Nagy Mihály Zoltán
mÁRTON ÁRON A HELYBEN MARADÁSRÓL
ÉS A KERESZTÉNY HELYTÁLLÁSRÓL
Áron Márton on Christian Ideals in Hard Times
The two documents presented here were written in a very specific historical situation. Bishop Áron Márton was not only the bishop of the Roman Catholic Diocese of Alba lulia/Gyulafehérvár, but he also was an exalted personality of the Hungarian minority in Transylvania. He had to guide the faithful who were mainly belonging to the Hungarian minority in Transylvania, he had to show them the right path to follow. After the Second Vienna Arbitration (that divided Transylvania, the northern part belonging to Hungary, the Southern part to Romania) Bishop Márton encouraged the faithful who remained under Romanian authority not to leave their homeland. In his New Year circular letter in 1957 Bishop Márton underlined all the Christian ideals that should be pursued in an anticlerical and atheist regime.
Keywords: Second Vienna Arbitration, Hungarian minority, commitment, anticlerical, communist state, Christian ethics
A szerző történész, 1997-ben a budapesti Pázmány Péter Hittudományi Főiskolán abszolutóriumot, 1999-ben a Pécsi Tudományegyetemen történelemtanári oklevelet szerzett. 2011-ben a Pécsi Tudományegyetem Interdiszciplináris Doktori Iskolája elvégzése után doktori fokozatot szerzett. 2000-2008 között az Erdélyi Múzeum-Egyesület tudományos munkatársa, 2008-2010 között a bukaresti Vallásügyi Államtitkárság szakreferense, 2010-2012 közt a Román Országos Levéltár aligazgatója, jelenleg a Román Országos Levéltár Nagyváradi Fiókjának főlevéltárosa.
Arra tanítottak, hogy a történésznek mindig tárgyilagosnak kell lennie, de ez nem feltételezi azt, hogy ne közeledhetnék némi empátiával a kiválasztott témához. Be kell vallanunk, az
érzelmi kötődés annál nagyobb, minél mélyebben elmerülünk egy személy életútjának feltárásában. És mi a teendőnk akkor, ha az adott személy egy kisebbségi léthelyzetbe került nemzetrész tagjaként nemcsak teoretikusa, hanem gyakorlati kivitelezője is volt a kisebbségi nemzetépítésnek,1 de tisztségénél fogva egy nemzeti keretek fölött álló intézmény - jelen esetben a római katolikus egyház - adott régiójának mérvadó, meghatározó személyisége is volt, őt így tartják számon? Továbbá szét lehet-e választani egy egyházi vezető esetében a térségünkre oly nagyon jellemző egyházpolitikai hivatást a nemzeti/kisebbségpolitikusi küldetéstől?
A kérdés tudományos igényű megválaszolása azt felételezi, hogy áttanulmányozzuk a római katolikus egyház erre vonatkozó tanítását, vizsgálat alá vesszük a történelmi eseményeket, és elemezzük az adott személy összes beszédét és írását. Jelen forrásközléssel nem erre vállalkozunk, csupán segítséget szeretnénk nyújtani egy olyan tudományos megalapozottságú mű megírásához, amely közelebb visz bennünket Márton Áron kimeríthetetlen szellemi hagyatékának megismeréséhez.
Az első irat a második bécsi döntés utáni napokban keletkezett. A bécsi Belvedere palota aranytermében 1940. augusztus 30-án kihirdetett döntés értelmében Magyarországhoz visszakerült Erdély területének 2/5 része.2 Az 1941. január 30-i magyar népszámlálás Észak-Erdélyben 2,5 millió lakost mutatott ki, ebből 1 380 000 (53,6 százalék) magyar, 1 290 000 (40 százalék) román, a többi német és zsidó nemzetiségű volt.3 A román uralom alatt maradt hozzávetőleg félmillió főt számláló dél-erdélyi magyar népesség körében a döntés híre leírhatatlan elkeseredést keltett. „Az egész magyarság úgyszólván magán kívül van. Megszűnt minden munka - áll a Magyar Népközösség brassói elnökének jelentésében -, s megindult egy el nem képzelhető kivándorlási hullám a Székelyföldre."4 A közhangulatot teljesen eluralta a menekülési láz: „Romániában nincs mit keresnie, és nincsen semmiféle jövője egy magyar embernek"5 - vonta le a szomorú következtetést egy dél-erdélyi menekült.
Az új határvonal következében kettévágott gyulafehérvári egyházmegye híveinek 79 százaléka Észak-Erdélyhez került.6 Ennek ellenére Márton Áron a helyben maradást választotta, és az észak-erdélyi terület igazgatására Kolozsvár székhellyel létrehozatta a Sándor Imre vezette Püspöki Helytartóságot.7 A híveihez intézett levelében a püspök helybemaradásra biztatta az elvándorlást fontolgatókat. A menekültáradat azonban nem állt le. Önkéntes alapon vagy a román hatóságok kényszere hatására hozzávetőleg 200 000 magyar hagyta el DélErdélyt 1940 és 1944 között.8
A második irat egy olyan politikai rendszerben keletkezett, amelyben a vallásgyakorlás és az egyházak működése csak az állam szabta szűk keretek között volt lehetséges. Az ateista propaganda ennél is tovább ment: fel akarta számolni a vallásosságot mint a miszticizmus egyik„átkos" formáját. A társadalom egészét irányítani és felügyelni akaró román kommunista államvezetés 1948-ban az egyházak számára is egyértelművé tette: fennmaradásuk az állammal való együttműködés függvénye. Az új felekezeti törvény (1948. augusztus 4.) rögzítette a Kultuszminisztériumnak az egyházak fölötti teljes ellenőrzését. Az egyházi iskolák megszüntetésével (1948. augusztus 3.), a hitbuzgalmi egyesületek betiltásával (1948-1949), az egyházi sajtó felszámolásával és a szerzetesrendek többségének feloszlatásával (1949. augusztus 1.) nagymértékben csökkent az egyházak társadalmi beágyazottsága.9 A Kultuszminisztérium helyi megbízottai és felügyelői a püspöki aulák és plébániák állandó „vendégeivé" váltak.10 A lelkipásztorok áthelyezését és állami fizetésük odaítélését az előzetes állami jóváhagyástól tették függővé. Azt is mondhatnánk, hogy az egyházak személyzeti politikája a kommunista államhatalom káderpolitikájának részévé vált.
Az új egyházpolitikai rendelkezések leginkább a romániai római katolikus egyházat sújtották. Erőszakos eszközökkel végrehajtották a görög rítusú katolikus püspökségek felszá-molását,11 és a hét katolikus püspökség helyett mindössze kettőt ismertek el - egyet Gyulafehérvár és egyet Bukarest székhellyel. Veszélybe került a püspökségek kormányzása, hiszen 1950 közepére mindazon püspököket, akik joghatóságukat 1948 előtt nyerték el, vagy börtönbüntetésre ítélték, vagy kényszerlakhelyet jelöltek ki számukra.12 Az „imperialista" vatikáni befolyás elleni küzdelem részeként létrehozott békepapi mozgalom legfőbb célkitűzése az volt, hogy a két egyházmegye igazgatása az állam iránti lojális egyházi vezetők kezébe kerüljön. Azonban az Adorján Károly által vezetett gyulafehérvári, illetve a Traian Iovanelli és Petru Plesca irányította bukarestjászvásári püspökség kollaboráns magatartása nemcsak a papság, hanem a hívek körében is ellenkezést váltott ki. A híveknek azt kellett tapasztalniuk, hogy a tavaszi vetési kampányra és a nyári betakarításra már nemcsak a pártsajtó figyelmezteti őket, hanem erre buzdítanak a szószékről fölolvasott egyházmegyei körlevelek is. „Ki ne látná, hogy a mezőgazdaság mennyivel többet és jobbat termel gépesítése, az állami mezőgazdasági gépállomások segítsége által. [...] A Szentírás - mintha ismerné a szocialista munkaversenyt és normarendszert - írja: Végezzétek el a dolgotokat idejében« (Sir 51,38)" - áll az Adorján Károly általános vikárius kézjegyével ellátott, 1953. április 1-jén kiadott körlevélben.13
A földtulajdon államosításával, az internálásokkal és verésekkel járó kuláktalanítással, illetve az erőltetett kollektivizálással az 1940-es évek végén kezdetét vette a hagyományos falusi társadalom erőszakos átalakítása. A tulajdonviszonyok megváltoztatása, a polgárság mint társadalmi réteg inkriminálá-sa következtében a városok is új fejlődési pályára léptek.14
Márton Áronnak 1955. január 6-i szabadulását követően szembesülnie kellett ezekkel a megváltozott egyházi és társadalmi viszonyokkal. Az 1956 májusában elindított bérmakörútján szerzett személyes tapasztalatok tovább erősítették benne azt a meggyőződést, hogy a hívek útmutatásra várnak. Újévi körlevelében a híveivel mélyen együtt érző püspök kritikával illette az új rendszert, illetve annak képviselőit, és egyben eligazítást nyújtott az új korszakban követendő keresztény magatartásra vonatkozóan.
Jegyzetek
1 A gyakorlati politika szintjén Kántor Zoltán kéttípusú nemzetépítést különböztet meg: többségi és kisebbségi nemzetépítést. Kántor Zoltán: Kisebbségi nemzetépítés. A romániai magyarság mint nemzetépítő kisebbség. Regio, 2000/3., 227. Ugyanakkor a nacionalizmus egyik nemzetközileg elismert kutatója, Rogers Brubaker a közép- és keleteurópai térségben az I. világháborút követően létrejött nemzetiesítő folyamatok vizsgálatát egy hárompólusú viszonyrendszerben képzeli el, melynek pólusai kölcsönösen függnek egymástól. A „politikai mezők" szereplői: a nemzeti kisebbségek, a nemzetiesítő államok és az anyaországok. Rogers Brubaker: Nemzeti kisebbségek, nemzetiesítő államok és az anyaországok az új Európában. Regio, 2006/3., 3-29. A nemzeti identitást a kisebbségek politikai és kulturális elitjei az általuk létrehozott (oktatási-kulturális, gazdasági, egyházi, politikai, egyesületi stb.) intézményrendszeren keresztül alakítják.
2 Bővebben lásd L. Balogh Béni: A magyar-román kapcsolatok 1939-1940-ben és a második bécsi döntés. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2001.
3 A román statisztikai adatok szerint Észak-Erdély lakosságának 50,2 százaléka volt román, és csak 37,2 százaléka „székely és magyar". L. Balogh Béni: Az erdélyi magyar menekültkérdés 1939-1944 között. Regio, 1999/3-4., 250, 263.
4 Uo. 250.
5 Uo. 250.
6 Észak-Erdélyben 163 plébánia és 341 000 hívő maradt (79 százalék), míg Dél-Erdélyben 86 plébánia és 86 000 hívő (21 százalék). Marton József-Jakabffy Tamás: Az erdélyi katolicizmus századai. Kolozsvár 1999, 107.
7 Uo. 107-108.
8 L. Balogh Béni: Az erdélyi magyar menekültkérdés, 250-251.
9 Az egyházak elleni intézkedésekről bővebben lásd lonescu-Gură, Nicoleta: Stalinizarea Romániai. Republica Populară Română 19481950: transformări instituţionale. Editura BIC ALL, Bucureşti 2005, 324-443., valamint Tempfli Imre: Sárból és napsugárból. PakocsKároly püspöki helynök élete és kora 1892-1966. METEM Könyvek 36. 2002, 97-199.
10 Raport Final (ed. Vasile, Cristian-Tismăneanu, Vladimir şi Dobrincu, Dorin). Comisia Prezidenţială pentru Analiza Dictaturii Comuniste din România. Editura Humanitas, Bucureşti, 2007, 261-272.
11 Vasile, Cristian: Între Vatican şi Kremlin. Biserica Greco-Catolică in timpul regimului comunist, CurteaVeche Publishing, Bucureşti 2003. Uő. Istoria Bisericii Greco-Catolice sub regimul comunist 1945-1989. Documente şi mărturii. Editura Polirom, Iaşi 2003,.
12 Raport Final. i. m. 279-281., valamint Tempfli Imre: i. m. 199-311.
13 Arhivele Naţionale ale României (továbbiakban ANR), Fondul Ministerul Cultelor şi Artelor. Direcţia de Studii. inventar nr. 3206., dosar nr. 43/1953. 24 verso-25.
14 lonescu-Gură, Nicoleta: i. m. 465-538., valamint Tănase, Stelian: Elite şi societatea. Guvernarea Gheorghiu-Dej 1948-1965. Humanitas, Bucureşti 1998.
