Virt László
mÁRTON ÁRON HITE

Ha Márton Áron hitéről beszélünk, annak három jellemzőjét nem hagyhatjuk figyelmen kívül.

1. A két világháború között értékrendi válság uralkodott el világszerte, így Erdélyben is. A sokat szenvedett emberek elveszítették biztos tájékozódási pontjukat, ami nem volt független a modern világban eluralkodott önzéstől. A szellemi erőszak, ami az erkölcsi rend megbontását célozta (és a szellemi erőszak ezt célozza ma is!) fizikai erőszakkal is fenyegetett. Márton Áron ebben a helyzetben a hitet mint Istenre való ráhagyatkozást határozott értékrendhez kötötte. Lelkipásztorként, püspökként világos értéktudatosító volt.

2. Márton Áron kereszténysége evangéliumi kereszténység volt, mert hite személyes kapcsolatokban, istenkapcsolatban, emellett emberi, közösségi kapcsolatokban nyilvánult meg. Amit Jézus elvár követőitől, az nem igazolja sem az individualista magánvallásosságot, sem a történelem során sokszor megmutatkozó immanens hatalmi kereszténységet. Márton Áron normája Krisztus, hite pedig az iránta való elkötelezettségben ragadható meg. Embertársait ennek megfelelően testvérnek tekintette.

3. Az embert mint teremtményt, mint Isten-képmást két világ polgárának tekintette. Evangelizációs programja röviden összefoglalható: a keresztény ember a világban áll, de az egyházban Istennek él. Márton Áron nem volt életidegen, és - bár az általa megélt korszakok sokszor kényszerítették volna arra - nem is oldódott fel merőben evilági, „aktivista" programokban.

Értékrendi válságban értéktudatosító

Márton Áron világosan látta, hogy a modern kori értékrend válságát az okozta, hogy az ember letért arról a biztos alapról, amit Isten az ő szava által és a természettörvényben is megadott. Márton Áron törekvése az volt, hogy az értékrendi válságban ezt a biztos alapot megvilágítsa. Nem volt elméleti teológus, de nagyon jó elméleti rálátással és a szükséges bölcsességgel bíró gyakorlati emberként volt egy „istenbizonyítéka", melyet a tapasztalatból szűrt le. Csíksomlyón mondta 1946 pünkösdjén: „Tudjuk - mert tapasztaltuk -, hogy nincs rendezett emberi élet, ha nem igazodik az Istentől adott rendhez. Ezért választottuk a téveteg emberi elme találmányai helyett az Isteni Bölcsesség biztos útját."¹Egyszerűen megfogalmazott két tiszta mondat ez, melyek mögött filozófiai mélység van. Azt, hogy a tévedés létezik, tapasztaljuk. A tévedés lehetősége pedig a tévedésre hajló emberi elme felett álló objektív igazság bizonyítéka -hiszen a tévedés ehhez képest tévedés. De honnan van az objektív igazság? Az embertől? Hiszen az ember az, aki téved! Márton Áron többször is világosan megfogalmazta egyfelől az emberi igazságok, a szaktudományos részigazságok, másfelől pedig az Isten által közölt objektív igazság közötti különbséget. Mint értéktudatosító ezen az Isten által adott alapon állt, amihez nagy hit kellett. A világ által kínált talmi értékek, részletek, igazságok - az ő pályafutása során például politikai vonzódások, diplomáciai ügyeskedések helyett - azt az igazságot szolgálták, ami ezt a világot meghaladja. Karl Rahnertől olvastam hasonló, „paraszti" egyszerűséggel megfogalmazott „istenbizonyítékot": „Nem korlátozhatjuk a valóságot arra, aminek létezését a legbutább és legfelületesebb ember is hajlandó elismerni. Ennél bizonyára több a valóság."²

Az Isten által adott biztos alapon állva tudta, hogy ahol elvész a hit, ott feje tetejére áll a világ - ahol elveszik a hitet, ott fölfordítják a világot. 1957-ben, a teológiai tanárok eskütételén beszélt arról, hogy a kommunista világ a materialista világnézet erőltetésével olyan világot alakított ki, ahol már nem az anyag szolgálja az embert, hanem fordítva, az ember az anyagot, az anyagiakra épített gazdaságot és ideológiát. Az ember tragédiája falanszterjelenetére emlékeztető képet ír le annak érzékeltetésére, hogy abban a sötét korban hová kell a tudós tanárok által képzett papoknak, általuk pedig az evangéliumnak behatolnia. „Az anyag zárt világa vesz körül. Bekerít. A középkorban még az egész univerzum Istent szolgálta, a reneszánsz óta, négy évszázadon át, az ember szolgálatára nevelték a nemzedékeket, ma pedig az ember szolgálja az anyagot. [...] A tekintélyt is materiális tényezőkkel helyettesítik. Az Önök feladata a gondjaikra bízott ifjúságnak megmutatni, hogy a tekintély nem erőszak, hanem lényegében erkölcsi fölény, és az igazi tekintély nem lenyom, hanem felemel."³

Márton Áron azt is látta, hogy a hit elvétele pusztulást eredményez. Az első világháború frontjait megjárt emberként tapasztalta azt, hogy mit eredményez a világ felosztásáért (anyagiakért!) folyó marakodás, a második világháború után pedig, a harmadik világháború által veszélyeztetve, azt látta, hogy a világ feletti uralomért folyó harc, az emberiség veszélyeztetése kikerüli a tanulságokat. „Istent kell megmutatnotok egy olyan nemzedéknek, mely hatalmas erők ellenkező irányú sodródásába került. Az Istenhez fűző legérzékenyebb szálakat, a hit gyökereit tépdesik a tudomány nevében. [.] S az ember, aki ezeknek a szuggesztióknak a hatása alatt áll, két háború szörnyű emlékeivel terhelten és egy harmadik, még szörnyűbb háborúnak a fenyegető árnyékában, félelem és szorongás között éli a maga küzdelmes életét. Annyit szenvedett, annyi gonoszságot tapasztalt, hogy talán elveszítette fogékonyságát is a szeretet iránt."⁴

Hányszor látunk, hallunk „keresztényi" ítélkezéseket azok felett, akik a templomtól, hittől, szeretettől távol kerültek, talán éppen a kereszténységükkel hivalkodók miatt. Márton Áron, aki sokszor bírálta a keresztény formalizmust, hitének krisztusi tartalma segítségével távol állt az ítélkezéstől, sőt, éppen hitének krisztusi tartalma által vált az emberi jogok védelmezőjévé egy jogtipró korban. Márton Áron hite a maga helyén az egyház hitelesítő pecsétje.

Értékrendi válságban élünk ma is. A szekularizált világ sokféle értéket kínál - érték alatt legtöbbször anyagi értékre gondolva -, de a biztos alap, sokszor éppen a talmi értékek által elfedve, nem látszik. Márton Áron világos értéktudatosító. Nem tagadja az értékek sokaságát, egyértelművé téve azt is, hogy az érték számára elsősorban szellemi természetű. Elfogadja az értékek sokféleségét, azonban közli velünk azt, hogy ki a csúcsérték. Minden más csak annyiban érték, amennyiben Isten szándéka valósul általa. Mert például nagy érték a szabadság, „de a liberalizmust sietünk temetni". Evangéliumból való a szociális gondolkodás, „de a marxizmussal nem mehetünk". Nagyon nagy érték a nemzet, „de a vér istenítését eretnekségnek tartjuk. [.] Mert abszolútum egyetlen egy van: az Isten."⁵Márton Áron hite nem „szociológiai" vallásosság, nem is hatalmi kereszténység volt, hanem arra a biztos alapra irányult, ami meghaladja ezt a világot. Hite az abszolútumra, Istenre irányult.

Evangéliumi kereszténysége

Amikor Márton Áron a hangját hallatta, akkor mindig a hívő közösséghez szólt, a hit, a hűség megtartása érdekében. Látta, hogy ahol elveszik a hitet, ott feje tetejére áll a világ, és elkezdődik a pusztulás. Amikor erről beszélt, akkor azt is kimondta, hogy a hívő embernek szembe kell menni azzal, amit a materialista hatalom erőltet. Tegyük hozzá, ez ma is így van, amikor a világnézeti materializmus már kimúlt ugyan, de a gyakorlati materializmus, a fogyasztói társadalom tobzódik. A világnézeti materializmus (marxizmus) és a gyakorlati materializmus (öncélú pénzgazdaság, klasszikus liberalizmus) között legfeljebb egy kis elosztási vita van. A lényegben megegyeznek.

Márton Áron arról beszélve, hogy a hívő embernek szembe kell mennie azzal, amit a világ erőltet, közösséghez szólt, közösséget épített. Sokszor táncolt pengeélen a házi őrizet tíz és fél éve alatt. Úgy kellett beszélnie, hogy a hatalom ne találhasson ürügyet az eltávolítására, mert neki a rábízott hívő közösség érdekében - ha kényszerlakhelyen is - jelen kellett lennie. Ugyanakkor úgy kellett szólnia, hogy a hívő közösség erőt kapjon hite őrzéséhez. Márton Áron puszta jelenléte is erőt adott. Elsősorban papjainak, papnövendékeinek, akik találkozhattak vele abban a tíz és fél évben, de a világi hívőknek is - nem csak katolikusoknak! -, akiknek körében az 1967-től ismét közöttük megjelen ő Márton Áron vallási megújulást indított.

Márton Áron kereszténysége távol állt a hatalmi, politikai ihletettségtől, az evangélium embere volt ő. Így a papság fogalmát is gyökeresen Krisztushoz kötötte, fehéren-feketén fogalmazva meg a papság küldetését. „Mert vagy Krisztus papjai vagyunk egészen, odaadással, fenntartás nélkül, szívvel-lélekkel, [...] vagy az ellenkezője."⁶ Már volt szó Márton Áron „istenbizonyítékáról", noha ő nem volt apologéta. Azonban a leszű rt tapasztalatokból igyekszik biztos alapot mutatni a hívő közösség számára, és egy tiszta gondolkodású ember egyszerű mondatában, az ő hite által is megmutatkozik Isten. Tisztában volt vele, hogy a szekularizált világban nem bizonyítékokra, hanem tanúságtételre, a kereső, a jóakaratú emberek számára felmutatható bizonyságra van szükség. „Régebb, ráérő korokban az apologéta papnak talán nagyobb szerepe volt, ma azonban a hitet nem bizonyítani, hanem élni kell. Tanúsítani kell. Megmutatni kell. [...] Érvek helyett tehát élettel kell a hitet megtanúsítani."⁷ A hit így tanúságtévő erő, ami másokat is hithez segít. Ez csak mellébeszélés nélkül megy, azzal a krisztusi egyértelműséggel, amikor a kimondott szó azonos annak tartalmával: „Beszédetek legyen: igen, igen, nem, nem" (Mt 5, 37). Márton Áron magáénak tudta ezt a krisztusi, egyértelmű beszédet. Arról beszélt, hogy az igazi tekintély nem lenyom, hanem felemel. Így pedig számára a hit személyiséget fejleszt. Arra törekedett, hogy a hívő ember érett személyiség legyen, aki képes szembenézni a kor kihívásaival, arra törekedett, hogy a világi hívő is apostol legyen. A szó a helytelen értelmezések miatt vitatott, de mégis leírom: Márton Áron antiklerikális volt, ami a világi hívők méltóságának garanciája volt nála. Klerikalizmus: papi uralom. Ennek megfelelően az antikleri-kalizmus a papi uralomról való lemondás. Az antiklerikalizmus tehát nem egyház-ellenesség, hanem nagyon is egyházias gondolat, mely az ókeresztény időket idézi, s mely a II. vatikáni zsinattal új értelmet nyert. Márton Áron a zsinati okmányokból azt olvasta ki, hogy a II. vatikáni zsinat az egyházat megújító szándékában a klerikalizmus feloldására törekszik. „Idők folyamán a keresztény papság eltorzult, zárt osztállyá lett. Külön helyet foglalt el a társadalmi ranglétrán. [.] S a zsinat, a Szentlélek ösztönzésére, ezért kereste annyi gonddal, hogy a katolikus papság fogalmát a történelem folyamán hozzátapadt idegen elemektől megtisztítsa, s helyét [.] az evangélium szellemében határozza meg."⁸

Márton Áron lelkiségéhez hozzátartozott Krisztus királysága, ami a szekularizált világban hangsúlyos ünnep, biztos pontot mutat az értékek rendjében és az „értékek" kavalkádjában. Krisztus királysága a régi klerikalizmus helyett Isten egész népére vonatkozik, a pap mint alter Krisztus nem uralkodik, hanem szolgál, testvéri közösségben van Isten egész hívő népével. Ennek szellemében „a pap nem közvetítő, hanem eszköz (azaz szolgáló; V. L.) az egyetlen Közvetítő kezében. [.] A pap igazi missziója tehát, éppen úgy, mint az Egyházé, nem politikai, gazdasági és társadalmi, hanem vallási. [...] A külső klerikalizmus, az Egyház túlzott befolyása a politikai életre visszafejlődött; s szűnőfélben van a belső klerikalizmus is, a klerikusok gyámkodása a laikusok fölött. Az Egyház ma már nem külső befolyásra, nem elismerésre és dicséretre pályázik, hanem arra, hogy papjai és hívei minél mélyebben átéljék a kereszténységet."⁹ Márton Áron, aki imádkozó ember volt, felismerte Isten gondolatát a zsinati okmányokban. Ezenkívül saját fiatalkori eszményeinek igazolását is kiolvashatta a zsinati okmányokból, mert a harmincas években kolozsvári egyetemi lelkészként, a kleri-kalizmust elutasítva, a világi apostolképzés volt a célja. Azért volt lehetséges ez, mert - Krisztust tartva a mesterének - az embert testvérnek tekintette, nem a lelkipásztori munka tárgyának.

A hit tehát - Krisztust látva középpontban - közösséget éltet. Elsősorban egyházi közösséget, amit Márton Áron pályafutása során például a Mailáth-kör világi apostolképző műhelye mutat. De családi és azon keresztül népi, nemzeti közösséget is éltet a hit. Mert „másképp harcol a nagyobb közösségért is, aki a kisebb közösségnek, egy népes családnak az életében naponta érzi és viszi a többekért való felelősséget. És ismét másképp, aki ugyanazon nagyobb közösség kisebb egységének jövőjében sem tud hinni".¹⁰

Két világ polgára

Márton Áron tehát regisztrálta az értékrendi válságot, és ennek ellensúlyaként Istenre mint alapra irányította a figyelmet. Ugyanakkor pedig hite közösségi kapcsolatokban nyilvánult meg, ami azért érthető, mert az értékrendi válság mindig az emberi közösséget terheli. Normája Krisztus, hite pedig az iránta való elkötelezettségben nyilvánult meg. Így az embert testvérnek tekintette. Ebből következik Márton Áron hitének harmadik jellemzője, ami szerint az Istenre figyelő embernek dolga van a világban, az ember két világ polgára.

Ahhoz, hogy az ember két világ polgára lehessen, Isten és a világ metszéspontjában kell állnia. A hit nem öncélú, hanem a világért van. Márton Áron életében ezt a metszéspontot több vonatkozásban is felismerhetjük, itt most az 1955. március 25-én, a börtönből való szabadulását követően kiadott körlevelével érzékeltetem, amely Isten megnevezésével kezdődik, és azzal is végződik. Közben pedig egyértelművé teszi, hogy a hit nem más, mint hűség (hányszor mondjuk: hithű; belegondolunk ennek tartalmába?), hűség Krisztushoz, törvényeihez, az egyházához és az abban kapott küldetéshez. A küldetés pedig a világ felé fordít. „...mindenkitől fegyelmet és munkát kérek". Fegyelmet, ami Krisztus egyházának egységét biztosítja, mert „akinek még most is magyarázni kell az intézkedéseket, vagy aki még ma is maga akarja meghatározni munkája körét, helyét, idejét, az nem érett meg sem az időre, sem az Isten országának szolgálatára".¹¹ Márton Áron számára az istenhit tehát elalkudhatatlanul magában hordozza azt a fegyelmet, ami elsősorban a papot, de minden krisztushívőt is Krisztus egyházához köt. Ezenkívül „munkát kérek tisztelendő testvéreim, akiknek hatalom adatott és küldetésük van a lelkek gondozására. Isten a lelkek vetését megérlelte."¹² Márton Áron számára az istenhit elalkudhatatlanul magában hordozza az egyházban a világért végzett munkát. Már a püspöki jelmondatában közli ezt: Non recuso laborem - Nem vonakodom a munkától. És itt hivatkozhatunk a labor szótári jelentésére, mely legáltalánosabban munkát jelent ugyan, de jelent fáradtságot, ínséget, szenvedést is, azaz áldozatvállalást. S ha Márton Áron számára a hittel munka jár, akkor a hit magában hordozza az áldozatvállalást is. Márton Áron az egyházban megélt hitéből adódóan az isteni dimenzió és a világ iránti elkötelezettség metszéspontjában állt.

Márton Áron lelkipásztori működését ismerve látjuk, hogy kezdetektől Isten és a világ metszéspontjának kisugárzásában élt. Hívő és imádkozó emberként a II. vatikáni zsinat munkájában is e kisugárzást érezte. A zsinat „megfogalmazta a mondanivalóját az Egyházról, mely nem e világból való, de a világban él és működik. [...] Munkája közben egyik szemét a világra függesztette, a másikkal pedig Krisztusra figyelt, hogy csak azt mondja és tegye, amit isteni Alapítója vár az egyháztól. Az egyház meg akar újulni [...], hogy minél jobban megértse és megközelítse a világot. Közelebb akar jutni a világhoz, hogy közelről és a világ nyelvén mondhassa a világ fülébe Krisztus igazságait."¹³ Márton Áron hite itt már lelkipásztori módszert ajánl. Az egyháznak ismernie kell a változó világ nyelvét. Ahogy a tanúságtételt, a hit szerinti életet, a hitnek e világ számára való tolmácsolása legfontosabb eszközének tekintette („a hitet nem bizonyítani, hanem élni kell"), úgy itt közli a hit tolmácsolásának másik elalkudhatatlan pillérét, a nyelvezet ismeretét. Tegyük hozzá, ez itt nem anyanyelvet, azonos nyelvet jelent, hanem azt, hogy az egyház ráhangolódik a szekularizált világ sokféle gondjára bajára, életérzésére, a társadalmi rétegek sokféle élethelyzetére, és e ráhangolódás által képes közvetíteni az evangéliumot. Nevezhetjük úgy is ezt, hogy az egyház szolidáris a világ iránt. A fundamentalizmus, a kizárólag önmagunkra rendezett világértelmezés ideje lejárt, különben a világ észre sem vesz bennünket. Márton Áron tudta ezt. Még a házi őrizet idején, papszentelésen így biztatta az újmisés papjait: „Legyetek tehát modern lelkipásztorok. Ismerjétek meg a mai ember problémáit, lelki szegénységét, erkölcsi veszélyeit, földies gondolkozását, természetfölötti érzéketlenségét; [.] Legyetek modernek olyan értelemben is, hogy vágjatok új csapásokat, kezdeményezzetek új módszereket a lelkipásztorkodásban, de ne feledjétek, hogy ha az új út nem az oltártól, nem a gyóntatószéktől és nem az imazsámolytól indul el és nem oda tér vissza, nem a Krisztus útján jártok."¹⁴

Márton Áron kinyilvánítja azt, amit az ő hite diktál: jelnek lenni a világban, érteni a világot, hogy a világ is értsen engem. Ez a párbeszéd képessége az egyház és a világ között. Mindez olyan munkával és fegyelemmel járható út, ami az oltártól, a gyóntatószéktől és az imazsámolytól indul, és oda is tér vissza.

Jegyzetek

1 Márton Áron beszéde az 1946. évi csíksomlyói pünkösdi búcsún. Idézi: Szalay Jeromos: Vértanú püspök vértanú népe. Márton Áron erdélyi püspök, hitvalló és szabadsághős 1896-1952(?). Mission Catholique Hongroise, Párizs 1952.

2 Karl Rahner: A hit alapjai. Szent István Társulat, Budapest 1983, 293.

3 Márton Áron beszéde teológiai tanárok eskütételén. Gyulafehérvár, 1957. szeptember 29. In: Márton Áron írásai és beszédei II. kötet (szerk.: dr. Marton József), Gyulafehérvár

1997, 22-23.

4 Márton Áron beszéde papszentelésen, 1960. június 26. In: uo. 46.

5 Márton Áron: A mi utunk. Erdélyi Tudósító, 1933. május 1.

6 Márton Áron beszéde papi lelkigyakorlatok befejezésén. Gyulafehérvár, 1957. szeptember 13. In: Márton Áron írásai és beszédei II. kötet (szerk.: dr. Marton József), Gyulafehérvár, 1997, 20.

7 Uo., 21.

8 Márton Áron beszéde kisebb rendek feladása alkalmából. 1970. november 1. In: uo. 126-127.

9 Márton Áron beszéde kisebb rendek feladása alkalmából. 1972. március 18. In: uo. 138-139.

10 Márton Áron: Az elnémult harangok üzenete. Erdélyi Iskola, 1935/1936. évf. novemberdecember.

11 Márton Áron első körlevele a börtönből való szabadulása után. Gyulafehérvár 1955. március 25. In: Márton Áron a lelkiismeret apostola (összeállította és a bevezető tanulmányt írta: Virt László). Ecclesia Kiadó, Budapest 1988, 219.

12 Uo.

13 Márton Áron beszéde a II. vatikáni zsinat bezárása alkalmából. Gyulafehérvár 1965. december 8. In: Márton Áron írásai és beszédei II. kötet (szerk.: dr. Marton József), Gyulafehérvár 1997, 92.

14 Márton Áron beszéde papszentelésen, Gyulafehérvár 1965. április 25. In: uo. 84.