vAKMERŐ SZÍVEK

 

A harminc évvel ezelőtt alakult szentegyházi Gyermekfilharmóniát Erdély határain túl is széles körben ismerik és szeretik. A Haáz Sándor karnagy-tanár által alapított és azóta is vezetett 140 tagú együttes valóban kedves, szép „arca" az erdélyi magyarságnak. Kitartó munkájukat az évek során számos rangos díjjal is jutalmazták. A Magyar Örökség-díj (2003), a Bartók Béla Emlékdíj (2006) -és egyéb kitüntetések - után 2013-ban a magyarországi Falvak Kultúrájáért Alapítvány és a Magyar Felfedezői Szövetség Örökség Serleget ajándékozott a Gyermekfilharmóniának, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével 2011-ben kitüntetett Haáz Sándort pedig az idén a Magyar Kultúra Lovagjává avatták. A harmincéves születésnap apropóján készült alábbi interjúnk erről a sikertörténetről szól.

A „Fili" a gyökerek rögzítését hivatott szolgálni

Ozsváth Judit: Az ön nevét sokan ismerik, és rendszerint a Gyermekfilharmóniával kapcsolatosan emlegetik. Mielőtt én is ilyen vonatkozásban kérdezném, kérem, beszéljen magáról! Értékes családi örökséget kapott, térjen ki erre, és mesélje el, milyen körülmények között ismerkedett meg a zenével!

Haáz Sándor: Családom, a Haáz-Benczédi közösség, valóban művészcsalád volt. Haáz Ferenc Rezső nagytatám (Székelyudvarhely Rudi bácsija) a Szepességből, pontosabban Felvidékről, Szepesbéláról származik. Frissen kihelyezett rajztanárként érkezett Székelyudvarhelyre 1906-ban. Kitűnő festő volt, később a székely népi kultúra elkötelezett kutatója, a tárgyi néprajz szerelmese. Kollégiumi néprajzi gyűjteményével nemcsak a mai udvarhelyi Haáz Rezső Múzeum megalapítója, hanem édesapám, Haáz Sándor szellemi mentora is. Ő lett a székely népviseletek gyűjtője, rajzolója, a Kriza János Néprajzi Társaság elismert tagja. 96 éves korában Marosvásárhelyen hunyt el. Édesanyám, Benczédi Judit, a híres szobrász Benczédi Sándor húga a Nyikó-mente hangulatát, gyökereit „áldja" ránk, négy gyermekére. Testvéreim képzőművészi indíttatása mellett furcsa jelenség lehettem a családban énekes, daloló kedvemmel, amit tarcsafalvi nagyanyám rögtön felfedezett, és jelentette szüleimnek: „Ez a gyermek jó zenei képességű, taníttatni kell!". Valójában volt a családban zenész ág is: Márkos Berci nagybátyám Kolozsváron a Zeneakadémia tanára, zeneszerző-népművelő, fia - ifj. Márkos Albert - ma is kiváló hegedűművész a kincses városban. Vettek hát nekem egy kis hegedűt a játékboltban, azon kezdtem első cincogásaimat második osztályos koromban, ha jól emlékszem, a Reszket a hold a tó vizén rádióslágert utánozva. 1965-ben, ötödik osztályos koromban már a marosvásárhelyi Művészeti Líceum padjait koptattam, először Rostás Zselyke, majd Halász Lajos tanárok növendékeként. Untam a gyakorlást, a család is, le is maradtam az anyaggal, így hát kilencedik osztálytól brácsásként folytattam a zenei kapaszkodást, ezúttal Derzsi Albert csoportjában. Az 1960-70-es évek marosvásárhelyi szellemiségéről sokat lehetne mesélni, főként jókat. A muzsikálás keserveit is feloldották olyan óriások, mint Szász Károly, Brandner Nóra, Birtalan József, de ekkor már a Tanárképző Főiskola zene szakán tanultam, és komoly közösségi életet éltem az évfolyammal (a „csapattal") a diákszínjátszókör, a régizene együttes és a motorbicikli bűvöletében. Érdekes, még ekkor sem hittem volna el, hogy valaha gyerekkórust fogok vezényelni, bár a népművelői pálya romantikájáról már régóta álmodoztam, elsősorban a „nannyó" gárdonyis meséi és tarcsafalvi nyaralásaim hatására.

O. J.: Milyen tervekkel kezdte el zenetanári munkáját?

H. S.: Zenetanári munkámat kezdetben meghatározta a hely, az iskola, a fogadtatás, a szentegyházasfalvi tanári közösség befogadó öröme. Tanárbarátokat kaptam, olyan útmutatásokat, melyeket az 1977-78-as évek főiskolája nem tudott megadni. Igazgatóm és az iskola közössége régóta várt felkészült zenetanárra, hiszen az iskola mellett fúvószenekar alakult, két kántortanító pedig hegedűt oktatott. Az iskola gyerekkórusa is versenyekre, fesztiválokra vágyott. Nem csoda hát, hogy első tanári évemben megtanultam a fúvóshangszerek kezelését, megtanítva erre az iskolai „kicsifúvósok" társaságát is (ma is működik, évente frissül). Az innen kinőtt gyerekek a Nagyfalusi rezesbanda tagjaiként gyümölcsöztetik tudásukat. Az iskola hegedűseiből hangulatos vonószenekar kerekedett, vállaltam tanítványokat az üres délutánjaimon, belőlük alakult ki a mai iskola remek tanítógárdája. Szabadidejében egyik-másikuk - alapos zenei hozzáértéssel - ma is hegedűt oktat, gyerekkorának zenei életét.

O. J.: Mit jelent önnek a gyermek?

H. S.: A gyermeket soha sem lehet megunni. Személyiségük kialakítása a szobrász munkájához hasonlít, ami a zeneórákon még izgalmasabban és látványosabban megmutatkozik. A zeneórán az osztály hangulata a kezemben van. Hajóskapitány vagyok, nyílt vízen gondtalanul, vagy zátonyok között. Óra végén egy szigeten, kontinensen kikötöttünk, jó a hangulat, élmény volt az út, alig várjuk, hogy jövő órán folytassuk. A tenger - az ének.

O. J.: Munkásságát ismerve az ön számára valóban rövid az út a gyermektől a dalig és a zenéig...

H. S.: Fontos, hogy diákjaim soksok éneket ismerjenek. Az énekfelelős tíz-húsz címet is felír a táblára, óra előtt énekkel várnak. Az is jó zeneóra, ha kések, ilyenkor maguk irányítják a „nóta" menetét. Gyakran állok az osztály ajtaja előtt, nincs szívem belépni, elrontani a meghitt dalolás örömét. Az énekrepertoárt szakadatlanul bővíteni kell, ébren kell tartani. Erre találtuk ki a Törpe Daloskönyv sorozatot, ez az iskolai zenetanításom segédanyaga. Két legsikeresebb kötetéből, a Pentaton énekekből és 40 kánonból már 15 000 példány cserélt gazdát. Más iskoláknak is juttatunk belőle. Öreg mentorom, néhai Lakatos Imre bácsi mondta: „Mindegy, milyen módszerű zeneórát tartasz, csak annak jelentős hányada éneklés legyen! Soha ne múljon óra ének nélkül!"

O. J.: Amikor Szentegyházasfaluba helyezték, úgy gondolta, rövid időt tölt itt. Aztán mégsem úgy alakult. Hogyan is volt?

H. S.: 1978-ban az erőszakos kihelyezések korát éltük. Félelmetes szavai a kornak a „zárt város", „repartíciós idő", „címzetes tanár" stb. Könnyen állás és jövő nélkül maradt az a tanár, orvos, mérnök, aki nem foglalta el a rászabott - legtöbbször elképzelésével ellenkező - munkahelyet. Az én kinevezésem az udvarhelyi családi ház köré épült, ugyanis azt épp abban az időben akarták az udvarhelyi hatóságok kisajátítani, hisz lakatlan volt. A legközelebb meghirdetett állás Szentegyházán volt. A családi döntés értelmében elfoglalom ezt, két-három hétig ingázom, aztán áthelyezkedem Székelyudvarhely egyik iskolájához. Az említett iskolai fogadtatás azonban megváltoztatta ezt az elképzelést, és máig - immár 35 éve - ingázom.

O. J.: Kérem, beszélje el a gyermekfilharmónia alakulásának kezdeteit! Milyen volt az első időszak?

H. S.: A kihelyezésemet követő első évek meghatározó jellegűek voltak. Nagy létszámú (40-44 tagú) osztályok és komoly tantestület volt a szentegyházasfalvi 1-es számú iskolában. Már 1981-ben szép sikereket ért el a Megéneklünk Románia fesztiválon az iskolakórus, a vonós- és kisfúvószenekar, és szépen szerepeltek a furulyások meg a táncosok is. Ezek a 15-20 tagú együttesek a téli és nyári iskolaünnepélyek alkalmával mutatkoztak be otthon. Az első zenészgenerációm 1982-ben búcsúzott. A júniusi iskolaünnepélyre különleges meglepetéssel készültem: az iskolakórust (száz székelyruhás gyereket) az összevont fúvós-vonós „szimfonikus" zenekar kísérte. Csajkovszkij Altató dala mellett Beethoven Örömódája, a Parasztkantáta egy részlete és Haydn Meglepetés szimfóniájának pár üteme szólalt meg. Az ötlet májusban született. Egyhónapos felkészülésünk eredménye bombasikert aratott. Azóta május eleje jelenti a gyermekfilharmónia (a „Fili") születésnapját, ezt húsz éve a Zenei Napok rendezvénysorral ünnepeljük.

O. J.: Miként alakult az elmúlt három évtizedben az ének- és zenekar belső életének rendje?

H. S.: A harminc év alatt hozzávetőlegesen 1200 gyerek lépett fel az együttessel. Évente a tagok 20-30 százaléka cserélődik. Alapszabályunk, hogy mindenki tag lehet, aki be tudja és akarja tartani a Gyermekfilharmónia törvényeit. Ezek közül a legfontosabb a próbákon való pontos megjelenés, a figyelem és a fegyelem, a szélsőséges viselkedés, a divat mellőzése (nincs körömlakk, piercing, tetoválás, festett haj, kihívó, székelyruhához nem illő bizsu, rágógumi stb.). A tagok tanulmányi eredménye és a magaviselete kielégítő kell legyen, rendelkezniük kell kórusfüzettel, naplóval, rendben kell tartaniuk a hangszert, figyelniük és vigyázniuk kell társaikra. Ezek a szabályok 17-18 éves korban általában szorítani kezdenek, a tanulás, az életvitel is változik, ilyenkor általában elbúcsúznak az együttestől, a gyerekkortól. Van, aki könnyezve megy el. Olyan is van, aki 21, sőt 25 éves koráig bírja. Ők már „sörjogot" nyernek, parancsolhatnak a kisebbeknek, megjelenhetnek a kísérők tárgyalásain, hiszen segítik őket a turnékon.

O. J.: Fellépéseik alkalmával, ha jól figyel az ember, láthatja, hogy a tagok nemcsak a zenei részt teljesítik pontosan (és felsőfokon), hanem koncert előtt és után is igen fegyelmezettek. 140 embert mozgatni nem lehet egyszerű - hogyan kommunikál egyszerre ennyi gyermekkel? Milyen sajátos módszerei vannak a csapat egybefogására?

H. S.: A Fili-tagok nemcsak együttestagok, hanem barátaim is. Sok áldozatot hozok értük, ezt azzal hálálják meg, hogy ők is áldoznak - elsősorban szabadidejükből adnak, és elveikből is engednek. Ők „jók". Nincs csodálatosabb annál, ha egy gyerek „jó" akar lenni. Gyakran felnőttként kezelem őket, a hosz-szú buszos utazásokon szívesen elbeszélgetünk. Mindenkit alaposan ismerek (legalábbis megpróbálok megismerni), hiszen a szüleiket is ismerem. Kiváló munkaközösség alakult ki a Fili körül (ők a „kísérők"), akik szintén hasonló kapcsolatban állnak a gyerekekkel. A bizalom, a humor, az áldozat eredménye az, hogy a gyerekek „jók". A korosztálybéli - elég nagy - különbség is előnyös, a kicsik ugyanis sokat tanulnak a nagyoktól, a nagy pedig sokat szelídül a kicsik között. A „nagy család" minden gondját kielemezzük, főleg a turnékon. Vacsorakor rendszerint kiértékeljük a napot, reggelinél ismertetjük, megvitatjuk a következő feladatokat, javaslatokat várunk, elfogadjuk azokat. A naplóellenőrzéskor pedig általában kiderül az is, hol követtünk el hibát. Így értelmet nyer a naplóírás is, ami a fegyelem egyik alapköve.

O. J.: Ének- és zenekaruk összesen 140 tagot számlál. Ennyi gyermekkel utaznak, ami komoly szervezői és felügyelői munkát igényel. Hogyan készülnek a távolabbi utazásokra, és miként „vezényli le" azokat?

H. S.: Az autóbuszozás a turnék legfárasztóbb és egyben legérdekesebb része. Jó busz, jó sofőr mellett a kényelem a legfontosabb. Házi papucsban utazunk, kispárna, pokróc, szemetes zacskók kicsiknél-nagyoknál egyaránt kötelező. Kikísérleteztük a busz padlóján alvás technikáját. Az ülések alatt, a járóközön is be tudunk rendezkedni, így éjszaka amolyan hálókocsi jellege van (emeletes ágyakkal) az autóbusz belsejének. Energiaital, kóla és efféle mérgek használata tilos, szeszesital mértékkel és csak a nagyok számára. Nappal pedig mienk a mikrofon: szavalóverseny, naplófelolvasás, találós kérdések és viccparádé hangzik el. Nemrég a legérdekesebb medvetörténetek kapták az ajándék csokit. Az „Ez a nóta körbejár" játéknál ők állapítják meg a sorrendet egymás között, ismételni tilos! A mobiltelefon-lárma korlátozva van, a sofőr CD-it, rádióadóit is mi válogatjuk meg. A biológiai szükségleteket, különféle technikai kérdések rendezését lehetőleg a mezőn oldjuk meg, egy gyors megállással, így a végtelen sorállást és az idétlen benzinkutas shoppingolásokat elkerüljük.

O. J.: Harminc év alatt számtalan fellépésük volt. Gondolom, ön mindegyiket kedves emlékként őrzi, de most mégis arra kérem, emeljen ki néhányat a legemlékezetesebbek közül!

H. S.: Minden kiszállásunk emlékezetes, de a legtöbb előrelátást a belga utazásunk igényelte, a 2011-es brüsszeli turné. Ez egy 5000 km-es körút volt, melynek a leghosszabb szakasza 1200 km-t jelentett Brüsszel és Bécs között. Azáltal, hogy este indultunk, gondosan fektetve mindenkit, az út kétharmadát sikerült éjjel - „észrevétlenül" - lefutni. Beiktattunk egy csodálatos sétát Passauban, majd délután 4-re Bécsbe értünk. Óriási sikerélmény volt számomra, hogy a hosszú út sem tette „harcképtelenné" az együttes tagjait. Talán a turné legszebb két koncertjét - a bécsit és a pozsonyit -vezényelhettem le a következő napokon. Történelmünk folyamán a törökországi utazásunkat, a 2007-es repülőutunkat is glória övezi. „Jó" gyermekekkel azonban a szomszédos Lövétére is élmény utazni!

O. J.: Miként válogatja össze a zenei repertoárt?

H. S.: A Fili előadása egyórás. Ritkán hosszabb. Ma már nincs idejük az embereknek hosszú órákat ülni, s főleg egy kórust hallgatni. Az egy óra viszont változatos, színes, meglepetésekkel teli kell legyen. A műsorzáró „népek dalai" válogatást magyar népdalfeldolgozások, kis klasszikus remekek előzik meg. Ugyanezek a dalok a CD-inken is megjelentek 2001, 2004 és 2006-ban. Ez utóbbi karácsonyi énekek gyűjteménye. A lemezeket évente bővítjük egy-egy jól sikerült új dallal, noha a felvétel, majd a CD-borító újraszerkesztése (mert ez a lemez szöveggyűjteménye is) rengeteg munkával jár.

O. J.: Melyek az állandó - éves - programjaik?

H. S.: A Fili rendszeresen hallatja hangját március 15-én és október 6-án, közösen a hagyományőrző huszárcsapattal, akik a kórust gyarapítják. A májusi Fili-Napok, majd a pünkösdi és a városnapi hangversenyek után csend következik. A Fili felvételizik, tanul. Általában július-augusztus a nagy nyári turné időpontja, adventkor pedig - a téli szünet előtt - a karácsonyi műsorunkkal utazunk Erdélyben és Magyarországon. A turnék, kiszállások sorát különleges felkérések is gyarapítják. Főleg a megye jeles eseményein énekelünk.

O. J.: Ön a hagyományőrzés iránt is elkötelezett. Milyen módon neveli ilyen irányba is „gyermekeit"?

H. S.: A Fili-koncertek szervezésén kívül évente népdalvetélkedőt, bútorfestő tábort tartunk, az említett Zenei Napok után nyári képzőművésztelepet is szervezünk, majd őszi tánctábort és huszárnapokat (Őszi Hadjáratot). Ezeken a rendezvényeken is főszerepet kapnak a filisek, szereplőként, közönségként számítok rájuk.

O. J.: Milyen meggondolásból vásárolták és szerelték fel a „Filiházat"?

H. S.: Rendezvényeink jeles színhelye a Filiház, amit fennállásunk 25 éves évfordulójára, 2007 tavaszán avattunk. Csendes, eldugott porta, kulcsos házként hasznosítjuk - a Fili „barátai" lakhatnak ott. 2012-ben a Fili 30-ra a csűrben kalandparkot létesítettünk, szintén a minket meglátogató Fili-barátok szórakoztatására. Szabadtéri táncház, tábortüzek, festőtáborok meghitt színhelyévé vált a Filiház.

O. J.: A szállásadáson túl a hagyományőrzést szolgálja a Szentegyáza központi részén található Múzeum Szálló is...

H. S.: A Múzeum Szálló jóval régebb, 1991-ben született a szentegyházasfalvi művelődési ház padlásterében. Kedves néprajzi múzeum van a szobák folyosóján, innen a név. Harmincágyas ifjúsági szállás, főleg emeletes ágyakkal. Az alsó szinten étkeztetni is szoktunk, gyakran a filisek is segítenek a munkában. Előzetes telefonos egyeztetéssel foglalható szállás, étkezési igény.

O. J.: Miként kapcsolódnak az ön által irányított tevékenységek a Goetheféle gondolathoz, mely szerint az ember gyökereket és szárnyakat kell adjon gyermekeinek?

H. S.: A felcseperedett, ifjúkorba lépő „gyermekek" egy-kettőre szárnyat bontanak és kirepülnek. A Fili a gyökerek rögzítését hivatott szolgálni - az itthon maradást, vagy legalábbis a visszatérést szorgalmazzuk, több-kevesebb sikerrel.

O. J.: Melyek az idei és a távolabbi tervei a Gyermekfilharmóniával?

H. S.: A Gyermekfilharmónia jelkép és példakép lett. Ébren, szinten kell tartani, ezt pedig próbákkal és szereplésekkel lehet. Tehát idén is utazunk, talán jó messzire is. Most alakul a nyári turné terve, elkiabálni tilos. Hosszú távon is túlélést szeretnénk biztosítani a Filinek, ezért a zenekari és kórus-kottatár megjelentetésén dolgozom immár három éve. Sikeres és szép az első partitúra, mely a karácsonyi énekeket gyűjti egybe, mellékelve a 18 hangszerstimmet. E kottatár segítségével lehetőség nyílik hasonló hangzású együttes alakítására, akár iskolai, akár egyházi keretek között. A karácsonyi anyagot az 1848-as dalok sora követi, majd Klasszikus kedvencek, Magyar népdalok és Más népek dalai címmel jelenik meg a Filikottatár többi kötete. Összesen 160 ének hangszerelése, kisgyerekzenekarra való feldolgozása szerepel majd az öt csomagban.

O. J.: Az elmúlt három évtizedben több jelentős kitüntetésben részesült ön és Gyermekfilharmóniája. Mit jelentenek az ön számára ezek az elismerések?

H. S.: Az igazi díjak számomra azok a napok, amikor nincs hiányzó a próbákról, amikor szívesen állnak szóba velem, és szeretettel viseltetnek irántam a szülők, a gyerekek. Amikor támogat és elismer a helyi vezetőség. Amikor fontosnak érezhetem magam szűkebb és tágabb hazámban. A hivatalos díjak köteleznek, baráti köröm roppant büszke rájuk - tehát én is.