John O’Malley
a II. VATIKÁNI ZSINAT, AVAGY AZ EGYHÁZ KIENGESZTELŐDÉSE A VILÁGGAL

 

Mintegy ötven évvel ezelőtt, a II. vatikáni zsinat végén a katolikus hívek úgy érezték, nagy esemény zárult le. Hozadékát a liturgiára vonatkozó újításokban azonnal láthatták: a misét elkezdték anyanyelven tartani, a pap a hívek felé fordult, a mise első fele, az ige liturgiája pedig átértékelődött. Öt évvel korábban álmodni sem lehetett volna hasonló újításokról.

De ennél többről van szó. A történelem folyamán először bátorították arra a katolikusokat, hogy a nem katolikus hívekkel is barátkozzanak, sőt együtt imádkozzanak velük. Az egyház hivatalos párbeszédet kezdeményezett a többi keresztény egyházzal. Felülvizsgálta azokat a tanításokat, amelyek a katolikusokat elszakították az ortodoxoktól és a protestánsoktól. A zsinat, hosszú hagyománnyal szakítva, kinyilvánította a vallásszabadság elvét. Egyúttal azt is megerősítette,

hogy az erkölcsi döntés kritériuma a lelkiismerethez való hűség. A soá súlyos árnyékában határozottan elutasította a zsidógyűlöletet. Ám ezek az újítások, bármennyire fontosak is, mégsem tükrözik sem együtt, sem külön-külön azt, ami a zsinat idején kézzelfogható volt, hogy valami egyéb is történik, olyasmi, amit e részeredmények csupán jeleznek. A zsinat hozadéka tartalmazta mindezeket az eredményeket, de túl is mutatott rajtuk.

A zsinat szellemisége

Ezt a tágabban vett hozadékot zsinati szellemként kezdték emlegetni. Nem mintha a szellem eltávolodott volna a zsinati okmányok betűjétől, hanem a betűből kiindulva az általánosság magasabb szintjére emelkedett. Átláthatóbbá teszi az egyes elemek értelmét és tágabb összefüggéseit.

A kifejezés azonban felvet néhány kérdést is. Mit jelent ebben a környezetben a 'szellem'? Vajon nem veszélyes, manipulálható szó? Te mást érthetsz II. vatikáni szellemiségen, mint én. A kifejezés kétessé vált. Emiatt egyes helyeken elutasították homályos, tartalmatlan, a zsinathoz nem méltó volta miatt. Mint ami eltorzítja a zsinat igazi értelmét, amelyet kizárólag annak egyes okmányaiban kell keresni.

A kifejezés nyilván vitatható, mégsem kell okvetlenül elvetni. A betű és a szellem (vagy lélek) elkülönítése igen régi keletű a keresztény hagyományban. A 2Kor 3,6 alapján („a betű öl, a lélek pedig éltet") ez volt századokon keresztül az értelmezés mércéje és nélkülözhetetlen kategóriája. A fogalompár ráadásul a köznyelvben sem ritka, bizonyos kognitív értékkel is bír. Ezért úgy gondolom, hogy ez vagy egy hasonló kifejezés nem csupán hasznos, hanem nélkülözhetetlen is a II. vatikáni zsinat megértéséhez.

Helyesen értve a II. vatikáni szellemiség néhány olyan alapirányultságot jelöl, amelyet nemcsak világosan leszögez a zsinat egyik-másik okmánya, hanem az elsőtől az utolsóig mindegyiket áthatja. Ily módon azt a stílust is jelöli, amelyben ezeket az irányultságokat megfogalmazták. Azaz erősen támaszkodik a szó szoros értelemben vett betűre, amely formát és tartalmat egyszerre jelent. Ha így vesszük, akkor a kifejezés segít észrevenni a zsinat átfogóbb eszméit.

A II. vatikáni zsinat abban is különbözik a többitől, hogy az egy korpuszként tekintett irataiban megmutatkoznak ilyen irányultságok. Mint visszatérő motívumok, a szövegeken átívelő vagy részletesen kifejtett eszmék összessége, ezek az irányultságok a zsinatnak egységességet kölcsönöztek a hasonló gyűlések történetében. Magyarán a II. vatikáni okmányok nem valamilyen mozaikot képeznek, amelynek darabjaiból mindenki kedvére válogathat. Ha ezeket az okmányokat nem külön-külön vizsgáljuk, hanem bonyolultsága ellenére is egyetlen szövegtestként, feltűnhet bizonyos eszmék gyakorisága, ami azt mutatja, hogy a zsinatnak üzenete volt az egyház és a világ számára.

Kiengesztelődés

Az egyik ilyen eszme a kibékülés vagy kiengesztelődés volt. Mihez kezdett az egyház azokkal a tényekkel, amelyeket sokáig kárhozatosnak tartott? Ki tudott, ki kellett-e ezekkel békülnie? A kérdést még XXIII. János pápa vetette fel a zsinat első napján, 1962. október 11-én a Szent Péter-bazilikában összegyűlt püspökökhöz intézett beszédében. A zsinat irányelveinek felvázolásakor igyekezett elhatárolódni a világot megvető, attól óvakodó szemlélettől, amely több mint egy évszázadon át meghatározta a hivatalos katolikus gondolkodást, mintha minden korszerű dolog rossz lett volna. A pápa szerint a zsinat feladata nem az, hogy karba tett kézzel csupán siránkozzék a rossz fölött, hanem hogy a világban szolgálva azzal együtt keresse a jó megoldásokat. Általánosabban szólva a másokkal való kapcsolatában „inkább az irgalmasság olaja után kell nyúlnia, mintsem hogy a szigor fegyverével fenyegetőzzék".* Az ítélkező szóhasználatot, amennyire csak lehet, kerülnie kell.

Bár maga János pápa nem használta a kiengesztelődés szót, mégis erről beszélt. A tényleges s nem a keresztény középkor képzelgései szerinti világgal való kiengesztelődést kereste, bár e képzelgéseknek még sok katolikus hívő volt a rabja. Szakítani kívánt azzal az üldözöttségi felfogással, amely a francia forradalom és az Egyházi Állam elfoglalása következtében alakult ki a hivatalos katolicizmusban, és amely idegenkedett mindenféle újítástól.

XXIII. János ugyanakkor kivételes világi tapasztaltsággal rendelkezett, ebben felülmúlta a közelmúlt minden pápáját. Fiatal pap korában mint betegápoló működött, majd az első világháború alatt kórházi lelkészként szolgált az olasz hadseregben. Ezután évtizedekig vatikáni diplomata volt ortodox vagy muzulmán többségű népeknél. A második világháború Isztambulban éri, ahol közvetlen kapcsolatba került a náci üldözés menekültjeivel. Minden eszközzel segítette őket. A háborút követő, az egyház számára igen érzékeny években párizsi nuncius. Majd közvetlenül pápává választása előtt méltán lett Velence püspöke (tulajdonképpen pátriárkája).

Nem csoda tehát, hogy a zsinat megnyitásának döntő pillanatában felvetette a kibékülés kérdését. Amikor három és fél évvel korábban, 1959-ben bejelentette, hogy zsinatot kíván összehívni, egyik fő célja „ismételten meghívni az elszakadt közösségek híveit, hogy ők is tartsanak Velünk szeretettel az egység és a kegyelem keresésében, amelyet oly sok lélek áhít a föld minden sarkában". A keresztény egyházak válaszoltak a meghívásra, ami annál csodálatosabb volt, hogy nem számítottak rá. Így a zsinaton rendkívüli módon jelen volt a protestáns és ortodox egyházak talán száznál is több képviselője. Ilyesmi korábban sohasem fordult elő.

Liturgia, nyelvek, kultúrák

A kiengesztelődés tehát még a zsinat megnyitása előtt vitakérdéssé és célkitűzéssé vált. A zsinat folyamán ez a távlat tovább bővült. Az elsőként kiadott dokumentum, a Sacrosanctum concilium kezdetű rendelkezés a szent liturgiáról tulajdonképpen arra kérte az egyházat, hogy hagyjon fel Európa-központúságával, és tekintsen egyenlő félként a többi kultúrára. Az egyház mindig katolikusnak, egyetemesnek vallotta magát, abban az értelemben, hogy minden népet, minden kultúrát magába zárt. Bár ebben lényegi igazság fogalmazódik meg, a katolicizmust annyira átitatta a nyugat kultúrája, hogy már-már azonosult vele. A 15-16. században sokkolóan hatott olyan kiterjedt népcsoportok, rendkívül eltérő kultúrák felfedezése, amelyek soha nem is hallottak a kereszténységről. E felfedezések már kikezdték az egyetemességre támasztott igényt.

Lázas hittérítői munka következett, amely gyakorlatilag minden esetben úgy állította be a nyugati hagyományokat és értékrendet, mintha azok összeforrnának az evangéliumok üzenetével. Voltak számottevő kivételek is, például a kínai jezsuiták Matteo Ricci irányítása alatt. A pekingi jezsuiták házigazdáik iránti tiszteletből megpróbáltak kínaiakká válni életvitelükben és gondolkozásukban. Arra is engedélyt kaptak, hogy kínaiul tartsanak misét, és kiadtak kínai nyelven egy misekönyvet. A jezsuiták Japánban és India egyes vidékein is hasonló tevékenységet folytattak. A Szentszék ezt a gyakorlatot a 18. században betiltotta. Ezért aztán a 19-20. század eleji nagy missziós hullámban a katolikus és protestáns hittérítők egyaránt azt hitték magukról, hogy „a fehér ember terhes kötelességét" teljesítik, amikor nyájuknak elviszik a nyugati kultúrát. A zsinat ezt a szemléletet utasította el finoman, de határozottan.

A zsinat hangnemét a Sacrosanctum concilium adta meg, mondván: „az Egyház [...] ápolja és fejleszti a különböző népek és nemzetek jellegzetes sajátságait és örökségét". A szöveg szerint a népszokásokat „[az Egyház] magába a liturgiába is beépíti, amennyiben az a liturgia igazi és hiteles szellemével elvileg összeegyeztethető". (37.) Későbbi okmányaiban a zsinat többször is érintette a nem nyugati kultúrákkal való kibékülés kérdését, különösen Az Egyház missziós tevékenységéről szóló rendelkezésében.

Ökumenizmus és nem keresztény vallások

A kiengesztelődés legnyilvánvalóbb okmányai természetesen az ökumenizmusról és a nem keresztény vallásokról szóló rendelkezések. Az első így kezdődik: „A keresztények közötti egység helyreállításának előmozdítása a II. Vatikáni Egyetemes Szent Zsinat egyik fő célja." (1.) Arra hívta meg a katolikus híveket, hogy tartsák tiszteletben azoknak a hitét, akik nem tartoznak az egyház közösségébe. Tiszteletteljes párbeszédbe kezdett tehát velük. Bármennyire óvatosnak és minimálisnak tűnjenek is e lépések, mindent átfordítottak - többé nem ítélték el a többi keresztény csoportot, és nem kötelezték a katolikusokat arra, hogy lehetőleg kerüljék velük a kapcsolatot. Az 1918-as kánonjog a katolikus híveket eltiltotta mindennemű nem katolikus vallásos szertartáson való részvételtől, még az esküvőtől és a temetéstől is.

Miután a különböző keresztény egyházak száz éven keresztül egymással harcoltak a szeretet Istenének nevében, ez a 17. század közepén véget ért a végzetes harmincéves háború lezárulásával. Ettől kezdve az egyház elutasította az erőszakot, mint a vallásos nézeteltérések rendezésének eszközét. Azonban a zsinatig a katolikus teológusok és apologéták ócsárolták, és kígyót-békát mondtak a többi egyházra. Emeltebb és elisme-rőbb hangnemben ugyan, de a Mortalium animos című enciklikájában XI. Piusz pápa is megtiltja 1928-ban, hogy a katolikus hívek részt vegyenek az ökumenikus mozgalomban.

Az ökumenizmusról szóló rendelkezés tehát 180 fokos fordulatot jelentett, olyannyira, hogy néhányan a zsinat alatt és után is támadták eretnek volta miatt. És mégis, több évtizedes vizsgálat és félhivatalos, kulisszák mögött folytatott megbeszélés után a zsinaton meglepő könnyedséggel fogadták el a rendelkezést. Több száz évi elhidegülést követően végre eljött az ideje, hogy közös pontokat és kiengesztelődést keressenek.

A Nostra Aetatét, a nem keresztény vallásokról szóló nyilatkozatot már nehezebben lehetett elfogadtatni a zsinaton. Az ellenállás annyira erős volt, hogy egy adott pillanatban majdnem levették a napirendről, holott maga XXIII. János tűzte ki oda. Az antiszemitizmus iránti elmélyült érdeklődése, valamint a keresztények felelőssége a holokauszt miatt egyaránt oda vezették, hogy a zsinattól egy, a zsidókra vonatkozó okmány megszerkesztését kérje. A Nostra Aetate első változataiban csak ez a téma szerepelt. Az ellenvetések teológiai jellegűek voltak (a zsidó nem elátkozott nép-e?), de politikai érdeket is takartak. Az esetleges zsidókról szóló irat okán az arab államok attól tartottak, hogy a Vatikán részéről ez csupán az első lépés Izrael állam elismerése felé, amitől addig tartózkodott. Az érintett országok tehát tiltakozásukat fejezték ki a Vatikán államtitkári hivatalában.

A zsinatnak végül sikerült őket megnyugtatni, hogy a Nostra Aetaténak semmi köze Izraelhez. Az egzegéták és teológusok is meggyőzték a püspökök döntő többségét, hogy az okmány teológiai szempontból helytálló. Ezen akadályok elhárultával a Nostra Aetatét elfogadták, de csak miután kiterjesztették a többi nem keresztény hívőre is, különösképp a muzulmánokra. Azok, akik az ökumenizmusról szóló rendelkezést elutasították, ez ellen még hevesebben tiltakoztak.

A zsidókon kívül, akik az okmány eredeti tárgya voltak, a Nostra Aetate a többi vallásos csoport közül a muzulmánokra tér ki a legrészletesebben. A muzulmánok immár nem „a mi örökös és Isten nélkül való ellenségeink", ahogy III. Pál pápa nevezte őket 1542-ben a tridenti zsinatot összehívó bullájában; átalakultak megbecsülést érdemlő néppé, akik a keresztényekkel számos vallásos hagyományon osztoznak, kezdve a közös Ábrahám pátriárkán.

Szeptember 11-e után kevés zsinati rendelkezés hat ennyire időszerűnek. A Nostra Aetate az ésszerűség és a megértés hangján szól. A szöveg merő ellentéte a gyűlölet szította vitáknak. A jelenlegi feszült nemzetközi helyzetben a békéltetés sajátos szerepét jelöli ki a katolikusok számára. E vonatkozásban II. János Pál pápa hatalmas szolgálatot vitt véghez. Kien-gesztelési törekvései a zsidókkal közismertek. Nem ennyire ismert, de jelenleg talán ennél is fontosabb a muzulmánokkal való számtalan találkozása a kölcsönös megértés növelése és a feszültségek enyhítése céljából.

Egyház a mai világban

A zsinat utolsó okmányának címe Az Egyházról a mai világban. Bár az egyház és a világ kapcsolatának kérdése a zsinat kezdetén még nem volt napirenden, a téma már az első év vége felé felbukkant. Ez nem meglepő, hiszen maga XXIII. János javasolta nyitóbeszédében a modern világgal való kiengesztelő-dés eszméjét, ehhez tért vissza a zsinat. A cím sokatmondó: az egyház nem a mai világ ellen vagy mellett; az egyház nem a mai világ alatt vagy fölött, hanem egyszerűen benne. A cím a puszta tényt rögzíti. Az egyház minden tagja a világban él és dolgozik. Még az elszigetelten élő szerzetesek sem tehetnek másként. Mint egyszerű halandók nem tudunk elszakadni attól a tértől és időtől, amelyben élünk.

Az okmány nemcsak elismeri, hogy az egyház most és mindenkor a világban van, hanem tovább is lép e tény folyományainak az elfogadása felé: az egyház és a világ kölcsönösen függ egymástól. „Így az Egyház egyszerre »látható gyülekezet és kegyelmi közösség«; együtt menetel az egész emberi nemmel, a földi sorsban osztozik a világgal." (40.) Az egyház kovászként működik benne, de amennyit a világnak ad, annyit vissza is kap tőle. Bár e kijelentés rendkívül természetesnek tűnik, nincs előzménye az egyház irataiban, különösen amióta a hivatalos katolicizmus óvakodni kezdett a modernitástól.

Az okmány, mely minden jóakaratú emberhez szólt, akár hívő, akár nem, végső határáig tágította a kiengesztelődés eszméjét. A zsinat „Isten népének hitét tanúsítva és kifejtve nem is adhatná ékesebb bizonyságát elkötelezettségének, tiszteletének és szeretetének az emberek nagy családja iránt"; „fölkínálja az emberi nemnek az Egyház őszinte együttműködését az egyetemes testvériség létrehozásához". (3.) XXIII. János a zsinat nyitóbeszédében felvetette ugyan a kiengesztelődés témáját, de csak érintőlegesen és általánosan. A zsinat alapelvévé tette azt, és jelentősen elmélyítette. Kiterjesztette az egyház kapcsolatára a nem nyugati kultúrákkal, a nem katolikus keresztényekkel és a nem keresztény hívekkel, e végső okmányban pedig a „teljes emberi nemmel".

A kiengesztelődés eszméjét látjuk viszont a szellem és a betű közötti kapcsolatban is. Térjünk ismét vissza János pápa nyitóbeszédére. Amikor arra kéri a zsinatot, hogy tartózkodjék az ítélkezéstől, megemlíti a zsinat nyelvezetének kérdését is. A zsinat első munkanapján, 1962. október 22-én a kölni Joseph Frings bíboros szó szerint is vitára bocsátotta ezt a kérdést. Később más főpapok is csatlakoztak hozzá. A zsinat első ülésszakának végén a kérdés döntő fontosságúvá vált, és jelentős megoldást sürgetett.

Új szóhasználat

Amikor következő év őszén elkezdődött a második ülésszak, vita támadt az egyházról szóló okmány egyik javított változatáról, amely már a Lumen gentium címet viselte. Ezzel az okmánnyal a zsinat megtalálta a maga sajátos hangnemét. Az első fejezet jócskán különbözött az előző változattól, mivel tele volt bibliai idézetekkel és egyházatyákra való hivatkozásokkal. Ez a sajátosság tovább erősödött az okmány végső változatáig, amely olyan képekkel ábrázolja az egyházat és tagjait, hogy azok termékenységet, méltóságot, bőséget, karizmát, jóságot, biztonságot, elfogadást, gyöngédséget, melegséget, hitközösséget és kibékülést sugalljanak.

A zsinat új hangon szólalt meg. Új nyelvi eszközöket és új szavakat használt. A leggyakoribb alakzat eladdig a kánon volt, valamilyen rövid rendelet, amely előírt vagy megtiltott bizonyos cselekedeteket, majd rendszerint következtek a megszegés esetén kiszabható büntetések. A kánonok többsége kiátkozással zárult. Az 1960-as római zsinaton, amely a római egyházmegye papságának a gyűlése volt, és annak idején a II. vatikáni zsinat főpróbájának tartották, 755 kánont adtak ki.

Az öt év múlva véget érő II. vatikáni zsinaton egyetlen kánont sem hirdettek ki. Ahelyett, hogy ilyen jellegű rendeleteket fogalmaztak volna meg, inkább követendő eszményeket állítottak fel. A püspökökről szóló rendelkezés, a Christus Dominus például körülírja az eszményi püspök képét, és célokat javasol számára. Ezzel az új beszédstílussal a zsinat a lelkiismeretre kívánt hatni, hogy pozitív célok felé vezérelje. Az egyházat, XXIII. János szellemében, aki nyitóbeszédében „mindannyiunk szerető, kedves, türelmes, jóságos és együttérző anyjának" nevezi, igyekezett minden szempontból bemutatni. A zsinat inkább a katolicizmus kedvező vonatkozásait dicsérte, és inkább erre alapozta az egyház identitását, semhogy kedvezően beszéljen az egyházról minden mást elítélve.

A Lumen gentium egyik különösen fontos eleme, amelyre kevesen figyeltek fel, az „életszentségre" való meghívás az ötödik fejezetben. Ez a meghívás a zsinat egyik visszatérő motívuma, és az okmányokban minduntalan felbukkan. A zsinat szerint az életszentségben rejlik az egyház értelme. Ami nyilván régi igazság, önmagában nem is figyelemre méltó. A korábbi zsinatok azonban, amelyek inkább a szabályok követésére figyeltek, sohasem nevezték meg ezt az eszményt, és főleg nem taglalták olyan sűrűn és behatóan, mint a II. vatikáni zsinaton.

A nyelvi megformálás és a szóhasználat azt az elvet követte, hogy a zsinatok törvényhozó jogi testületek voltak. Ez ugyanúgy kizárta az életszentség kérdésének felbukkanását, mint ahogy a II. vatikáni zsinat stílusa és szóhasználata elősegítette. Az életszentségre való meghívás nem csupán valamilyen kötelező illemtan külsődleges betartása. A lelkiségre való meghívás is, amely bár kénytelen külső formákat ölteni, Isten adományából, az emberi értelem legtisztább törekvéseiből fakad, amelyet a zsinaton gyakran említettek úgy is, mint a többiek szolgálatának vállalása és velük a közösség keresése.

A stíluseszközök változása új szóhasználatot is eredményezett, amikor a kibékülés gondolata erőteljesen hatni kezdett a zsinaton. Ahelyett, hogy a kiátkozáshoz nyúlt volna, és bűnösnek nyilvánított volna, a zsinat elkezdett a barátok, az élettársak, a rokonok, a testvérek, a kölcsönösség, a párbeszéd, a munkatársak, a lelkiismeret, a belső életre, vagyis az életszentségre való meghívás nyelvén beszélni.

E szavak túl sűrűn és túl rendszeresen fordulnak elő a zsinati okmányokban, semhogy elháríthatnánk mint egyszerű szóvirágokat vagy kiszólásokat. A többi egyházi zsinathoz viszonyítva a II. vatikáni zsinatnak egyedülálló nyelvi és tematikus egységet biztosítanak, átfogó irányultságot és szövegösz-szefüggést mutatnak. Ezek a zsinat megértése szempontjából létfontosságúak.

Az egyház irányváltása

E szavakat nem a II. vatikáni zsinaton találták ki. A keresztény életben nyilván azelőtt is alapvetőek voltak. Így együtt mégis a cselekvés új és határozott módját jelezték, amelynek átgondolására, csodálására és megvalósítására hívott meg a II. vatikáni zsinat. Ez a cselekvési mód volt a legalapvetőbb visszatérő motívum. A II. vatikáni szellemiség lényege.

A változás egyértelművé válik, ha e szóhasználatot összehasonlítjuk azzal, amelyet felcserélni vagy kiegyensúlyozni kívánt: parancs helyett meghívás, törvény helyett eszmény, fenyegetés helyett meggyőzés, kényszer helyett lelkiismeret, monológ helyett párbeszéd, parancs helyett szolgálat, kizárás helyett befogadás, ellenségeskedés helyett barátkozás, óvako-dás helyett bizalom, versengés helyett együttműködés, hibakeresés helyett értékelés, a viselkedés megváltoztatása helyett belsőleg elsajátítás.

Ennek az értékrendszernek a szorgalmazásával a zsinat nem tagadta az ellenkező értékek érvényességét. Egyetlen intézmény sem képes például a végtelen nyitottságot hirdetni. Adott ponton óhatatlanul meg kell állni. Egyetlen intézmény sem lehet teljes mértékben befogadó anélkül, hogy elveszítené az önazonosságát. Amennyiben az evangélium üzenetének hirdetése adja igazi létjogosultságát, egyetlen intézmény sem lehet annyira békülékeny, hogy meghiúsítsa ezt az üzenetet. Márpedig létezik-e alapvetőbb üzenet, mint a felebaráti szeretet?

A Gaudium et spes kezdőszavai így foglalják össze az üzenetet, rávilágítva a II. vatikáni zsinat lényegére: „Az öröm és remény, a gyász és szorongás, mely a mai emberekben, főként a szegényekben és a szorongást szenvedőkben él, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, gyásza és szorongása, és nincs olyan igazán emberi dolog, amely visszhangra ne találna szívükben." (1.)

A zsinat gazdag és összetett esemény volt, könnyű benne a fák miatt szem elől téveszteni az erdőt. Bár fontos elgondolkodni azon, hogy miként változtatta meg a zsinat az egyház külső megjelenését, még fontosabb érezni azt az új irányultságot, amelyet a zsinat adott az egyháznak, azaz minden katolikus embernek. Noha a zsinat döntéshozói olykor mást állítottak, nagyon jól tudták, hogy a II. vatikáni zsinat, amely pasztorális zsinatként tekintett magára, egyben tanító zsinat is volt. Sok mindenre rávezetett, de még ennél is fontosabb, hogy olyan kapcsolatépítési stílust javasolt, amelynek diadalmaskodnia kellett az egyházban. Nem „meghatározta" ezt a tanítást, hanem minden egyes oldalon tanította nyelv- és szóhasználatán keresztül. Ha megvizsgáljuk e nyelvezetet és szóhasználatot, vagyis a betűt, megtaláljuk a szellemét is, amely nemcsak pillanatnyi pezsgés, hanem alapvető és igazolható irányváltás.

A zsinat tehát minden egyedi üzenetnél fontosabbat fogalmazott meg. E közvetlen, mégis higgadt üzenetnek visszhangra kellett találnia mindazok a szívében, akik nyitottak a lelkiismeret szavára. Meghívott a többiekkel való kiengesztelődésre és a hitközösség keresésére. Ne feledjük, ezeket az értékeket nemcsak az egyházon kívüliekkel való kapcsolatunkban szorgalmazta, hanem az egyházon belül is.

Ma ez az üzenet különösen kapóra jön, hiszen a világot egyre inkább sújtja a megosztottság, a harag, a gyűlöletszító blogok, a légicsapások, a háború és a háború veszélye. Olyan múltbeli üzenet ez, amely az emberi szív leghőbb vágyait csendíti meg. Békességet a földnek. Jóakaratot mindenkinek.

Forrás: John O'Malley: Vatican II ou la réconciliation de l'Église avec le monde (trad. de l'anglais), Études, Paris, 2012/9., 211-222.

 

A francia változat alapján fordította Székely Melinda Jegyzet

 

* A zsinattal kapcsolatos idézeteket a www.vatican.va fordításai alapján adtuk meg. - A ford.