Jakubinyi György
mÁRTON ÁRON PÜSPÖK,
AHOGY EGY KISPAP LÁTTA

Mivel 1946-ban születtem, gyermekkoromban nem is láthattam püspököt. Mire felcseperedtem, minden katolikus püspök börtönben volt. Szülővárosomban, Máramarosszigeten volt Jilava mellett a leghírhedtebb politikai börtön is. Ide hozták a politikai és vallási vezetőket. Dávid László prelátus, Márton püspök egykori titkára mesélte, hogy három éjszakai vasúti rabszállítás után a máramarosszigeti állomáson selejtezték őket: a miniszterek, pártvezérek és püspökök maradtak, őket pedig - vele rabtársát, Jakab Antal leendő megyéspüspököt -visszavitték Felsőbányára kényszermunkára a bányába, mert nem voltak püspökök!

Márton Áron püspök 1951 szeptemberétől 1954. április 27-ig volt a máramarosszigeti börtönben. Mint elemista kisiskolás többször elhaladtam a börtön mellett. Az őrtoronyból lekiáltottak, ha valaki megállt volna nézelődni. De mit is lehetett volna látni a magas falakon és zárt kapukon kívül? Nyolcéves gyermekként még nem is voltam tudatában annak, hogy országunk római és görögkatolikus püspökei börtöne előtt járok.

1963-ban mentem fel Gyulafehérvárra a Teológiára tizenhét évesen, érettségivel a zsebemben. Akkor is a Veni Sancte egybeesett a székesegyház Szent Mihály-búcsújával. Szorongva ültem az elsőévesek között, még világi ruhában, beöltözés előtt. Megindult a menet a püspöki palotából. A sok karinges kispap, asszisztencia, kanonokok - akkor még igazán azt sem tudtam, hogy mi az - színes világa vonult el előttem. Amikor a legdíszesebbet láttam, azt hittem, ez a püspök. Kiderült, hogy dr. Faragó Ferenc kanonok, pápai kamarás, a Római Katolikus Kántoriskola alapító igazgatója, teológiai szentírásprofesszor, kerületi főesperes stb. volt az, akit én püspöknek néztem. De utána jött az igazi püspök: tízméteres uszályát négy asszisztens vitte mögötte, ő pedig mint öreg székely lépdelt a börtönévek terhe alatt, de mosolygott és áldást osztott. Ekkor még kényszerlakhelyen volt, amely a palotára, kertjére és a székesegyházra terjedt ki. Ekkor láttam először Erdély őrangyalát, Isten szolgája Márton Áron hitvalló püspököt.

A püspök kényszerlakhelye 1957. június 6-tól 1967. november 22-ig tartott. Én pedig 1963. szeptember 29-től 1969. június 21-ig voltam a gyulafehérvári szeminárium és főiskola növendéke mint szatmári egyházmegyés. Az 1948-as kommunista kultusztörvény csak egy római katolikus papneveldét engedélyezett. Gyulafehérváron tanult a négy magyar egyházmegye - Gyulafehérvár, Szatmár, Nagyvárad és Temesvár - minden kispapja. Ennek megfelelően a tanári karban is volt mind a négy egyházmegyéből képviselő. Örömmel hallottam az „öregektől", hogy Márton Áron püspök minden évben négyszemköztire hívja a kispapokat, függetlenül egyházmegyei illetékességüktől. Boldogan készültem az első személyes találkozásra. Nem lett belőle semmi, mert időnként betegsége súlyosbodott. Bejelentette az iroda, hogy a püspök csak az erdélyi, „saját" kispapjait tudja fogadni.

Harmadéves koromban vettük fel a tonzúrát (hajkorona), és lettünk egyházmegyéinkben inkardinált klerikusok. Ettő l kezdve heti váltásban mi, a III. éves klerikusok jártunk át a palotába a kényszerlakhelyes püspöknek ministrálni. Nagy élmény volt öltöztetni a nagy püspököt, majd ministrálni neki. Ez az a kápolna - csak akkor még nem tudtam -, amelyben nagy elődjének, gróf Majláth Gusztáv Károly püspöknek 1901 nyarán Károly Ferenc József főherceg, a leendő IV. Boldog Károly királyunk, tizennégy évesen ministrált. Márton Áron püspök szentmiséje mindig nagy lelki élmény volt a résztvevők számára.

Ötödéves koromban átjártunk a püspök úrhoz, mert heti három órában hodegetikát (lelkipásztorkodást) tanított. Ebből egy óra szociológia volt, de az nem jelenhetett meg a leckekönyvben (index). Egyébként a leckekönyvet a rektor írta alá, hogy kapjunk majd állami működési engedélyt. A kultuszügyosztály ugyanis sohasem ismerte el Márton Áront teológiai tanárként, de szemet hunyt tanítása fölött. Habár kollokviumi tárgy volt a hodegetika, számunkra ez volt a főtantárgy. Mindenki szégyellte volna magát, ha a püspöknél nem tud! Mindig feleltetett az órák elején (skabellum). Úgy szégyelltem magam, amikor egyszer közbeszólt a püspök: „Fiam, mi két csűrben csépelünk!" Óriási emlékezőtehetsége volt. A kezünkben levő gépelt kurzust kívülről tudta, akárcsak szentbeszédeit. Olykor még személyes emlékeket is felidézett, aminek mi nagyon örültünk. De börtönéveiről sohasem beszélt. Elmesélte, hogy kisgyermek korában mennyire csodálkozott a csíkszentdomokosi templomban, hogy a miséző pap a szószékre „a falból" lépett elő! Egyszer óra közben félénken benyitott az irodaigazgató, hogy bukaresti inspektor érkezett, és azonnal beszélni akar a püspök úrral. A püspök nyugodtan válaszolt: Most órám van. Amikor befejezem, fogadom az inspektor urat. Ez volt Márton Áron.

1967 novemberében bíboros járt az országban. Első alkalommal érkezett a kommunista Romániába bíboros, Franz König bécsi érsek Iustinian román ortodox pátriárka meghívására. Amikor König bíboros kifejezte óhaját, hogy meg szeretné látogatni Gyulafehérváron az egyetlen működő római katolikus püspököt, a pátriárka jelezte, hogy olyan zsúfolt programot állított össze, hogy lehetetlen lemenni Gyulafehérvárra, de Márton Áron püspök majd feljön, hogy találkozzanak. Márton Áron püspök pedig azt válaszolta a meghívóra, hogy nem mehet, mert kényszerlakhelyen van, engedélyt pedig nem kér ahhoz, ami az emberi szabadságjogok alapján megilleti. Erre megjelent a fekete autó, a püspököt betuszkolták, és Bukarestben a bíboros elé állították. König bíboros most ismerte fel a valóságot. Azonnal tiltakozott Bodnáras miniszterelnök-helyettesnél, mire a miniszter közölte Márton Áron püspökkel, hogy máris feloldják kényszerlakhelyét, otthon pedig megkapja a személyazonosságit (buletint). Így is lett.

De itt merült fel a kérdés: miért engedték ki a börtönből már 1955-ben Márton Áron püspököt, és miért oldották fel kényszer-lakhelyét tíz év után, 1967-ben? Köztudomású, hogy a letartóztatott főpapok és papok közül, aki aláírta a közreműködési egyezséget, azt kiengedték a börtönből. Egyébként 1964-ben az ENSZ nyomására minden politikai foglyot - beleértve a még életben levő püspököket és papokat is - szabadlábra helyeztek.

Amint hazaért Márton Áron püspök Bukarestből, első útja a Teológiára vezetett. 1967. november 26. volt. Ötödéves voltam. Nemecsek rektor körberohant a tantermeken, és mindenkit -tanárokat és növendékeket - a nagyterembe hívott. Érthető a láz, amely elfogott minket: a püspök tíz év után először jelenik meg a szemináriumban! A nagy püspök tudta, hogy szabadságának más magyarázata is lehet. Ezért akarta személyesen elmondani kispapjainak, hogyan szabadult. Amikor közölte vele Bodnáras miniszter, hogy szabad, azt felelte: mik a feltételek, mert feltételeket nem fogad el. A miniszter pedig válaszolt: mi megismertük a püspök urat, és elfogadjuk úgy, ahogy van. Tudjuk ugyanis, hogy amit mond, azt gondolja is. Szerintem ez volt a legnagyobb elismerés egy kommunista szájából, aki tudta ugyanis, hogy a közreműködők beszéde nem őszinte, csak kényszer vagy karrierizmus.

Az alszerpappá szentelés (subdiaconatus, 1968. március 30.) előtt a szentelendőket négyszemköztire hívta a püspök (scrutinium). Végre elérkezett a pillanat, amikor személyesen szólhattam a püspök úrhoz. Hivatalosan kezdte: „Főtisztelendő Ordináriusod felkérésére megbeszéljük hivatásod ügyét stb.". A beszélgetés végén feltette a kérdést: „Fiam, mondd meg őszintén, hogy bánt-e valami itt, az intézetben stb.". Az őszinte kérdésre kibuggyant belőlem: „Püspök úr, azt sajnálom, hogy öt évet kellett várnom ahhoz, hogy személyesen elbeszélgethessek a püspök úrral." Márton Áron püspök elszomorodott: „Fiam, meg kell értened, hogy a püspök öreg és beteg. Már nem bírja úgy a munkát, mint régen." Elnézést kértem, és bántam, hogy szomorúságot okoztam az öreg püspöknek. Mai fejjel nem tenném.

Az utolsó két évben főkönyvtáros is voltam. Az volt a kiváltságom, hogy félévben egyszer hivatott a püspök. Átadta a csak neki járó külföldi teológiai folyóiratokat a szeminárium és főiskola könyvtárának. Tudtam, hogy szereti a tréfát. Ezért egy ilyen alkalommal feltettem a kérdést: „Püspök úr apostolutód. De tudja-e, hogy melyik apostol utódja?" A püspök szellemesen visszavágott: „Ezennel megbízlak, fiam, hogy kutasd ki nekem!" Sajnos nem tudtam eleget tenni a magas megbízatásnak. Már halott volt a püspök, amikor találkoztam P. Nagy Ferenc SJ „episzkopológiájával", vagyis a püspökök püspökszentelési leszármazási táblájával. De ő is csak a 15. századig tudja visz-szavezetni a szenteléseket. Azon túl a hit kérdése: vagyis hisz-szük, hogy az utolsó vacsora terméből az apostolok kézföltétele által megszakítás nélkül szállt át az utódokra a papi hatalom teljessége.

Egy ilyen alkalommal papszentelés után megajándékozott Bernhard Hering Das Gesetz Christi háromkötetes művével (Krisztus törvénye - morális tankönyv) és Karl Rahner-Herbert Vorgrimmler Kleines Konzilskompendium (A II. vatikáni zsinat kislexikona) könyvével. Óriási ritkaság volt ez Kelet-Európában a zsinat lezárása után négy évvel. Hering művét azonban így kommentálta: ezt a könyvet nyugodtan adom oda, fiam, mert ez a 7. kiadás. A 8. kiadást már nem adnám, mert abban támadja a Humanae vitae körlevelet. A püspök mindig is az igazi hithű teológiát, vagyis a szentatya irányvonalát képviselte. Ebben mindig biztosak lehettünk. Amikor megkértem, hogy írjon a könyvbe ajánlást, szabadkozott, hogy mások könyvébe nem szokott írni. Végül mégis megtette. Ereklyeként őrzöm beírását: Jakubinyi György kedves fiamnak szeretettel 969 ápr. 13 Márton Áron pp. És ez így igaz: Márton Áron püspök minden papot, akit szentelt, kedves fiának nevezett és tekintett.

A papszentelés (1969. április 13.) után a kertben külön fogadta a tizenhat újmisést kíséretükkel. Hozzám a távolság miatt is kevesen jöttek. Örvendek, hogy boldogult szüleim ott lehettek. Márton Áron püspök a rövid beszélgetés végén azt mondta szüleimnek - de a szomszédos csoportok is hallhatták -: „Nagy tervem van a fiukkal". Senki sem tudta, mire érti. Én sem. Decemberben már szatmári püspöki titkár voltam Sipos Ferenc ordinárius substitutus mellett (mi csak kormányzó úrnak szólítottuk), amikor elkért tőle Márton püspök, hogy Rómába küldjön továbbtanulni. Amikor négyünket kiküldött Rómába, meg is mondta: fel akarja újítani a főiskolai tanári kart római diplomás tanárokkal, mert az országban nem lehet teológiai akadémiai fokozatokat szerezni. A papszentelési fogadáson mondott - akkor titokzatos - szavak felfedték jelentésüket. Meg vagyok győződve, hogy abban a pillanatban sem Márton Áron, sem én nem sejtettük, hogy Isten kegyelméből harmadik utóda leszek a Szent István-i ezeréves egyházmegyében.

Kispapi emlékeimet hadd fejezzem be a püspök halála után írt nekrológ bevezetőjével: „»A hegy lábánál nőtt domb« - így nevezte magát Márton Áron püspök, ilyennek érezte magát nagy elődjével, gróf Mailáth Gusztáv Károly püspökkel szemben, amikor átvette az egyházmegye vezetését. De most már szemünkben ő lett a hegy, sőt a szikla - amint idézi elődje mondását dr. Jakab Antal erdélyi püspök. Ennél jobban nem is lehetne jellemezni pótolhatatlan veszteségünket, Márton Áront, Erdély 79. püspökét!" (Dr. Jakubinyi György, A „Hegy". In: Márton Áron emlékkönyv születésének 100. évfordulóján. Szerk. Dr. Marton József, Kolozsvár 1996, 57.)