Molnár Péter
mIT KAPOTT EURÓPA A KERESZTÉNYSÉGTŐL? (1)

 

Mit kapott Európa a kereszténységtől? Nehéz válaszolni a feltett kérdésre. Szerteágazó az örökség. Talán több ember hasonló dolgokra gondolna a válaszadásnál, vannak, akiknél szubjektív lenne a felelet. Igyekeztem megkeresni az egyetemes örökséget, melyet több oldalról is támogatni lehet. Tudom, hogy nem lesz teljes a tanulmány, de igyekeztem megragadni Európa keresztény örökségét hét területen. A következő szempontokat emelem ki: 1. hittérítés, 2. plébániák, 3. szerzetesség, oktatás, 4. betegápolás, 5. karitatív munka, 6. művészet, tudomány, találmányok, 7. az Európai Unió. E hét pont alapján bontom ki válaszomat a teljesség igénye nélkül. Ezekkel is jelzem, milyen sok minden van, ami a kereszténységből Európa alapjaiban gyökerezik.

A keresztény örökségbe a szentek sora is beletartozik -itt most erre nem térek ki -, továbbá mindazok a meg nem nevezett keresztény hívők, akik hozzátettek, akik megőrizték számunkra, a 21. században élők számára a mai Európát. A 16. századtól ebbe a munkába kapcsolódnak be a protestánsok is. A kérdés újabb kérdést vet föl: meg tudjuk-e őrizni és elismerni ezt az örökséget? Tovább tudjuk-e adni a következő generációnak? Bízom abban, hogy igen! Nincs más lehetőségünk. Persze van tagadása az örökségnek, de ez nem tarthat a végtelenségig. Fejünket nem dughatjuk örökre a homokba. Európának szüksége van azokra, akik keresik, kutatják ezt az örökséget, védik és továbbadják. Ez komoly és nemes feladat. A tények ellenére újból és újból érzékelhetünk tendenciákat, hogy ezeket a tényeket megkérdőjelezzék vagy semmisnek vegyék. Erre utal II. János Pál pápa is. A sok szempont közül, melyeket a szinóduson is bőségesen felhoztuk, szeretnék emlékeztetni a keresztény emlékezet és örökség elvesztésére, mellyel együtt jár a gyakorlati agnoszticizmus és a vallási közömbösség. Ezért sok európai ember kelti azt a benyomást, hogy spirituális hátország nélkül él, olyan örökösként, aki eltékozolta a rábízott örökséget. Nem is kell túlságosan csodálkozni azon, hogy kísérletek történnek Európa arculatának megformálására úgy, hogy elszakítják a törzstől, melyet a kereszténység éltető nedve jár át, amennyiben vallási örökségének s különösen mélységes keresztény lelkületének kizárásával alapozzák meg az európai népek jogait.¹

Ennek a tendenciának a történelmi tények figyelembevételén kívül nagyobb veszélye abban van, hogy elveszítjük gyökereinket, lassan az európai identitásunkat is. Milyen örökségről beszél a pápa? Egyrészt jól tudjuk, hogy a háttér indoeurópai, és a kelták, arabok, muzulmánok jelentősen hozzájárultak Európa identitásához. Másrészt az is kétségtelen, hogy Európa jelenlegi állapotában igen nagy eltéréseket, sokarcúságot mutat; nagy a különbség Észak és Dél, Kelet és Nyugat között. Ugyanakkor nyilvánvaló az is, hogy az európai jelennek, az európai valóságnak legközvetlenebb és legmélyebb gyökerei előbb a görög-latin klasszikus ókor humanizmusába, azután pedig a zsidó-keresztény etnikai-vallási világnézetbe nyúlnak; de egyben mindkettőt kétségbe vonta már a reformáció, és még inkább a felvilágosodás.²

Mi ez az Európa? Honnan kapta a nevét? Vannak, akik a görög mitológiára gondolnak, Zeusz és Europé kapcsolatára. Valószínűbb, hogy az Európa és Ázsia nevek a semita ereb és aszu szavakból származnak, amelyek a föníciaiak révén jutottak el a görögökhöz. Ereb sötétséget, nyugatot, aszu pedig fényességet, keletet jelent. Annyi bizonyos, hogy a görögök az Égei-tenger keleti partján fekvő tartományt Ásziának, a nyugati parton fekvő Acháját pedig Europénak nevezték. Hérodotosz már három földrészként emlegeti Európát, Ázsiát és Lybiát³

Mit kapott Európa a kereszténységtől? A lelkét. A test (földrész) adott. Ez a lélek éltette századok folyamán, sőt most is ebből merít, „lélek-zik".

Sok mindenről nem lehet e keretek közt részletesebben írni, ilyen a keresztnevek kérdése is. Az emberek az ősegyháztól kezdődően tudatosan választottak neveket. Olyan neveket, amelyek egy szentre emlékeztették őket. Így az illetőt a szent oltalmába helyezték, ő lett a védőszent. Ezért a keresztségben kapott nevet komoly, tudatos választás előzte meg. A felvilágosodástól kezdve találkozunk azzal a jelenséggel, amikor már nem ezek alapján választanak nevet az emberek. A földrajzi helységnevek nagy száma is utal a keresztény alapításra vagy egy tisztelt szentre. A keresztneveink, földrajzi neveink használata, jelentése (Európában) is az örökséghez tartozik.

A hittérítés időszaka

„Az egyháznak ugyanis a századok folyamán nagyon szoros kapcsolatai voltak földrészünkkel, annyira, hogy Európa szellemi arcát nagy misszionáriusok erőfeszítései, szentek és vértanúk tanúságtétele, szerzetesek, remeték és lelkipásztorok fáradhatatlan munkája formálta."⁴

Hitterjesztés (hithirdetés, misszió): az egyháznak az a tevékenysége, amelyet a nem katolikusoknak, elsősorban a pogányoknak az igaz hitre való rávezetése érdekében fejt ki. Célja az üdvösség Isten rendelte intézményének, az egyháznak elterjesztése az egész földön, a katolikus vallásnak hirdetése és a hierarchia útján a világegyházba való szerves bekapcsolása.⁵ Misszió: 1. missio, 2. a keresztény tanítás terjesztése, evangelizáció. Szoros értelemben a misszió azokra a népekre és népcsoportokra irányul, melyek az evangéliummal még nem találkoztak, v. még nincsenek érett, szilárd, megfelelő egyházi szervezettel rendelkező közösségeik (egyházmegye, eperchia, plébánia, részegyház).⁶

A hittérítés az egyház sajátja, lényegi feladata a világ végéig, amit a missziós parancsban kapott. Az előbb értelmeztem a hittérítés fogalmát. Külön történeti ág foglalkozik a hittérítéssel, a missziológia. Ebben a fejezetben azokat a történelmi tényeket emelem ki, melyek Európa területén, a mai országok térítésével kapcsolatosak. Ami a térítéseket illeti: Észak- és Észak-Nyugat-, Közép- és Kelet-Európa népeinek és politikai vezetőinek -Klodvig, Vencel, Vladimir, István - kereszténységre térítése lassanként olyan érzékenységet, mentalitást, kultúrát és világnézetet alakított ki, amely egyesítette e népeket a kereszténység körül, minden megmaradt részleges sajátosságaik ellenére. A térítés egyébként gyakran kapcsolódott az evangelizáló szerzetesek tevékenységéhez, tehát az európaivá válás elsőnek említett tényezőjéhez, a szerzetességhez: Márton Franciaországban, Ágoston Angliában, Bonifác Németországban, Adalbert Lengyelországban, Cirill és Metód a szláv országokban.⁷

Tehát nem a népcsoportok megtérését ismertetem, hanem az országokra összpontosítok, tudva azt, hogy sok ország megszűnt, míg sok más született. Itt is a térítések hatásaira, következményeire fókuszálok. Azért, mert ezek részben az európai örökséghez tartoznak. Rengeteg történelmi könyv foglalkozik a hittérítéssel, én elsősorban a fő kérdésre összpontosítok.

Míg a római birodalomban művelt népeket kellett Krisztus igaz egyházába vezetnie, a nagy népvándorlás idején 375-től a 8. század elejéig, a népek e nagy mozgalmában, amely Európa képét megváltoztatta, a katolikus papságnak barbár törzseket kellett nemcsak megtérítenie, hanem nevelnie és tanítania is. Az általános pusztítás elől a katolikus klérus mentette meg nemcsak a kereszténységnek, hanem az ókor nagy művelt népeinek, a görög és római népeknek szellemi alkotásait is mind a tudomány és irodalom, mind a művészet terén. És ezeket nemcsak megmentette, hanem az új népekkel megismertette és tökéletesítette is. A folyton harcban álló népeket a felebaráti szeretet gyakorlására szoktatta és a rabszolgákat felszabadíttatta. Nemesebb életfelfogásra és társadalmi erkölcsökre, sőt a női nem iránti tiszteletre is a katolikus papság nevelte a barbár népeket.⁸

Természetesen a kezdeteknél meg kell említeni az apostolok missziós munkáját is, kiemelve Barnabás, Pál, Péter és a többi apostol szerepét. Pál három missziós (van elmélet, mely szerint négy) utat tett. Sok egyházközséget alapított, munkájáról és annak eredményéről az Apostolok cselekedeteiben és számos, a témával foglalkozó könyvben képet kaphatunk.⁹ A hittérítés munkáját nagyban segítette Nagy Konstantin milánói ediktuma (313). Komoly akadályok hárultak el a térítő munka elől. Szeretném itt kiemelni, hogy nemcsak az evangelizáció az örökség a pogány népek keresztény hitre térítése során, hanem a második hullámban, minden, ami ehhez járul. Gondolok itt a felebaráti szeretet megismertetésére (hit, remény, szeretet, alázat, bátorság, mértékletesség, kegyesség, irgalmasság, hála, engedelmesség, tisztelet stb.). Továbbá emberbaráti cselekedetek, az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlása, az építészet fejlődése (szakrális), a képzőművészet, az oktatás, írásbeliség terjedése, a plébániahálózat kiépülése, betegápolás, kórházak, ispotályok építése, és folytathatnám a sort, ami a hittérítés szekunder hullámához kapcsolódik. Ezért vázlatosan tekintem át az európai „országok" megtérítését, melyek Európa alapjaiban gyökereznek.

Időben a hithirdetés ókorában és középkorában járunk. Olaszországban Szent Péter és Pál térített. Pál útjai során eljutott Görögországba, Macedóniába, Málta és Ciprus szigetére, és egyes feltételezések szerint Spanyolországba is. Mindez az 1. században történt. Haladva az időben a 2. században Boszniában, Franciaországban, Ausztriában, a 3. században Svájc, Portugália és Albánia területén folyt a térítés. A 4. században Örményországban Világosító Szent Gergely térített, folytatva a sort Grúzia következik. Hollandiába Szent Szervác és Willibrord, míg az 5. században Belgiumba Szent Amand, Írországba Szent Patrik vitte el a kereszténységet. A 6. században Szlovénia, Anglia következik Canterburyi Szent Ágoston munkájával. A 7-8. században Németországban Szent Bonifác működött. A 8-9. században Lichtenstein és Horvátország, ahol a fejedelmek segítették elő a kereszténység felvételét. Csehországban Szent Metód tevékenykedett, Dániában Szent Willibrord és Ansgar.

Bulgáriában Borisz bán a 10. században, Lengyelországban I. Mieszko, Oroszországban Vlagyimir fejedelem segítette a keresztény hit felvételét. Magyarországon Szent István király térítő és országépítő munkáját kell kiemelni. Svédországban III. Olaf király, míg Grönlandon I. Olaf király segítette a térítést. A 11-12. században volt térítés Lettországban, Észtországban, Finnországban (Szent Henrik). A 14. században Litvániában volt evangelizáció.¹⁰ Európa 45 független országa közül az előbbieket emeltem ki. A térítések hatásait részletesebben a nemzetek történelmén keresztül lehetne alaposan bemutatni. Itt csak azt akartam érzékeltetni, milyen régi az egyes európai országokban a kereszténység, sok ország a kereszténység felvételével jött létre, lett független, önálló királyság, fejedelemség. Igazából a kérdésre kerestem a választ, és kaptam is feleletet. Sok ország, nemzetállam a kereszténység felvételével egy időben nyerte el függetlenségét, nyert legalitást. Mind a mai napig léteznek ilyen európai országok. Ez tagadhatatlan! A válasz másik fele: ha csak a most létező püspökségek alapítására gondolunk, az egyházmegyékre, a székesegyházakra, dómokra, katedrálisok-ra, székesegyházi, plébániai iskolákra, kolostorokra, ezeket is a kereszténység adta Európának.

Plébánia és plébániahálózatok

A plébániák¹¹ kialakulását, a hálózatok kiépülését szintén örökségként kell megemlíteni. Részben gyarapodásuk jelzi, hogy a hittérítés a városból vidékre is eljutott. A hívek számának növekedésével pedig szükségessé vált a templomok, plébániatemplomok építése. Továbbá mint közigazgatási egységek fontosak, ahol vezették az anyakönyvet. Az egyház révén írott örökségünk van a plébániákon, az anyakönyvekben (keresztelés, esketés, temetés). A plébánia vezetését a plébános (plebanus vagy sacerdos parochialis) végezte. A plébániák kialakulásában nagy szerepet játszottak a római közigazgatási egységek, melyről a 4. századból származó Notitia dignitatum rendelkezik. A Római Birodalmat alapvetően két részre osztotta, nyugatira és keletire. Ez a két rész prefektúrákból állt, majd az egyházmegyék, provinciák, civitasok következtek. Az egyházmegyék s élükön a püspökök voltak az egyház alkotmányának természetes alapjai. Számuk körülbelül annyi volt, ahány jelentékeny várost számlált az akkori világ; de Keleten és Latin-Afrikában akárhányszor egészen jelentéktelen helyek is (pl: Sacima, Nyssa) voltak püspöki székhelyek. [...] Az egyháztartományok határai többnyire egybeestek a birodalom provinciáéival.¹²

A katolikus egyház a meglévő közigazgatás alapján alakította ki a püspökségeket. A városokban tartózkodtak a püspökök. A plébániák csak a 4. századtól kezdve kezdenek kiépülni Nyugaton. A plébániák állnak az életünk keretét meghatározó szűkebb közösségek élén: keresztelés, házasságkötési jegyzékeikkel a plébániák ruházzák fel valamennyi polgárt „civis stá-tus"-szal - még azóta is, hogy e státusz egyházi hovatartozástól független lett.¹³

A 3-4. század környékén létezett a vidéki püspök kifejezés, a chor-episcopik. Őket küldték vidékre a városi püspökök. Később a presbiterek kerülnek a falvakba, és így megszűnt a vidéki püspökök hivatala. Az V. századtól kezdve a nagyobb vidéki templomokban egyre inkább állandó jelleggel alkalmazott papok vannak, akik egyéb szent ténykedéseken kívül keresztelhettek is, amiért templomuk neve ecclesia baptismalis volt, körzetüket pedig parochiának nevezték. A parochus elnevezés csak a középkor vége felé került használatba. Addig a keresztelő templom, a plébániai templom vezetőjének a neve archipresbyter, presbyter de plebe (a nép papja) vagy plebanus volt.¹⁴

A vidéki püspökök hivatala inkább Keleten terjedt el, míg Nyugaton egyértelműen a presbitereket alkalmazták.¹⁵ Ez a kiépült plébániahálózat ma is létezik. Egyes országok megszűnésével vagy megszületésével az egyházmegyék változtak, de alapjaiban a plébániahálózat a régi időkből ered. Később az oktatáson belül a plébániaiskolákra is kitérek.

A szerzetesek szerepe az oktatásban és az európai műveltség megalapozásában

Elöljáróban egy rövid idézet arról, hogy mi is a szerepe az egyháznak az antik műveltség megőrzésében. A középkori egyház összetörte a rómaiak pogány istenhitét, de nem semmisítette meg a görög-római kultúrát. Az egyház látta az antik kultúra összeomlását, maga is végigszenvedte a népvándorlás pusztítását. „Az egyház örök érdeme marad - írja Blazovich -, hogy nemcsak kegyelettel őrködött a romok felett, hanem az eltemetett értékeket napfényre hozta, s a maga értékállományába iktatva az utókor számára megmentette." Ugyanakkor egy hatalmas művelődéstörténeti szerepet is magára vállalt: Európa porondra lépő néptömegeinek tanítómestere lett. Az egyház tanította írni és olvasni Európa népeit. Hazánkban is ezt a szerepet vállalta és töltötte be. Ezenkívül magas szinten tanította a kultúrát, a tudományt és a művészeteket.¹⁶

Őrizte és továbbadta az antik kultúra kincseit. Európa keresztény örökségéhez tartozik még az oktatás megerősítése, terjesztése, a különböző iskolatípusok (kolostori, székesegyházi, plébániai) s végül az egyetem létrejötte. Ehhez a nyugati szerzetesség megszületése adta meg a kellő lendületet. Elsősorban a Szent Benedek által alapított bencés rend, majd sorra a többi (kiemelve a ciszterciek, ferencesek, domonkosok). Tehát a kereszténységnek tagadhatatlan szerepe volt Európa népeinek műveltségének emelésében. A Római Birodalomban a kereszténység emberképe hozott változást a helytelen gyermekszemlélettel kapcsolatban. A papság sokat tett a gyermekek védelmében. A IX. századtól kezdve egyre több vasárnapi prédikációban hangzott el az intés: a szülők vigyázzanak gyermekükre, hiszen az Isten teremtménye, lélekkel megáldott lény. Ne hagyják felügyelet nélkül, óvják életét, hiszen veszélyek sokasága leselkedik rá. Az egyházatyák és az egyszerű papok egyaránt fontos szerepet játszottak abban, hogy a gyermek Isten halhatatlan lélekkel megáldott értékes teremtménye, tehát figyelmet, együttérzést, gondoskodást, oktatást-nevelést érdemel.¹⁷

A nyugati szerzetesség megalapítása Szent Benedek nevéhez, tevékenységéhez kapcsolódik. Szent Benedek 480-547 között élt, az életéről nem sokat tudunk, csak Nagy Szent Gergely pápa által írt életrajzból kapunk képet róla. Húgát Skolasztikának hívták. Benedeket a remeték élete vonzotta, a magány, a csend, az aszkézis. Egy Subiaco melletti barlangban reme-téskedett. Amikor tehát Benedek ide tartott, egy Romanus nevű szerzetessel találkozott. Ez megkérdezte tőle, hová igyekszik. Mikor aztán értesült szíve vágyáról, azt titokban is tartotta, meg egyben segítséget is nyújtott számára. Ellátta szerzetesi ruhával, és ahogyan csak tudott, szolgálatára állott. Az Isten embere pedig megérkezve a helyre, egy igen szűk barlangba zárkózott, s három éven keresztül Romanus szerzetes kivéltével ismeretlen maradt az emberek előtt.¹⁸ Sokan fordultak hozzá tanácsért. Apátnak is felkérték Vicovaro szerzetesei, és itt történt a sok csodája közül az egyik. A szerzetesek mérgezett itallal teli kelyhet adtak neki, a kehely kettétört. Elhagyta őket. Később 12 monostort alapított, bennük 12 monachus élt. 529-ben megírta Reguláját, melyet sok más szerzetesközösség is átvett. Monte Cassino lett az a hely, ahol egy kolostort alapított. Itt is temették el a testvérével együtt.¹⁹

A kolostorokkal együtt megjelentek a kolostori iskolák. A keresztény iskola kialakulásának ideje a IV. és V. századra esik. [...] A fő nehézség abban volt, hogy nem akadt egy időre még nyugodt fészek az iskolai tudományok számára. Ezzé váltak a Szent Benedek szabályait követő szerzetesek monostorai, főként Cassiodorus kezdeményezése után.²⁰ A kolostori iskola két részből állt: egy belsőből (schola interna) és egy külsőből (schola externa). A belső iskolában a szerzetesnek készülő ifjak tanultak, a külsőben pedig a papjelöltek. A külsőben néha nem papnak készülő tehetséges, szegény fiúgyerekek is tanulhattak. Az egységes magasabb műveltség megteremtésében a kolostori iskolák mellett a székesegyházi, plébániai, palotaiskolák is kivették részüket. Híresebb kolostori iskola volt Cassiodorus (490-583) Vivariuma.^21<span style="font-style:italic;"> Cassiodorus, Flavius Magnus Aurelius, Kr. u. 490-?583, római szenátor, államférfi és tudós Nagy Theodorich és utódai udvarában. Negyvenévi állami szolgálat után megalapította Nápoly közelében a Vivarium nevű kolostort, amelyben páratlanul eleven és eredményes tudományos tevékenységet fejtett ki, és egész tudósiskolát nevelt. [. ] A világi tudományokról szóló művében ő alapította meg a hét szabad művészet (trivium és quadrivium) körét és tárgyait, s ezzel megvetette az egész középkori tudományosság alapjait. Nagy érdeme egész sor latin író munkáinak megmentése.²² Könyvtár volt benne, voltak szerzetesek, akiknek a feladatuk a könyvmásolás volt. Cassiodorus könyvkötőket is alkalmazott. A liturgikus imádságok pontos végzése miatt napórát, vízi órát is használtak. A kolostorban az alsóbb iskolában a hét szabad művészetet (septem artes liberales) tanították. A felsőbb iskolában a Szentírás állt a középpontban. Nagy Károly birodalmában születtek meg a palotaiskolák, ahol a „palotagyermekek" tanultak. Nemesi származású fiúk mellett olyanok, akikből később a birodalmi tisztségviselők, diplomaták kerülnek ki. Főleg a birodalmi közigazgatásban tudtak elhelyezkedni. A XII. század végétől fokozott lendületnek indulnak egész Európában a székesegyházi és káptalani iskolák. E fellendülésben bizonyára része volt a III. Sándor pápa idejében megtartott III. lateráni zsinat ama határozatának, hogy a mester, aki az egyházmegye klerikusait és szegény tanulóit (clericos ejusdem ecclesie et scolares pauperes) oktatja, kellő jutalomban részesüljön, továbbá a III. Ince idejében (1215) megtartott IV. lateráni zsinat végzésének, mely szerint minden székesegyház és káptalan alkalmas mesterekről (magistri idonei) tartozik gondoskodni, kik a grammatikában és a többi tudományokban (in grammatica facultate et aliis) tanítják a leendő papokat, minden főegyházmegye (metropolia) pedig egy-egy oly tanárról, aki a theológiát taníthassa.²³

A Frank Birodalomból meg kell említeni Alkuint (730-804). Ő a tours-i bencés kolostor apátja volt. A neveléstörténetben betöltött szerepe miatt kihagyhatatlan. Nagy Károly birodalmában az iskolák terén kiváló munkát végzett. Ő is tanította a hét szabad művészetet és a szentírástant. Művei, levelezései fontos forrásai a középkori oktatástörténetnek.

A másik iskolatípus a székesegyházi (káptalani) iskola. A kolostori mellett a kor másik kedvelt, magas színvonalú iskolái, melyek püspökségek közelében jöttek létre. Székesegyházi iskolák. Püspöki és káptalani székhelyeken a világi papság képzésére szolgáltak a Sz., amelyekben a bevezető latin és a papi hivatásra képesítő teológiai tanulmányok a monostori iskolák hatására különültek el.²⁴ Elsősorban a papi utánpótlás nevelése volt a feladata, később a szegény tanulókat is tanítják, voltak bejáró diákok is. További feladata a tudós, tanár papok kinevelése. A székesegyházi iskola vezetője az iskolás kanonok (caninicus scholasticus) vagy az olvasó kanonok (canonicus lector). Ő a trivium tárgyait tanította. A székesegyházi iskola vezetője adhatott engedélyt arra, hogy az iskolamesterek kisebb városokban taníthassanak. A plébániákon szintén alakultak iskolák, ezek voltak a plébániai iskolák. A plébániai iskolák a kolostori s káptalani iskolák mellett a mai elemi iskolának tulajdonképpeni ősei. A népvándorlás után, kb. a VI. század óta kezdték a lelkipásztorok községük gyermekeit maguk köré gyűjteni s a hittani ismereteken kívül más, világi tárgyakra is tanítgatták őket.²⁵ A plébániák behálózták Európa területét. Így az oktatás legáltalánosabb, mindenki számára elérhető iskolatípusa jött létre. A plébániai iskola vezetője a plébános vagy a kántortanító volt. Itt olvasást, éneket és hittant tanítottak.

Végezetül az egyetemekről: A középkori egyetem a 13. és 14. században indul virágzásnak. Legrégibbek a bolognai és a párizsi egyetemek, amelyek IV. Miklós pápától 1292-ben kaptak bullát. De Bologna már a 11. században híres volt jogi főiskolájáról. Párizsban pedig Abélard és Petrus Lombardus tanítása volt az egyetem fénykorának a kezdete.²⁶

A párizsi egyetemen tanított az angyali doktor, Aquinói Szent Tamás és Albertus Magnus. Fontosabb egyetemek (az alapítási évvel): Bologna 1158, Párizs 1100-1150, Lisszabon és Coimbra 1290, Lérida 1300, Barcelona 1450, Saragossa 1470, Palma de Mallorca 1483, Valencia 1500, Prága 1347, Bécs 1365, Erfurt 1392, Heidelberg 1385, Köln 1388, Lipcse 1409, Freiburg 145556, Tübingen 1476-77, Louvin 1425, Krakkó 1364, Pécs 1367, Koppenhága 1478, Glasgow 1450-51, Padova 1222, Siena 1246, Pisa 1343, Bordeaux 1441.²⁷

Érdekességként említem meg, hogy nők is tanulhattak már a salernói orvosi egyetemen, ezt Fináczy Ernő is megerősíti a Középkori nevelés történetében, a 285. oldalon. Az egyház akkor igen megelőzte a korát, mert a későbbiekben sokáig nem látogathatták az orvosi egyetemeket a nők.

A klasszikus középkori egyetemeken négy fakultás volt: filozófiai, teológiai, jogi, orvosi. Európa egyetemein más és más karon volt magasabb színvonalú oktatás. Az egyház szerepe vitathatatlan az egyetemek létrejöttében, fenntartásában. Pápák egész sora játszott bennük döntő szerepet (II. Jenő, II. Szilveszter, III. Ince, V. Orbán). De La Salle Szent Jánost (1651-1719) külön kell megemlítenem pedagógiai újításai okán. 1678-ban szentelték pappá. Teológiai doktorátust szerzett. 1679-ben alapította egyik iskoláját a szegények részére. A Keresztény Iskolatestvérek Kongregációját hozta létre. A későbbiekben nagyon sok iskolát alapított. 1712-ben Saint-Denis-ben alapította a tanítóképzőt. Korát megelőzve a tanulókat már differenciálta, tantervet, órarendet használt.

 

Jegyzetek

1 Ecclesia in Europa. Apostoli buzdítás az egyházban élő Jézus Krisztusról mint a remény forrásáról Európa számára, 2003. június 28. In: II. János Pál megnyilatkozásai II., Pápai dokumentumok 1978-2005, Budapest, SZIT, 2005, 670.

2 Joseph Doré: Európa szelleme. Távlatok 2001/2 (52.), 227.

3 Nemeshegyi Péter: Az európai uniós identitás keresztény képe. Távlatok 2001/3 (53.), 355-356.

4 Ecclesia in Europa, 679-680.

5 Katolikus Lexikon II. kötet, A Magyar Kultúra Kiadása, Budapest 1931, 302.

6 Magyar Katolikus Lexikon, IX. kötet, SZIT, Budapest 2004, 228.

7 Joseph Doré: Európa szelleme, 227.

8 Giczy József: A katolikus papság érdemei hazánk és az emberiség történetében. A szerző kiadása, Szentgotthárd 1929, 12.

9 Vö: Tarjányi Béla: Újszövetségi alapismeretek I., Az ősegyház élete, Pál apostol levelei, Szent Jeromos Bibliatársulat, Budapest 1998, Újszövetségi alapismeretek II. Jézus örömhíre, Az ősegyház tanítása, Szent Jeromos Bibliatársulat, Budapest 1999, Jan Dobraczynski: A szent kard, SZIT, Budapest 2009.

10 Vö: Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve, Aurora könyvek, München 1975 (48-49.; 53-56.; 106.; 110.; 116-118.), A keresztény világ atlasza, Helikon, 1993, 367-374., Jean-Baptiste Duroselle: Európa népeinek története, Officina Nova, 1990, 69-98.

11 Plébánia: „(lat. paroecia): I. a krisztushívőknek a ^ részegyházon belül tartós jelleggel alapított közössége, melynek lelkipásztori gondozását a megyéspüspökök felügyelete alatt ^ plébánosra bízták, aki a ~ saját pásztora (515.k.1 §)." Magyar Katolikus Lexikon X., SZIT, Budapest 2005, 1006.

12 Loschert Kázmér: Az egyházatyák kora, Pázmány Péter Irodalmi Társaság, Budapest 1937, 229.

13 Jean-Baptiste Duroselle: Európa népeinek története, Officina Nova, 1990, 79.

14 Szántó Konrád: A katolikus egyház története I., Ecclesia Budapest 1987, 200.

15 Vö: Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve, Aurora könyvek, München, 1975, 74.

16 Antalóczy Zoltán: A gondolkodás mesterei, Kairosz Kiadó é. n., 16-17.

17 Mészáros István - Németh András - Pukánszky Béla: Neveléstörténet, Osiris Kiadó, Budapest 2005, 41.

18 Népek nagy nevelője, SZIT, Budapest 1981, 230-231.

19 Vö: Puskely Mária: Keresztény szerzetesség I., Bencés Kiadó 1995, 102-103.; Népek nagy nevelője, SZIT, Budapest 1981, 229-269.

20 Magyar Pedagógiai Lexikon II., Révai Irodalmi Intézet Kiadása, 1934, 131.

21 Vö: Fináczy Ernő: A középkori nevelés története, Könyvértékesítő Vállalat, 1985, 109-113.

22 Irodalmi Lexikon, szerk: Benedek Marcell, Győző Andor Kiadása Budapest, 1927, 176.

23 Fináczy Ernő: A középkori nevelés története, Könyvértékesítő Vállalat, 1985, 218.

24 Magyar Pedagógiai Lexikon I., Révai Irodalmi Intézet Kiadása, 1933, 679.

25 Katolikus Lexikon IV. kötet, A Magyar Kultúra Kiadása, Budapest, 1933, 15.

26 Magyar Pedagógiai Lexikon I., Révai Irodalmi Intézet Kiadása, 1933, 431.

27 vö: Jacques Le Goff: Az értelmiség a középkorban, Magvető Kiadó, Budapest 1979, 193-197.