Kovács Sándor
a SZÍVEKBE LÁTÓ SZENT ÉLETŰ FŐPAP

 

1967 novemberében Franz König bécsi bíboros-érsek látogatást tett a prokommunista Justinian Marina ortodox pátriárkánál. A bíboros azzal a feltétellel fogadta el a meghívást, ha találkozhat a házi őrizetben lévő Márton Áron gyulafehérvári püspökkel. Erre a bukaresti római katolikus érsekségen került sor. Szerintem elsősorban a bécsi főpap látogatásának, s feltételezhetően a román hatóságokkal való, zárt körű megbeszéléseinek köszönhető, hogy a találkozó után alig két nappal Emil Bodnáras miniszterelnök-helyettes tudatta Márton Áronnal a kényszerlakhelyre vonatkozó tilalom megszüntetését. A püspök atya az intézkedést közlő államtitkártól nyomatékosan megkérdezte: Mi ennek a feltétele? A frappáns válasz akár elismerésként is elkönyvelhető, annak dacára, hogy a pártállam egyik felelős beosztású funkcionáriusától hangzott el: Semmi, mert mi ismerjük önt és gerincességét!

Önmagáért beszél az a tény, hogy a házi fogság alól felmentett püspök atyánk első útja 1967. november 26-án a Papneveldébe vezetett. Akkor, 19 évesen, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas középiskola elvégzését követően I. éves kispap voltam Gyulafehérváron. Életem végéig őrzöm azt a felejthetetlen emléket, amikor a püspök úr megkérdezte tőlem: Fiam, ma délelőtt, mi a programotok? Ugyanis ezen a reggelen a püspök úr püspöki kápolnájában ministráltam. A válaszom: 11 órától Irodalmi Iskola.

Valamennyien, tanárok és papnövendékek, örömkönnyekkel a szemünkben, meghatottan ünnepeltük körünkben az Isten akaratából a börtönök poklából és a házi őrizetből visszatért főpásztorunkat. Beszédében a püspök úr atyai közvetlenséggel szólt hozzánk, bölcs tanításaival egy életre feltarisznyázott bennünket. Nem szabadulhattunk tekintetének hatása alól. Átható tekintetében egyszerre benne volt a személy ismerete, de a biztatás és az átalakító erő is. Számomra is megerősítő és biztató volt felejthetetlen püspökünk atyai jósága.

Életem mérföldkövét jelentette pappá szentelésem is, 1972. április 9-én, amikor szeretett püspök atyánk hét társammal együtt részesített a papság szentségében a székesegyházban. Íme, ha a Mindenható akarja, megpróbáltatások, tiltások és üldözéssel teli „sovány" időszakban is teremhet gazdag termés az Úr szőlőjében. A Papnevelő Intézet legszebb és legnagyobb eseménye mindig a papszentelés volt, 1974-ig fehérvasárnap végezte a püspök a hívő közösség jelenlétében. A tavaszi szen-telést az állam szerette volna megakadályozni, így a mienket is. Dr. Nemecsek József rektor úr behívott, és a következőket mondta: Tudja, Sándor, hogy én mennyit kapok az államtól a szentelésért, hogy ennyi sok ember gyűl össze Fehérvárra! Ekkor egyik reggel felmentem a püspök úrhoz, ő megnyugtatott, hogy lesz szentelés.

Ugyanakkor emlékezetes marad számomra Julius Döpfner müncheni bíboros gyulafehérvári látogatása 1971. november 9-én. Ő Márton Áron püspök úrral együtt megtekintette a Papneveldét előadótermeivel és bentlakásával együtt. A bíboros szóvá tette, hogy szegényebb körülmények között élünk és tanulunk, mint a legszerényebb nyugati ferences kolostorok lakói, de örömmel töltötte el a tekintetünk, és ezt hozzánk intézett beszédében ki is fejezte. Mai napig jelzésértékű papi életem számára a megtiszteltetés, hogy ezen a főpásztori szentmisén „libri-ferként" szolgálhattam immár V. éves kispap-ként, felszentelt szerpapként.

Most, a kolozsvári Szent Mihály egyházközség plébánosaként, Márton Áron késői utódaként tudom igazán érzékelni és értékelni azt, hogy nyolcvan esztendeje, az ifjúság és egyetemisták lelkipásztoraként Márton Áron 1933-ban dr. György Lajossal együtt megalapította és szerkesztette az Erdélyi Iskola című nevelésügyi folyóiratot, amelynek tartalma tanulságos, eligazító napjaink fiataljai számára is.

Febuárban van az évfordulója annak, hogy 1939. február 12-én a kolozsvári Szent Mihály-templomban őexcellenciája Andrea Cassulo apostoli nuncius-érsek Augustin Pacha temesvári és Fiedler István szatmári-nagyváradi püspök segédletével püspökké szentelte Isten szolgája boldog emlékű Márton Áront. Ez valamennyiünket, esetünkben a kolozsvári híveket és a kincses városban szolgáló papságot hatványozottan kötelez hit- és egyházhűségre, kitartásra. Feladatunk nemcsak reménykedni, hanem tervezni és tenni mind egyházközségünk, mind Erdély magyarságának jövőjéért. Erre biztat Márton Áron életpéldája és tanítása.

Minden pátosz és túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy negyven évi püspöki működése, testi-lelki szenvedései, a koncepciós per nyomán történt meghurcoltatása, a börtön és a házi őrizet évei, Istenhez, a római Apostoli Szentszékhez, a mindenkori pápához és híveihez való mindhalálig tartó hűsége, amit mindig kihangsúlyozott, valóban katedrális méretű főpásztorrá emelik Márton Áront, akinek vallásos tisztelete mélyen él népünk lelkében. Mindig hangsúlyozta, hogy „a Szentszékhez mindig és minden körülmények között hűséges" volt. Reményteljes meggyőződésem, hogy a napjainkban élő nemzedékek nemsokára boldoggá avatásának örvendezhetnek. Ezért viszont állhatatosan és szüntelenül kell imádkoznunk a templomokban, a családokban, a szerzetesközösségekben és a vallásos társulatokban.