Deák Viktória Hedvig
hIT, KRÍZIS, GONDVISELÉS

 

 

Alapgondolatom a következő: Európa jelenlegi szellemi és spirituális környezete, amelyet a modernitás és a posztmodernitás határoz meg, alapvetően kétségbe vonja a keresztény hit igazságra támasztott igényét és a keresztény hitből fakadó emberképet is. Nemcsak a hit, hanem az emberkép kríziséről is beszélünk tehát. Ennek a helyzetnek egyik alapvető oka a hit és értelem viszonyának megromlásában keresendő. Ez a helyzet az, ami aktuálissá teszi a 2012 októberében Rómában megrendezett püspöki szi-nódust az új evangelizációról és a szentatya által meghirdetett hit évét. De ez a helyzet nem pusztán krízis: egyben lehetőséget is ad arra, hogy rákérdezhessünk a hit minőségére, tartalmára. Arra is lehetőség, hogy a keresztény üzenetet mint az egyedül valóban szabadító üzenetet meghirdessük: vagyis azt, hogy csak Isten igazsága teszi az embert igazán szabaddá, igazán emberré. A modernitásból való kiábrándulás idején az egyház akkor tud a világhoz szólni, ha a keresztény hitet úgy mutatja be, mint ami belső koherenciával, mindent átfogó jelentéssel rendelkezik, s amely szinte minden ponton szakít a jelenkori kultúra adottnak vett hozzáállásával, berögzült módszereivel. Ahogyan XVI. Benedek pápa 2006-os éjféli szentmisén mondott homíliájában megfogalmazta: Krisztus fénye nélkül az értelem fénye nem elégséges arra, hogy megvilágítsa az emberiséget és a világot.

Ennek a helyzetnek egyik veszélye persze az lehet, hogy a hit átadására rákérdezve pusztán a stratégiáknál maradunk, és kizárólag a „reklámtevékenységünk minőségét" szeretnénk feljavítani, azaz pusztán a módszerek érdekelnek ahelyett, hogy a saját hitünkre kérdeznénk rá, és új missziós lendületet vennénk. A következőben ezeket az összefoglaló gondolatokat fejtem ki bővebben.

A hit krízisben van: ez eléggé megszokott fordulat. De miben is áll ez a krízis?

A hit krízise alapvetően az igazság krízise, amely magába foglalja az ember és az emberkép krízisét is. Ez a helyzet sok tényezőnek köszönhető: közép-kelet-európai tájainkon a modernitásból és a posztmodernből fakadó kihívások érnek minket, sajátos történelmi helyzetünk miatt a modernitás, különösen az 1968-as események következményei csak 1990 után jutottak el hozzánk.

A modernitás és posztmodernitás alapvető kihívása a keresztény hit számára a következőből származik: a keresztény hit lényegéből fakadóan azt kívánja, hogy az ember egy eleve adott igazság szerint éljen. Ezért alapvető konfliktus van a keresztény hit és a modern gondolkodás alapjai közt. Hegel óta a lét és idő kérdését, amelyet a görög filozófiai hagyomány a lét javára oldott meg, az idő dominálja, így az igazság az idő egyik funkciója lett. A lét így idő, a logosz történelemmé válik. Az emberi személy azonban kapott egy eredeti igazságot, amely - minden kulturális közvetítéssel együtt - mindig igaz marad. A modernitás azonban az értelemnek a hittől való teljes autonómiáját, az embernek az Istentől való függetlenségét hangsúlyozza, míg a posztmodern alapvetően bizalmatlan az értelemmel, a racionalitással és mindenféle igazságigénnyel kapcsolatban.

Miért aktuális a hit éve? Helyzetelemzés

Az új evangelizációról szóló tavaly októberi püspöki szi-nódus kapcsolódik témánkhoz, hiszen éppen a hit krízise és a hit hatékony meghirdetésének igénye az, amely az új evangelizációt szükségessé teszi. A 2008-as püspöki szinódus résztvevői kérték a hit átadásának témáját. Néhány püspöki kar kérte az új evangelizáció témáját, azért, mert régóta van ugyan szó az új evangelizációról, de kevesen tudják, hogy mit jelent.

Az „új evangelizáció" kifejezés hosszabb múltra tekinthet vissza: már II. János Pál az új évezred kapcsán beszélt az új evangelizációról 1979-ben. A Redemptoris Missio (1990) kezdetű enciklikájában pedig a következőképpen beszélt róla: „33. Az egyház egyetlen missziós küldetése megvalósításában mutatkozó különbségek nem magából a küldetésből erednek, hanem a különböző körülményekből, amelyekben kibontakozik. Ha a mai világot az evangelizáció szempontjából vizsgáljuk, három szituációt különböztethetünk meg. Az egyház missziós tevékenysége elsősorban azokra a népekre, népcsoportokra, szociális-kulturális összefüggésekre irányul, amelyekben Krisztus és az ő evangéliuma ismeretlen, vagy ahol hiányoznak a beérett keresztény közösségek, amelyek képesek arra, hogy az adott körülmények között megéljék és más embercsoportoknak is hirdessék hitüket. Ez a tulajdonképpeni népeknek szóló misz-szió (missio ad gentes). Vannak azután olyan keresztény közösségek, amelyek megfelelő, szilárd egyházi szervezettel rendelkeznek, buzgók a hitben és a hit megélésében, az evangélium melletti tanúságtételükkel hatással vannak környezetükre, és érzik a világmisszió iránti felelősségüket. Ezekben bontakozik ki az egyház lelkipásztori tevékenysége.

Végül létezik egy közbülső helyzet is, elsősorban az ősi keresztény országokban, olykor még a fiatalabb egyházakban is, ahol a megkereszteltek egész csoportja elvesztette az eleven hit erejét, vagy már nem is vallja magát az egyház tagjának, mert életükben eltávolodtak Krisztustól és az evangéliumtól. Ebben az esetben »új evangelizációra« vagy »ismételt evangelizációra« van szükség."

XVI. Benedek pápa 2010-ben szeptember 21-én közzétett, Ubicumque et semper kezdetű motu propriójával bejelentette az Új Evangelizáció Pápai Tanácsának létrehozását. Ebben a következőképpen írja le a hit mai helyzetét: „És ha egyfelől az emberiség tagadhatatlan előnyökre tett szert e változások [a modern kor változásai] miatt, és az egyház további ösztönzéseket is nyert, hogy számot adjon arról a reményről, amelynek hordozója, másfelől a szent érzékének aggasztó elvesztése következett be, amely odáig megy, hogy az addig megkérdő-jelezhetetlennek tűnő alapelveket is kétségbe vonja, mint a teremtő és gondviselő Istenbe vetett hitet, Jézus Krisztus, az egyedüli üdvözítő kinyilatkoztatását, és az emberi lét alapvető tapasztalatainak felfogása, mint a születés, a halál, a családban való élet, a természetes erkölcsi törvényre való hivatkozás."

Az európai kereszténység mai kontextusa tehát olyan kulturális környezet, amelyet alapvetően a szekularizáció határoz meg: ez a szekularizáció úgy mutatkozik meg, mint alapvető, pozitív felszabadulás, annak lehetősége, hogy a világ életét és az emberiséget a transzcendensre való hivatkozás nélkül képzeljük el.¹ Mintha Istennek nem lenne köze az emberi lét valódi kérdéseihez és életéhez, és jelenléte fenyegetést jelentene az ember számára.

Ez az, amit a szentatya a „szent elvesztése"-ként aposztrofált. Ez a fajta szekularizáció nem marad az egyházon kívül, a fogyasztásra és az intellektuális és morális felületességre korlátozódó életstílus a hívőket is fenyegeti. A mindennapi élet szekularizációja megnehezíti bármiféle igazság állítását és Istenre való hivatkozást. A vallási igényekre adott válaszok individualisztikus formát öltenek. Az evangelizáció így új kihívásokkal találkozik, amelyek megkérdőjeleznek eddig megszokott gyakorlatokat, megszokott utakat gyengítenek, azaz arra kötelezik az egyházat, hogy új módon kérdezzen rá a hit átadásának cselekedeteire.

A szekularizált modernitás és posztmodernitás gyökerei

Amennyiben úgy határozzuk meg a modernitást, mint aminek egyik lényeges tulajdonsága Isten kizárása az emberi élet horizontjáról, akkor e szituáció kialakulásának több lépését különböztethetjük meg.

1) Az „Etsi Deus non daretur" (mintha Isten nem lenne) szekularizációja: a 16-17. századi vallásháborúk nyomán kidolgozott formula, amelynek célja a vallási konfliktusok megoldása volt. Mivel a reformáció szakadása utáni Európában a vallási különbség lett a háborús konfliktusok fő forrása, ezért felmerült az az igény, hogy - mindenki békessége érdekében - jobb, ha a közélet vallásmentes, a vallás a magánszféra része. Ennek egyik teológiai következménye egyfajta pragmatizmus lesz: a lényeges az ortopraxis (egyik jelszava lehet: „Mindegy, mit hisz, csak rendes ember legyen"), a hit tartalma mellékes. A lelkipásztorkodásba, egyháztanba is befurakszik: a hit belső logikáját elfelejtve, a praxisnak rendeli alá a hitet (és például annak megélését a liturgiában), pedig fordítva kell lennie. Egyik jelszava: „Csináljuk meg, találjuk ki az egyházat". KözépEurópában ez a mentalitás egyházon belül a jozefinizmusnak köszönhetően terjedt el, az állami egyházpolitika fő elvévé tette a vallásos életnek a praktikusnak való alárendelését.²

2) Vallás a tiszta ész határain belül (18. század). A második fázis a felvilágosodás fázisa. Kant a vallást az erkölcsi imperatívuszra redukálja. Isten pusztán az erkölcsi cselekvés posztulá-tumaként képzelhető el, a vallás akkor érvényes, ha az autonóm lelkiismeret megerősíti. Így a vallás egyetlen legitim funkciója az erkölcsnemesítés lesz.

3) Az önmegváltás projektjei (19-20. század). Ezt a fázist Isten eszméjének ideologikus felülmúlása jellemzi, radikális valláskritika, amely Isten eszméjétől is meg akar szabadulni.

4) 1989 után: „a szent visszatérése". Minden ideológia krízisbe került 1989-ben. Amikor úgy tűnt, a marxizmus teljesen fel akarja számolni a vallást, hirtelen Közép-Európában is kiderült, hogy a vallásnak egyáltalán nincs vége: a fordulat éve után jött „az istenek visszatérése". De nem a kereszténység győzelme következett (bár a 90-es évek elején úgy tűnt, hogy az egyház újjáéledése következik), hanem új lelkiség, a spirituális keresése a vallás helyén.³ Az újjáéledt spirituális igényekre, úgy tűnik, nem a keresztény hit adott választ. Inkább a szekták, a new age, a keleti vallások európaivá „modernizált" variációi, a magyar ősvallás és hasonlók azok, amelyek a szekularizáció és az ideológiák által okozott vákuumot kitöltik. De nem csak a szekularizáció miatt támadt gusztus a vallás irracionális formáira: mára kiderült, hogy a posztmodern kor igazi vallása, a technológia és a tudomány sem ad végleges válaszokat, nem biztosít üdvösséget. A spiritualitásnak ezekben a formáiban hit és értelem teljesen kettészakad: bármilyen irracionális vallási gyakorlat lehetséges, amennyiben lelki wellnesst ígér.⁴

A rítusok, kultuszok ma újra népszerűek. Olyan lelkiség ez, amely sikert biztosít: ez az instant „csináld magad" individuális lelkiség, amely könnyen hozzáférhető, birtokolható, jól fogyasztható és reprodukálható vallási élményt kínál; ennek a spirituális élménynek nincs semmi köze a mindennapokhoz, és nincsenek erkölcsi következményei. Ezzel párhuzamosan felélednek újra a hagyományok, az ősi, mindenből divatba jön egy kicsit a hagyományos - ez is posztmodern jelenség.

Mindez összekapcsolódott a posztmodern megismerési nihilizmusával: az igazság - ha van egyáltalán - nem megismerhető. Vélemények vannak pusztán, amelyekből szabadon válogathat ki-ki kedvére, és ezek közül egy vélemény az egyházé. Ez a relativizmus, amely lemond az igazság kérdéséről, sőt az igazságra való bármilyen hivatkozás, az annak való elköteleződés lassan fundamentalizmusnak minősül.

A teológiába behatolva a relativista gondolat a tanítóhivatalt is egy véleménnyé fokozza le, és gyakran szociológiai eszközöket akar igénybe venni annak eldöntésére, mi igaz és mi jó. De az a hit, amiről mi döntünk, már nem hit. Az igazságról való ilyen lemondás az ökumenizmusban megjelenve úgy hangzik, hogy minden vallási közösség egyenlő, és a különbségektől inkább el kellene tekintenünk, a nem keresztény vallási kultuszokkal folytatott párbeszédben pedig úgy, hogy valami igazsága mindenkinek van, minden vallás egy út a valójában megismerhetetlen Isten felé. Ezzel szemben a tanítóhivatal az elmúlt években is sokszor visszatért az objektív igazság, a természettörvény létének hangsúlyozására.⁵

Közép-kelet-európai, posztkommunista tájainkon mindez még komplexebb: a vasfüggöny miatt hozzánk csak 1990 után kezdett behatolni a modernitás problematikája. Azaz amikor a túlzásba vitt, hittől elszakadt racionalitás megkérdőjelezi a hit alapjait és mindent, ami transzcendens, illetve amikor a történelem nevében megkérdőjelez minden végleges kijelentést (mint például a dogmákat). Mifelénk ez együtt van jelen a posztmodern szituációval. A II. vatikáni zsinat fő célkitűzése éppen az volt, hogy bemutassa a modernitás által felvetett kérdések kereszttüzében, hogy a keresztény hit nem ellentétes az ember autentikus vágyaival; amint láttuk, a helyzet az elmúlt ötven évben sokat változott: a posztmodern helyzetben a kereszténység egy választás a sok közül, és a jelen helyzet nemcsak az igazság létezését vonja kétségbe, hanem az emberi természetnek mint olyannak a létét is megkérdőjelezi. A posztmodern ugyanis nemcsak a hit krízisét hozta magával, hanem az emberkép krízisét is.

Korunkban a technológia és a tudomány hasonlít leginkább a valódi valláshoz abban, hogy az igazságra és értelemre vonatkozó kérdéseket ezeknek címezzük, és tőlük várunk értelmet. A technika lesz az új bölcsesség, az új gnózis. Valóban a technotudomány az egyetlen ideológia, amely nem került krízisbe 1989 után. Felfedezései és azok alkalmazásai szinte újraírják az antropológiát: például a testhez való viszonyt, a férfi-nő viszonyt. Itt lép be az antropológiai kérdés: a modernitás célja az emberi szubjektivitás állítása minden felett; most a technológia képessé teszi az embert arra, hogy saját magát tegye manipuláció tárgyává, s ez magának az embernek az önazonosságát kérdőjelezi meg. Ezt nevezhetjük antropológiai krízisnek. A technotudomány olyan embert állít elő, akinek nincs igazi célja, hivatása, mert nem is tudjuk igazán, hogy ki az ember: az emberi természetnek mint eleve definiált valóságnak a gondolata megkérdőjeleződik. Ezért a hivatás témája is központi jelentőségű, ha a keresztény emberképről beszélünk.

Az emberkép krízise együtt jár az emberi szabadság új fogalmával, amely teljesen elveszít minden kapcsolatot az ember természetével. A modernitás szerint a szabadság legfőképp függetlenség, autonómia, az egyén individuális kiteljesedése; a posztmodern szabadságfogalom viszont már vágyak kielégítése: akkor vagyok szabad, ha minden vágyamat - függetlenül azok moralitásától - a lehető leggyorsabban ki tudom elégíteni. Innen van a konzumizmus, a fogyasztó ember és a gazdasági szabad verseny sikere.⁶ Ez a vallásosságra is kihat. Az új kultuszok vallási gyakorlatai terapeutikus módon szerveződnek, a prosperitás és az azonnali vágykielégítés vallásai lesznek. A Kelet varázsa annak is köszönhető, hogy megsze-rezhetőt, megvehetőt kínál. A fogyasztói társadalom embere a vallásban is fogyasztani akar, kielégülést és wellnesst keres. A valódi keresztény lelkiség által felmutatott istentapasztalat azonban nem emberi erőfeszítés eredménye.

A katolikus teológia válasza

Milyen választ adhat minderre a katolikus teológia? Ez a modern szekularizációra több fázisban reagált. Egészen röviden ismertetve ezeket, a trentói zsinattól az I. vatikáni zsinatig terjedő időszakot a modernitástól való elhatárolódás, a nagy ellentétpárok, a területek világos körülhatárolása jellemezték: kegyelem és természet; kegyelem és szabad akarat; hit és ész, klérus és laikusok.

Ezt a II. vatikáni zsinat körüli évtizedekben kezdte felváltani a modernitás értékelése. Egyes protestáns teológusok egyenesen ünnepelték a szekularizációt mint a bibliai hit egyenes, üdvözlendő következményét, és annak keresztény eredetét már a teremtésben megtalálták, ahol Isten mintegy helyet készített a világnak; ebből az következett, hogy a szent és a profán közti minden határvonal felesleges, sőt a hagyományos értelemben vett vallásnak nincs is jövője.⁷ De az ilyen extrém véleményektől eltekintve is, a hatvanas-hetvenes években alapvető optimizmus határozta meg az egyházi alaphangulatot a modernitással kapcsolatban: a földi valóságok jogos autonómiát élveznek; szinte úgy tűnhetett, az evangélium és a modernitás fő célkitűzései megegyeznek, mintha a technikai fejlődés egy lenne Isten országával. Így azonban könnyen oda juthatunk, hogy az egyház többé már nem lesz megkülönböztethető a körülvevő világtól, elveszítette missziós és alapvető identitását.

A zsinat körüli évtizedekben egyes teológusok túl könnyen azonosították a keresztény reményt az emberiség technikai vagy egyéb haladásával: a megtestesülésre helyezett hangsúly (Isten testté lesz ebben a világban) elfelejtetheti a kereszt titkát (a keresztény hit nem ebből a világból van). A modern világ azonban nem pusztán emberségesebb világ (ha egyáltalán), hanem Isten nélküli élet és világ is, ez a modern hübrisz. A kereszténynek a világra kimondott igenje ezért mindig kritikus igen kell hogy legyen.

Talán érdemes itt felidéznünk, hogy a jelenlegi szentatya még pápává választása előtt sokat írt és beszélt az egyház és a teológia zsinat utáni helyzetéről, és az 1980-as évek elejétől hallatta hangját a zsinat hiteles értelmezése érdekében. Már Beszélgetés a hitről című interjúkötetében beszélt erről.⁸ A zsinatot sokan úgy látták, mint állandó változások kezdőpontját, az egyház teljesen új kezdetét. Joseph Ratzinger ezzel szembehelyezi a zsinatot mint hagyományon belüli megújulást. Nem a törés alapvető, hanem a folytonosság. Szerinte félrevezető volt, hogy az alapérzés a zsinat után az lett, hogy „csináljuk meg az egyházat", mintha az egyház emberi eszközökkel megalkotható és megváltoztatható lenne. Az egyház valódi problémája nem a struktúráiból fakad, hanem a hit kríziséből, abból, hogy az egyházban lábat vetett a hitetlenség, a megkülönböztetés hit és hitetlenség között elhalványodott. Ezért nem segít, ha a megújulást struktúrák reformjától várjuk. Az egyház igazi reformja azonban szerinte bűnbánatból, egyéni megtérésből fakad; a hamis reform pusztán változást akar, mások megváltoztatását és jobb alkalmazkodást az időkhöz.

A lehetséges válasz a krízisre

Ma tehát a hit egy választás a sok közül. Charles Taylor The Secular Age című alapvető művében ezt úgy fogalmazza meg, hogy egy olyan társadalomból, ahol virtuálisan lehetetlen volt igazából nem hinni Istenben, átléptünk egy olyanba, ahol a legmélyebb hívő számára is ez egy emberi lehetőség a sok közül.⁹

Ez a helyzet azonban lehet felhívás arra, hogy az evangélium lényegét megtaláljuk, és a keresztény üzenetet úgy mutassuk be, mint az egyetlen valóban felszabadító üzenetet, mint ami képes átfogó jelentést adni az emberi létnek, és amely szinte minden ponton szakít a jelenkori kultúra adottnak vett stratégiáival, meggyőződésével. Ebben központi szerepet kap a keresztény kinyilatkoztatás és az emberi személy szabadsága közti kapcsolat feltárása, mivel a szekularizáció éppen mint felszabadító üzenet jelenik meg. Ezért az antropológia az új evangelizáció egyik legfontosabb színtere.

Annak az emberképnek, amely szerint az ember teljesen autonóm lény, aki nem függ senkitől és semmitől, és aki saját maga határozza meg magát, saját maga találja ki saját igazságát, és saját önmanipulációjának a terméke lesz, felmutathatjuk a hitelesen keresztény emberképet: az embert eleve egy kapcsolat igazsága határozza meg a teremtés és a megváltás révén; Istentől függ, és kapcsolatban van másokkal.

Így bemutathatjuk, hogy az igazság az, ami szabaddá tesz minket. Az igazi élet az Isten által Krisztusban kinyilatkoztatott igazságból fakad. A keresztény átadja magát ennek az üdvözítő igazságnak. Aki eszerint él, az saját magát alakítja a dolgok előre meghatározott rendjéhez, és rájön arra, hogy az emberi személyt egy eredeti, alapvető kapcsolat határozza meg. Ez megkívánja az emberi hübrisz elvetését, az abszolút önmeghatározásra támasztott igényt, amely az alany saját igazságának elvéhez vezetne. Mindez igazi metanoiát, megtérést feltételez: ez a metanoia figyelmes megnyílás arra, ami meghaladja az emberi személyt és helykészítés annak, aki nagyobb; az énre koncentráltságból belépés a bizalom által meghatározott kapcsolatba. Így az értelem felfedezi az igazságot úgy, mint szeretetet, mint személyt. Az üdvözítő igazság - mint a halálon túli személyes szeretet - véglegesen Jézus Krisztusban tárult fel. Ez az igazság rá van bízva az egyházra, aki a hit alanya. Az emberi személy nem adhat magának hitet, hanem az egyháztól kapja, amely szintén nem saját magától kapja a hitet.

Szintén az antropológiai kérdéshez tartozik, hogy a keresztény erkölcsöt úgy tudjuk bemutatni, mint ami az ember valódi szabadságáról szól. A keresztény morál nem az embertől idegen kötelezettségek és parancsok kívülről ránk erőltetett gyűjteménye, amelyek megtartásával kimutatjuk engedelmességünket Isten iránt. A parancsok az ember valódi szabadságának és a hiteles szeretetnek a szolgálatában állnak, szoros kapcsolatban az ember hivatásával. A modernitásban megromlott nemcsak a hit és az értelem, hanem az értelem és az érzelmek viszonya is. Hogyan tudjuk a keresztény erkölcsbe integrálni az ember vágyait és érzelmeit? Ennek elmondása is az új evangelizáció feladata. Továbbá az is, hogy bemutassuk, az ember nem a véletlen produktuma, hanem hivatást kapott: nem egyszerűen a papi szolgálatra és a megszentelt életre való hivatásról van szó, hanem arról, hogy korunk kialakította a hivatás nélküli ember modelljét, akinek egyetlen célja az életben a fogyasztás. Be kell mutatnunk, hogy az élet ajándék és egyben hivatás.

Ha ezt a hitet tovább akarjuk adni, akkor a konvencionális vagy külsődleges kereszténységből át kell lépnünk a meggyőződéses kereszténység felé, amely a hit belső logikáját követi, és nem külsődleges formákat tart meg. A pusztán társadalmi vagy közösségi nyomásra működő katolicizmus nem megoldás hosszú távon, pláne ha olyan moralizálással van összekötve, amely nem tud számot adni arról, miért is jó így élni.

A meggyőződésnek van intellektuális oldala: ezért ajánlja a szentatya a Porta fidei motu proprióban elsősorban A Katolikus Egyház Katekizmusának tanulmányozását, mint ami a katolikus hit rendszerezett bemutatása. Ezért elengedhetetlen a katolikus teológusok olvasása, és még az apologetika, a hitvédelem is. De a meggyőződés nem pusztán dogmák fejből tudására vonatkozik. Az evangélium találkozás Jézus személyével. „A kereszténnyé levés kezdetén nem etikai döntés vagy egy nagy gondolat áll, hanem találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki az életnek új horizontot és ezzel végleges irányt ad." Deus caritas est 1. Aki meg van győződve hite igazságáról, aki szereti a hitét, az tanúságot akar róla tenni, és természetes módon át akarja adni másoknak. A missziós buzgóság hiánya a valódi hit hiányáról árulkodik.

Mit tehetünk ezért egyéni szinten? Ha a kereszténységet úgy éljük és úgy mutatjuk be kortársainknak, mint egy adag frusztrációt, élettelen szabályok tömegét, az ellenreklám lesz. A valódi hit, a Krisztussal való személyes találkozás öröme azonban ragadós. A megváltottak öröme keresztény sajátosság.

Fontos felfedezni, újra átélni annak az újdonságát, annak az erejét és valódi értelmét, ami a miénk, de amit gyakran természetesnek vagy megszokottnak veszünk: az eukarisztiát, a szentgyónást, a hit gesztusait. Az egyház szentségi világa, liturgiája nem funkcionális vagy tetszőlegesen megválasztott jelek halmaza, hanem sokszor fel nem fedezett gazdagságot rejt. A szépség is lehet az evangelizáció útja.

Végül beszéljünk a lényegről, Istenről. Az egyház belső problémáinak, strukturális és egyéb reformjának állandó fesze-getése általában pótcselekvés, nem visz előre.

„Azért vagyunk, hogy Istent megmutassuk az embereknek. És az élet ott kezdődik el igazán, ahol Isten látható. Csak akkor ismerjük meg az életet igazán, amikor Krisztusban az élő Istennel találkozunk. Nem az evolúció véletlen és értelem nélküli terméke vagyunk. Mindannyian Isten egy gondolatának gyümölcse vagyunk. Mindegyikünk akart, szeretett, szükséges. Nincs annál szebb, mint amikor elér és meglep az evangélium, Krisztus. Nincs szebb annál, mint őt megismerni és mindenkivel közölni a vele való barátságot." (XVI. Benedek pápa homíliája 2005. április 24-én, péteri szolgálatának kezdetén)

Jegyzetek

1 L. ehhez az új evangelizációról szóló püspöki szinódus munkaanyagát (Instrumentum laboris), 52-53-as pontok.

2 Egy példa: II. József betiltja a szerzetesek közös kórusimáját mint ami ártalmas a hangszálakra.

3 L. erről Joseph Ratzinger Bevezetés a keresztény hit világába című könyve 2000-as kiadásának új előszavát (Vigilia, Budapest 2007): „Az 1989-es esztendő új megoldásokat nem hozott - ezt már említettem. Helyette nőtt a tanácstalanság, a nagy eszmékkel szemben érzett csalódás. Valami azért mégis történt: ismét modernnek tartják a vallást."

4 Erről a fajta istenkeresésről l. Paul Zulehner: Vágyakozó istenkeresés, Korda, Kecskemét 2011, illetve gyakorlati megvalósulásának tanulmányozásához elég olvasni a Nők Lapját.

5 L. II. János Pál pápa, Veritatis splendor és Fides et ratio kezdetű enciklikái, a Hittani Kongregáció Dominus Iesus kezdetű nyilatkozata.

6 Ez az, amit Zygmunt Baumann lengyel származású angliai szociológus „cseppfolyós modernitásnak" hív. L. könyvét: Liquid modernity, Cambridge 2000.

7 Ez például Harvey Cox amerikai liberális protestáns teológus The Secular City című művének alapgondolata.

8 Vigilia, Budapest 1990.

9 Cambridge, Ma. 2007.