Varga Péter
pRIORITÁS A FENNTARTHATÓSÁGBAN?
Gondolatok a globális problémákról

Amikor fenntarthatóságról beszélünk, látszólag valami igen egyszerű dolgon kezdünk gondolkodni: úgy éljünk, hogy az utánunk jövők is megtehessék azt, amit mi. Első hallásra ez nem valami nagy kihívás. Úgy viselkedjem másokkal, ahogy én is elvárom, hogy viselkedjenek velem. Minden jó érzésű és erkölcsű ember így él. Amikor viszont elkezdünk ezzel komolyabban foglalkozni, hogy hogyan is kellene ezt a gyakorlatban megvalósítani, pláne hogy hogyan néz ez ki globális szinten, rögtön látjuk, hogy nem is olyan egyszerű kérdés. Hol kezdjünk hozzá kibontani ezt a gordiuszi csomót? Mert ez a probléma nem vitás, hogy az. Ha van valami a világon, amiben minden mindennel összefügg, akkor a globális gondokat magába foglaló fenntarthatósági probléma az ilyen.

A globális problémák rendszere

A bevezetésben vázolt gondolat belátására csak meg kell vizsgálni a Nobel-díjas Richárd Smalley által összefoglalt tíz legfontosabb globális kihívást. Ezek a szerző szerint:

• energiaellátás

• vízellátás

• élelmiszer-ellátás

• a természeti környezet megvédése

• a szegénység megszüntetése

• a terrorizmus és a háború kiküszöbölése

• a betegségek elleni küzdelem

• az oktatás korszerűsítése

• a demokrácia biztosítása

• a túlnépesedés megállítása.

Ezek a globális gondok egy rendszerben léteznek, egymást erősítve, pozitív (és itt a pozitív negatívként értendő) feedbackként önmagukat negatív spirálba hajtva. Nem kérdéses, hogy a megoldatlan népességnövekedés az élelmiszer-ellátás és vízellátás problematikáját vonja maga után. Az egyenlőtlen erőforrás-eloszlás a társadalmi elégedetlenségen keresztül háborúkhoz, szélsőséges esetekben a terrorizmus „eszközéhez" való meneküléshez vezet. A szegénység megszüntetése lehet az egyik kulcs a robbanásszerű demográfiai növekedés megoldásához, mivel a szegény, elmaradott harmadik világban a legnagyobb a népességnövekedés, míg a „fejlett" Nyugaton a lélekszám csökkenése tapasztalható. A betegségek elleni küzdelem összefügg a vízellátás problematikájával, a hiányos higiéniás ismeretekkel. Mindezek megteremtése viszont egy katonai rezsim által uralt, polgárháborútól sújtott térségben elképzelhetetlen. Ám ezek egyikéről sincsen értelme beszélni élhető környezeti feltételek nélkül. A környezet ugyanis az, ami hat ránk. A környezet az a rendszer, amiben élünk. Ha nincsen megfelelő élettér, környezet, nem létezhet benne élő ember s így probléma sem. Tehát hiába van megfelelő mennyiségű energia vagy gyógyszer, esetleg élelem, hiába van világbéke, ha nincsen megfelelő kerete annak, ahol ezek értelmezhetőek lennének. Bonyolítja a képet az is, hogy mindezek a felsorolt dolgok beletartoznak magába a környezetbe is, mert hatnak az emberre. Látható tehát, hogy ezekhez a globális problémákhoz nem lehet nem rendszerszemléletűen közelíteni. Ez már a Brundtland-jelentés megállapításai között is szerepel: „Az emberi társadalom összes problémája egy rendszerben létezik, az összefüggő problémákat nem lehet elkülönült politikákkal és intézményekkel kezelni".

Ezért nem szerencsés, hogy a Richard Smalley által felállított lista rangsor is egyben, mely azt hivatott bemutatni, hogy melyik megoldása nélkül nem boldogulhatunk az utána következőkkel. Az nem kérdéses, hogy a mai technikai társadalomnak szüksége van energiára, anélkül nem működhetne, de a tökéletesen megoldott energiaellátás, az, hogy mindenki mindenhol szinte korlátlan energiához jusson, a jelenlegi, környezetünkhöz és egymáshoz való viszonyunk tükrében katasztrofális következményekkel járna. Jelen világunk fogyasztáscentrikus, materiális értékeken nyugvó berendezkedése, megoldott, biztos energiaellátás birtokában sokkal gyorsabban élné fel készleteit, mint a mostani tendenciával. Kerekes Sándor megfogalmazásában ugyanis: ha a termodinamika I. törvényét, az ún. megmaradási törvényt nézzük, megállapítható, hogy minden termelésnövekedésnek két hatása van: energiát és anyagot igényel a környezettől, és növeli a környezet hulladékasszimiláló kapacitásának terhelését. Ha megoldódna az energiaellátás, a termelésnövekedésnek, amely a gazdaság hajtóereje és az „istenített" mutató, a GDP növekedésének feltétele, már csak az anyagigény szabna határt, amely egy véges világban, mint a Föld, csakis a készletek felélésén keresztül történhetne. Emellett a termelés és fogyasztás outputján megjelenő megnövekedett hulladék oly mértékben terhelné meg a környezet befogadóképességét, amit az már nem bírna tolerálni, és a degradáció még gyorsabb ütemű lenne. Emellett a termodinamika II. törvényét is figyelembe kell venni, figyelmeztet teljes joggal Kerekes. A termodinamika II. törvénye, az energia áramlásának a törvénye az úgynevezett entrópia törvény. Az entrópia az anyagi rendszerek rendezetlenségének mértéke. A természet rendezetlensége, entrópiája állandóan növekszik. Az élő szervezetek entrópiaszintje viszont alacsony. Ezt az alacsony entrópiaszintet az élő szervezetek a környezet állandóan növekedő entrópiaszintje mellett igyekeznek fenntartani, energiát vonva el környezetüktől, ezzel annak rendezetlenségi állapotát növelve. Minden emberi tevékenység arra irányul, hogy anyagot, energiát elvonva környezetétől annak rendezetlenségét növelje, így egy olyan nagy entrópiájú állapot felé hajszolva Földünket, amely az emberi élet számára már alkalmatlan. A másik probléma viszont az, hogy az ember energiáinak nagy részét arra használja fel, hogy szembemenve a szukcessziós folyamatokkal a természetet statikus, merev állapotba kényszerítse. A természetes eutro-fizáció megakadályozása mederkotrással, a „beerdősülés" megakadályozása legeltetéssel, mocsarak, lápok mesterséges fenntartása stb. Itt kell megemlékezni a nemzeti parkok problematikájáról is. Nem furcsa, hogy az ember elkeríti, bezárja a természetet, hogy megóvja azt saját magától? Megpróbáljuk megvédeni tevékenységünktől, mert valahol tudjuk, hogy nem jó, amit csinálunk, de akkor miért is tesszük? A természet és az emberi élőhely ilyen drasztikus szétválasztása azt mutatja, hogy az ember megpróbál magának kialakítani egy, a saját szája íze szerint létező miliőt, amelybe a természetet alkotó dolgok nem illenek bele. Tehát van a mi élőhelyünk, és van a természet, valahol ott a kerítésen túl, amit nemzeti parknak hívnak, őzekkel, túzokokkal, gőtével meg minden mással. A rendelkezésünkre álló anyagot és energiákat pedig maradéktalanul ennek a két párhuzamosan létező világnak, az új emberi élőhelynek és a természetnek a kialakítására, fenntartására használjuk fel, illetve el. Mindezekből következik, hogy a folyamatos energiaéhség és energiatermelés növelése nemhogy nem segíti, de rontja az élhető környezet megteremtésének lehetőségét. Megoldás a még fenntartható energiatermelési nagyság megtalálása és annak fenntartása, a fogyasztás szinten tartása, esetleges állandó csökkentése kell hogy legyen. Mindehhez viszont egy olyan komplex szemléletbeli változásra van szükség, aminek spontán bekövetkeztére nem sok esély mutatkozik, vagy már csak akkor, amikor késő. Ennek a paradigmaváltásnak még a „nagy katasztrófa" előtt kell bekövetkeznie. Erre csak úgy van esély, ha megfelelően átgondolt, tudatos oktatás-nevelési stratégiával a lehető legszélesebb körben értetjük meg és láttatjuk be az emberekkel a fenntarthatóság alapelvei betartásának szükségességét. Ennek tükrében ha már prioritási sort kell felállítani a globális kihívások, gondok között, akkor mindenképpen az oktatás korszerűsítése, a fenntarthatóság pedagógiájának elterjesztése kell hogy az első helyen szerepeljen. Hiába adunk ugyanis halat az éhezőnek, ha halászni nem tanítjuk meg. Hiába látunk el mindenkit ivóvízzel, adunk ételt nekik, szabályozzuk a születést szankciókkal, számoljuk fel a terrorizmust erővel, bombázunk államokat demokratikussá, kényszerítünk gazdasági blokáddal mindenkit a „jó útra", ha a fejekben nem tudatosul és nem világosodik meg a miért kérdése. Miért kell nekem visszafognom a fogyasztásom? Miért szabad nekem csak egy gyereket nemzenem? A megválaszolatlan kérdések újabb konfliktusforrások, amelyek veszélyeztetik a fenntartható stabilitást, mert amint bekövetkezik e globális problémák egyikének felbukkanása, az egész spirál újra elindul. Mindemellett a globális problémáknál is minden bizonnyal működik a Liebig-féle minimum törvény, mely szerint bármely biológiai folyamat sebességét az a tényező korlátozza, amely a szükségletekhez képest a legkisebb mennyiségben van jelen. Tehát hiába van egy globális probléma megoldva addig, míg a többi megoldása várat magára. Azok megoldatlansága vissza fog hatni a megoldottra, és visszahúzza arra a szintre, ahol a legalacsonyabb álló megoldatlan probléma áll, és nem fordítva, ahol egy megoldás végiggyűrűzve pozitív változások sorát indítja be. Ez alól még az oktatás sem kivétel, de itt van a legnagyobb esély a kitörésre. Konrad Lorenz írja: „Ha minden, a törzsfejlődéssel beprogramozott tulajdonság tanulás és nevelés által nem lenne befolyásolható, az ember csupán saját ösztönei felelősség nélküli játéka lenne. Minden kulturális együttélés előfeltétele, hogy az ember megtanuljon vágyain uralkodni...". Mai fogyasztói világunkban, amikor birtoklási, nagyzási, a tömegből mindenképpen kitűnni akarást mozgató feltűnési vágyunk minden korábbinál jobban elhatalmasodott rajtunk, ezek a szavak sokkal időszerűbbek, mint valaha. Paradox módon a mértéktelen fogyasztásra ösztönző, az egyéniség kialakítását hangsúlyozó reklámok népszerűsítette termékek azok, amelyek egyformává tesznek minket, így válva olyan szürke tömeggé, amely a vállalatok számára csak eszköz, semmi több. De ki és milyen alapon vonhatná felelősségre a mai embert? Nem ő tehet róla, ha befolyásolható, és nem törődik szűkebb-tágabb környezetével. Védelmében újra csak a Nobeldíjas tudós szavait idézem: „A felnövekvő generáció hogyan tanulná meg bárminek is a tiszteletét, ha maga körül csak emberkéz alkotta környezetet talál?" Ha egy nagyobb városban kimegyünk az utcára, és körülnézünk, mit látunk? A talpunk alatt aszfalt, mellettünk-előttünk beton, téglafalak meredeznek, törnek az ég felé, vesznek körül minket. Már csak egy tető hiányzik a fejünk fölül, és egy utcának nevezett hosszú dobozban találjuk magunkat. És figyeljük csak meg! Rajtunk, embereken és pár csenevész fán kívül nincs más, látható élőlény környezetünkben. Ráadásul az utca zárt világából még beljebb, még zártabban egy másik zárt világban éljük le életünk nagy részét, amelyet otthonnak nevezünk, ami nem más, mint egy doboz a dobozban. Egy olyan élőhelyen élünk, ahol a természetet sok helyen maximum egy kókadozó fikusz reprezentálja. Bezárva az „otthon melegébe", a város természettől elidegenedett közegében. Hogyan is gondolhatjuk, hogy az ilyen közegben felnövekvő generációt majd érdekelni fogja annak a világnak a sorsa, ami a két dobozon kívül, ott a kerítésen túl van? Platón barlanghasonlatát kissé kitekerve mai világunk fiataljai is csak a mesterséges környezetet látják maguk körül, ebbe szocializálódnak, ezt tartják természetesnek, valóságosnak. A társadalom emellett jutalmazó és büntető mechanizmusokkal saját képére formálja a kialakuló személyiségeket. „Fogyasszatok, és boldogok lesztek" - harsogja a ma vallása, mert akinek több anyagi java van, az sikeres, a versenyből mindig és mindenáron győztesként jön ki. Innen szemlélve a dolgot, még rémisztőbb jövőkép tárul elénk, ha nem az oktatás fontosságát hangsúlyozzuk. Az oktatás feladata, hogy a felnövekvő generációk szemét kinyitva megmutassa nekik a városokon túli világot is, amelyre, ha nem is tapasztalják azt, döntéseik igen súlyos következményekkel hatnak. De a fiatalok oktatása, időbeni távlatai miatt nem lehet hatékony fegyver. Míg felnő és döntéshozatali helyzetbe kerül az a generáció, amelyet környezettudatosan nevelünk, lehet, már késő lesz. Így az oktatás a jövő generációt kinevelő feladata mellett a felnőttoktatás formájában feladatává kellene tegye, hogy a ma döntéshozatali helyzetben lévőket megtanítsa helyesen dönteni. Ne legyünk álszentek! Ezt a világot nem a mai fiatalok rontották el, és nem is ők tudják most olyan pályára állítani, ami kivezet a fenntarthatatlanságból. Természetesen az oktatás-nevelés sem mindenható, és az előbbi gondolatmenetből következően mit sem ér a környezet támogató ráhatása nélkül, de be kell látnunk, hogy a fenntarthatóság elérésének (ha létezik egyáltalán) vagy akár csak megközelítésének is elengedhetetlen kulcsszereplője.

Erkölcsi változások szükségessége

Meg kell említeni azonban még egy fontos és elengedhetetlen összetevőt, ami a Smalley-féle felsorolásból hiányzik. Ez pedig az erkölcsi válság. Mit sem ér a hideg ész és logika, ha nem társul bölcsességgel, emberséggel. Nincs jobb példa az emberi ész butaságának bemutatására, mint Garrett Hardin The Tragedy of the Commons, Hankiss Elemér fordításában:

A közlegelők tragédiája példázata. Itt ugyanis az a gazda, aki kicsap még egy tehenet a közlegelőre, jól átgondolt, profitmaximalizálásra törekvő logika alapján cselekszik. Szemléletéből, cselekedetéből hiányzik a köz iránti elkötelezettség és a mértékletesség. Az ész diadalmenetében félresöpri útjából az empátiát. A vallás, de még inkább a hit háttérbe szorulásával az ember elindul egy lejtőn, amely számára először úgy tűnik, felfelé vezet. Megszabadulva a mértékletesség, szelídség, alázat „béklyóitól" az ember lefelé haladó spirálba kerül. Úgy, mint a globális problémáknál, csak itt az egyén szintjén. Hit nélkül nincs fék. Szabad préda minden. De itt azért meg kell állni és egy picit rá kell világítani az egyensúly kérdésére. Egyensúlynak kell uralkodnia ugyanis a hit és a ráció közt. Ennek bizonyítására ismét Hardin elméleti példáit hozzuk. A mentőcsónak etika minden jó érzésű emberben ellenérzéseket vált ki, de lássuk be, van benne valami. Túl sokan akarunk túl jól élni ezen a véges bolygón. Vissza kell tehát venni a harmadik világ népesedési üteméből, hogy minél kevesebben akarjanak beszállni a mentőcsónakba, ezzel párhuzamosan pedig muszáj a fejlett világnak is a fogyasztását csökkentenie, hogy ezzel növelje a mentőcsónak kapacitását. Sajnos az egyház nem pártolja az első, míg a nyugati világot uraló „vallás", a fogyasztói kultúra a második megvalósulását. Ez is annak a problémának egyik darabja, amely abból áll, hogy az emberiség lehetőségeit a végtelenségig ki akarja nyújtani, miközben egy olyan véges világ részeként él, ahol lehetőségeinek anyagi, energetikai határát már nagyon feszegeti. A probléma létezésének felismerése már rég megtörtént. A paradigmaváltás elkezdődött, csak a megoldáshoz vezető utak nem jók. Nemcsak hogy nem segítenek, de még gyorsítják is a folyamatot, amelynek megoldására létrejöttek. Erre legaktuálisabb példa a csúcstechnikai megoldások és a ritkaföldfémek esete, vagy a biomassza, amely az energetikai problémák megoldásával kecsegtet, de közben azt a segíti elő, hogy a gazdag Nyugat elautózza a szegény Dél élelmiszerét. Sajnos ma csak egyedülálló problémákat kezelünk, és nem tekintünk semmit a távlatokból, rendszerben elfoglalt helyzetéből adódóan. Mindent technológiai álláspontból kiindulva oldunk meg. A technokrata szemlélet, az energetika mindenhatóságában való feltétlen hit több gondot okoz, mint amennyit megold. A rendszerekben, összefüggésekben való egyensúlyra törekvő gondolkodás kialakítása fontos és elengedhetetlen annak érdekében, hogy az emberiség megoldja történelme során az előtte álló legnagyobb kihívást, fennmaradásának módját, és megtalálja a fenntarthatóságra vezető keskeny ösvényt. Ennek megvalósítása pedig kizárólag a fejekben való rendrakás révén jöhet létre, melynek eszköze az oktatás-nevelés.

Egy olyan „környezetben" viszont, ahol a megtanított, környezettudatos magatartásformákkal szöges ellentétben él a többségi társadalom, és minden, az emberre ható inger -lett légyen az reklám vagy társadalmi elvárás - mind-mind a fogyasztást, az új megszerzését, birtoklását, majd lecserélését egy még újabbra, ami nem felétlenül jobb, preferálja, szinte kikényszeríti, hogyan lehetne hatásosan, hitelesen szemléletet formálni? Az oktatás nagy hiányossága, hogy nem működik a társadalom pozitív visszacsatolása nélkül. Egyedül csak oktatással nem lehet megoldani a problémákat. Így itt is visszaköszön az előzőekben tárgyalt minimumelv. Csak annyira lehet hatékony az oktatás egy probléma megoldásában, amennyire az adott probléma felszámolására létrejött társadalmi erőfeszítés is intenzív. Amennyiben a társadalom nem tekinti céljának egy fennálló probléma leküzdését, vagy nem sorakoztatja fel a rendelkezésére álló lehetőségek minél szélesebb spektrumát, abban az esetben maga az oktatás is tehetetlenné fog válni. Jelen pillanatban világunkban pontosan ez tapasztalható.

A globális problémák „új" megközelítése

A globális gondok, kihívások egymáshoz való viszonyát vizsgálva érdemes egy ábrát készítenünk, amelyben nem egy lineáris rangsort kell felállítanunk, hiszen egy virágmodell (1. ábra) megalkotása alkalmasabban mutatná a relációkat a vizsgált elemek között. A virágot először is el kell helyezni a világegyetem nyújtotta környezetbe, ami jelen esetben az a hely, ahol az ember „élni képes", és tevékenységét végezheti, továbbá amelynek összetevői hatnak az emberre. Ez a környezet a Föld viszonyrendszere.

Kétségtelen, hogy ez a „környezet" az ember nélkül tökéletesen működőképes, amit a bio-geokémiai evolúció is igazol. Tényként kezelhető az is, hogy az ember mint földi viszonyok közötti evolúciós szereplő jelenlétének esetleges megszűnése után is lesz élővilág, lesz Föld, és lesz világegyetem is. Azt sem nehéz belátni, hogy az ember viszont nem képes megélni környezete - létfeltételei - nélkül. A lényeg: az embernek szüksége van élhető környezetre, viszont a „környezetnek" nincsen szüksége az emberre. Az ember mint evolúciós szereplő alapvetően társadalmi lény. Életét, tevékenységét közösségben, kooperálva és/vagy versengve, társaival intenzív kapcsolattartás mellett éli, végzi. Az ember tehát speciális környezetben, társadalomban él. Az is nyilvánvaló, hogy a mai ember technikai szféra nélkül nem létezhetne. Kérdéses viszont, hogy melyik foglalja magába a másikat?

A válaszkereséséhez gondoljunk Robinson Crusoe-ra. Kezdetben embertárs, tehát társadalmi relációk nélkül, de szerszámok segítségével, technikai szférában képes volt megélni a szigeten. Ez azt is igazolhatná, hogy az ember társadalom nélkül is életképes, de eszközök nélkül nem. Amint elkészíti az első lándzsáját, megcsinálja magának az első fekhelyet, egy egyszerű éket, ami egyike az egyszerű gépeknek, máris kialakította maga köré technikai környezetét, ami igen szegényes, de vitathatatlanul a technikai rendszer része. Levonható-e az a következtetés, hogy az ember fizikai létszükségleteit kielégítő környezeten belül csak egy technikai szférában létező társadalomban élhet? Ha igen, akkor ezt a logikai utat továbbépítve azt kapjuk, hogy ebben a társadalomban jelentkeznek a (globális) problémák, a kihívások, amelyeket egy virág szirmai jelképezhetnek. Ezek a szirmok nem alá- és fölérendeltséget képviselnek, hanem egyenlő súllyal rendelkeznek. Magát a problémarendszert pedig csak ezek együttes megoldásával lehet felszámolni az oktatás eszköze segítségével, energiabefektetés árán (l. 1. ábra).

Összegzés

Megállapítható, hogy erős kockázatot jelent, nagyon veszélyes, s talán nem is logikus a globális kihívások közötti prioritás felállítása.

Viszont ha már mindenképpen rangsort kell kialakítani, az oktatásnak preferált tényezővé kellene válnia. A rendszerszemléletű gondolkodás, a problémák felismerése és a rájuk adható megoldási lehetőségek mérlegelésének képessége hatásosan az oktatás révén sajátítható el. Ennek felismerésére indította el 2005 és 2014 közt az ENSZ a fenntartható fejlődés oktatásának évtizedét. Csak reménykedhetünk, hogy az ez irányban tett erőfeszítések célba érnek.

Irodalom

Dinya László: Biomassza-alapú energiatermelés és fenntartható energiagazdálkodás. Magyar Tudomány 2010/8. 912-926. Hankiss Elemér: Társadalmi csapdák és diagnózisok. Osiris Kiadó Kft., 2004.

Juhász-Nagy Pál: Beszélgetések az ökológiáról. Mezőgazdasági

Kiadó, Budapest 1984. Kerekes Sándor: A környezet-gazdaságtan alapjai. Budapest 1998.

Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne. Cartaphilus Kiadó, Budapest 1994. Láng István: A Brundtland Bizottság és a fenntartható fejlődés. Egyenlítő, 2008/11., 23-25 Szarka László: Szempontok az energetika és környezet kapcsolatához. Magyar Tudomány, 2010/8. 979-989.

Szlávik János: Környezet-gazdaságtan. Typotex, Budapest 2007.

Tóth I. János: Fejezetek a környezetfilozófiából. JATEPress, Szeged 2005.

Vásárhelyi Judit: Nemzeti Környezeti Nevelési stratégia Alapvetés. MKNE, 2010. http://mkne.hu/NKNS_uj/layout/NKNS_layout.pdf (utolsó megtekintés 2012. 03. 22.)