Bereczki Silvia sa

ÖNMEGVALÓSÍTÁS
ÉS ENGEDELMESSÉG

 

A keresztény önmegvalósítás „Krisztus megvalósítását" jelenti önmagunkban, az engedelmesség Isten szavára való hallgatás - hangsúlyozta Maximilian Heim apát köszöntő beszédében azon a szakmai konferencián, amelyet a Religiösitat in Psychiatrie und Psychotherapie (Vallásosság a pszichiátriában és pszichoterápiában) intézet a Bécs melletti Heiligen Kreuz-i ciszterci apátság teológiai főiskoláján 2012. december 12-én tartott. Korunkban azért nehéz az engedelmesség, mert túl kevéssé hallgatunk Krisztusra. A bencés regula szerint a szerzeteshez Isten szól az apáton, de testvéreken, a legfiatalabbon keresztül is - így az engedelmesség elsősorban Istennel szembeni és egymás kölcsönös tiszteletét feltételezi. Manfred Prisching gráci szociológus és trendkutató én, Én, ÉN: a saját személy „színre viteléről" című előadásában a mai kor négy jelenségét és a hozzájuk tartozó ellenpontokat, illetve a velük kapcsolatos perspektívákat vázolta.

1. Az individualizáció és „az identitás stilizálása" az önazonosság keresésében, az énvadászatban, az egyediség és hitelesség túlhangsúlyozásában nyilvánul meg, és „barkács-identitás", „folyékony önazonosság" létrehozásához vezet: az egyén arra kényszerül, hogy másoktól eltérően definiálja magát. Minél inkább próbálja azonban bizonyítani különlegességét, annál inkább abba sodródik, hogy önazonosságát a környezetében meglévő elemekből rakja össze újra meg újra, és folytonosan saját énjével foglalkozzék. Így nem meglepő, hogy a narcisztikus egyéniségek száma nő társadalmunkban. Ezzel szemben az ellenpontok az egyéniség, a szabadság, az emberi jogok lehetnek. Az emberré válás, vagyis az önazonosság formálása során nagy jelentőséget kapnak a kötődések és azonosulások, az alapvető morális irányvonalak és az emberi élet narratív bemutatása. A megtörtént változások lehetetlenné teszik a visszatérést az individualizmus előtti korhoz, hiszen az ember olyan (külső) szabadságtöbbletet nyert, amelyről nem mond le. Ebben a kontextusban fontossá váltak az emberi jogok, amelyeknek alapjait a kereszténység és a felvilágosodás fektette le. Az individualizáció szabadságot és felelősséget kínál perspektívaként.

2. A Prisching által bemutatott második jelenség a nihilizáció, azaz a „varázstalanítás" és a racionalizáció, amelyek világnézetvesztést, minden érintő eljelentéktelenedést, így szorongást és nihilizmust eredményeznek. Ezek pedig „újramitizálási" stratégiákhoz vezetnek, amelyekben sokszor a természet válik morális kategóriává. Míg az emberek régen a kárhozattól féltek, ma az értelmetlenségtől szoronganak, és ezotériába, különféle fundamentalizmusokba vagy a fogyasztásba menekülnek. A perspektívát itt a transzcendencia jelenthetné.

3. Harmadsorban Prisching a konformista individualizmusról beszélt, az eltorzult információáramlásokról, a komplexitással való megbirkózásra való képesség elégtelenségéről. Az egyén, akinek a mai társadalomban igazából csak gépezethez hasonlóan kellene működnie, miközben identitását próbálja megalkotni, folytonosan másokhoz alkalmazkodik, „individualizációs mintákhoz" nyúl. Közösségi vágya „poszttradicionalista közösségesedésre" silányul, amely pillanatnyi valahová tartozási élményt nyújt mindenféle kötelezettség nélkül, amolyan „fast food" közösséget. Az ellenpont itt az opciók és szövetségek megtalálása, a perspektíva, az egyensúly megkeresése.

4. Végül az egyre sokasodó opciók kényszere normalitásfóbiához és az euforikus élmények keresésének terrorjához vezet. A megszámlálhatatlanná váló opciók között az ember gyakran (még szabadidejében is) stresszes és csalódott, mert nem bírja kimeríteni a felkínált lehetőségeket, így folyton úgy érzi, valamiről, talán a legjobbról lemarad. A mértékletesség kérdése és ezzel együtt a végesség, a határok elfogadása lehetne itt az ellenpont, a perspektíva pedig a „jó élet", amely különbözik a luxustól, és a figyelmességre épít.

Hanna-Barbara Gerl-Falkovitz drezdai vallásfilozófus Egy kötelet nem lehet kifeszíteni, ha csak egyik oldalán rögzítjük mottójú előadásában az önmegvalósítás és engedelmesség közti egészséges feszültségre mutatott rá. Az önmegvalósítás nem kiélése a vágyaknak, hanem az embernek a környező világgal, önmagával és a transzcendens valósággal, Istennel való kapcsolatában, annak egészséges feszültségében bontakozik ki. Martin Buber szerint „a Te által leszek énné". Az ember által tapasztalt félelem, remény és öröm megosztandó, másrészt viszont az ember elismerésre vágyik, és mások visszajelzése alapján ismeri meg önmagát. Ha azonban ez a kifelé irányultság nem egészséges mértékben és módon épül be a személy életébe, akkor fennáll annak a veszélye, hogy függővé vagy elutasítóvá válik. Az önmegvalósítás másik dimenziója az, amit Simone Weil „az önmagamtól önmagamhoz vezető útnak" nevez. Ma divatosan a lényünk közepébe való „leszállásnak" nevezünk, ez a „saját ürességünkbe való leereszkedés is" (Edith Stein), ami kihívást jelent. Az ember azonban túlmutat önmagán, élete beteljesedését is önmagán kívül találja meg. Az Istennek való engedelmesség, önmagunk ebben az értelemben való „elvesztése" nyereség. (Itt azonban vigyáznunk kell, hogy ne játsszuk meg az önmagunkról való lemondást, máris a nyereségre számítva.) A szenttel való találkozás önátadásra ösztönöz, és olyan örömet okoz, amely más úton nem érhető el, és ki sem kényszeríthető.

Raphael Bonelli bécsi pszichiáter és pszicho-terapeuta az engedelmesség kérdését orvosi szempontból, az orvos-beteg kapcsolatának oldaláról vizsgálta, hangsúlyozva, hogy az engedelmesség nagy részben járul hozzá a gyógyulás folyamatához, de meg kell nézni, kire hallgatunk: tudnunk kell megkülönböztetni a sarlatánt a „lege artis" (a művészet szabályai) szerint cselekvőtől. A orvostudomány határain túllépve az engedelmesség három fajtájáról beszélt: az embernek önmagával szembeni engedelmessége belső rendre, a másokkal szembeni engedelmesség együttműködési készségre, az Istennel szembeni pedig a transzcendenciára képesít.

Kurt Koch bíboros az engedelmességről mint megtisztított szabadságról értekezett, s az önmegvalósítás-szabadság fogalompárost a szabadság-kötődés kettősségével hozta összefüggésbe. Utóbbi, ha egészséges feszültségében éljük meg, szabad hűséghez és hűséges szabadsághoz vezet, eltorzulásai kapcsolatfüggőséghez vagy a kapcsolatoktól való meneküléshez. Az önmegvalósítás és az engedelmesség az odahallgatásban találkoznak: a helyes önmegvalósítás mindig dialógusra épül (szemben az én-megvalósítással, amely önmaga körül forog), az engedelmesség maga a (meg)hallásra való készség. A keresztény ember számára a cselekvést megelőzi az (isteni) ige. Az ima a legalapvetőbb engedelmességi cselekedet.