hIÁNYA IS HATÁSOS
Posztumusz portréfilm Márton Áronról

 

Rendületlenül címmel Márton Áron püspök portréját rajzolja Jakab Gábor pápai káplán, plébános forgatókönyve alapján a Xantus Gábor által jegyzett, az 1990-es évek elején forgatott film, amelyet annak idején a magyar közszolgálati televízió, majd a román televízió magyar adása vetített. Az egykori filmet újabb, többek között a CNSAS-beli (a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság) levéltári kutatások nyomán feltárt adatokkal Xantus Áron operatőr-rendező társalkotói közreműködésével 2012-ben egészítette ki. A továbbgondolt film első verzióját 2012. december 27-én vetítette a Duna Televízió, most annak 75 perces változatán dolgozik. E film elkészülésének állomásairól, mindenekelőtt a hiányával jelen levő Márton Áronról beszélgettünk.

Bodó Márta: Miért érdekelt téged Márton Áron alakja, miért gondoltad, hogy filmet kell készítened róla?

Xantus Gábor: Volt egyfajta műfaji érzékenységem, vonzódásom a portréfilmek felé, sok ilyet készítettem. Véleményem szerintem egy kortárs erdélyi magyar filmes dolga elsősorban az, hogy dokumentáljon, hogy a maga eszközeivel, a dokumentumfilm eszközeivel rögzítse a pillanatot, a kort, a korszakot, rögzítsen helyzeteket. Ennek egy fontos vonulata a portréfilm, ami hozzám műfajilag közel áll. A pályám úgy alakult, hogy szívesen készítettem portréfilmeket, olyannyira, hogy még a doktori értekezésemet is e témából írtam. De nem ez a lényeg, hanem hogy a portréfilm itt és most a mi feladatunk, az itt maradt filmeseké, azoké, akik itt maradtunk, és nem máshol forgatunk. Ezeket a helyzeteket, személyeket, személyiségeket leírni, megörökíteni: ez a kötelessége egy erdélyi magyar filmesnek.

B. M.: A portréfilm műfajmeghatározást hallva én élő ember bemutatására gondolnék, míg éppen a Márton Áronfilmetek egy már sajnos nem élő személyiségről szól.

X. G.: A portréfilmnek különböző válfajai vannak, ez egyik lehetősége. Mi abban a furcsa helyzetben vagyunk, voltunk az 1990-et megelőző időszakban, hogy nem mindig, nem mindenkiről lehetetett portréfilmet készíteni, aki megérdemelte volna. Mivel ez egy nagyon költséges műfaj, a filmes a megrendelő producertől függ anyagilag. Annak idején az egyetlen producer a közszolgálati televízió volt. Ha ott, akkor úgy látta egy főszerkesztő, hogy valakiről kell, érdemes portréfilmet készíteni, akkor az elkészült, ha a főszerkesztőnek az uralkodó ideológia azt diktálta, hogy nem, akkor nem készülhetett el. Márton Áron nem tartozott azok közé, akik akkoriban portréfilm hősei lehettek. Csak 1990 után adódott lehetőség, hogy a múltba fordulva, a jelent is fölmutatva tágítsuk a tematikai kört.

B. M.: Sok portréfilmet készítettél, hogyan mérhető össze egy olyan film, ahol még élő szereplőről tudtál portrét készíteni, azzal, amelyben közvetetten tanúk vallanak a főszereplőről? Hogyan tud Márton Áron a személyes jelenlét nélkül is hatást gyakorolni?

X. G.: A posztumusz dokumentumportré mindenképpen kényszerhelyzet, egy űrt, egy hiányt pótol, hidal át. Összehasonlíthatatlanul más lenne a film, ha volna egy Márton Áron-interjú benne. A posztumusz dokumentumportrék a filmes számára mindig sokkal nagyobb felelőséggel járnak. Ugyanis a manipuláció és az átértelmezés lehetősége sokkal erőteljesebben ott lóg a levegőben, és amennyiben a helyzeteket a filmes nem kezeli kellő felelőséggel, öncenzúrával, ezek a posztumusz filmek nagyon művé, mesterkéltté válhatnak. Nincs ott a főszereplő, megidézzük, de a megidézés és a konkrét jelenlét között nagy a távolság. Ebben a filmben sikerült megőrizni azt a fajta puritán racionalitást, hogy tényekre építünk, és nem pillanatnyi hangulatokra. A hangulatot behozzuk, de úgy, hogy az ne sértse a film dokumentumgerincét. Ez volt az én szándékom, mert a posztumusz dokumentumfilmnek a struktúrája a rendező számára teljesen másként működik, mint egy élő személy esetében. Itt minden, amit megidéztünk, gyakorlatilag fényképanyagokon nyugszik, archív hangfelvételeken, tulajdonképpen dokumentumanyagunk van, de nincs ott élő valóságában a személy. A posztumusz dokumentumportré izgalmas terület, ha az ember lelkiismerete szerint tudja fölépíteni. Más a felelősség, mert nem tiltakozhat a főh ős. Amit a filmben meg tudtunk mutatni (többes számban beszélek, mert én csak a filmes voltam, a munkatársaim támogattak, fogták a kezem), az az események egy látásmódja, nem biztos, hogy az egyetlen, hogy a végleges, nem biztos, hogy ez a Márton Áron-film, hanem ez egy Márton Áron-film. Ahogy mondod, a portréfilm általában élő emberekről szól, nyilván ez így logikus, a mi Márton Áron-filmünk éppen a történelmi kényszerűség miatt posztumusz portré. Voltak, vannak családi szempontok is az esetemben amögött, hogy Márton Áron alakja számomra (nem feltétlenül filmesként) fontos.

B. M.: Ezek közül a családi emlékek közül tudsz valamilyen konkrét, saját, Márton Áronhoz kapcsolódó élményt mesélni?

X. G.: Nekem sajnos személyes emlékem, élményem nincs, viszont édesapám megfigyelési dossziéjában számos oldalon jelenik meg Márton Áron. Nagyapám, idősebb Xantus János, aki a Marianumnak egyik alapítója volt, és igazgatója is egy ideig, a legnagyobb osztályellenségnek számító klerikális körökben mozgott, ezekhez kötődött, mint ahogy apám is, s e körökben ott volt nyilván Márton Áron is, ugyanis a nagyapám és Márton Áron püspök úr közelebbi barátságban, ismeretségben volt. Apám megfigyelési dossziéjának fontos vonulatát képezték a Márton Áronnal, a papi „reakcióval" kapcsolatos információk, de ezt én csak utólag tudtam meg. 1990-ben, amikor a filmet elkezdtük, még nem tudtam erről, ezekbe az iratokba még nem néztem bele. Mindenképpen a család mint tősgyökeres erdélyi katolikus család, szoros szálakkal kötődött Márton Áron püspök úrhoz is, a Marianum alapításnál ugyan még Mailáth volt a püspök, de mivel ez fontos intézmény volt, valószínű, hogy ennek kapcsán Márton Áronnal kapcsolatban állt a családom.

B. M.: Hoztad tehát a témát mint feladatot a családból?

X. G.: Nem mondanám ezt, mert túloznék, túl romantikusan fogalmaznék. Úgy gondolom, függetlenül a családi háttértől, ha ezek a múltbeli események nem rajzolódtak volna ki előttem, akkor is megcsináltam volna ezt a filmet. Itt egy lényeges dolgot szeretnék elmondani: a kortárs embernek, az értékvesztés, a tévelygés éveit élő embernek rendkívül nagy szüksége van ma példaképekre. Ez most egy kicsit fellengzősen vagy akár közhelyszerűen is hangozhat, de a nagy elődök alakját fölmutatva, akik erkölcsi hátteretjelenthetnek a mai ember számára, gerincesen élni segítünk. Ezek a korábbi példák megítélésem szerint ma rendkívül aktuálisak. Említettem, hogy portréfilmekben „utazom", nagyon sok portréfilmet készítettem, s ennek kapcsán nem egyszer találkoztam olyan vélekedéssel: minek kell mindig a múltba nézni, nézzünk előre, mert a múlt már nem aktuális. Nyilván ezzel nem értek egyet! Hogyan építsünk mi jelent és jövőt anélkül, hogy tudnánk, mi honnan jövünk, kik voltak az útitársak? Olyan fantasztikus személyiségei voltak az erdélyi magyarságnak, akikről nem tudtunk a diktatúra idején eleget, a politikai berendezkedés, a cenzúra, a félelem, az elhallgatás gátját szabta az emlékezésnek. Úgy vonultak át az erdélyi magyarság történelmén, történelmünkön, a kortárs történelmen, hogy egy generáció számára mintha nem is lettek volna. Márton Áronról a hetvenes évek végén, a nyolcvanas években alig lehetett hallani. Háttérben volt, csöndben, árnyékban, hiába volt már akkor magyar adás a román televízióban, ki gondolhatott akkor arra, hogy forgatócsoporttal elmenjen s Márton Áronról portréfilmet készítsen! Aki úgy gondolja, hogy ez akkor lehetséges lett volna, nagyon téved. De a hiány ott munkált bennem, s ebből adódóan gondoltam azt, hogy egy ilyen fantasztikus fajsúlyú és kisugárzású embernek a portréfilmjét még így, a hiányában is el kell készíteni.

B. M.: Azt, hogy ilyen, kisugárzású és fajsúlyú ember Márton Áron, tudtad? Olvastál róla, tőle? Honnan tudtad ezt ilyen bizonyossággal, ha, mint mondod, nemigen lehetett akkoriban hallani, beszélni róla?

X. G.: Tudtam - nem tudnék megjelölni egy bizonyos forrást, egy könyvet, amit erről olvastam. Benne volt a levegőben, a családunkban ez evidencia volt. Filmesként pedig 1990 után, amikor a korábbi kötöttségek megszűntek, és magam választhattam meg, kikről készítsek filmet, azonnal adódott a téma. Sokat segített nekem Jakab Gábor főtisztelendő úr, aki a munka során főtanácsadó és a film főmunkatársa, sok szempontból ihletője volt. Minden bizonnyal az ő segítsége és közreműködése nélkül nem tudtam volna elkészíteni ezt a filmet. A közhiedelemmel ellentétben a filmes nem ért mindenhez, én kifejezetten felelőtlenségnek tartom azt, hogy filmesként bárki bármiről, mindenféle szakavatottság nélkül beszéljen. Szerintem a film az írott szóval szemben sokkal felületesebb, pontosabban felületibb: nem tud olyan mélységekbe menni, terjedelem és formai szempontok miatt sem, mint egy írás. Hangulatokat kelthet, generálhat, jobban eljuthat a nézőhöz, mert érzelmileg implikálja a kép-hang együttes, s ebben több, mint a nyomtatott írás. Viszont Márton Áron személyisége miatt is gondolom úgy, hogy sokkal tájékozottabban kell egy ilyen fajsúlyos témához hozzányúlni, mint amire egy filmes szakember egyedül képes. Mindezt mérlegelve gondoltam azt 1990-ben, hogy állítsunk emléket mozgóképben is Márton Áronnak. Ez jó döntés volt, és főleg időben történő döntés, mert ha akkor nem láttunk volna neki forgatni, számos olyan interjú nem készült volna el, amely később már nem is készülhetett volna el. Arra gondolok, hogy még meg tudtuk keresni Márton Annát, Márton Áron húgát, aki ugyan nagyon öreg, ágyban fekvő beteg volt, de emlékezett, szellemileg teljesen friss volt. Közöttünk volt akkor még Sztojka Ferenc, Márton Áron sofőrje, aki rendkívül érdekes momentumokat tudott első kézből feleleveníteni. Kint jártunk Rómában Márton Hugónál, ő is számos személyes élményét tudta kamera előtt elmesélni. Akkor kellett ezeket az interjúkat elkészíteni, most már 20 évre rá tudjuk, hogy ha ez nem valósul meg, sok, még akkor élő emlékező vallomása elmaradt volna. Ez pedig veszteség lenne, mint ahogy felmérhetetlen veszteség, hogy nem készült egy szalagra rögzített interjú, felvétel Márton Áronnal.

B. M.: Mesélj a film készítéséről! Érdekes lehetett, mert a tanúk mellett olyan különlegességek is bekerültek a filmbe, mint az a jelenet, amelyben korábbi titkára Márton Áron szobájából a falból s a parkett alól tépi ki a lehallgató felszereléseket... Ez is egyedi mozzanat, dokumentum egy korszakról, és persze igen jellemző adalék a portréfilm hősére vonatkozóan. Hogyan sikerült ezt lefilmezni?

X. G.: Ez 1990-ben történt, akkor divat volt a korábbi mindenféle lehallgató készülékeket keresni, előszedni, és nyilván mindenki, aki sejtette vagy tudta, hogy környezetében, életterében ilyen van, kereste. Mi is kerestük. Evidencia volt, hogy a püspöki lakosztályban volt ilyen berendezés. Mi kevéssel, napokkal azután érkeztünk oda forgatni, hogy megtalálták a Márton Áron lakosztályában, dolgozószobájában és a könyvszekrény mögé rejtve a lehallgatót, úgyhogy nagyon friss volt a püspökség munkatársainak az élménye, hogy megtalálták a beépített mikrofont, mi ezt mutattuk meg a filmben. S ez a tények erejével hatott. Egy életet, egy ember legintimebb és legbelsőbb rezdüléseit figyelte meg a drót végén a lehallgató! Túl ezen az is hátborzongató, hogy az erdélyi magyarság minden titkát megfigyelték, számon tartották, hogy mindazt, ami a püspöki lakosztályban elhangzott, lehallgatták. Akkor mi tudtuk vagy sejtettük, mára már a nyilvánosság elé is kerültek ezeknek a lehallgatásoknak, megfigyeléseknek az írott konklúziói. Ezt kutatják is, Nagy Mihály Zoltán történész, kutató a film második részében erről beszél is, s ez a rész azzal zárul, hogy az említett archív képanyag alatt a boldoggá avatásért mondott ima is elhangzik, jelezve, hogy folyamatban van ez az eljárás. Filmünk két felvonásban készült, 1990-ben az, amiről az imént beszéltem, ahol megszólaltak az akkor még élő tanúk. Azóta eltelt közel húsz év, egyre aktuálisabbá válik a boldoggá avatás. Tudomásom szerint erről készül film, mi nem is azt a célt tűztük ki célul, hogy ráduplázzunk, hogy a boldoggá avatás menetét bemutassuk, mi elsősorban Márton Áron személyiségét szerettük volna tovább árnyalva bemutatni. Miért mondom azt, hogy tovább árnyalva? Az elmúlt években számos olyan nóvum merült fel, ami a 90-es években nem volt ismeretes. Elsősorban arra a háttéranyagra gondolok, ami a több ezer oldalas megfigyelési dossziékból rajzolódik ki, ami más megvilágításba helyezi a Márton Áron-életművet olyan értelemben, hogy kirajzolódott a színfalak mögötti élete is. Senki nem hitte volna, még azok a viharedzett kortársak sem, akik megéltek hasonló helyzeteket, hogy meddig mehet el a diktatúra, meddig torzulhatott el az a fajta társadalmi berendezkedés, amely azt a hallatlan apparátust, technikai arzenált, pénzt és embereket mozgósította e célra. Korábban nem véletlenül mondtam, hogy kicsit felületesnek tartom a filmet mint műfajt ilyen fajsúlyú dolgok bemutatására, mert ezt tangenciálisan lehet csak érinteni. Időbeli korlátok is vannak, mert 55 percben nem lehet mindent felmutatni, jellemezni lehet bizonyos dolgokat, megvilágítani, de távolról sem sikerül azt a súlyú élményt bemutatni, mint ami akkor támad az emberben, ha élőben lapozza ezeket a megfigyelési jegyzőkönyveket például. Filmünk kapcsán nekem mindenképp hiányérzetem van, mert ismerem a teljes hátteret, amiből mi csak felvillantani tudtunk néhány apró foszlányt.

B. M.: Miért értékeled kevesebbre a képet? Képekkel egy más réteget tudsz a nézőben megmozgatni, manapság, úgy mondják, sokkal inkább képérzékenyek az emberek, kevésbé szóérzékenyek. Képekkel sűrítve többet tudsz adni nekik hangulatban, érzésben...

X. G.: A hangulati tényező nagyon fontos, ha akarjuk, ha nem, ezek a kommunikációs csatornák. Ma már sajnos egyre inkább az audiovizualitás felé van kiélezve, tehát sokkal fogékonyabb a mai ember a televíziós műfajra, köny-nyebb azt befogadni, kényelmesebb, mint elolvasni...

B. M.: Filmesként miért mondod, hogy sajnos?

X. G.: Lehetnék kicsit önzőbb is, viszont én úgy gondolom, ha mérlegre tesszük az írott szó, illetve az audiovizuális műfajok társadalmi befogadottságát, vagy azt, hogy melyik az a műfaj, ami ma teret nyer, akkor mindenképp a televízió felé billen a mérleg. Én nagyon sok műveltségbeli hiátussal találkozom tanárként is, ami a nyomtatott írás fogyasztásának csökkenéséből fakad. Az írott szó hiánya a műveltség hiányához vezet tapasztalatom szerint. Amit képben kap a fogyasztó, az egy sűrítmény, táplálékkapszula, amit az űrhajósok visznek magukkal, tehát mondjuk így, a töltött káposztát egy pasztillában kapják meg, csakhogy az nem ugyanaz.

B. M.: A műveltség kérdése valóban fontos, de vitatkoznék, mert az a fajta portréfilm, amelyet te képviselsz, te készítesz, nem táplálékkapszula; ellenkezőleg, annak a műveltségeszménynek a része, amit hiányolsz. Nem olcsó médiavilág, nem olcsó képi kultúra. Te magad, a te képi világod egy olyan értéket képvisel, a Márton Áron-film is, ami nem a híg lére eresztett vizualitásra alapoz, hanem a klasszikus műveltségre. Te magad a képeidben hozol valami olyat, ami feltételezi mögöttesként a „klasszikus" műveltséget. Ezt a lehetőséget és többletet látom a filmben, s mint íróember irigyen nézem azt a pluszt, amit a kép tud hozni, amit az írás így nem tud...

X. G.: Nekem ez nem tűnik fel, nekem ez természetes talán. Túlértékelném a saját munkám, ha most azt mondanám, hogy igen, igazad van. Lehet, hogy így van, nem tudom, én belülről látom ezt, nem tudok a kívülálló szemével tekinteni a munkáimra. Kérdezted, miért Márton Áron. Említettem, elsősorban azért, mert aktualitása van, és mindenféle szerénytelenség nélkül ki merem mondani, a film nagy érdeme, hogy időben készültek el fontos interjúk. Ezek megerősítenek abban a hitemben, hogy az erdélyi magyar filmesnek mindig nyitott szemmel és csőre töltött kamerával kell járnia. Ami ma még természetesnek tűnik, hogy elkészíthető, egy hónap múlva már késő lehet. Az elején akkor is ezt gondoltuk, hogy nem muszáj ezzel annyira sietni, nagy az életmű, járjuk körül a témát, nincs határidő stb. De volt határidő: maga az élet, az emberek biológiai léte volt a legkeményebb határidő. Ennek a filmnek tehát az az érdeme, hogy ezek az interjúk elkészültek. Időközben a boldoggá avatási per aktualitása miatt fölvettünk egy nagyon jó interjút Kovács Gergely posztulátor atyával, ami a 2012 decemberében kapott időkeretbe nem fért be. Új fejezetet kellett volna nyitni neki, a boldoggá avatást is belefoglalni, de akkor az adásidő miatt (55 perc állt rendelkezésre) le kellett volna rövidíteni éppen az egyedi dokumentumanyagot. Ebből adódóan ez a film egy kicsit torzó, ezért is dolgozunk rajta tovább, egy úgynevezett egész estés, azaz 75 perces filmben fog kiteljesedni a téma földolgozása. A cél nem az, hogy mi dokumentáljuk, hogyan történik a boldoggá avatás. Márton Áron alakjának teljesebb bemutatása a cél. Talán ez a film is segíthet a döntéshozatalban, abban, hogy jobban megértsék, más megvilágításból is lássák Márton Áron alakját. Talán hozzáadhatunk ahhoz az információs anyaghoz is, amelyet most a posztulátor atya gyűjt, amelyből hatalmas dokumentumanyag áll össze, és amely reményeink szerint a boldoggá avatáshoz vezet. Egy kis, szerény morzsa ez a film is a dokumentáláshoz. Nem győzöm hangsúlyozni: az első kézből elhangzó emlékezések olyan erővel bírnak, olyan hitelesek, hogy nincs az az utólagos kommentár, értékelés, pályaképleírás, ami ennél többet mondhat.

B. M.: Honnan szereztétek be a filmet keretbe fogó eredeti hanganyagot s a rövid mozgóképsort?

X. G.: Ez egy nagyon érdekes és izgalmas vonulata volt a mostani film elkészítésének, mert amikor 1990-ben forgattunk, úgy tudtuk, Márton Áronról nem készült egyetlen mozgóképkocka sem. Mindenki így tudta, mert nem került elő addig semmi, és nem is emlékezett senki, hogy Márton Áront valaha filmezték volna. A film első verziójában tehát nincs mozgókép, a hangja van, ezt az anyagot magánarchívumok adományaiból kaptuk felhasználásra. Ezek valóban sokat emelnek a filmen, mert Márton Áron hangja még szalagról is olyan átható, olyan fantasztikus energiával hat, hogy azt nem lehetne semmiféle színészi remekléssel megteremteni. Amikor most húsz év múltán a film második változatán dolgoztunk, már a montírozás felén is túl voltunk, amikor tudomásunkra jutott, hogy mégis van egy mozgókép. Egyik információ szerint kettő is van, ezek egyike állítólag a BBC tulajdonába került, nem tudni, hogyan, így ennek megszerzése annyira bonyolult lett volna, hogy meghaladta a lehetőségeinket. Viszont megtudtuk, hogy a Bukarestben élő Bács Lajos zeneszerző-karnagy birtokában van egy saját amatőr filmfelvevő gépével készített, az 50-es évekre datálható amatőr filmfelvétel, amit maga készített egy zarándokút alkalmával. Megkerestem telefonon Bács Lajost, aki rendkívül készségesen mondott igent a film felhasználására, a portréfilmbe való beemelésére. Jelezte fenntartását, hogy az alig néhány percnyi anyag, ahol Márton Áron látszik, nagyon sérült, rossz minőségű, mert az eredeti filmnyersanyag tönkrement, csak egy rossz másolat maradt meg elektronikus formában. Ezt a valóban nagyon rossz minőségű anyagot megkaptuk tőle, és a fiammal, Áronnal sokat bajlódtunk, hogy ebből megtekinthető filmet hozzunk ki. Nagy kaland volt ennek a filmtorzónak a restaurálása, beemelése a filmbe. Nagy elégtétellel nyugtáztuk, hogy sikerült vetíthető állapotba hozni. Lényege és értéke ennek nem is a műszaki, technikai minősége, hanem az, hogy egyáltalán fölsejlik Márton Áron alakja! Ez önmagában olyan unikum, ami a film súlyát, hatását emeli.

B. M.: A filmezés során, az anyaggal való munka során ért valami reveláció?

X. G.: A film minden momentuma reveláció volt számomra. Főleg amikor az említett első kézből elhangzó emlékezéseket hallgattam végig, élőben, egyenesben, és néztem végig a kamera keresőjén keresztül. Láttam azokon az embereken is a reveláció erejét, amit aztán átvettünk mi is, a forgatócsoport tagjai, és amit megpróbáltunk virtuálisan a nézők felé is továbbadni. Így, ezzel a többszörös közvetítéssel is olyan visszajelzéseket kaptunk, hogy egészen hátborzongató momentumai vannak a filmnek. Én ennek örvendek, mert annyi szűrőn ment keresztül, s lám, mégis eljut a nézőhöz - ez azt jelenti, hogy az az üzenet tényleg plusz energiával bír, hatást tud gyakorolni.