Maksay Ágnes
mÁRTON ÁRONRÓL: EGY KÉSZÜLŐ
DOKUMENTUMFILM ELŐTÖRTÉNETE

Korai előzmények

A dátum ködbe vész. Nem is lényeges. Akár fikció is lehetne, de így él bennem. Ezrével létezhetnek az enyémhez hasonló emlékek Erdély-szerte. Ellenben az időtlenség homályából, a lelkekben hagyott, markánsan ismétlődő emlékképekből kétségbevonhatatlanul rajzolódik ki az a portré, amely előbb-utóbb a szentek sorába emeli Márton Áront.

A hatvanas évek végét írjuk. A nagy egyházi ünnepekhez hasonló sürgés-forgás, izgalom töltötte el a házunkat. Leginkább nagymamámon volt érzékelhető, hogy valami rendkívüli dologra készül. Telefonkészülékünk még nem volt, nem lehetett tehát egy körtelefonnal megszervezni a vasárnapi nagycsaládi templomozást. Nagymamám így nagyapámat indította útnak, hogy leellenőrizze, a szélesebb rokonságban tudja-e mindenki, hogy vasárnap Áron püspök Kolozsváron lesz. Ugyanis mindenki máshova járt templomba: ki a piaristákhoz, ki a barátokhoz, ki a Monostori útra... Ellenben értelemszerűen azon a vasárnapon mindenki a „főtéri templomba" kellett menjen. A Farkas utcai (mert ott laktunk) hírvivő küldöttségnek én is tagja lettem, mert egyébként is nagyon gyakran kísértem el nagyapámat egészségügyi sétáira. Most éreztem, hogy valami nagyon fontos missziónk van, nem csak céltalanul bolyongunk.

Persze ügybuzgalmamon az is nagyot lendített, hogy nyilván a fejemben ott motoszkált, hogy a rokonoknál mindenhol előkerülnek majd az almáriumokból a kedvenc édességeim, meg a finomabbnál finomabb sós sütemények. Mert akkoriban minden rendes polgári háztartásban állandóan volt dugi házi csemege (kandírozott narancshéj, puszedli..). És míg én ezeket illedelmesen, a felnőttek beszélgetésébe bele nem szólva, majszol-gattam - hol Ella néniéknél, hol Tuli bácsiéknál -, hallgatóztam. Valami feszültséget érzékeltem. Adódott ez abból is, hogy volt hely, ahol fölháborodottan üzenték vissza Irénkének (nagymamám), miért is figyelmezteti ő a rokonságot. Szinte sértésszámba ment, hogy feltételezte róluk, ők még nem tudják a vasárnapi nagymise hírét. Másrészt előkerültek az évtizedes politikai sérelmek, amelyeket mindenki a lelkében hordozott. Hallottam ott memorandumról, Gróza Péterről, árulókról. S akkor már könnyes szemmel próbált meggyőzni Ella néni - aki hiába mind kacsingatott és pisszegett a férjének, hogy hallgasson, mert az csak nem hagyta abba -, hogy menjek ki az udvarra, és labdázzam a szomszéd gyerekekkel. Sértve éreztem magam, mert ez természetesen arról szólt, hogy a nagyok dolgából kitiltsanak, de végül is mivel a téma maximálisan túlhaladott, semmit nem értettem a félszavakból és utalásokból, magam is jobb megoldásnak találtam békességben „sifitelni" Mihaelával, a szomszéd kislánnyal.

Szóval napokig jártuk nagytatával a rokonságot, közben persze az utcán ismerősökkel találkozva ugyanez volt a téma: Hallottad? Tudod? Igaz, ti is ott lesztek? Feltűnt nekem, hogy a vasárnapi „főtéri misére" készülődők között voltak reformátusok is. (Mivel másik nagyapám református pap volt, édesapámmal jártam református istentiszteletekre is, gyakran fordultam meg a teológián, és biza ezek a reformátusok, akik készülődtek a vasárnapi misére, nem is csak egyszerű hívek voltak, hanem professzorok.)

Elérkezett a nagy nap előestéje. (Szerintem a szüleim el lehettek utazva, mert ők egyáltalán nem szerepelnek itt az emlékeim között.) Hármasban vacsoráztunk a konyhában. Nagymamám hátradőlve a hatalmas konyhai foteljében, vele szemben nagyapám kortyolgatta az esti pohár vörösborát (házi ribizli - amely, akárcsak a séta, egészségi okokból volt napi műsoron), mindketten elégedettek voltak, úgy érezték, amit megtehettek, azt ők megtették, a vasárnapi esemény előkészületeiből maximálisan kivették a részüket. El tudom képzelni, hogy ez több száz katolikus polgári és értelmiségi családban így történhetett. A levegőben annyira ott volt, hogy másnap valami nagyon nagy dolog történik, hogy szégyelltem is érdeklődni az esemény jelentőségéről, fontosságáról. Éreztem, hogy ezt mindenkinek tudnia kellene, talán még nekem is.

És a legváratlanabb pillanatban, amikor azt hittem, már megyünk lefeküdni, nagymama előállt a másnapi haditervvel. Hánykor kelünk, mikor indulunk, és főként hol próbálunk helyet szerezni, hogy aztán a mise végén, a „kivonuláskor" úgy tudjunk a kordon mellé furakodni, hogy a püspök engem megáldjon. Olyan négy-öt éves lehettem, tehát nagyapámnak nem kis feladat volt megoldani azt, hogy a tömegben a legmegfelelőbb helyen engem olyan magasságba emeljen, hogy a püspök megkerülhetetlenül bár rám nézzen. Miután ezt megbeszéltük, még mindig nem az esti mese következett, hanem a létező legszebb ruhák kikészítése. Családunkban senkinek nem volt nagy gardróbja, de néhány, a különböző alkalmakhoz illő (temetés, színház, esküvő...) toalettel mindenki rendelkezett. Némelyikük már több évtizedes volt, de a megfelelő tárolás, illetve kímélet még mindig elegáns küllemet kölcsönzött az azt viselőnek. Ez mondjuk rám nem vonatkozott, hiszen növekedésben lévő gyermekként számomra minden évben kikerült az új gálaruha. Nekem természetesen fekete lakkcipőben, fekete-fehér ruhács-kában és copfjaimban hatalmas fehér selyem masnikkal kellett mennem, de arra emlékszem, hogy nagymamám a három: a fekete, a sötétzöld szövet és a kékes-lila selyemruhája közül valóban a legszebbiket, ez utóbbit készítette ki magának, hozzá átmeneti kabát és krémszínű, horgolt csipkekesztyű. Aztán lassan csak ágyba bújtam, de a másnapi izgalmak miatt még hosszasan nem tudtam elaludni. Végül álomba a vasárnapra készülő, lassan zubogó húslevesnek és a lerben sülő tortalap illatának keveréke ringatott. Mert mondanom sem kell, hogy arra a vasárnapra ebéd is különlegesebb készült, mint máskor. Már majdnem lekoppant a szemem, amikor nagymamám belépett, hogy leellenőrizze, megvolt-e az esti ima. Persze, hogy nem volt, mert nagyon elgondolkoztam azon, hogy ki lehet ez a Márton Áron, akinek puszta Kolozsvárra jövetele feje tetejére állítja az itteni szürke hétköznapokat, és a vasárnapnak is más színezetet ad? De a nagyanyai figyelmeztetésre összekulcsoltam a kezemet, és belefogtam hosszú esti imámba, ami csak azért volt hosszú, mert rendszerint a rendkívül sok személyre kiterjedő felsorolásba aludtam bele: „.és vigyázz az én szüleimre, nagyszüleimre, Irma nénire, Gyuri bácsira, Sarolta nénire..". És akkor gondoltam egy nagyot, hogy én is kivegyem részem az előkészületekből, hát most úgy kezdtem a felsorolást, hogy „vigyázz Áron püspökre, és..". Akkor imádkoztam életemben először Márton Áronért, akiről semmit nem tudtam, de sejtelmeim vele kapcsolatosan már voltak.

Eljött a nagy nap, az a bizonyos vasárnap. Az előző este aprólékosan felsorolt emlékeivel ellentétben semmi sem dereng a mise kapcsán. Nem tudom, hogy mentünk a templomba, hol ültünk. De az élesen áll előttem, hogy sodródom kifelé a tömeggel, már kint vagyunk a templomkapu előtt, amikor nagymama felméri a helyzetet, és látja, hogy ha nagyapámra bízza az ügyet, akkor a gyermeket nem áldja meg a püspök. Dühösen kikapott nagytata kezéből, és a kisgyermeket az ölében tartó asszonyoknak kijáró tiszteletet, minden vele járó előnyt magának elegánsan, de akaratosan kiharcolva pillanatok alatt a templomból kijövő püspök elé vitt. Márton Áron keresztet rajzolt a homlokomra. Hogy mit mondott? Gondolom, az áhított áldás lehetett, de nem hallottam. Nem volt zaj, nem volt lárma, meghatódottan morajlott a tömeg. A suttogásból pedig egy erőteljes és cinkos összetartozás üzenete jött át. Ez lehetett az oka annak is, hogy a püspök erős szemöldökei alatt, a mélyen fekvő szemekből könnycseppek gurultak lefelé a barázdákkal teli arcán, miközben a szeme és arca inkább mosolygott, nem sírásról árulkodott. Nyájas derű és erő sugárzott az üldöztetésekben megedződött, de azokba bele is gyengült testéből. És most kellene leírnom azt, amit nem lehet, de amit mindenki tud, akinek egyszer Márton Áron a szemébe nézett. Tekintete a veséig hatolt, egyszerre volt szigorú és jóságos, dicsérő és feddő. Az volt az érzésem - akkor, gyermekfejjel -, hogy mindent tud rólam, minden elkövetett bűnt és disznóságot, hazugságot, a szüleimmel szemben elkövetett minden vétséget, és mintha mégsem haragudna. Hány másodperc lehetett ez, 20-25? És mégis emlékszem rá. Sőt, akárhányszor felidézem, többet és többet értek meg belőle. Aki nemcsak visszanézett Márton Áronra, hanem befogadta az ő tekintetét, azt ez a néhány másodperc egy életre lekötelezte.

Kamaszkoromban nagymamám sokat parafrazálta Márton Áron szavait: „Fiam, jegyezd meg, ha te itt születtél, neked mindig jobbnak kell lenni náluk, te csak több erőfeszítéssel fogod ugyanazt megkapni, mint amit ők sokkal kevesebbel". Most, felnőttként találtam meg az eredeti szöveget: „Nekünk a falusi bírótól az országgyűlési képviselőig, a bábaasszonytól az orvosprofesszorig, a foltozó vargától a nagy gyárosig, a falusi tanítótól a püspökig minden poszton a legkiválóbb és felelősségüknek tudatában lévő emberekre van szükségünk". Szóval Márton Áron tekintetéhez felnőtt fejjel társítva a cselekedeteit, életünk irányultságát megszabottnak tudhatjuk. De mi legyen azokkal, akiknek soha nem nézett a szemébe Márton Áron? Valamilyen módon hozzájuk is el kellene jusson e tekintet parancsa! Eszköz lehet erre egy dokumentumfilm.

Amikor filmet készítek, rendszerint Erdély 20. századából merítkező történelmi tematikában, akkor mindig az hajt, hogy az utánunk következő generációkkal meg kell ismertetni a közelmúltat, kisebbségi történelmünk azon buktatóit, amelyek ismerete híján még az eddigieknél is nagyobb hibákat követhetünk el. Ellenben ha tisztában vagyunk velük, a rájuk való hivatkozással akár elviselhető jövőt is lehet építeni.

Előzmények a 21. századból

Éveken keresztül életinterjúkat készítettem a Video Pontes stúdió archívumának. Tíz-tizenkét órás beszélgetések, élettörténetek, amelyekből, mint egy izgalmas történelmi puzzle-ból, összerakható Erdély 20. százada. Akarva-akaratlanul, lett légyen az interjúalany katolikus vagy protestáns, egykori meggyőződéses kommunista vagy csak éppen hitetlen, Márton Áron személye minden esetben előkerült. Többen is megfogalmazták: hol lenne ma a katolicizmus, hol lenne az erdélyi magyarság, ha nem lett volna Márton Áron?! Az olvasók türelmével nem visszaélve, hadd idézzek két életinterjúból.

Fodor Sándor: „Hetvenkettő vagy -három tavaszán lehetett. Inkább hetvenhárom tavaszán, amikor találkoztunk (Gyulafehérváron). Hát kérem szépen, rám ember az életben olyan benyomást nem tett, mint Áron püspök. Először is egy végtelenül szerény, nagyon kedves ember volt. És ezt nem csak én mondom. Például szinte el se hittem volna, ha nem Benkő Samu meséli nekem, hogy egy Hunyadi-ünnepségen, történész delegációval Gyulafehérvárra utaztak, és hát felkeresték a székesegyházat is, a Hunyadi sírjával. Azt mondta Samu, hogy Áron püspök fogadta őket, akkor még DF-je (domiciliu forţat, azaz kényszerlakhely) volt. Tehát nem hagyhatta el a lakosztályát, illetőleg a püspökséget. És, azt mondta Samu, hogy úgy állt az ajtóban, hogy mindenki érezte, amíg ő nem tessékeli be a társaságot, addig nem mennek be. S nagyon csendesen azt mondta, hogy három nép vallja magáénak Hunyadit, a történészek vitatkozzanak csak, de mind a három népnek igaza van. Ez a Márton Áron egész más volt, mint az, akihez én mentem. Nagyon-nagyon kedves, és amikor megmutattam neki az Évikém fényképét, elsírta magát. Egy egész délelőtt beszélgetett akkor velem, és felejthetetlen volt. Tudja, az az érdekes, hogyha megkérdez, mégis mit mondott, nem tudom. Nem tudom, azt sajnáltam, hogy (utána és soha más alkalommal ez nem merült fel bennem) nem vagyok zeneszerző, mert azt, ami ott történt, azt muzsikával lehetett volna kifejezni, amiket ő mondott, és ahogyan ő mondta."

Kányádi Sándor: „Egész pontosan először 1949-ből köt hozzá személyes emlék, amikor bérmakörúton volt, s én elmentem ellene tüntetni. Ifjúmunkás voltam, és éppen azelőtt való héten mondták az egyik gyűlésen, hogy nincs Isten. És akkor jön egy püspök az oltáriszentséggel - ami ugye egy protestáns embernek, aki azt tudja, hogy ne csinálj magadnak faragott képet, egyébként sem tetszetős -, jön, vonul, és én néhány barátommal együtt mentem református és ifjúmunkás mivol-tommal tüntetni.

[...] Mi tudtuk, hogy Márton Áronnak nagy tekintélye volt a Székelyföldön amúgy is. És akkor '49-ben mentem püspököt nézni és tüntetni! S az udvarhelyi iparosok, Tibádék jöttek s mondták, hogy térdre, térdre. Csak azért se, gondoltam, hát én nem azért jöttem. S mikor meglátom, hogy jön az oltári-szentséggel, egyszer azon vettem észre magam, hogy térden vagyok. Na, ez volt az én hatalmas tüntetésem.

[.] Aztán azt tudtam meg róla, hogy ezen a körútján, mondta egy kollegám, egy párttitkár, egy költőnőnek az apja, hogy: képzeld el, ez a gazember (ez Márton Áronra vonatkozott) a búcsúra ment, és bandérium kísérte, lovas bandérium átal a Hargitán, s szembementünk vele egy dzsippel, kiküldött minket a párt. Ott voltunk géppisztollyal, dzsippel. Megállították az autónkat a székelyek, és azt mondták, álljanak félre, jóemberek, kicsit álljanak félrebbecske, amíg a püspök úr elvonul.

- Az út a miénk, az út az államé - mondták a pártelvtársak.

- Álljanak félre, jóóó embereeek, ne legyeeen harag miközöttünk, ne mi állítsuk félrebbecske az elvtársakat. - S mire a pártelvtársak észrevették, már kesztyűs kézzel kicsavarták a géppisztolyt a kezükből, az autót megfogták, a sáncba fordították, köré álltak, a püspök elvonult lóháton nagy gőgösön, felénk se nézett, utána odajöttek, visszaállították a kocsit, visszaadták a géppisztolyt és mondták a pártelvtársaknak: Mária segítse, járjanak Isten hírével, és elmentek a székelyek."

A Kányádi Sándorral készített interjúról jöttünk hazafelé Budapestről, amikor értesültem arról, hogy Jakubinyi érsek úr Rómában járt (2010), és a Szentek Ügyei Kongregációjának bíboros prefektusa, Angelo Amato kivételt tett Márton Áron boldoggá avatási eljárására vonatkozóan. Amato bíboros megígérte, mivel a többi romániai ügy (a rendszerváltás után beindított boldoggá avatási perek) mind vértanú ügye, Márton Áron az egyedüli hitvalló, akinél a rendes ügymenet értelmében a szentszéki kivizsgálás továbbviteléhez szükséges lenne egy hivatalos iratokkal, orvos által kivizsgált és tanúsított csoda, most ettől eltekint. Márton Áron esetében nem várják meg a hitvallónál szükséges csodát, hanem kiadják a teológusoknak a Positiót.

De hassanak oda, üzente Amato az érsekkel, hogy Isten csodát tegyen Márton Áron közbenjárására! Munkára fel! Mert hitvalló boldoggá avatásához csoda mindenképpen kell azt követően, hogy a teológus konzultorok az erények hősi fokon való gyakorlását megállapították. A főegyházmegye papjaira és híveire vár a munka hátralévő része - olvasom az autóban zötykölődve a Vasárnapban -: úgy imádkozni, hogy Isten csodát tegyen Márton Áron közbenjárására. „Ha erdélyi székelyt szeretnénk a szentek hivatalos listáján, még nagyobb hittel és céltudatossággal kell imádkozni és tenni a csodáért és annak elismertetéséért." Akkor döbbentem rá, hogy valóban nagy dolog lenne Márton Áront hivatalosan is a szentek között tisztelni, de majd semmit nem tudok arról, mit is jelent a boldoggá, a szentté avatás folyamata. Mi lehet ebben az egyszerű hívő ember feladata? Mit is kell tenni annak érdekében, hogy a Vatikánban már elkezdődött per lezáruljon? Hazajöttem, és kezdtem kérdezősködni olyanoktól, akik előtt nem szégyelltem a tudatlanságomat. Kiderült, hogy értetlenségemben nem vagyok egyedül. Papok és laikusok fejében egyaránt zűrzavar volt a boldoggá avatás kérdésében. Volt, aki többet, volt, aki kevesebbet vagy semmit nem tudott. Akkor döntöttem el: megpróbálok egy dokumentumfilmben fényt deríteni e folyamat lényegére. Azt reméltem és remélem most is, hogy a boldoggá, illetve szentté avatásnak a folyamatát megértve lényegesen többet tehetünk majd az ügy előmenetele érdekében.

Mit jelent, és hol tart most Áron püspök boldoggá avatási pere? - Erről készül most nagy körültekintéssel dokumentumfilm, amely sokakat eligazíthat majd a teendők tekintetében. A folyamat ismeretében már sokkal tudatosabban és hatékonyabban lehet cselekedni. A Márton Áron-tisztelet és -kultusz egy apró kis láncszeme készül a képernyőkre.