mint egy valóságos nagycsalád. Érzelmileg is kötődés van, ez tagadhatatlan. Korábban volt egy lányunk, akivel tényleg sok gondunk volt a magaviselete miatt. Aztán most, amikor megszülte a negyedik gyermekét, felhívott, érdeklődött felőlünk. Kérte, hogy bocsássak meg neki, mert ő már tudja, mit jelent az, amit én mindig mondtam neki.

O. J.: Mennyire látja nevelhetőnek ezeket a gyerekeket? Mennyire „tartják fogva” őket a gének?

B. É.: Azt mindenképpen el tudom mondani, hogy a jó példa hat. Ha máskor nem, amikor már ők is családanyák lesznek, biztosan „elér” hozzájuk az, amit tőlünk kaptak. Volt olyan lányunk, aki azt mondta, szeretett volna mindig gyereknek maradni, hogy élete végéig velünk élhessen. Érzem, hogy ők is kötődnek. Persze vannak harcaink is. Ez az életkorukból is következik. Például szeretnének minden diszkóba elmenni, és ha mi nem támogatjuk ebben őket, akkor visszaválaszolnak. Nem engedhetünk mindent utánuk, hiszen hatalmas a felelősségünk. Ezek iránt a gyerekek iránt talán még nagyobb, mint a sajátjaink iránt.

Nem mondhatom, hogy ezek a gyerekek rosszabbak az átlag gyermeknél. Ha valamit nem egyformán látunk, meg tudjuk beszélni. Az is jól látszik, hogy a roma származású gyerekeknél problematikusabb a tanulás. Ennek ellentmond viszont egyetemista lányunk, Enikő esete, aki szintén roma származású. Ő az egyedüli, aki ilyen szintre jutott. A többiek általában szakiskolát végeztek. A származásukon túlmenően pedig sokuk nem kívánt gyermek, akik sérüléseket hordoznak a leikükben. Van, hogy ez a közömbösségükben is manifesztálódik: nem érdekli őket semmi, csak éppen az aznapi történés.

Persze, az eldobásuk, kirekesztésük sem megoldás. Isten valamiért őket is megteremtette.

O. J.: Gergely miként éli meg ezt a 16 éve együtt végzett munkát?

B. É.: Röviden beszúrom az ő válasza elé, hogy a férjem korábban még munkába is járt. A legtöbbet éjszaka dolgozott a traktorgyárnál -mint villanyszerelő -, és nappal végeztük ezt a munkát.

Antal-Bíró Gergely: Első perctől kezdve alaposan átbeszéltük a tervünket, és közösen vállaltuk a megvalósítását. Egyedül ezt nem lehet végezni, és mellékállásként sem. Nagyon sok a háttérmunka, a házbéli dolgok, az udvar rendben tartása, kerítésjavítások, az autók karbantartása, a szülőértekezletekre járások, hogy csak néhányat említsek a tennivalók közül.

Amúgy én is félárva voltam már amikor megszülettem. Édesapám egy munkabalesetben halt meg, amikor édesanyám már várandós volt velem, így félig-meddig ismerős számomra az a helyzet, amiből ezek a gyerekek érkeznek.

O. J.: Nem féltették a szabadságukat és kényelmüket, amikor felvállalták ezt az életformát? Egyáltalán, be tudták mérni, mire vállalkoztak?

A.-B. G.: Új út volt számunkra, s talán nem gondoltuk, hogy éppen ennyire le fog kötni. Viszont mindketten olyan helyen dolgoztunk, ahol sokszor hétvégeken is be kellett járni, ezért mi korábban sem élhettünk olyan szabad életet, mint sokan mások. Vállaltuk a munkát, a tenni akarás vezetett, aztán hála Istennek, erőt is kaptunk hozzá.

O. J.: Ön ennek a nagycsaládnak a feje. Működik ez önnek?

A.-B.    G.: Talán a gyerekeknek is volna itt mondanivalójuk. Én mindenképpen megpróbálom jól tenni a dolgomat, viszont a gyermek viszonyulása is lényeges. Hiába akarok én apáskodni, ha ő nem akarja. A gyerek sokszor látja ellenségnek a nevelőt, a tanárt. Ám ha megérti, hogy hosszú távon is jót akar neki az ember, akkor lehet együtt dolgozni, és van eredmény. Nekik is elmondjuk többször, hogy mi sem vagyunk tökéletesek, a jó kapcsolathoz nekik is partnereknek kell lenniük.

O. J.: Nem volt olyan gondolatuk, hogy azért ezt mégsem kellett volna csinálni?

B.    É.: Ilyen soha nem fordult meg a fejünkben. Mi mindig megbeszélünk mindent, de ez soha nem hangzott el.

A.-B.    G.: Azt viszont látjuk, hogy kisebb épület és kevesebb gyermek kellett volna, hogy egy, legfeljebb két autóval tudjunk utazni. Úgy jobban át tudnánk fogni a gyerekeket akkor, amikor nincsenek jelen a kolléganők. Ünnepek alkalmával, hétvégeken ők nincsenek, hiszen ez nekik szó szerint munkahely. Persze lehet egyeztetni velük, ha munkaidőn túl is szükségünk van a segítségükre. Hála Istennek, nagyon rendes munkatársaink vannak.

Ha most kezdenénk, talán csak nyolc-íz gyermeket vállalnánk. Félix-fürdőre vagy a Velenceitóhoz is csak kilencen tudunk elmenni, ám akkor sokszor azon járnak a gondolataink, hogy az otthon hagyott csapattal vajon minden rendben van-e. Persze a gyereklétszám csökkentése sem menne könnyen, hiszen nehezen tudnánk megválni a gyermekeinktől.

B.    É.: Több alkalommal elmondom a kollégáknak és a gyerekeknek is, hogy nekünk is kijárna az ünnep. Nem tagadhatjuk le, hogy az eltelt tizenhat év idegileg is megviselt bennünket. A nyári három hónap alatt például öt kolléganőnek kell lejárjon a szabadsága. És éppen akkor van a legtöbb munka: az eltevések, a meszelés ideje. Ha elutazunk, két kolléganő folyamatosan itt kell legyen a gyerekekkel. Aztán nekem allergiám van a hangos zenére és a tévére. Lent, a pincében van egy játszószoba, ott vannak a hangszerek is. Előfordul, hogy onnan a második emeletig hallatszik a hangjuk. A tévében pedig nézik a sorozatokat, amik közismerten nem mindig a valóságot közvetítik. Ez megzavarja őket, s kérdeznek, hogy valóban így vannak-e a dolgok. Ilyenkor el kell magyarázzam nekik, hogy ha mindenki csak bulizna, és nem dolgozna senki, nem lehetne élni. Ugyanilyen vágyakozással tekintenek a gazdagabb szomszédainkra is. A rossz azért inkább csak gyerekcsínyként van jelen itt is, mint a legtöbb családban. A legkisebb öt kislányunk például ugyanabba az óvodába jár, egyikük „élelmessége” már ott megmutatkozik. Ötéves Mariskánk például a közelmúltban két kiflit és két sajtot hozott el az óvodából, mikor csak egy járt volna neki is mindegyikből. Az óvó néni mondta, hogy ő mindenki részét kitette, de miután egyikőjüké nem volt meg, kérte, nézzék meg a táskájukat, nem tették-e el véletlenül valaki másét is. Mariska hallgatott, de amikor a kolléganőnk végignézte a táskákat, megtalálta nála a dupla adagot, csak ennyit válaszolt: „Nem láttam.”. Aztán a közös ünnepélyről is két lufit hozott el Mariska a részére kiosztott egy helyett. Az egyik nagylányunkkal is van hasonló probléma, de reméljük, hogy lassan sikerül kinőnie. Nem könnyű munka ez, de azért reméljük, hogy továbbra is kapunk erőt a jó Istentől, és tudjuk folytatni utunkat.

A.-B. G.: A mi munkánk is olyan, mint a meg-vetőé. A mag egy része a kövek közé hull, a másik jó talajba, aztán majd „aratásnál” látjuk, milyen a tényleges arány.

O. J.: Mik az örömeik?

A.-B.    G.: Az említett példák ellenére úgy látjuk, hogy a mi gyerekeink talán kicsit jobbak az átlagnál. Az étkezésnél például nem beszélnek, nem macerálják egymást, nem hangoskodnak, tudnak viselkedni. Többször voltunk táborban Homoródon, a Kalibáskőnél, Félixen, a Velenceitónál, ahol saját családban felnőtt gyerekekkel is együtt voltak a mieink, és örömmel láttuk, hogy a gyerekeink jól viselkedtek. Más is szóvá tette, hogy ők sokkal ügyesebbek, összeszedettebbek, imádkoznak, felajánlják a segítségüket, míg sok gyerek feláll az asztaltól, és nem érdekli tovább, mi történik. Mi is észrevettük ezt, pedig hajlamosak vagyunk rá, hogy a jót ne vegyük elsőre észre.

B.    É.: Megemlíteném még a Csilla esetét. Ő egy mozgássérült lány, aki négy évet volt velünk, addig, amíg iskolába járt a közeli Szent Anna iskolába. Tizenhat évesen került ide. Becsületes falusi emberek a szülei, akikkel végig jó kapcsolatot ápoltunk. Azt mondja az édesanyja, hogy szégyelli magát, amiért a lánya még most is visszavágyik hozzánk. És vissza is jön, amikor csak tud. Hiányzik neki a közösség, és szeret is bennünket. Nincs olyan névnap, születésnap, ballagás, ahová ő ne jönne el. Csilla egyfolytában hajtogatja, hogy minket pont úgy szeret, mint a szüleit. Van egy másik, súlyosan sérült lányunk is, aki tavaly végzett a Szent Anna iskolában, és még egy évet marad nálunk. Ő egy hároméves gyermek szintjén van.

O. J.: Milyen vallás szerint nevelik őket?

A.-B.    G.: Gyerekeink többsége katolikus, szinte mindegyiküket mi kereszteltük meg. Együtt járunk templomba velük, viszont nem erőltetjük ezt. Magamról tudom, hogy nem jó erőltetni a vallásgyakorlást. Egy kicsit ők is kell akarják. Az iskolában is van hittanóra, járnak itt hittanra, felkészítőre, bérmálkozásra is készülnek. Előfordul persze, hogy tiltakoznak, amikor bekapcsolom a Mária Rádiót az autóban, de hát ez a korukkal is együtt jár.

B.    É.: Minden vasárnap el szoktuk mondani együtt a dicsőséges rózsafüzért. Már a kicsik is tudják. Én mondom az első imákat, aztán a tizedeket a titkokkal együtt a gyerekek végzik kórusban. Még a fogyatékos Sanyikánk is mondja. Többen közülük kifejezetten szeretnek templomba járni. Két gyermekünknek a kántor úr a keresztapja, ő is próbálja őket a templomba járás felé vezetni.

A.-B. G.: A vallásos ünnepek kezdetén az ünnep lényegéről szoktam kérdezni őket. Van egy-kettő, akik nagyon tudja mindezt, s aztán a többiekkel is megbeszéljük. A jobbak a vasárnapi szentmisén hallottakat is szépen visszaadják. Persze tudják, hogy el is várjuk tőlük, hogy figyeljenek a templomban.

O. J.: Komoly lelki élet nélkül nyilván nem is lehet ezt a munkát végezni.

A.-B.    G.: Gyarló katolikusok vagyunk mi is, és érezzük, hogy vállalt munkánkhoz a lelkünket is folyamatosan újra kell „töltenünk”.

B.    É.: Mi hivatásként éljük azt, amire elköteleztük magunkat, és tudjuk, hogy a lelki tölteke-zésre folyamatosan szükségünk van.

Tavaly ősszel eljutottam Medzsugorjéba, azon a zarándokúton különösen sokat hallottam ennek fontosságáról. Ez az út is a lelki töltekezést szolgálta, amire nagy szükségem volt.

A.-B.    G.: Munkánkban talán az egyensúly megtalálása a legnehezebb: hogy kellőképpen szigorú, de ugyanakkor szerető szülők legyünk, s miközben a gyerekekre figyelünk, magunkra is jusson időnk. Többen emlegetik, hogy könnyű a munkánk, mert itthon dolgozunk. Az ilyenek viszont nem látják azt, hogy éppen a saját házunkban nem jut időnk pihenésre.

B.    É.: 1997-ben még két hasonló ház indult itt a környéken, de két-három év múltán mindkettő bezárt. Később aztán nyíltak újak is.

A.-B.    G.: Ezt a munkát csak hittel, szeretettel, áldozattal lehet végezni. Aki nem tudja megszeretni ezt az életformát, nem tud sokáig létezni benne. Előfordult olyan is, hogy megkeresett egy házaspár bennünket, jelezve, hogy ők is szeretnének ilyet csinálni. Aztán egy ponton feltették a kérdést nekünk: „De hol itt az üzlet?”...

B.    É.: Aki így közelít, annak tényleg nem érdemes hozzáfogni, hiszen ebben az égvilágon semmilyen „üzlet” nincsen. Az én fizetésem éppen annyi, mint azé a nevelőszülőé, aki két gyermeket gondoz. A dolog láthatatlan része viszont bármilyen más „üzletnél” sokkal többel gazdagít.