Jakab Gábor
mÁRTON ÁRON HOLTAN IS ESZMEI VESZÉLYT JELENTETT A ROMÁNIAI ATEISTA-KOMMUNISTA REZSIMRE

 

1989. február közepe

Egyértelműen igaznak bizonyult a címként szereplő megállapítás 1989-ben, kilenc évvel a főpásztor 1980-ban Gyulafehérváron bekövetkezett halála után. Kolozsvári püspökké szentelésének 50. évfordulójára a Szent Mihály-templomba, február 13-ra (hétfői napra) tervezett, Czirják Árpád plébános által kezdeményezett és vezényelt nagyszabású ünnepségnek ugyanis az állami szervek (mindössze hat nappal a kitűzött dátum előtt!) durva erőszakkal útját állták. A közel fél éven át zavartalanul folyó lelkes készülődést a belügy emberei a legalapvetőbb emberi szabadságjogokat lábbal tiporva megzavarták, sőt, az emlékezés megtartását Jakab püspökkel is letiltatták. Hogy ennek ellenére mégis megtörtént a „kincses város" többi katolikus templomában a jubileumi megemlékezés éppen a szen-telés napján, 12-én, vasárnap, az végül is annak volt köszönhető, hogy a Györgyfalvi városnegyed korabeli lelkipásztora, néhai Szakács Lajos, az utolsó (szombat esti) egyeztetésen mindenféle kompromisszumot elutasítva a leghatározottabban kijelentette: „Ha én holnap Márton Áronról nem emlékezhetem meg, szembeköpöm saját magamat". Álláspontját a város többi negyedeinek a papjai (Kádár István, Vakaria Béla és jómagam) fenntartás nélkül magunkévá tettük, és annak szellemében egyöntetűen cselekedtünk.

A történteket egy húsz évvel később, 2009-ben, a 70. évfordulón keltezett hivatalos levelemben, amelyet a gyulafehérvári Főegyházmegyei Hatóságnak küldtem, a történelmi emlékezet számára három pontban így összegeztem:

Főtisztelendő Főegyházmegyei Hatóság! Isten szolgája Márton Áron püspökké szentelésének 70-ik évfordulója alkalmából megrendezendő idei emlékünnepség kapcsán hajdani „megbízott főesperesként", valamint az 1989-es februári kolozsvári események szem- és főltanújaként a történelmi emlékezet számára az alábbiakat tartom szükségesnek lejegyezni:

1. Az állami hatóságoktól kikény-szerített „püspöki letiltás" csak a főtéri Szent Mihály-templomban érvényesült. Ott, az emlékezetes napon, a február 12-i (vasárnapi) szentmise keretében el sem hangzott Márton Áron neve.

2. Ugyanezen a napon Kolozsvár összes többi katolikus templomában megtörtént a jubileumi megemlékezés, aminek azonnali hatállyal az lett a „büntető" következménye, hogy a Vallásügyi Osztály két paptól (Szakács Lajos és Jakab Gábor) megvonta az államsegélyt.

3. Az állami (bukaresti) elismerést és a későbbi anyaországi (budapesti) kitüntetést a Szent Mihály-templom korabeli plébánosa kapta.

A részletek, illetve a teljes igazság kiderítése történészek feladata lesz. Tisztelettel, Kolozsvár, 2009. február 10. Jakab Gábor helyi lelkész

Megkésett válaszként, de utólagos gyulafehérvári elismerésként értékelem az aranymisém (2011. december 8.) alkalmából küldött érseki levél következő két mondatát: „Főesperesi megbízatást is betöltött. 1989-es kiállásáért állami nyomásra e tisztségéből leváltották és államsegélyét is megvonták".

Az első dokumentumfilm Márton Áronról

1993-1994-ben Xantus Gábor rendező-operatőrrel elkészítettük az Emelt fővel című, Márton Áron püspök életéről és pályájáról szóló első hazai, 60 perces dokumentumfilmet. A körülményeket összegezve, a hitelesség kedvéért idemásolom a videokazetta hátlapjára írt akkori szövegemet: 1989 februárjában olyan közismert írók közreműködésével, mint Bajor Andor, Beke György, Fodor Sándor és Kányádi Sándor, a szente-lés színhelyén nagyszabású rendezvény keretében szerettünk volna megemlékezni az esemény 50-ik évfordulójáról. Sajnos szándékunk beteljesedését az akkori rezsim egy Bukarest, Kolozsvár és Gyulafehérvár között kerek egy héten keresztül „ingázó" belügyi csapata meghiúsította.

Megbízott főesperesként szem- és fültanúja lehettem a hatalom valóságos riadalmának, annak, hogy Áron püspök még a sírjából is ijedelemmel töltötte el a rendszer elvtársait. A rendkívül feszültté vált hangulatban az utód főpásztor, néhai dr. Jakab Antal, aki maga is 13 évig volt a kommunista börtönök foglya, provokációtól tartva leállította a tervezett nyilvános ünneplést. Kétségkívül nem a félelem, hanem a féltés motiválta döntését. „Pásztorként" így látta jónak védelmezni „nyáját".

Bár az ünneplésre - a hatósági tiltás ellenére, szerényebb keretek között ugyan - mégis sor került Kolozsvár többi katolikus templomában, valójában az e kazettán rögzített Emelt fővel című dokumentumfilmmel adózunk méltóképpen a legendás hírű főpap Csíkszentdomokostól Rómáig ívelő, példaértékű életútja és eszményi alakja emlékének. Mint olyan nép- és egyházvezér, aki (gyermek- és ifjúéveit nem számítva) mind nyelvileg, mind vallásilag kisebbségi sorsban élt, legfőbb feladatának tartotta, hogy „önerejük tudatára ébressze a rábízotta-kat". Csak sajnálni tudjuk, hogy - talán jórészt mert a 89 előtti rendszer ellenségének tartotta - semmiféle archív mozgóképsor nem idézheti alakját az utókornak.

A dokumentumfilm címét egy Illyés Gyula által neki írt könyvdedikáció sugallta: „ÁRONNAK, fölfelé nézve, Gyula. Jakab Gábor".

A film egykori társszerzőjeként ma is, és mindaddig, amíg még élek - Áron püspökre büszkén „föl"-nézek.

Papságomat döntő módon Márton Áron püspök úrnak köszönhetem

Sok egyéb mellett azért is fölnézek rá, mert döntő módon neki köszönhetem, hogy végül is pap lett belőlem, s immár 51 éve szolgálhatok az Úr szőlőjében. Állításomat igazolandó, elmesélem röviden a vele történt élményszerű és „sorsfordító" találkozásomat. Harmadéves kispap koromban súlyos lelki válságba kerültem, aminek következtében magamban a teológiai intézetből való eltávozás mellett döntöttem. Előtte azonban még, többi papnövendéktársamhoz hasonlóan, eleget tettem annak az intézeti szokásnak, hogy elmentem a püspökhöz az év eleji napok egyikén személyes, négyszemközti kihallgatásra. Ekkor, ezen a számomra felejthetetlennek bizonyuló napon esett meg az egészen váratlan fordulat. Az történt ugyanis, hogy miután egykedvűen belehuppantam az íróasztala melletti kopott bőrszékbe vele szemben (amely szék ma is ott látható múzeumi emléktárgyként hajdani irodájában), rám nézett a maga sajátos, senkiéhez nem hasonlítható és nagyon mélyre látó tekintetével, majd ezt kérdezte: „Mondd, Gábor, mi fáj?" (!) Ez a megszólítás derült égből villámcsapásként ért, és nagyon erősen szíven ütött. Úgyannyira, hogy hatására a lelkem ablakainak előzőleg teljesen lehúzott zsalugáterei egyből felcsapódtak, s a legőszintébben megnyílva kezdtem elősorolni problémáimat-gond-jaimat. Egy olyan atya-fiúi természetű bensőséges beszélgetésre került sor, amely a távozás melletti korábbi döntésemet gyökeresen áthúzta. Maradtam. Ha ez a személyes találkozás és beszélgetés ott és akkor nem jön létre, ma egészen biztos, hogy nem vagyok pap! Hát külön ezért a sorsfordító találkozásért is mindig „fölnézek" rá, s a remélhetőleg előbb-utóbb bekövetkező szentté avatás előtt is szentként tisztelem.

Áron püspök egyfolytában a szeku célkeresztjében állt

Immár több mint három évtizeddel 1980-ban bekövetkezett halála után megalapozottan állíthatom, hogy senkiével össze nem hasonlítható az ő életpályája, illetve leghosszabb ideig (1956-tól 1980-ig) tartó és legszigorúbban ellenőrzött az ő életútja, aminek - ifjú történészeink kutatómunkájának köszönhetően - „kézzelfogható" bizonyítéka is van, mégpedig a róla készült 236 kötetnyi dosszié, 80 000 (!) oldalon olvasható állambiztonsági megfigyelési és jelentésanyag. Senki emberfiáról, sem politikai szervezetről, sem más csoportról nem jelentettek Romániában ekkora mennyiségben! Áron püspök tényleg nagy veszélyt, olyan „eszmei-ideológiai veszélyt" jelentett, amellyel/akivel a később csúfosan megbukott ateista-kommunista ideológiát terjesztő rezsimnek mindvégig számolnia kellett. (Gondoljunk csak börtönből való szabadulása utáni hatásos, ateista eszméket kíméletlenül szétbombázó, ugyanakkor az emberekben hitet ébresztő és hitet erősítő diadalmas bérmaútjaira, azok alkalmával elhangzott beszédeire és tanításaira!) Sőt, még azután is - a halálát követő évtizedekben.

Boldog vagyok azért, hogy először tanítványa, majd pedig felszentelt papja

lehettem. Igazán ideje lenne már hálából elhelyezni a kolozsvári „kőszentmihály" falán azt a címert is ábrázoló, kőből készült kettős emléktáblát, amelyre az 50. évfordulóra ezt a szöveget vésették rá: „Szeretted a igazságot, gyűlölted a hazugságot. Ezért kent fel téged az Isten." (Zsolt 44,8) Márton Áron püspök emlékének, kit a gondviselő Isten rendeléséből 50 évvel ezelőtt itt, a kőszentmihályban szenteltek az erdélyi egyházmegye főpásztorává, hogy népének és mindenkinek mindene legyen. Kolozsvár, 1989. február 13. Kegyelettel adózó papjai és hívei".

Kisebb emlékkockák Áron püspök emberi megnyilatkozásaiból

Vele kapcsolatos régi emlékeimből idemásolom egyik nekem írt személyes hangú levelét, mely válasz volt arra a beadványomra, amelyben külföldi utazási engedély megszerzéséhez főpásztori jóváhagyását kértem. Íme a levél:

Kedves Fiam, február 3-ról kelt leveledre válaszolva értesítelek, hogy kinevezésedet már majdnem egy hónapja elhatároztam, és erről, a szükséges irat érdekében, a hatóságot is értesítettem. Habár a választ nem szokták hamar adni, mégis remélni lehet, hogy nem váratnak meg nagyon hosszú ideig.

Tehát úgy kell venned, hogy kinevezésed útban van, s így jövendő Principálisodnak is beleszólása van a dologba. Most munkaév közben senki sem nélkülözné szívesen és könnyen a káplánját.

Ezért azt ajánlom, hogy az utazási engedély megszerzésének a beindítását halaszd el, amíg helyzeted tisztázódik. Nagybátyád a rokoni meghívást bizonyára fenntartja, s azt Te később is - esetleg a nyár folyamán - igénybe veheted.

Gyulafehérvár, 1962. február 9-én. ÁRON püspökatyád.

(Csíkszeredába szólt egyébként a kinevezésem, miután megkaptam fél évre rá a bukaresti Vallásügyi Osztálytól az ún. „működési engedélyt".)

Azt gondolom, hogy már a megszólítás közvetlensége is mélyen megható, hiszen nincs abban semmiféle távolságtartó hivatalosság, semmiféle hivatali póz vagy hierarchikus vonás. Nemcsak egyetlen személyhez (az említett esetben hozzám), de a nagyobb közösségekhez is ugyanilyen közvetlenséggel tudott szólni, amely közösségeket igazi pásztorként jól ismert és meg is becsült.

Ugyanebből az évből őrzök egy ilyen levelet is, amelyet szülőfalum (Farkaslaka) önállósulásának 200. évfordulója alkalmából írt a híveknek. Ízelítőül csupán a bevezető sorokat idézem: „Nagyontisztelendő plébánosotok jelentéséből értesültem, hogy plébániátok kétszáz éves fennállásának a megünneplésére készültök, s ezen alkalommal gyermekeiteket és az ifjúságot a Szentlélek Isten kegyelmével megerősíteni s magatok is lélekben megújulni akartok.

Örömmel csatlakozom hozzátok, hogy együtt köszönjük meg Istennek a kétszáz esztendő gondviselését, együtt emlékezzünk meg azokról, akik munkájukkal, példájukkal és áldozatkészségükkel az egyházközséget fejlesztették, gyarapították és megtartották, s együtt fogadjunk hűséget, és kérjük Isten segítségét az elkövetkezendő időkre, és áldását a következő nemzedékek életére".

Akárcsak az előző, személyesen nekem írt levélnek, e levélnek a szövege is önmagáért beszél, semmiféle kiegészítést vagy magyarázatot nem igényel. Áron püspök tényleges eszmei „veszélyt" jelentett az ateizmust terjesztő kommunista-ateista rendszerre, de ugyanakkor nagy-nagy „áldást" a rábízottak életére, amiért adassék neki mindannyiunk részéről őszinte hála, tisztelet és köszönet.