vAKMERŐ SZÍVEK (33)

 

Bodó Márta: Leuvenben, a Katolikus Egyetemen tanultok. Mikor és hogyan kerültetek Belgiumba?

Csonta István: A kolozsvári egyetemi tanulmányaim utolsó félévében azon töprengtem, mit tanulhatnék még. Egyik tanárom motiválására először Budapestre jelentkeztem a Közép-Európai Egyetem középkori történelem mesterképző szakára. Aztán valamikor február-március környékén megjelent egy plakát a Katolikus Teológia Karon, amelyen közép- és kelet-európai diákoknak hirdettek ösztöndíjat a Leuveni Katolikus Egyetem teológia szakára, magiszteri fokozatra.

Lukács Ottilia: Én is a Babe§-Bolyai Tudományegyetemen végeztem katolikus teológia és szociális munkás szakon, 2006-2009 között jártam oda. Viszont én már az alapképzésem utolsó évében egy félévet Leuvenben töltöttem az Erasmus cserediák program keretében.

B. M.: Mit tanultok most?

Cs. I.: Jelenleg a KUL (Katholieke Universiteit Leuven, Leuveni Katolikus Egyetem) doktori iskolájának utolsó éves hallgatója vagyok, egyháztörténelmet kutatok.

L. O.: Én ugyanott a doktori iskola második événél tartok, és ószövetségi szentírástudománnyal foglalkozom.

B. M.: Mik a tapasztalataitok az itthoni egyetemi rendszerhez képest? Nehéz volt beilleszkedni? Nagy volt a különbség, vagy elegendő volt, amit itthon tanultatok?

Cs. I.: Teljesen objektívek nem tudunk lenni ebben az összehasonlításban, mert két különböző szint ez: otthon alapképzésre, itt mesteri és doktori képzésre jártunk-járunk. Más lenne, ha mindkét helyen elvégeztük volna ugyanazt. Az otthoni rendszerhez képest az egyik legszembetűnőbb különbség a rendszer beolajozott, gördülékeny működése: már októberben tudja a diák, hogy napra-órá-ra pontosan mikor vizsgázik januárban és júniusban. Az értékelés egy húszas skálán történik, és nincs lehetőség a javításra, ha gyengébb jegyet szerzett valaki, erre csak akkor van lehetőség, ha elégtelenre vizsgázott. A nagy különbség talán nem is a rendszerben, hanem a módszerekben van, hiszen különösen nagy hangsúlyt fektetnek az egyéni véleménynyilvánításra, az egyéni munkára. De ez annak is tulajdonítható, hogy az alapképzésen a diáknak alapvető dolgokat kell megtanulnia, és csak később lesz egyre fontosabb az összefüggésekben való gondolkodás, a személyes értékelés, véleménynyilvánítás. Fontos megjegyezni, hogy az otthon tanultak teljesen elegendőek voltak az itteni tanulmányok folytatására. Néha meg is lepett, hogy egy-egy diáktársunk nem hallott olyan szerzőkről, tudósokról, elképzelésekről, amelyekből nekünk Kolozsváron vizsgáznunk kellett.

B. M.: Voltak-e nyelvi/kulturális gondjaitok a tanulás, vizsgázás terén, illetve a kollégák közé való beilleszkedésben?

Cs. I.: Az elején nem volt könnyű beilleszkedni, megszokni az új rendszert. A nyelvi, kulturális különbségek sokszor hihetetlenül nagyok. Annak ellenére, hogy mindketten tudtunk angolul, amikor idejöttünk, a szaknyelv elsajátítása hónapokat vett igénybe, hisz minden szaknyelvet, de különösen a teológiait még anyanyelven is nehéz olvasni-kutatni, nemhogy egy idegen nyelven. Fontos az is, hogy bár Belgium holland ajkú északi részén fekszik Leuven, valójában egy angol nyelvű közegben élünk: a csoporttársakkal, a tanárokkal angolul kommunikálunk. Néha elképzelhetetlen, de mindenki tud angolul, még a pénteki piacra jövő eperárus nénike is. Itt valahogy van hagyománya a többnyelvűségnek. Bár jól jönne, ha tudnánk hollandul, nem voltunk rákényszerülve arra, hogy megtanuljuk a helyi nyelvet. Inkább olyan nyelvek elsajátítására motiváltak a tanáraink, amelyek a kutatásunkhoz elengedhetetlenek, mint az olasz vagy német.

Nemzetközi diákként hamar kapcsolatba kerülünk a többi, nem holland diákkal, hiszen a hollandok minden hétvégén hazajárnak, akárcsak mi a középiskolából. Persze ez annak is köszönhető, hogy az egész ország nagyjából Észak-Erdély méretű, a holland ajkú régió, Flandria pedig kisebb, mint Székelyföld. A nemzetközi diák ritkán jár haza. Az indiaiak, kínaiak, Fülöp-szigetekiek évente-kétévente. A mi helyzetünk kicsivel jobb, de a hétvégéket sokáig így is az töltötte ki, hogy más nemzetközi diákokkal jártuk be Belgium legkülönbözőbb tájait.

B. M.: Milyen rég ismeritek egymást? Hogyan ismerkedtetek meg, és mikor házasodtatok össze?

Cs. I.: Az egyetemen ismerkedtünk meg, lassan hét éve már. Néhány hónappal azelőtt kezdődött, hogy Belgiumban elkezdtem volna a mesterképzőt. Másfél évig igyekeznünk kellett áthidalni a bő kétezer kilométert. Miután Ottilia is sikeresen diplomát szerzett Kolozsváron, őt is felvették ide, Leuvenbe, így sikerült együtt folytatni a munkát. Végül 2011-ben házasodtunk össze.

B. M.: Milyen egy kollégával egy fedél alatt élni? Segít-e ez meg a közös értékrend a munkában, a közös tervezésben? Perspektívában gondolkodva azért két katolikus világi teológusnak egy helyen állást találni meglehetősen nehéz lesz majd, amikor még egynek sincs túl sok lehetősége...

L. O.: Tágabb értelemben valóban kollégák vagyunk, a kutatási területeinket tekintve azonban több ezer év választ el: én biblikus szakterületen a tízparancsolattal, István egyháztörténelem szakiránnyal, a II. vatikáni zsinattal foglalkozik. Viszont egymástól nagyon sokat tanulunk: mindig elsőként mondjuk el egymásnak, ha egy új összefüggésre bukkantunk, és jó az, hogy nem egy szakterületen dolgozunk, mert így a másikat sokkal objektívebben tudjuk értékelni. A munkahellyel kapcsolatban csak annyit látok, hogy manapság egyre kevésbé fontos az, hogy ki mit tanult, sokkal inkább az, hogy miben szerzett tapasztalatot, mit tud elvégezni. Ezért is igyekszem minél több dologban tapasztalatot szerezni az egyetemi világon kívül is, mert ez létfontosságú lehet a későbbiekben. Ehhez még hozzáadódik a nyelvtudás, ami talán még a tapasztalatot is felülmúlja. Másrészről pedig azt sem szabad elfelejtenünk, hogy mégiscsak az Úr szőlőjében dolgozunk, és biztosan nem azért hozott minket ide ki, hogy a sivatag közepén magunkra hagyjon, ahogyan a zsidók is végül megtalálták az ígéret földjét a pusztai vándorlás végén. Persze ez elsőre elég idealista elképzelésnek tűnhet, de ha figyelembe vesszük, hogy az ígéret földjének első gyümölcseiért keményen dolgoznia kellett az éppen hazatérő zsidóságnak, akkor már talán picit realisztikusabb a kép.

B. M.: Anyagilag hogy jöttök ki? Miből éltek? Hol laktok, mit esztek?

Cs. I.: A belga életszínvonal nagyon magas, a szociális háló nagyon erős, ezzel arányosak az árak is. Összehasonlításként elmondható, hogy akár harminc százalékkal is magasabbak az árak, mint Németországban. Viszont a fizetés ezzel arányos. Az ösztöndíj nem mindig. Mi egy német ösztöndíjalaptól kaptunk segítséget attól kezdve, hogy idejöttünk. Természetesen emellett dolgozni kellett, hogy ezt ki lehessen egészíteni. Az első időszakban egy nemzetközi kollégiumban laktunk, ami sokáig az egyházmegye egyik szemináriuma volt. Miután a kilencvenes években az utolsó szeminaristát pappá szentelték, az épületet az egyházmegye az egyetem rendelkezésére bocsátotta, amely így kollégiummá vált. Jelenleg a Leuveni Magyar Kollégiumban lakunk, lassan már két éve.

B. M.: Meséljetek a magyar kollégiumról, a múltjáról, jelenéről, a benne lakókról! Van-e valami közös és közösségi program is, vagy csak egymás mellett létező magyar egyedek lakják?

Cs. I.: A magyar kollégiumnak lassan hetvenéves múltja van Leuvenben. A II. világháború utáni a magyarországi kommunista hatalomátvételt követően fiatal magyar emigráns diákok egy csoportja közösen házat bérelt Leuvenben, melyet Mindszenty Józsefről neveztek el. Ez volt a mai kollégium elődje. Egy fiatal jezsuitát, Muzslay Istvánt a magyarországi rendtartomány külföldi tanulmányai elvégzésére a német és holland egyetemek után Leuvenbe küldött. Muzslay atya 1955-től kezdve a Mindszenty Diákotthon vezetője lett. Az 1956-os események után fiatalok özöne menekült el Magyarországról, s ennek hatására a leuveni emigránsok száma jelentősen megemelkedett. Ezért Muzslay atya a tanulmányai végzése mellett vállalta a diákság pasztorációját, amit hosszú évekig végzett is. 1961-ben a Segély a Magyar Ifjúságnak nevű karitatív szervezet a Leuveni Magyar Kollégium számára megvásárolt egy ingatlant a belvárosban. Ebben az épületben működik fél évszázada a Magyar Kollégium. Ez az intézmény, amelynek tevékenysége révén számtalan emigráns magyar fiatal tanulhatott tovább, olyan egyéniségeket nevelt, mint Jálics Ferenc SJ,

Rezsőházy Rudolf vagy Lámfalussy Sándor. A ház jelenleg a Magyar Jezsuita Rendtartomány fenntartásában működik, összesen 16 magyar diáknak adva nemcsak szállást, de otthont is leuveni tanulmányaihoz. Programjainkat mi magunk szervezzük, a folyamatosan cserélődő közösség igényeinek megfelelően. Természetesen vannak állandó programok is, a lelkigyakorlatok, magyar misék. Igen, magyar misék. Nem is gondolunk bele otthon, hogy mekkora értéke van annak, amikor a miseszövegeket anyanyelven mondhatjuk.

B. M.: Milyen tervekkel mentetek ki, és most mindezt hogy látjátok? Milyen tervetek van a jövőre vonatkozóan? Van-e valami konkrétum, elképzelés, realitás arra vonatkozóan, hol, hogyan s miből fogtok majd megélni? Van-e álláslehetőségetek? És hogy látjátok, az ott végzőknek, akik más országból valók, milyenek ehhez képest az esélyeik, a jövőjük?

Cs. I.: Amikor otthonról elindultunk, konkrét célunk nem igazán volt, a tanulás, a tudás megszerzése motivált. Természetes, hogy egy idő után ezt átveszi a megosztani vágyás, a megszerzettek megosztása bárkivel, akit ez érdekel. Szivacshoz hasonlítanám a tanuló embert: egy idő után megtelik, és adnia kell ahhoz, hogy újabb és újabb dolgokat szívhasson magába. Amikor a jezsuita tartományfőnök, P. Forrai Tamás SJ a kollégium vezetésével bízott meg, azt éreztem, hogy végre a rengeteg tapasztalatunkból valamit át tudok adni az újonnan érkező diákoknak, segíthetek nekik. Nem kell ugyanazokon a buktatókon nekik is átmenniük, amiken én nem is olyan rég egyszer már átmentem. Az ideérkező diákok, kutatók néhány hónap alatt közösséggé válnak, s ez a közösség olyan erőt tud adni, amiből mindig meríthetek, hogy fő célommal, a tanulmányaimmal is haladhassak.

L. O.: Azt hiszem, a megosztásérzés megjelenése elkerülhetetlen. Én is hasonlóan éreztem. Nagyon örültem, amikor hitoktatói állást találtam Brüsszelben az Európai Iskolában. Ebbe az intézménybe járnak azok a gyerekek, akiknek a szülei Belgiumban vállaltak munkát, de fontosnak tartják, hogy gyerekeik magyarul is megtanuljanak. Ezért az oktatás több mint húsz nyelven, köztük magyarul folyik. A mi céljaink között természetesen ott van a hazaköltözés, az otthoni életünk folytatása. Ennek a hogyanja, ahogy a holnapi nap maga is - titok. Nem szeretnék a felelős tervezéstől menekülni, de előreszaladni sem. Egyelőre a disz-szertációm megírására koncentrálok, és kutatom a további lehetőségeket.

B. M.: Hogy látjátok a katolikus egyházat ott?

Cs. I.: Az egyház helyzete itt érdekes. Nem szeretem a folyton siránkozó, az európai katolicizmust folyton temető hangokat. Ezek az emberek nem veszik észre, hogy ők maguk és mi magunk vagyunk az egyház. Nem lehet a számokkal mérni az egyház hitét vagy szentségét. Bár kétségtelen, hogy a katolicizmus Európában visszaszorulóban van, úgy gondolom, van jövője. Lehet, hogy újra megismétlődik az első századok keresztényüldözése, ahogy naponta Afrikában szélsőségesek végeznek ki keresztényeket hitükért, Isten nevében, ám úgy gondolom, a kereszténység nem fog teljesen eltűnni az öreg kontinensről. Ha Belgium történetét szemügyre vesszük, mindig a katolikus jelzővel használják: a katolikus Belgium. Ötven évvel ezelőtt még a túlnyomó többség katolikusnak vallotta magát, akárcsak ma Lengyelországban. Mára ez a szám nagyjából harminc százalékra csökkent, templomba a hívek 6-7 százaléka jár. Viszont mindig azt tapasztalom, hogy ezek a közösségmagok eleven, élő közösségek. Tudják, hogy miért és kinek hisznek. Ezek azok a tapasztalatok, amelyek nem hagynak helyet a pesszimizmusnak.

L. O.: Hozzátenném ehhez a fordított misszió jelenlétét. A középkorban, ami azért, valljuk be, nem is volt annyira sötét, mint amennyire a média ezt beállítja, a katolikus egyház Jézus kérésének eleget próbált tenni, és igyekezett elvinni minden földrészre a hitet. Ma pedig a bevándorló indiai, kínai, kelet-ázsiai, dél-amerikai emigránsok egy része keresztény, köztük katolikusok is. Ez egy körforgás, amelyben mindig onnan viszik a hitet, ahol van, és oda, ahol az még nincs vagy újra nincs. Istennek ez a csodálatos, örökké fiatalos, dinamikus gondolkodása néha meglep.

B. M.: Hogy látjátok tanulmányaitok alapján, más-e az egyház, másképpen nyilvánul-e meg Nyugaton, Belgiumban, mint amit mi Erdélyben látunk belőle? István, a te esetedben a zsinati tanulmányaid ezt a képet hogyan árnyalják?

Cs. I.: Valóban érdekes összehasonlítani a két régiót abból a szempontból, hogy a zsinat utáni helyzetben Nyugaton az egyház teljesen szabad volt. Nálunk nemhogy teológiai könyveket, de magyar nyelvű Szentírást sem lehetett hivatalosan „behozni". Itt néha meglepődhet egy otthoni hívő azon, hogy mennyire komolyan vették a zsinati határozatokat. Mennyire nagy a szerepük a világi híveknek az egyházszervezetben, egyáltalán a helyi egyház megjelenítésében. Valahogy másképp alakult ez. Viszont erről sem mi nem tehetünk, sem ők. Én úgy érzem, nekünk az lenne a legfontosabb dolgunk, hogy ellessük azokat a csapdákat, amelyekbe a zsinati gondolatok gyakorlatba ültetésén fáradozó egyháziak és világi hívek estek, és ezeket elkerüljük. Ettől még nem lesz tökéletes a földi egyház, de jobb már sokkal inkább. S a feladatunk minden nap az, hogy példaértékű legyen a keresztény életünk, hogy a nem keresztények vonzónak tarthassák a keresztény életet.

B. M.: Hogy érzitek, ha hazajöttök, nehéz lesz-e visszailleszkedni?

Cs. I.: Amikor elindultam, eléggé tartottam a beilleszkedés nehézségeitől. Azt mondta az egyik barátom, aki akkor már tanított a történelem fakultáson Kolozsváron, hogy nem kimenni, hazajönni lesz nehezebb. Igaza volt. Annyira csábító a biztos, kiszámítható élet, hogy nem tudom vádolni azt, aki amellett dönt, hogy sose megy haza. Nem kötelezhető senki arra, hogy feladjon egy jobb, biztonságosabb, boldog életet egy olyanért, ahol minden bizonytalan. De kérdés az, hogy boldogabb lesz-e bárki is attól, hogy anyagi lehetőségei az otthoninak sokszorosa lesz majd időskorára? Vajon mennyi örömmel töltik majd el a magyarul már nem vagy alig beszélő gyerekei, unokái? Nagyon sok megtört embert ismertem meg néhány év alatt, akik közül sok menekültként érkezett ide, és nem tudott évtizedekig hazamenni. Ma már az egész családja itt él, ma már azért nem mehet. Ha őszintén beszélgetni kezdünk, mindig bevallják, mekkora teher azzal a gondolattal élni, hogy egy emberöltő múlva családjuk megszűnik magyarnak lenni. Megmagyarázhatatlan, de én valahogy sosem tudtam külföldön hosszú távon tervezni, és úgy tűnik, nem is érdemes.

L. O.: Azok az emberek, akik minket felnevelnek, szülők, nagyszülők, tanítók és tanárok évekig azon fáradoznak, hogy legyen identitásunk, hogy tudatunkat arra irányítsák, hogy van múltunk, vannak gyökereink. És végül kinek-kinek odabent megszületik a gondolat, hogy az én identitásomnak két lába van: katolikus és erdélyi magyar. Egyetlen épeszű, egészséges ember sem adja oda az egyik lábát és váltja protézisre, csak azért, mert az talán ma divatosabb. Hát én sem szeretném.

*

Bodó Márta: Mikor és mit tanultál Kolozsváron?

Pénzes Lóránd: 2007-ban végeztem a római katolikus teológia-történelem szakon, 2008-ban mesteriztem patrisztikából, 2009-ben pedig a Filozófia és Történelem Karon kulturális örökségvédelemből.

B. M.: Miért választottad ezt a szakot? Egyetem után hol helyezkedtél el?

P. L.: Már líceumi éveim alatt gondolkodtam a vallás-történelem párosításon, illetve motoszkált bennem az a gondolat, hogy valami olyasmit kell nekem majd csinálnom, aminek ezekhez a dolgokhoz van köze. Egyrészt a családi hátterem is a teológia fele „tolt", másrészt barátságosabbnak tűnt ez a szakválasztás, mint a „sima" történelem. Egyetem után egy fél év levéltároskodás után kezdtem a tanügyben tanárként dolgozni. Kezdetben történelmet tanítottam, most meg második éve főállásban vallást tanítok, néhány történelemóra kíséretében. Igaz, nem címzetesként, hanem évről évre helyettesi minőségben. A vallástanári képesítéssel eléggé nehéz munkát találni.

B. M.: Mennyire vagy elégedett a munkáddal jelenleg, mennyire tudod azt csinálni, amit e szakma választásakor magadnak elképzeltél?

P. L.: A vallástanítás lehetősége önmagában véve kiváló alkalom az örömhír terjesztésére, és ezt a gondviselés által adott lehetőségnek tartom. Örvendek, hogy Isten országáról beszélhetek, s már-már úgy tűnik, hogy sokszor szívesebben teszem, mint a történelemtanítást. Ugyanakkor nagy kihívásnak is tartom, hogy igyekezzek minőségi(bb) órákat tartani, hogy felkeltsem a diákok érdeklődését egyházunk tanítása iránt, és valahogy „helyzetbe hozni", provokálni őket, egy egészséges keresztény értékrend kialakítására és főként arra, hogy életük alapkövének Jézus Krisztust válasszák. Szoktam mondani a líceumi osztályokban, ha semmi egyebet nem visznek haza a tanév vallásóráiról, csupán azt, hogy csak a Jézus Krisztusban vetett hitük üdvözíti őket, akkor már megérte együtt tölteni az időnket. Persze a hitükből fakadó cselekedetekre is helyezzük a hangsúlyt. Egy - emberi számítás szerinti eredményes - óra után sokszor hálát adok Istennek, hogy eszköze lehettem, és ilyenkor azt érzem, hogy ez az, amit érdemes, amit akartam csinálni. De ennek a fordítottja is igaz, van, amikor úgy érzem, hogy hiábavaló - emberileg nézve - a munkám. Összegzésképpen úgy érzem, hogy ez most részben az, amit elképzeltem. Ugyanakkor már öt éve élem a munkahely kérdésének bizonytalanságát, ami ha „úgy nézzük", ismét csak a gondviselőnkben lévő bizalom ébren tartására szolgál, viszont az is megfordult többször a fejemben, hogy pályát váltok, mivel családosként azért előre kell tervezni, tudni kell kiszámítani a holnapot. A tanári munka mellett lehetőségem van a Főegyházmegyei Levéltár Sepsiszentgyörgyi Gyűjtőlevéltárában tevékenykedni, így olyan munkát is végezhetek, amit ugyancsak szeretek, lehetőségem nyílik iratokat menteni és kutatni.

B. M.: Meg tudsz-e élni a munkádért kapott fizetésből a családoddal? Hogyan s (még) miből éltek? Önállóak vagytok, vagy segít valaki titeket?

P. L.: A szüleim segítsége nélkül valószínűleg néhány évet vendégmunkásként külföldön dolgoztam volna ahhoz, hogy sikerüljön „elindulni az életben". Az ő jóvoltukból van lakásunk, támogatásuknak köszönhetően tudunk emberhez méltó körülmények között, normálisan élni. A pedagógus fizetés a mindennapi kiadásainkat úgy ahogy fedezi, feleségem gyereknevelési szabadságon van második fiunkkal, de a nagyobb beruházásainknál mindig a szülők segítenek. Igazi áldás számunkra, nélkülük nem tudnánk a lábunkon megállni. A gyerek-vigyázást jórészt magunk oldjuk meg, gyerekeink kicsik, így nagyszülőknél még nem lehet őket hagyni, habár ők szívesen fogadnák, így amikor szükséges, rokonok, ismerősök segítségét kérjük. Az egyházi segítség a plébániai közösségünkhöz való tartozásban nyilvánul meg, de ha anyagi segítségre gondolsz, olyan az egyház részéről nincs.

B. M.: Gondoltál valaha arra, hogy másutt, külföldön próbálkozz?

P. L.: Külföldi vendégmunkára többször is gondoltam, főként közvetlenül az egyetem utáni években, de országhatáron kívüli letelepedésre soha. Úgy érzem, nekem itthon a helyem, használok, amit és ahol tudok.

B. M.: Hogy érzed magad az egyházban? Van-e feladatod? Mennyire vagy ezzel a lehetőséggel elégedett?

P. L.: Az egyházhoz való tartozásom főként a plébániai közösséghez való tartozásomban konkretizálódik, és a feladatokat tekintve sem panaszkodhatom. Szinte heti rendszerességgel tartok plébániai hittanórát/foglalkozást hittanos gyerekeknek, részt veszek a plébániai programokon (melyekből hála az Úrnak nagyon sok van), közvetlen kapcsolatot ápolunk a plébánossal, tisztivel, plébániai munkatársakkal. Az egyházi levéltárosi munkám is részben a Főegyeházmegyei Hatósághoz, részben a helyi főespereshez kapcsol, akivel szintén jó kapcsolatban vagyunk. Szerepet, munkát kapok bőven, ezzel teljes mértékben elégedett vagyok. Sőt, úgy érzem, én a „szerencsésebbek" közé tartozom, és ezt a gondviselő Istennek köszönöm. Az az igazság, hogy úgy érzem, az egyházmegyénk nem tud eléggé segíteni a teológiát végzett értelmiségieken... Ezt azért mondom, mert sokuk jó pár év után is az útkeresésnél tart, több próbálkozás után. Érdemes lenne ezzel a kérdéssel tovább foglalkozni, hogy valamilyen intézményes segítő forma alakulhasson ki. Igaz, nálunk, a teológián tapasztaltam segítőszándékot, van volt tanárunk, aki most is, ha van, állásajánlatokat küld stb. Ezek nagyon fontosak, jó volna például a Caritasszal valami együttműködési programot, protokollt kötni, ez is segíthetne a végzetteknek a képzettségüknek megfelelően elhelyezkedni.

B. M.: Hol és hogyan látod magad tíz év múlva?

P. L.: Itthon, Sepsiszentgyörgyön a mostani két gyerekünk mellett egy harmadikkal gyarapodva, több szabadidővel, hosszabb szakállal és nagyobb pocakkal.