Farkas Gábor
iMÁDSÁG ÉS ALÁZAT
Egyiptomi Makariosz élete
Prayer and Humility. The life of Makarios
"Makarios shone as a star of peace in the disquiet and eventful 4th century." Egyptian Makarios was born around 300 in Egypt. He lived in the largest section of his life in the desert Scetis. More and more followers joined him - guidance of the monastery changed his loneliness. The most well-known writings of Makarios are the spiritual homilies. In these "We can read about the expedients which orient the soul to Christ". The essential message of life and writings of Makarios is the sacrament of the prayer - the loneliness and the ascesis are expedients of this.
Keywords: Egypt, desert, hermit, prayer, ascesis
A szerző 2002-ben végzett a Debreceni Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán. Versei és tanulmányai 2001 óta jelennek meg. Jelenleg a szegedi Gál Ferenc Főiskola hallgatója. Fontosabb megjelent könyvei: Táncol a téllel a nyár (gyermekversek). Budapest 2012, Vallását kereső hit (irodalomtudományi és teológiai tanulmányok). Budapest 2012, Törzsét tartó ág (versek). Budapest 2011.
Aszketikus életmód a 4. században
A Licinius és Nagy Konstantin között megköttetett milánói ediktum (313) után megváltozott a kereszténység helyzete a Római Birodalomban. A katakombákban összegyűlt, titkos szertartásokat folytató, üldözött szektából a kereszténység a hivatalos államvallást képviselő, többségi réteggé vált. Ez a politikai érdekek által vezérelt megállapodás a birodalom keleti és nyugati uralkodója között nem kevés változást okozott az egyház életében is. Amíg a 2. és 3. században a tökéletességre törekvés - magában foglalva az aszketikus életmódot is1 - általános alapelv volt a keresztény gyülekezetekben, addig a 4. században már az is előfordult, hogy egy-egy nagyobb városban olyan embert is püspöknek választottak politikusi, rétori és vezetői alkalmassága miatt, aki még csak megkeresztelkedve sem volt.2 Tehát amíg összességében az episzkopátus rendszerében fontosabbá vált egy-egy püspökség hatékony, szervezett vezetése, mint a lelkipásztori teendők ellátása vagy a személyes alkalmasság (például alázatosság megléte) a gyülekezet lelki nevelésére, addig „a 3. században még általában vitatták a kérdést, hogy vajon keresztény ember elfogadhat-e befolyásos társadalmi állást anélkül, hogy erkölcsi függetlenségét feladná".3 De ugyanígy vita tárgyát képezte a kereszténység körében már a 2. században a keresztség után elkövetett súlyos bűn megbocsáthatósága, valamint a vagyonról való lemondás mértéke a felebaráti szeretet gyakorlásának érdekében. Ezek a - keresztény ember életmódjára vonatkozó - vitatott kérdések vezettek oda a 4. század elejére, hogy - főleg Egyiptomban -egyre többen választották a remete életmódot a hozzá tartozó önmegtagadó elvekkel.4 Ez természetesen nem azt jelentette, hogy a kereszténység mint társadalmi réteg vált ketté beavatott (tökéletes) és beavatatlan (nem tökéletes) csoportokra az evangélium értelmezésének tükrében, hanem csupán akadtak olyan keresztények az adott korban (már a 4. századot megelőzően is),5 akik Jézus követésében a vagyonról és a társadalmi szerepvállalásról való teljes lemondást látták. A két réteg ilyen megkülönböztetésének „nem a jó-rossz dualista felfogása volt az alapja, hanem a jó-jobb közötti különbségtétel."6 A keresztény kisközösségek laikus tagjai számára a 4. században intézményesülő egyház vitákat is felvető evilági gyakorlatiasságával szemben a keleti szerzetesatyák élete és irodalma adott alternatívát. Az egyiptomi anakoréták életvitelükkel rámutattak „az imádság hatalmas erej ére. [...] A laikus állapotnak nagy tette a katolikus egyháztörténelemben, hogy laikusok teremtették meg a szerzetesi életformát. Isten Lelkétől indítva vonultak el ezek a nemes lelkű keresztények a sivatag magányába. A világból való menekülésük nem gyávaság volt, hanem Krisztus hősies és lelkes szeretete."7 „A szerzetesi nyugalom kezdettől fogva központi helyet foglal el a keresztény Keleten. Célja az egyház mennyei mivoltának megtestesítése. Minden ember igazi végső célja az átistenülés, az isteni természetben való részesülés".8
Az egyiptomi aszketikus életmód legnagyobb alakjai, Remete Szent Pál és Nagy Szent Antal mellett Egyiptomi vagy Nagy Szent Makariosz ennek az egyháztörténeti korszaknak az egyik legfontosabb személye.
Makariosz élete9
„Makáriosz béke-csillagként világított a nyugtalan és mozgalmas 4. században. Életszentségre és tökéletességre való törekvése hatalmas erőt árasztott kortársaira."10 Az egyiptomi szent 300 körül született Felső-Egyiptomban. Életének nagy részében, 30 éves korától haláláig a zord sivatagi környezet fogalmával jellemezhető Szketiszben élt. Diós István így jellemzi a területet, Makariosz életterét: „A Nílustól nyugatra, északnyugat-délkeleti irányban szeli át a Líbiai sivatagot egy időszakos patakmeder, a Vádi-en-Natrun [...] Délkeleti végében, ahol Kairó felől a karavánút beér a vádiba, még ma is áll a Der Abu-Makar, a Makariosz-kolostor. [...] a völgy legzordabb része, Szketisz".11 Szülőfalujának neve nem ismeretes, csak azt tudjuk, hogy húszéves koráig ott él, és már életének igen korai éveitől gyakorolja az aszkézist. Miután elmenekült egy szomszédos faluba, mert szülőhelyén lelkipásztorrá kívánták választani, élete kalandos fordulatot vett (figyelemre méltó mozzanata ez az elmenekülés Makariosz életének, hiszen éppen azt tükrözi, amire már fentebb utaltunk, vagyis a laikus lélekben Krisztus követésének szembenállását a korabeli egyház gyakorlatiasságával). Hamarosan Makarioszt megrágalmazza egy áldott állapotban lévő lány, hogy ő gyermeke apja. Ezt a vádat az alázatos ifjú vállalja, gondozza állapotos „feleségét", ám a legenda szerint a szülés elkövetkeztekor csak úgy engedi világra jönni a gyermeket az Úr, ha a lány bevallja az igazságot. Az ekkor harminc éves Makariosz ismét elmenekül a falu ünnepélyes bocsánatkérése elől - ezúttal a sivatagba. A meddő és kietlen Szketiszben, egy barlangvájatban telepedett le, és kezdte meg hatvan éven át tartó remeteségét (390-ben halt meg). Mindeközben segített a Nílus mentén élő embereknek az aratásban, létfenntartását pedig szorgalmas kosár- és kötélfonással biztosította. Lelki elmélyülését az aszketikus, magányos életen túl a Szentírás olvasásának köszönhette. Diós István a Szentek élete című könyvben így ír erről: „Azért mentek a szerzetesek, a magányosság és az egyszerűség e megszállottjai távol az emberek köréből, hogy senki se lássa és ne is hallja őket, s ne is kelljen látniuk és hallaniuk semmit, hanem csak Isten maradjon számukra egyedül. Hogy meghallhassák ezt az egyetlen hangot, minden más hangot el kellett némítaniuk, mégpedig nemcsak a külsőket, hanem még inkább a belső hangokat."12
Bár kezdetben csak két testvére volt Makariosz mellett, később egyre többen csatlakoztak hozzá - a magányosságot a remetetelep vezetése váltotta fel. Feltehetően ez volt az oka (és talán az, hogy a legközelebbi, templomot is fenntartó település hetven kilométerre volt Szketisztől), hogy Makarioszt negyvenéves korában pappá szentelték, és később - mivel az ott élő közösség egyre nagyobb létszámú lett - négy templomot is felépítettek Szketiszben.
Makariosz szent életéről - mint ahogy a többi egyiptomi szerzetesatya életéről is -a nyugati kereszténység számára elsőként Szent Cassianus13 adott hírt. Később számtalan anekdota terjedt el a nyugati kereszténység körében Nagy Szent Makarioszról, melyek megvilágították a szketiszi remete lelkületét, látásmódját. Az egyik ezek közül Makariosz bűnösökre is kiterjedő alázatos szeretetére mutat rá: „Történt egyszer, hogy két remetetelep, Szketisz és Nitria között az úton egy pogány ember nagyon megvert egy remetét, mert az szidalmazta. A még haragtól feldúlt emberrel találkozott Makariosz, és szeretettel köszöntötte: Üdvözlégy, munkás! A pogány megdöbbenve kérdezte: Ugyan, mi jót látsz rajtam, hogy köszöntél nekem? Láttam, hogy dolgoztál - hangzott a válasz -, csak nem jól. Ennek hallatára az úgy megindult, hogy megtért és remete lett. Amikor ezen álmélkodtak a többiek, Makariosz megjegyezte: A gonosz beszéd megrontja a jókat, a jó beszéd pedig a rosszakat is jóvá teszi."14
Makariosz művei
Makariosz fő műve az az ötven spirituális homília,15 melyekben „mély elmélkedéseket olvashatunk [...] azokról az eszközökről, melyek a lelket Krisztushoz vezetik".16 Ezeken kívül művei között található még a „nagy levél", melynek tartalma részben egyezik a homíliákéval, részben pedig szövegbeli egyezéseket mutat (és ez kérdésessé teszi a szerzőséget) Nüsszai Szent Gergely A keresztény tökéletességről című művével.17 Ugyanakkor a hagyomány Makariosz nevéhez köt leveleket, imákat, értekezéseket és ún. apophtegmákat.18
A Lelki beszédekből (első homília)19
Az imádság a keresztény ember párbeszéde Istennel. Makariosz első homíliája ezt a párbeszédet állítja tanítása középpontjába. Szerinte „az igazi imádság föltételei a következők: az embernek uralkodnia kell gondolatain, és a szív nagy békességével, melyet semmi külső behatás nem zavar meg, kell átadnia magát az imádságnak".20 A szöveg nagy hangsúlyt fektet a gondolatok zavartalanságára és tisztaságára. Makariosz a gondolatok rendetlenségét a gonosz erejével magyarázza, amely ellen az keresztény imádkozónak folyamatosan küzdenie kell. Ezt a harcot a szerző allegorikus értelemben egy nádassal benőtt folyón való átkeléssel írja le: „A léleknek, mely a bűn törvénye alatt áll, szinte egy olyan folyón kell átmennie, amelynek partját nád, bozót és tövis nőtte be. Ha át akar jutni, gondosan használnia kell a kezét, és erővel el kell távolítania az akadályokat, amelyek szemben állnak vele. Így kell utat törnie a léleknek".21 Meglepő módon ehhez a harchoz nem erő, hanem békesség, nyugalom, összpontosítás kell -ez utóbbit két hasonlattal támasztja alá a szerző: imádság közben úgy kell figyelnünk lelkünkre, „mint a földmívesnek földjére, mint a férjnek feleségére"22 -, és ahogy a homília negyedik szakasza kiemeli: elhatározás is kell. Annak elhatározása, hogy az imádkozó keresztény valóban meg akarja osztani gondolatait Istennel. Makariosz a szöveg hatodik szakaszának újabb allegorikus értelmű soraival a kereskedő és a haszon viszonyának megfogalmazásával világít rá a keresztény ember legfontosabb feladatára: „a Szentlélek erejével az erények köteléke révén" az örökkévalóságra kell irányítani a figyelmet. A homília további részeiben az imádkozás három legfontosabb „technikai" jellemzőjét fejti ki a szerzetesatya. Ezek a következők: (1) az imádkozás közbeni sablonos szokások alkalmazása helyett az imádkozásra alkalmas időpont megtalálása („Sem hallgatás, sem kiáltás, sem izgalom nem szükséges az imádsághoz, ha a lélek valóban Istenhez van bilincselve. Csak egészen szabaddá kell tennie magát a léleknek az állhatatos fohászkodásra és a Krisztus iránti szeretetre anélkül, hogy gondolataink elszórakoznának és elkalandoznának."),23 (2) állhatatosság az imádságban („Aki nap nap után állhatatosságra kényszeríti magát az imádságban, szinte felemésztődik a lelki szerelemben, az Isten utáni vágyakozásban, lángra lobban az Isten után epedő kívánságtól, és elnyeri a tökéletes szentség lelki kegyelmét."),24 (3) a gondolatok fókuszálása („Valamennyiünknek meg kell vizsgálnia magát, törékeny edényében vajon kincset talál-e; vajon a lélek bíbor köntösbe öltözött-e; vajon látta-e a királyt; vajon megnyugodott-e mellette, vagy a külvilágban kóborolt ebben a pillanatban is?").25
A Makariosz-apophtigmata
Ezek a Makarioszhoz köthető rövid anekdoták - a kontextusból kiolvashatóan - későbbi gyűjtés eredményeként, az apát halála után kerültek lejegyzésre. Jellemzően minden elbeszélés az „Egy tanítvány megkérdezte.", „Egy testvér így szólt." vagy a „Makariosz apát tanítja/beszéli el." nyelvi formával kezdődik, mely által a történetmondás hagyományait követik a szövegek lejegyzői. Az anekdoták többsége az imádkozás („Egy tanítvány megkérdezte Makáriosz apátot: Hogyan kell imádkozni? Makáriosz így válaszolt: Ne vessz el a szavakban. Elég, ha felemeled a kezed, és ezt mondod: Uram, amint neked tetszik, és tudásod szerint könyörülj rajtam!")26, és a szerzetesi élet („Egy szerzetesnek, aki szereti celláját, összeszedettségben kell őriznie lelkét, szabadnak kell maradnia a világ gondjaitól, és nem szabad zavartatnia magát annak semmisségétől.")27 tárgykörét fedi le, és gyakori bennük a képes beszéd: „Vesd horgonyodat az imádság mélységébe, és életed hajócskája Isten kegyelmének segítségével kiállja a sátán minden hullámverését, s ennek a sötét, csalóka és hiú világnak minden áradását és viharát."28
Összegzés
Az életeszmény - a szüzesség, a kivonulás és az aszkézis - ugyan nem tekinthető új jelenségnek a 4. századi kereszténység történetében („a szemlélődő és visszavonult életnek voltak pogány, illetve zsidó előzményei"29 - pythagoreusok, esszénusok30), de nem véletlen, hogy az aszketikus életmód, a közösségből való kivonulás és a figyelem összpontosítása az evilági dolgokról a lelki mélységek felé a kereszténység 4. századi történetében vált vonzó lehetőséggé, hiszen a milánói ediktum utáni, intézményesülő egyház üldözöttből államvallássá emelkedett. Ebben a megváltozott történelmi környezetben a vértanúság mint Krisztus követésének legintenzívebb megvalósulása már nem létező alternatíva. Azok, akik Krisztus második eljövetelét, a végítéletet a közeli jövőben látták, a birodalom császárainak 313 előtti keresztényüldözéseit ennek előképeként fogták fel. A nagy konstantini fordulat ezt a messiási eljövetelt a távoli jövőbe helyezte, és az egyháznak be kellett rendezkednie a történelem tényezőjeként. A laikus keresztények számára a tökéletességre törekvés, a vita consecrata (megszentelt élet) lehetősége a közösségtől elkülönült, önmegtagadó életmódban öltött testet. Az egyiptomi szerzetesatyák életszentségükkel, lelki nagyságukkal és teológiai irodalmukkal vívták ki a kortárs és a későbbi korok keresztényeinek tiszteletét. A 300-ban született felső-egyiptomi Makariosz kétségtelenül nem a legnagyobb mértékű életművet hátrahagyó alakja a korszaknak, de személyében egyszerre érvényesül a magányos anakoréta (remete) és a közösségi (coenobita - szerzetes) alaptípus.31 Élettörténetéből kitűnik, hogy döntéseinek középpontjában mindig az alázatosság áll: szülőfaluját, majd második lakhelyét, a szomszédos települést is elhagyja, amikor a közösség tiszteletből vagy személyének alkalmassága miatt a közösség fölé akarja emelni, és ugyanilyen alázattal vállalja a rágalmazásból adódó terheket, amikor egy asszony azt állítja, ő gyermeke apja. Életszentségére utal az a tény is, hogy a kietlen sivatagi völgy, Szketisz letelepedése után nem sokkal az őt követők remetetelepévé válik - a magányosságból szerzetesi közösséggé szerveződik.
Makariosz műveinek - homíliáinak, leveleinek és értekezéseinek - központi mondanivalója az imádság szentsége. Élete két alapelvének: a magányosságnak és az alázatosságnak is ez ad indokoltságot. Vagyis a közösségtől és a zavaró gondolatoktól távol lehet a kiüresedett emberi lelket a Szentlélekkel megtölteni. Szent Cassianus így ír Makarioszról: „Egy öreg szerzetes egyszer azt mondta, hogy csak négy atyáról tud, akik eljutottak a teljes szerzetesi tökéletességre, akikben éppúgy megvoltak a remeték erényei, mint a kolostorban élőké. Közéjük tartozott két Makariosz nevű férfi is. (A másik: Alexandriai Szent Makariosz.) Mindenki másnál mohóbban élvezték a pusztaság titkát, s így eljutottak a szív teljes tisztaságára, ám ugyanolyan megadással viselték el az emberek tolongását és a testvérek gyöngeségeit, mintha semmi más tennivalójuk nem lett volna, mint hogy szokásos kötelességeiket teljesítsék a jövevények iránt."32
Bibliográfia
Bakos Ferenc, Idegen szavak és kifejezések kéziszótára. Budapest 1994.
Dietz, Mathias, Kis filokália. A Keleti Egyház szerzetesatyáinak tanításai az imádságról. Budapest 1978. Diós István szerk., A szentek élete. Budapest 2009. Diós István - Viczián János szerk., Magyar katolikus lexikon. Budapest 2007.
Gárdonyi Máté, Bevezetés a katolikus egyház történetébe. Budapest 2009.
Krasznay Mónika, A Jézus-ima teológiai háttere. Magyar Sion, 2010/1. Vanyó László, Az ókeresztény egyház irodalma II. Budapest 2007.
Jegyzetek
1 Askeo (gör.) = gyakorolni, itt: gyakorolni az önmegtartóztatást.
2 Vanyó László, Az ókeresztény egyház irodalma II. Busapest, 2007. 82.: Szünesziosz megválasztása Ptolemaisz metropolitájává 4l0-ben.
3 Vanyó, 2007, 82.
4 Az első remeték Felső-Egyiptom területén éltek, a későbbi történetírók szerint ez az életmód Remete Szent Pál (meghalt 341-ben) és Szent Antal (meghalt 356-ban) hatására terjedt el keleten. Vö. Gárdonyi Máté, Bevezetés a katolikus egyház történetébe. Budapest 2009, 86.
5 Vö. Vanyó, 2007, 83.
6 Vanyó, 2007, 84.
7 Dietz, Mathias, Előszó. In: Uő: Kis filokália. A Keleti Egyház szerzetesatyáinak tanításai az imádságról. Budapest 1978.
8 Krasznay Mónika, A Jézus-ima teológiai háttere. Magyar Sion, 2010/1., 36.
9 Az életrajzi adatok: Diós István szerk., A szentek élete. Budapest 2009 alapján.
10 Dietz, 1978, 11.
11 Diós, 2009, 19.
12 Diós, 2009, 19.
13 Szent Cassianusról (360-430 és 435 között) bővebben: Diós, 2009, 400.
14 Forrás: Diós, 2009, 19.
15 Homília (gör.) = a Bibliából vett idézeten alapuló szentbeszéd, szent-írás-magyarázat.
16 Vanyó, 2007, 93.
17 Vö. Vanyó, 2007, 93.
18 Apophtegma (gör.) = rövid, velős mondás.
19 A szöveg forrása: Dietz, 1978, 11.
20 Dietz, 1978, 11.
21 Dietz, 1978, 11.
22 Dietz, 1978, 12.
23 Dietz, 2009,12.
24 Dietz, 2009,12.
25 Dietz, 2009,12.
26 Dietz, 2009,13.
27 Dietz, 2009,15.
28 Dietz, 2009,14.
29 Gárdonyi, 2009, 86.
30 A pythagoreusok a Pythagorasz, görög filozófusnevéhez fűződő bölcseleti iskola és szellemi irányzat tagjai, általában a közösségtől elkülönülten éltek. Az esszénusok (a héber eredetű szó jelentése „hallgatagok" vagy „jámborak") palesztinai zsidó, szigorú aszkézist követő vallási csoport tagjai. Önként vállalt szegénységben és cölibátusban éltek. (Diós István-Viczián János szerk., Magyar katolikus lexikon. Budapest, 2007 alapján.)
31 Vö. Gárdonyi, 2009, 86.
32 Diós, 2009, 19.
