Benyik György
jÉZUS FARIZEUS VOLT?

 

 

Az evangéliumok eléggé negatív képet festenek a farizeu-sokról¹ (lásd például Mt 23,1-33). Talán ez lehet az oka, hogy a farizeus név szerte a világon a képmutató szó szinonimájává vált (Mt 23,13). Az Újszövetségben mintegy 95 hivatkozást találunk a farizeusokra, akik sokszor vitáznak Jézussal, illetve figyelemmel kísérik működését. Az evangéliumokban a farizeusok, a szadduceusok, az írástudók és a nép vénei legtöbbször Jézus ellenfeleiként szerepelnek. Kérdés, hogy valóban ellenségnek tekintette-e Jézus a farizeusokat a tanításuk miatt és fordítva? Lássunk néhány ellenpéldát! A Nikodémus nevű farizeus éjszaka felkeresi, hogy vallási kérdéseket vitasson meg vele (Jn 3,1-5). Találkozunk olyan tudósítással is, amelyben a farizeusok figyelmeztetik Jézust, hogy Heródes meg akarja öletni, mint Keresztelő Jánost (Lk 13,31). Jézus tanítványait a főtanácsban egy farizeus, Gamáliel védi meg (ApCsel 5,34-9). Az is igen különös, hogy Jézus tanításának legsikeresebb hirdetője az önmagát farizeusnak deklaráló (ApCsel 23,6) Saulusból lett tarzusi Pál volt. Akad olyan nézet is, hogy Jézust a törvényben való jártassága és buzgósága miatt titkos farizeusnak is tekinthették (Lk 14,1), ugyanis ebbe a csoportba a törvény ismerete és magyarázata alapján kerültek az emberek, és nem származás alapján. Tehát a farizeusok csoportjába bekerülhetett olyan valaki is, akinek a származása szabálytalan volt. Úgy tűnik, hogy maguk a farizeusok is megosztottak voltak Jézus megítélésében (Jn 9,16), l. például Arimateai Józsefet (Mt 27,57-60; Mk 15,43-46; Lk 23,50-53 és Jn 19,38-39).

A Biblián kívüli forrásként az önmagát is farizeusnak tartó Josephus Flavius² írásai, illetve a Misna³ állnak rendelkezésünkre a farizeusok tanulmányozására. Mivel mind Josephusnak, mind pedig a Misna íróinak sajátos érdeke fűződik az események és személyek bizonyos szempontú bemutatásához, ezek az információk éppúgy kritikával kezelendők a farizeusokra vonatkozóan, mint az evangéliumok tudósításai.

Azt el kell mondanunk, hogy napjainkban sok kérdésben elbizonytalanodtak a farizeusokkal kapcsolatban.⁴ John P. Meier (sz. 1942) katolikus biblikus nagyszabású tanulmányában a témánk szempontjából vizsgálta meg Jézus és a farizeusok viszonyát, és a legjelentősebb megállapításának azt tartom, hogy a farizeusokat azon csoportba sorolja, akiknek a legtöbb kapcsolata volt Jézussal.⁵ A problémák közé tartozik a számuk, a szociológiai beágyazódásuk az adott zsidó társadalomba, viszonyuk a politikához, illetve a politikai és vallási felső vezetéshez. A zsidó-keresztény párbeszéd keretében többen újragondolják a farizeusokról kialakított véleményt, mint például John Pawlikowski⁶ katolikus teológus és Paul van Buren (1924-1998)⁷ anglikán kutató, akiknek úttörő szerepe van a kutatás irányának megváltozásában.

Jézus vitái a farizeusokkal

Jézus és a farizeusok összecsapásai nem mindig zsinagógában történnek. Figyelembe véve a galileai archeológiai ered-ményeket,⁸ nem minden közösségnek volt olyan külön épülete, amit erre a célra használtak, hanem a nagyobb házakban is tartottak vallási összejöveteleket. Ennek előrebocsájtásával érdemes megvizsgálni néhány konkrét szöveget közelebbről is Jézus és a farizeusok kapcsolatáról.

Farizeusok Jézus mellett

Gamáliel (a.-n.VN.¹?) nevének jelentése: „Isten jót tett velem". Legalább hat zsidó pátriárkát ismerünk ezen a néven, bennünket a legidősebb Gamáliel érdekel (Jeruzsálem 70.), aki Hillél unokája⁹ volt, és Szent Pál mestere (ApCsel 22,3) - bár ebben Helmut Koester¹⁰ erősen kételkedik. Az apostolok ellen felbőszült főtanácsban megvédi Jézus tanítványait a közvetlen erőszaktól, és közbelépésére a fenyítés után szabadon bocsátják őket (ApCsel 5,34-39).

A Talmudban gyakran szerepel egy Gamáliel, de nem lehet eldönteni, hogy az idősebb Gamáliel vagy a fia. A régi zsidó hagyomány tisztelt személyisége, hiszen úgy tartják, hogy halálával kihalt a törvény tisztelete és a jámborság (Sotah 15:18). A keresztények iránti toleranciáját mind a Talmud, mind a keresztény hagyomány interpretálja. Az előbbi szerint zsidó maradt, utóbbi viszont úgy tudja, hogy kereszténnyé lett.¹¹ Erről I. Kelemen pápához köthető iratok is beszámolnak,¹² de Gamáliel a döntését nem hozta nyilvánosságra, hogy a főtanácsban segíteni tudjon a keresztényeken. A kifejezetten keresztényeket támogató kijelentéseit annak ellenére idézi az Apostolok cselekedetei, hogy mindegyik evangéliumban túlsúlyban vannak a farizeusellenes megjegyzések. Gamáliel kijelentései azonban arra engednek következtetni, hogy Jézus és a farizeusok ellentéte nem terjed ki mindenkire, és megkérdőjelezhető egy ádáz, engesztelhetetlen szembenállás feltételezése is.

Nikodémus nevének jelentése: „aki a néppel győz".¹³ Az evangéliumok tekintélyes jeruzsálemi farizeusként ismerik, aki a főtanácsnak is tagja volt. János evangéliuma szerint Jézus nyilvános működésének elején, éjnek idején fölkereste a Mestert, akiben csodái alapján Isten küldöttét ismerte föl. Jézus válaszul az újjászületésről, Isten megváltó szeretetéről, saját kereszthaláláról beszélt neki (Jn 3,1-21). Amikor a főtanács mint hamis prófétát el akarta fogatni Jézust, Nikodémus ennek jogossága ellen szólalt fel, és kihallgatását követelte: „Elítél-e a törvényünk valakit anélkül, hogy meghallgatták volna és meggyőződtek volna róla, mit tett?" (Jn 7,51). Miután a Mester meghalt a kereszten, Nikodémus mintegy 100 fontnyi illatszert hozott Jézus testének bebalzsamozására. Arimateai Józseffel együtt levették Jézus testét a keresztről, gyolcsba göngyölték és eltemették József sírjába. E temetés miatt nem vehettek részt a húsvéti vacsorán, mert tisztátalanná váltak, ám tettük nemcsak az irgalmasság gyakorlása volt, hanem hitvallás a názáreti Jézus mellett (Jn 19,38-42). Történeti szempontból János evangéliumának szenvedéstörténet-elbeszélését a liberális kritikusok is felértékelik. Mivel Nikodémusról János szövegeiből tudunk, a történeti valószínűség és az a tény, hogy az evangéliumok általános fari-zeusellenességével szemben pozitívan tüntet fel egy farizeust, ismét felveti annak szükségességét, hogy árnyaltabban lássuk Jézus és a farizeusok kapcsolatát.

A Biblián kívüli irodalomból ismert Nikodémus evan-géliuma¹⁴ (bizonyos része Pilátus akták címen is ismert).¹⁵ Az 5. századi apokrif irat két részből és 27 fejezetből áll. Az 1. rész némileg párhuzamos a kánoni evangéliumokkal, mert Krisztus nyilvános működésének utolsó napjait mondja el az Olajfák hegyén történt elfogatástól a föltámadásig (1-16. f.). A 2. rész a Jézus halála után föltámadottak közül két férfi írásos tanúságtételének rögzítése. Ebből megtudhatjuk, hogy Jézus feltámadása után alászállt a poklokra, és egyeseket feltámasztott, például az arimateai Simon két fiát, akiket Annás, Kaifás, József, Nikodémus, Gamáliel és mások Arimateából Jeruzsálembe vittek, hogy ott a zsinagóga színe előtt írásos vallomást tegyenek arról, hogyan szégyenült meg a Krisztust halálra adó sátán és az alvilág, és hogyan vitte a mennyországba Krisztus

Ádámot és mind az igazakat. A második rész témája már az egyházatyák homíliáiban is felhangzik. Érdekes, hogy ezen változat szerint csak a papok, a leviták és a vének vannak jelen Pilátusnál - hogy Jézus halálát kérjék -, a farizeusok nincsenek (4,2). Nikodémus Jézus szabadon bocsátását kéri Pilátustól (5,1), majd a meggyógyított betegek - a béna, a vak, a leprás és a vérfolyásos asszony is - Jézus mellett érvelnek (6-8. f.). A legendás történetben a „zsidók" kifejezés csoportmegnevezésként szerepel, mint akik egységesen Jézus ellen vannak (12. f.), és lepénzelik sírjának őreit (13. f.). A 14. fejezettől szaporodnak Jézus feltámadásának tanúi, de farizeusokról sehol sem olvashatunk a szövegben: sem az ellenzők, sem a támogatók között nem említik őket.

A farizeusok féltik Jézust?

³⁰És íme, vannak utolsók, akik elsők lesznek, és vannak elsők, akik utolsók lesznek. ³¹Még abban az órában fölkereste néhány farizeus. Figyelmeztették: „Menj el innen, ne maradj itt tovább! Heródes meg akar ölni." A szövegből úgy látszik, hogy a farizeusok közül néhányan támogatják Jézust, és féltik Heródes bosszújától és attól, hogy úgy jár, mint Keresztelő János.¹⁶ A probléma csak az, hogy semmilyen más forrásból nem tudunk arról, hogy Heródes meg akarta volna ölni Jézust, vagy terve lett volna elfogására. Vagyis ez a történet inkább tekinthető képmutató jókodásnak és álbarátságnak, mint valós féltésnek. A barátságosnak tűnő figyelmeztetés arra jó, hogy Jézus jelezze nekik, az ő végzete nem ilyen hatalomtól függ, hanem ennél nagyobbtól.¹⁷ Egyébként Lukács tud egy névtelen farizeusról, aki meghívta Jézust a házába - ami a megbecsülés gesztusa volt abban az időben -, de ez a baráti látogatás is botránnyal végződik. Jézus elfogadja a bűnös nő bűnbánatát, a farizeus pedig megbotránkozik ezen. Mikor ezt a farizeus házigazda látta, így szólt magában: Ha próféta volna, tudná, hogy ki és miféle az, aki érinti: hogy bűnös nő. (Lk 7,39). Lukács említést tesz egy másik névtelen farizeus meghívásáról is (11,37-52), amikor a tisztasági törvényen különböznek össze. A történet a farizeusok képmutatásának hangoztatásába torkolló beszéddel fejeződik be. Tudunk még egy vezető farizeusnál történt látogatásról (Lk 14,1-6), ott viszont a szombati gyógyítás lesz az összeütközés tárgya (14,3). De nem zárhatjuk ki, hogy mégis voltak vele szimpatizáló farizeusok, ugyanis az ApCsel arról tud, hogy a feltámadás utáni jeruzsálemi ősegyházban akadnak olyanok, akik a farizeusok felekezetéből lettek hívővé (ApCsel 15,5), ők lesznek a pogánykeresztények legnagyobb ellenlábasai. Vagyis elfogadták Jézust mint a zsidó vallás megújítóját, de azt már nem, hogy a megújítás a prozelita szokásokon és előírásokon túl terjedve, egyenrangú tagokként vegyen fel pogány Jézus-követő keresztényeket az egyházba. Körül kell nekik metélkedni, és rájuk kell parancsolni, hogy tartsák meg Mózes törvényét (ApCsel 15,5). Saul viszont az a farizeus, aki - nagy pálfordulása után - keresztényüldözőből lesz Jézus tanítványa, és a pogánykeresztények egyenjogúsításáért harcol az ókeresztény egyházban. Tehát a farizeusok csoportján belüli megosztottság Jézussal kapcsolatban az evangéliumi szövegekből és az apostoli levelekből dokumentálható.

Jézus kritizálja a farizeusokat

A hagyományos nézet azt állítja, hogy Jézus a farizeusok tanítását is, nemcsak a viselkedését kritizálta. Ennek fényében érdemes utánanézni Jézus farizeusellenes kijelentéseinek. Jézus farizeusokkal kapcsolatos retorikája egyáltalán nem békülékeny, és a máskor szelídnek mutatkozó Jézus egyáltalán nem elnéző a farizeusokkal szemben. Az igazság kedvéért persze érdemes megfigyelni, hogy valódi jézusi szavakkal állunk-e szembe, vagy az ősegyház szerkesztésében megjelent farizeus-párbeszédek magukon viselik a zsinagógától elkülönült közösség kritikáját is. A hagyományos nézet legfontosabb dokumentációja a következő szöveg:

²Az írástudók és a farizeusok Mózes tanítói székében ülnek. ³Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert bár tanítják, de tetté nem váltják. ⁴Elviselhetetlenül nehéz terheket hordanak össze és raknak az emberek vállára, de maguk ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. ⁵Minden tettükben az vezeti őket, hogy az emberek előtt feltűnjenek. Szélesre szabják imaszíjukat és megnagyobbítják köntösükön a bojtokat... (Mt 23,2-5) stb.

Itt valóban - minden támadó retorika ellenére nem szerepel a szövegben egyetlen farizeus tan kritikája sem. Ha mégis, akkor a hagyományhoz való ragaszkodást kritizálja, és azt az eminens mentalitást, hogy mindenkinél különbnek tekintik magukat. Figyelembe véve, hogy - főleg az alsóbb társadalmi rétegekben - milyen teher volt a megszégyenítés, a kijelentés komoly kritikának minősül, ám nem tartalmaz konkrét tanbeli kritikát.

³¹Ezzel magatok is megvalljátok, hogy a próféták gyilkosainak vagytok a fiai. ³²Töltsétek csak be atyáitok mértékét!

³³Kígyók, viperák fajzatai Hogy is kerülhetnétek el a kárhozat büntetését? (Mt 23,31-33)

Ebben a szövegben is csak a képmutatás és a prófétákkal való szembekerülés vádja fogalmazódik meg, és nincs konkrét farizeusi tanra vonatkozó kritika.

Hagyjátok őketi Vakoknak vak vezetői! De ha vak vezet világtalant, mind a kettő gödörbe esik. (Mt 15,14)

Ez még csak nem is kritika: Jézus hallgatóságát beszéli le a farizeusok követéséről és tanácsainak meghallgatásáról.

Jaj nektek, írástudók és farizeusok, ti képmutatók! Bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt. Magatok nem mentek be, s akik be szeretnének jutni, azokat meg nem engeditek be. (Mt 23,13)

Itt csak a farizeusok érzéketlenségét kritizálja Jézus: nem veszik észre, hogy vannak jámborok, akik próbálkoznak és vágynak az Isten országa elérésére, vagyis vallásosak, de minden aprólékos törvényt nem képesek megtartani. Ez a vágy és jószándék Jézus számára értékes, a farizeusok pedig észre sem veszik.

¹⁰Mit teszitek hát próbára az Istent, miért akarjátok a tanítványok nyakára rakni az igát, amelyet sem atyáink, sem mi nem bírtunk elviselni? "Az a hitünk, hogy Urunk Jézus kegyelméből üdvözülünk mi is, s ugyanígy ők is. (ApCsel 15,10-11) A szükségtelen vallási előírások terhe ellentmond Isten üdvözítő szándékának.

A képmutatás vádja

A képmutatás vádja olyan erősen kötődik a farizeusokhoz, hogy legtöbb nyelvben mára a farizeus szó szinonímája lett. Ezért érdemes megvizsgálni közelebbről ezt a kérdést. Azt már láttuk, hogy vannak Jézus iránt érdeklődő farizeusok, akikre nagy valószínűséggel nem vonatkozik a képmutatás vádja. De mind Jézus farizeusok elleni kritikája, mind pedig a farizeusok Jézus elleni támadása élesen van megfogalmazva az evangéliumokban. Számunkra a legnagyobb nehézséget az okozza, hogy a farizeusok tanairól csak másodlagos és ellentmondó források állnak a rendelkezésünkre.

1. Az egyik a farizeusok tanítása és életvitele között fedez fel ellentmondást: a tanítás helyes, de a gyakorlati életvitelük elitélendő, ugyanis mondják, de nem teszik (Mt 23,3). Ez esetben Jézus kritikája csak a farizeusok gyakorlati életére, és nem a tanítására vonatkozik. Vagyis a képmutatás kritikája a farizeusok belső ellentmondására vonatkozik.

2. A farizeusok tanítása is elvetendő. Ennek az állításnak a bizonyításra Jézus Iz 29,13-at idézi, azt állítva, hogy eltérnek a hagyományoktól, mert tanításuk „csak emberi parancs". Ennek a kritikának az alapja a Tóra és a szóbeli hagyomány közötti ellentét, amiből Jézus kritikája szerint a farizeusok az utóbbit az előbbi kárára részesítik előnyben. Ez esetben a kritizáló Jézus és a kritizált farizeusok pontosan tudták, hogy mit is tanítanak, és Jézus is számukra érthetően utalt a Tóra és a hagyomány feszültségére. Számunkra azonban nem áll rendelkezésre a farizeusok kodifikált tanítása úgy, mint azt Jézus ismerhette. Ez a farizeusok megítélésével kapcsolatos fő probléma, és ez az oka annak, hogy - úgy tűnik - több évszázados kutatás után ma kevesebbet merünk biztosan állítani a farizeusokról, mint azt korábban tettük. Az talán biztos, hogy nem egy egységes irányzatról van szó, hiszen Jézushoz való hozzáállásuk nem egységesen ellenséges, de nem is megnyugtatóan baráti. Elegendő csak néhány idézetet felsorolni a tétel bizonyítására:

A farizeusok egy alkalommal figyelmeztetik Jézust, hogy halálos veszély fenyegeti (Lk 13,31), igaz Heródes Jézus elleni akciójáról nincs forrásuk. Jézus a főparancs és a feltámadás kérdésében egyetért a farizeusokkal (Mk 12,28-34; Mt 22,3540), igaz a szaddúceusok ellenében. A jeruzsálemi ősegyházban Gamáliel, aki farizeus, ellenzi a keresztények üldözését (ApCsel 5,34-39; 23,6-9), sőt úgy tűnik, Jézus mozgalmához kapcsolódnak farizeusok, a zsidókeresztény „egyház" tagjai, igaz szemléletük alig haladja meg a zsidó-prozelita megkülönböztetésen alapuló hagyományos megkülönböztetést (ApCsel 15,5). Eszerint a képmutatás vádjának konkrét tartalmát csak akkor tudjuk megmondani, ha a farizeusok tanítását és a farizeusok csoportját pontosabban leírjuk.

Meg kell jegyeznünk, hogy a farizeusokat feljelentőként ismeri a Talmud (BT, Sotah, 22b), sőt a talmudi irodalom is tud a képmutatásukról és elítéli azt (JT, Berakoth f. ix, 7; 13), ami a tanítás és a gyakorlati magatartásuk közötti ellentét alapjalehet.

A farizeuskutatás rövid története¹⁸

Már említettük, hogy az Újszövetség, Josephus Flavius és a rabbinikus források információi egyrészt szűkösek, másrészt sok ellentmondást tartalmaznak, ezzel nehezítik a világos kép kialakítását. Emellett a farizeusoknak a forrásokból megismerhető tevékenysége különböző periódusokra oszlik, illetve nemcsak vallási, hanem politikai csoportként is leírják őket. A kérdés tisztázása azért is fontosnak látszik, mert az ókori keresztény közösség és a zsinagóga ellentétét, sőt a későbbi keresztény antiszemita vitát ennek a viszonynak a megítélése nagyon erősen befolyásolja. A legnagyobb hiba, ha kiragadjuk az egész viszonyt a korabeli vallási kontextusból, vagy elkülönítve vizsgáljuk a farizeuscsoport történetét, mintha vele egy időben nem létezett volna Jézus és követőinek népes csoportja is. Az is fontos, hogy a forrásokkal kapcsolatban egyformán legyünk kritikusak, és mindegyikre alkalmazzuk a történetkritikai vizsgálat szabályait, különben maga a kutató válik tudományos hipokritává.¹⁹

Abraham Geiger (1810-1874) reformrabbi²⁰ a farizeusok tanítását és csoportját Hillél közelebbről megismerhető „liberális" iskolájával azonosítja, és velük szemben konzervatívnak minősíti a szadduceusokat. Egy kicsit a német reform- és ortodox zsidóság konfliktusát vetíti be tudományos munkájába. Hasonlóan jár el Heinrich Graetz (1817-1891) zsidó törté-nész²¹ és Isaac Hirsch Weiss (1815-1905) talmudkutató is.²² A kérdés keresztény tudományos megítélését leginkább Julius Wellhausen (1844-1918) evangélikus kutató²³ és Emil Schürer (1844-1910)²⁴ protestáns teológus véleménye határozta meg. Véleményüket Willhelm Bossuet (1865-1920)²⁵ és Eduard Meyer (1855-1930)²⁶ ókorkutató és asszirológus is sokban követte, mindannyian a késő judaizmus legalista szárnyának tekintették a farizeusokat, akik a prófétai irányzatokkal álltak szemben. Érthető, hogy ez a megítélés a zsidó kutatók ellenkezését váltotta ki, akik a farizeusok másfajta bemutatásával álltak elő. Elsősorban Jacob Zallel Lauterbach (1873-1942), Louis Ginzberg (1873-1953), Louis Finkelstein (1895-1991), Leo Baeck (1873-1956) és Herbert Loewe (1882-1940) munkáira kell gondolni.²⁷ Ők elsősorban a Midrás és a Misna fejlődésének tükrében mutatták be a farizeusok tevékenységét. Ebben a relációban ők lettek a haladó gondolkodók a konzervatív szadduceusokkal szemben. Ekkor terelődött a figyelem a Shammai és Hillél²⁸ iskolája közötti különbségre. Igazán új színt vitt a vitába Finkelstein, aki a farizeusok irányzatait szociológiai vonatkozásban tanulmányozta. Baeck a germán antiszemita vádakkal szemben védte a farizeusokat, akiknek tevékenységét leginkább a nép megszentelésének szándéka vezette. Mindezen kutatók forráshasználata megegyezik abban az értelemben, hogy csak akkor alkalmaznak forráskritikát, amikor a különböző forrásokban ellentmondást találnak. Legtöbb esetben a rabbinikus mozgalmat a farizeusi mozgalom folytatásaként képzelik el, és megfeledkeznek az átmenetet uraló forráshiányról. Ezenkívül a késő judaizmust egyetlen egységes fejlődési folyamatként fogják fel. Keresztény szempontból a legszimpatikusabb képet a farizeusokról Robert Travers Hertford (1860-1950)²⁹ és Lauterbach festi azt állítva, hogy a farizeusok a próféták által kifejlesztett etikai magatartást követték, és annak szükségességét hirdették. George Foot Moore (1851-1931)³⁰ presbiteriánus kutató a farizeusokat a normatív zsidóság képviselőinek tekinti, és nem másokkal való összehasonlításban, hanem a nagy zsidó témákban kifejtett véleményük alapján igyekszik bemutatni őket. Ezzel szemben Ginzberg a farizeusok és szaddúceusok teológiai ellentétét vizsgája. Solomon Zeitlin³¹ több csoportot különböztet meg a farizeusokon belül. Végül Ellis Rivkin hangoztatja azt a nézetet, hogy a farizeusok nem tekinthetők egy zsidó szektának vagy mozgalomnak, hanem inkább egy olyan osztálynak, amely az oktatásnak szentelte minden energiáját, és akik a zsinagógában és a Bet Dinben (nagytanács) vezető szerepre tettek szert. Úgy véli, hogy főleg a hasmoneusok korában váltak meghatározó tényezővé, és Mt 23,2 ennek az időszaknak a farizeusi viselkedésére utal. Jelentős változás, hogy az összes forrással kapcsolatban felhívja a figyelmet, hogy nem csak a keresztény szerzőknek volt sajátos céljuk írásukkal, hanem Josephus Flaviust és a rabbinikus írókat is sajátos polemizáló érdek vezette, vagyis az ő szempontjukból hasznos tulajdonságait hangsúlyozzák a farizeusoknak. Ezen a szigorú forráskritikai úton halad tovább Jacob Neusner (sz. 1932),³² aki elsők között alkalmazza a rabbinikus források állításaira is a szigorú történetkritika kontrollját. Ő is úgy véli, hogy a farizeusok sokat tettek azért, hogy a rómaiaktól elnyomott zsidók megőrizzék vallási identitásukat. John Bowker (sz. 1935)³³ anglikán professzor úgy véli, hogy a farizeusok azon bölcsek (hákámin) közé tartoztak, akik a törvényt a napi szükségleteihez alkalmazták. Politikailag leginkább Johannes Hirkanus idején és a templom lerombolása után váltak meghatározó irányzatává a judaizmusnak. Hugo Mantel³⁴ véleménye szerint a farizeusok működéséhez egy szociális mozgalom is tartozik, amely a Tóra előírásait állította a társadalmi konfliktusok megoldásának kulcspozíciójába. Az első századi judaizmus meglehetősen összetett jelenség volt, a zsidók önazonosságát külső és belső tényezők határozták meg. A belső önazonosság megtalálásához a farizeusok sokakat hozzásegítettek.³⁵

Josephus Flavius a farizeusokról

Josephus kisebbíti a farizeusok társadalmi jelentőségét. A zsidó háború című művében mindössze négyszer beszél róluk, azt állítva, hogy a Kr. e. 1. században, Alexandra idejében volt nagy politikai befolyásuk, és azt, hogy Heródes bátyát, Phasaelt vádolta a farizeusok támogatásával azért, hogy megnyerje őket Heródes ellenében. A zsidók története kilenc alkalommal beszél a farizeusokról, három említés megegyezik A zsidó háború tudósításával, ahol főleg a 13. és 18. könyvben találunk hosszabb leírást a farizeusokról. Josephus saját életrajzában azt állítja, hogy maga is élt a farizeusok között, és megpróbálkozott a tanításuk követésével.

Kemény munkával és nagy fáradtsággal mind a három irányzat iskoláit végigjártam, és arra a meggyőződésre jutottam, hogy amit tőlük tanultam, nem elégít ki. És akkor hírét vettem egy Bannus³⁶ nevű férfinak, aki odakint a pusztában remetéskedett, pálmalevelekből font ruhákban járt, és vadon termett növényekkel táplálkozott, és tisztaság okából éjjel-nappal több ízben lemosta magát hideg vízzel. Ennek az embernek lettem a tanítványa és kerek három évet töltöttem nála.³¹Úgy tűnik, Josephus az esszénusok és a szadduceusok felé is tájékozódott, végül a farizeusoknál kötött ki. Simon ben Gamáliel főpap idején lázadás volt Jeruzsálemben, ekkor Josephus Galileába vonult vissza, és Jotapata erődjét vezette. Úgy tűnik, hogy a farizeusok másként mutatkoznak meg a Hasmoneus-periódusban (Kr. e. 134-104), előbb nagy hatással voltak Hirkanosz Jánosra, majd kegyvesztettek lettek.³⁸ Nagy Heródes uralkodása idején (Kr. e. 37-Kr. u. 4) viszonylag kicsi a politikai hatalmuk, ám a vallási befolyásuk nem!³⁹ A velük kapcsolatos magatartást nagyban meghatározza tanítójuk, Pollion megítélése. Tanítói befolyásukat a Heródes-korszak végén már a politikai hatalomban is kamatoztatják. Josephus szerint nagyon összetett a farizeusok szerepe a zsidók Róma ellen folytatott háborúja idején (Kr. u. 66). Azt állítja, hogy előbb a főpap a segítségükkel akarja visszatartani a lázadástól a zsidókat (AJ 2§409-417), majd megerősítik befolyásukat a lázadóknál (Vita 20-23), végül egy delegáció arra kéri magát Josephust is, hogy vonuljon vissza a Galileában betöltött hatalmi pozíciójából (Vita 196-98). Ezek az információk azonban inkább Josephus önigazolását szolgálják, a farizeusok politikai magatartására nehezen lehet ezekből elfogulatlan következtetéseket levonni.

Josephus tehát középosztálybeli vallási csoportosulásként, politikai osztályként és szervezett törvénymagyarázó csoportként írja le a farizeusokat. A csoportosulás Josephus szerint főleg Jeruzsálemben fejti ki tevékenységét. A probléma csak az, hogy a tanításukról tőle sem tudunk meg sokkal többet, mint az evangéliumokból.

A kánoni Újszövetség iratai

Érdekes, hogy Saul/Pál maga is farizeus (Fil 3,5), az egyetlen diaszpóra-zsidó, akit farizeusként ismerünk. Mint tudjuk, előbb hevesen üldözi Jézus tanítványait, majd keresztény misszionáriussá válik, és Jézus pogány követőit egyenjogú tagokként igyekszik integrálni az egyházba. Ekkor leginkább a farizeusokkal ütközik, akik - úgy tűnik - a konzervatív zsidókeresztények csoportjába tartoznak. Pál írásaiból nyilvánvaló, hogy ezek a farizeusok a felsőbb, és nem az alsóbb osztályokhoz tartoznak, mint Josephus szerint. Másrészt jelen vannak a diaszpórában, sőt Szíriában is.

Márk evangéliuma nem biztos, hogy pontosan Krisztus 70 előtti vitáját rögzíti, hanem bizonyára a keresztények és a zsinagógalátogatók ellentétének fényében emlékezik meg ezekről a korábban lezajlott vitákról. Márk farizeusai Galileában vitatkoznak Jézussal (2,16.18.24; 3,2; 7,1; 5. fejezet; 8,11; 10,2). Jézus Kafarnaumban találkozik velük (3,2; 7,1; 5. fejezet), de más pontosabban meg nem határozott helyen is (2,18.24.; 8,11; 10,2), tehát megint nem jellemzően Jeruzsálemben, mint ahova Josephus a farizeusok működését teszi. Jézus a böjtről (2,19-22), a szombatról (2,25-28; 3,4-5), a válásról (10,39), a tisztaság értelméről (7,6-23) tanít, a farizeusok pedig támadják őt, mert bűnösökkel étkezik (2,16), sőt összefogva a heródiánusokkal politikai csapdát is állítanak neki az adópénzvitában (12,13-17). Márk úgy ábrázolja a farizeusokat, mint akik más politikai csoportokkal is ápolnak kapcsolatokat.

Máténál a farizeusok és a szadduceusok kétszer együtt tűnnek fel (3,7; 16,1-12), az írástudók és a farizeusok társítása sokkal gyakoribb, mint Márknál (5,20; 12,38; 23,2.13.15.23.25.27.29), ennek ellenére nem olyan megszokott a társítás, mint Márknál (9,11.34. 12,24 21,45). Mindkét csoport jámbor vallási csoportosulásnak tűnik fel. A képmutatás vádja nála is erőteljes (23,13.15.16.23.15.27.29). Kérdezik arról is, hogy milyen tekintéllyel tanít (Mt 22,16), Máté Márknál is keményebb ellenfeleknek tünteti fel a farizeusokat, de szintén Galileába helyezi a viták jó részét.

Lukács újabb epizódokkal gyarapítja Jézus és a farizeusok kapcsolatát, vagy az írástudókkal, vagy a törvénymagyarázókkal társítva őket. Nála a farizeusok kevésbé ellenségesek Jézussal, és ez jellemző az Apostolok cselekedeteire is. Érdekes, hogy néha beszúr kellemetlenkedő farizeusi történeteket, másokat pedig elhagy, állapítja meg Jack T. Sanders.⁴⁰ Jézus például háromszor is együtt étkezik farizeusokkal (7,36; 11,37; 14,1), nála is úgy néz ki, hogy a galileai falvakban is jelen vannak (5,17-26.30-32; 6,7-11; 11,37-53; 14,1-3; 15,2), néhány kifejezetten szimpatikus farizeussal is találkozunk (Lk 13,31; ApCsel 5,34-39; 23,6-9). Lukács tud arról, hogy Pál Gamáliel tanítványa (ApCsel 22,3), sőt amikor Pál Jeruzsálemben kijelenti, hogy ő is farizeus, akkor mellé állnak a vitában (ApCsel 23. fejezet). A Jeruzsálemből érkező farizeusok Mózes törvényének tisztaságát féltik (ApCsel 26,5). Lukács talán legmerészebb állítása az, hogy Pál is farizeus volt.

János farizeusképe lényegesen különbözik a szinoptikusok leírásától. Mint tisztségviselő vezetőket és képzett tanítókat mutatja be a farizeusokat a Jézussal folytatott vitában. Nála jelen vannak Galileában és Jeruzsálemben egyaránt, és ők Jézus legintelligensebb ellenfelei. A főpap mellé állnak, amikor Jézus ellen eljárást foganatosít. Úgy tűnik, hogy a zsinagógahálózat vallási kontrollját is végzik, egyedül vagy csoportosan. Az evangélium először Keresztelő Jánossal kapcsolatban említ egy Jeruzsálemből érkezett farizeusi delegációt (1,19-28), és sietünk megjegyezni, hogy János a farizeusok működését Jeruzsálemhez köti. A farizeusok nem hisznek Jézusban, csak a nép (7,48-49), akik nem ismerik a törvényt. A farizeusok csak egyszer bocsátkoznak Jézussal nyílt vitába (8,13-20), de ott is úgy, mint akik leereszkednek Jézushoz valamely felsőbb osztályból. Szerepük a vakon született történetében (9,1-39) a legellentmondásosabb. Ott is érződik, hogy a felsőbb elnyomó és uralkodó osztályhoz tartoznak, akiktől fél a nép. János evangélista - hasonlóan Josephushoz - működési helyüket főleg Jeruzsálembe teszi, és úgy írja le őket, mint akik aktívan részt vesznek a vezetés munkájában és döntéseiben.

Összegzés

Jézus és a farizeusok viszonyát azért nehéz pontosan meghatározni, mert egy személy és egy csoport kapcsolatát kellene pontosan definiálni. Az elsődleges források szemlélete igen eltér egymástól. A keresztény evangéliumok nem definiálják a farizeusok csoportját, és csak János szemlélete hasonlít a Josephus Flavius írásaiból megismert farizeusképre, például abban, hogy Jeruzsálemben tűnnek fel. A rabbinikus utalások nem vonatkoznak szorosan Jézus működésének idejére. Mindegyik forrás történetkritikai vizsgálatát elvégezve meg kell állapítanunk, hogy a keresztény források másodlagos utalásokat tartalmaznak a farizeusokról, amelyeket már átszínez a keresztény közösség zsinagógával létrejött konfliktusa. Josephus Flavius sem törekszik a farizeusok pontos leírására, és őt - főleg az önéletrajzában - saját szerepének tisztázása jobban érdekli, mint a farizeusok korrekt bemutatása. Mivel -ugyan tisztázatlan módon - a későbbi rabbik a farizeusok törvénymagyarázata folytatóinak tartják magukat, ezért idealizálják a működésüket, Hillél és Sammaj tevékenységét legendák veszik körül. A farizeusok csoportjának belső szervezetét nem ismerjük, és vitatott társadalmi csoportba sorolásuk is. Működésük különböző korszakaiban a politikai és a vallási aktivitás más-más prioritást élvez. Emiatt egyre több problémát és egyre kevesebb biztos állítást fogalmaznak meg a kutatók a farizeusok csoportjával kapcsolatban. Talán közel áll a valósághoz, ha nem mindenben egységes vallási csoportként definiáljuk őket. A tisztasági törvényeket és a szombati nyugalom törvényét kétségtelenül szigorúbban értelmezték, mint Jézus és tanítványi köre. Az a nagy kérdés, hogy mennyire voltak jelen Galileában. Ennek megállapítása azért is nehéz, mert az archeológiai leletek alapján sokkal kevesebb zsinagóga volt, mint ahány település. Ezért az a kép, amelyeket az evangéliumok közölnek, hogy Jézus tanítását sok esetben az utcákon vagy tereken mondta el, és vitáit is ott folytatta, egybevág a galileai vallási intézmények szegényes hálózatának tényével ebben a korban. Az viszont, hogy minden kritika ellenére Jézusnak voltak farizeusi tisztelői, azt mutatja, hogy minden éles retorika ellenére nem csak különbségek voltak Jézus és a farizeusok tanításában: oktatói céljuk - a nép vallási érzékenységének növelése - azonos lehetett. Éppen ezért néhányan úgy tekintettek Jézusra, mint aki ehhez a csoporthoz tartozik. Halála után a csoporton belül megoszlott a megítélése, de a Saulból lett Pál sajátos élménye után nemcsak csatlakozott Jézus mozgalmához, hanem igen jelentős propagátora lett tanításának a hellén kultúrán belül.

Jegyzetek

1 Julius Wellhausen (a téma egyik korai kutatója): Die Phariseer und Sadducer (1874). Strack-Billerbeck: Kommentár zum NT aus Talmud un Midrasch IV. 339-52. Ismar Elbogen: Die Religionsanschauung der Pharisäer (Berlin 1904). Schürer-Vermes, The history of the Jewish people in the age of Jesus Christ (Edinburgh, T & T Clark 1979. II. vol.) 381-403. a régebbi bibliográfia is itt található. Czire Szabolcs: A történeti Jézus. A kutatás múltja és jelene (Kolozsvári Egyetemi Kiadó 2009) 271sköv. Főleg a zsinagógák és a farizeusok kapcsolata érdekli. John Bowker: Jesus and the Pharisees (Cambridge University Press 1973). James H. Charlesworth (ed.): Jesus' Jewishness. Exploring the Place of Jesus within Early Judaism (New York, Crossroad 1991). E. P. Sanders: Jesus and Judaism (Philadelphia, Fortress 1985). Gerd Theissen: The Shadow of the Galilean (Philadelphia, Fortress 1987). Ben Witherington: The Jesus Quest. The Third Search for the Jew of Nazareth. 2d ed. (Downers Grove, InterVarsity 1997).

2 B.J. II.8,14 (162-6), Ant. XIII 5,9 (171-3), Ant. XIII. 10,6 (279-8), Ant. XVII 2,4 (41), Ant. XVIII 1,2-4 (12-15), Ant. XX 9,1 (199), Vita. 2, (12). 38 (191).

3 mYad. 4,6 4,7 4,8. mHag 2,7. mSot 3,4. mErub 6,2. mMak 1,6. mPar 3,7. mNid 4,2.

4 Sievers: Who Where the Pharisees, in J. H. Charlesworth - L. L. Johns: Hillel and Jesus: Comparative Studies of Two Major Religion Leaders (Minneapolis, Fortress 1997).

5 John P. Meier: A Marginal Jew III. k. (Doubleday 2001) 289-388. A gazdag bibliográfiával kisért szisztematikus tanulmány a kutatás csaknem összes problémájával szembesül, de keveset sikerül belőle megoldani.

6 John T. Pawlikowski Chicagóban élő, szervita professzor, aki elsősorban szociáletikával foglalkozik. 1968 óta tagja a Katolikus Teológiai Uniónak és az AEÁ Holocaust Emlékbizottságának. 1980-ban Jimmy Carter, majd George H.W. Bush és Bill Clinton is kinevezte ebbe a bizottságba.

7 Karl Barth tanítványa, a Templeton egyetem tanára, az „Isten halott" teológiai csoportba sorolta a média, de ő tiltakozott ellene. Vö. A Theology of the Jewish-Christian Reality (1-3 k.) University Press of America 1995.

8 J. H. Charlesworth (ed): Jesus and Archaeology (Grand Rapids 2006). Különösen figyelemre méltó James D. G. Dunn tanulmánya Did Jesus Attend Synagogue? vö. 206-222., valamint Benedict Thomas Viviano O.P. Synagogues and Sprituality című tanulmánya 223-235.

9 Tosef., Sanh. ii. 6; Sanh. 11b; Yer. Sanh. 18d; Yer. Ma'as. Sh. 56c

10 Helmut Koester (1926 Hamburg) német tanulmányai és tanítása után a Harvard E.gyetemen tanít, 1963-tól professzor. Szakterülete az archeológia és Újszövetség, apokrifok és postbiblikus tanulmányok. Művei: Ancient Christian Gospels: Their History and Developments (Trinti SCM 1992). Introduction to the New Testament 2 kötet (de Gruyer, 1980.; Fortress, 1982).

11 Ezt a tény Phötiosz pátriárka (810-893) említi.

12 Kelemen pápa és Domitianus császár közötti levelezés - elképzelhető, hogy keresztény hamisítvány.

13 A Nikodémus-irodalom elég gazdag, csak néhány művet említenék: Charles K. Barrett: Das Evangelium nach Johannes (Göttingen 1990). Cornel Heinsdorff: Christus, Nikodemus und die Samaritanerin bei Juvencus. Mit einem Anhang zur lateinischen Evangelienvorlage (Berlin/ New York 2003). Jan Dobraczyhski: Briefe des Nikodemus (Warschau 1952). Klaus Wengst: Das Johannesevangelium (ThK NT 4,1, Stuttgart 2000).

14 In Hennecke-Schneemelcher: Neutestamentliche Apokriphen I. kötet, 3. kiadás (Tübingen 1959) 330-358.

15 Magyar fordítása: Feljegyzés a mi urunkról, Jézus Krisztusról, amely Pontius Pilatus idejében készült, in Csodás evangéliumok (Telosz, Budapest 1998) 119-145.

16 Ortensio da Spinetoli: Lukács - A szegények evangéliuma (Agape 1996). 467.

17 Francois Bovon: Das Evangelium nach Lukas III/2 (Benzinger, Neukirchen 1996) 449.

18 Ennél a résznél erőteljesen támaszkodom Anthony J. Saldarini cikkére.

19 Néhány mű a témához Johann Maier: Geschichte der Jüdischen Religion (Herder 1992) 65-68. uő: Zwischen den Testamenten Geschichte und Religion in der Zeit des Zweiten Temples (Echter Bibel Ergenzung 3. Echter Verlag 1990) 268-272. Armand Puig I Tarrech: Jesus. A Biography (Baylon University Press 2011) 95-100.

20 Abraham Geiger: Sadducaer und Pharisaer (Breslau 1863). Das Judenthum und seine Geschichte von der Zerstörung des zweiten Tempels bis zum Ende des zwölften Jahrhunderts. In zwölf Vorlesungen. Nebst einem Anhange: Offenes Sendschreiben an Herrn Professor Dr. Holtzmann (Breslau, Schletter 1865-71). Lásd még: Jüdische Zeitschrift für Wissenschaft un Leben (1857) 2. sz. 11-54.

21 Heinrich Graetz: History of Jesus (Philadelphia 1891-1898). A zsidók történetéről írott nagy monográfiájának (Leipzig 1888) főleg a 3. kötetében foglalkozik a farizeusokkal.

22 Isaac Hirsch Weiss: Dor Dor we-Dorshaw (Bécs 1871). A szóbeli hagyomány és a halaka kutatásában alkotott nagyot. Ps. Perles Moses magyar rabbi is mestere volt.

23 Julius Wellhausen: Die Pharisaer und Sadducaer (Greifswald 1874).

24 Schürer eredeileg német nyelvű művét (1890 T & T Clark) angolra fordította és kiegészítette Vermes Géza: A History of the Jewish People in the Time of Jesus Christ (Edinburgh 1973).

25 Die Religion des Judentums im neutestementlichen Zeitalter (Berlin 1903). Érdekes lehet másik munkája is: Jesu Predigt in ihrem Gegensatz zum Judentum. Ein religionsgeschichtlicher Vergleich (1893)

26 Ursprung und Anfänge des Christentums 1-3 kötet (Stuttgart 19211923).

27 Jacob Zallel Lauterbach: Rabbinic Essays (Cincinnati 1951). Louis Ginzberg: The Religion of the Pharisees in Students, Scholars and Saints (Philadelhia 1928) 88-108. Louis Finkelstein: The Farisees (Philadelphia 1958). Leo Baeck: Die Pharisaer Jahrebericht des Hochscule (Berlin 1927), ennek angol fordítása The Pharisees and Other Essays (New York 1947). Herbert Loewe tanulmányai megtaláljuk a Judaism and Christianity kötetben, (Oesterley és Loewe, London 1937). Pharisaism: I. kötet 105-190., The Idea of Pharisaism II. kötet 3-58.

28 Két legendás rabbi a Kr. u. 1. századból, etikai és teológiai tanításuk később is nagy hatással volt a zsidóságra.

29 Robert Travers Hertford: The Pharisees (New York 1924).

30 George Foot Moore: Judaism in the First Centuries of Christinaism Era 1-3. kötet (Cambridge MA 1927-30).

31 Solomon Zeitlin: The Rise and Fall of Judean State 1-2. kötet (Philadelphia 1962-67).

32 Jacob Neusner: The Rabbinic Traditions about the Pharisees Before 70. 1-3. kötet (Lieden 1971).

33 John Bowker: Jesus and the Pharisees (Cambridge 1973).

34 Hugo Mantel: The Sadducees and the Pharisees (1977) in WHJP 8. kötet 99-123. Ő foglalkozott a szanhedrin történetével is.

35 Czire Szabolcs: A történeti Jézus. A kutatás múltja és jelene (Kolozsvár Egyetemi Kiadó 2009) 276-280., az összetettség kérdését járja körül.

36 Az angol kiadás jegyzete és még sokan mások úgy gondolják, hogy a szövegben leírt Bannus azonos lenne Keresztelő Jánossal. Lásd az alábbi okfejtést: „When Josephus here says, that from sixteen to nineteen, or for three years, he made trial of the three Jewish sects, the Pharisees, the Sadducees, and the Essens, and yet says presently, in all our copies, that he stayed besides with one particular ascetic, called Banus, with him, and this still before he was nineteen, there is little room left for his trial of the three other sects. I suppose, therefore, that for, with him, the old reading might be, with them; which is a very small emendation, and takes away the difficulty before us. Nor is Dr. Hudson's conjecture, hinted at by Mr. Hall in his preface to the Doctor's edition of Josephus, at all improbable, that this Banus, by this his description, might well be a follower of John the Baptist, and that from him Josephus might easily imbibe such notions, as afterwards prepared him to have a favorable opinion of Jesus Christ himself, who was attested to by John the Baptist."

37 Josephus Flavius önéletrajza a Zsidó háború című mű mellékletében, fordította Révay József, Gondolat, Budapest 1964, 482. A szöveg angol és görög szövege is utal a farizeusokra, a magyar nem. „The first is that of the Pharisees, the second that Sadducees, and the third that of the Essens, as we have frequently told you; for I thought that by this means I might choose the best, if I were once acquainted with them all; so I contented myself with hard fare, and underwent great difficulties, and went through them all. Nor did I content myself with these trials only; but when I was informed that one, whose name was Banus, lived in the desert, and used no other clothing than grew upon trees, and had no other food than what grew of its own accord, and bathed himself in cold water frequently, both by night and by day, in order to preserve his chastity, I imitated him in those things, and continued with him three years.

38 Vó. Antiquitas 13, § 228-298.

39 Vó. Antiquitas 14, § 163-184. 15 § 1-4.

40 Jack T. Sanders: „The Pharisees in Luke-Acts", in The Living Text: Essays in Honor of Ernest W. Saunders (Groh & Jewett, New York 1985), 149-154.