Antonio Spadaro
dIGITÁLIS BENNSZÜLÖTTEK: NYELV ÉS RITUÁLÉK

A fiatalok nem pusztán kis emberek, akiket formálni kell. A mi jövőnk alapját az képezi, ahogyan ők látják a dolgokat, ahogyan ők közelítik meg a valóságot. A fiatalok egyfajta „episztemiológiai fiatalosság" forrásai, azaz egy olyan innovatív víziót képviselnek a világról, amelyre a társadalomnak égető szüksége van. A fiatalok kultúrája nem egyszerűen egy specifikus szakasza a szociológusok kulturális tanulmányainak, hanem a világ olyan perspektívája, a dolgok olyan víziója, amely segít megérteni az életet és rákérdezni annak értelmére.

Az itt következőkben a digitális kultúráról beszélünk. Miért? Miért van az, hogy a „fiatal" és a „digitális" között kapcsolat van, amelyet nyilvánvalónak és természetesnek tartunk? Azért, mert a fiatalok ma a digitális környezet polgáraiként élnek. Ha találkozni akarunk a fiatalokkal, nem kerülhetjük meg a digitális teret. Vagy még inkább: a fiatalok mindennapi, reális élettapasztalatába a világháló olyan új valóságként vonult be, mintha az egyenesen tapasztalataiknak a „kötőszövete" volna.

Mi a háló?

1916 szeptemberében Filippo Tomaso Marinetti és egy futurista művészcsoport ezt írta: „A könyv, a gondolatok megőrzésének és közvetítésének teljes mértékben idejétmúlt eszköze, már régóta halálra volt ítélve". „Szabad mozgásba hozzuk a szavakat - írták a futuristák -, amelyek áttörik az irodalom határait, és elindulnak a festészet, a zene, a zaj művészete felé." A Manifesto della Cinematografia Futurista (A futurista filmművészet kiáltványa) egyik részletéről van szó, tehát a „hetedik művészetről" beszéltek, de ezekkel a szavakkal már megelőlegezték azt a hipertexten alapuló és interaktív (azaz „szabad") kifejezésformát, amely az internet sajátos nyelvezete. Van, aki úgy tartja, hogy ez az „új" média. Még ma is „új médiumokra" gondolunk, és „új médiumokról" beszélünk, azaz egy új médiumról a már meglévők mellett: előbb a nyomtatás, majd a fényképezés, aztán a film, a rádió, a tévé, végül az „internet". Mintha felfedeztünk volna a bolygók sorában egy új bolygót a Plútó után. De nem így van. Valami mással állunk szemben. Az internet nem egy újabb médium a többi mellett.

Az informatikai háló nem olyan, mint a víz- vagy a gázvezeték-hálózat. Az internet mindenekelőtt tapasztalat. Amíg úgy gondolunk rá, mint eszközre, addig nem fogjuk sem az internetet megérteni, sem a jelentését. Ez a tér sokak számára érthetetlen. Herbert Marshall McLuhan (1911-1980) kanadai szociológus írja: „Minden technológia új környezetet teremt. Az érzékeink teljes kábulatát idézi elő, mert ösztönünk szerint elrejtőzünk az elől, ami számunkra ismeretlen, ami furcsa, így az emberek nem vesznek tudomást az új környezetről."¹ Tehát az egyháznak az a feladata, hogy ezt a kezdeti kábulatot leküzdje, elkerülje az elrejtőzést, és tudatosítsa a valóságot. És ezt tette a pápa a kommunikáció 47. világnapjára írt üzenetében: „A virtuális környezet nem párhuzamos vagy tisztán virtuális világ, hanem sok ember mindennapi életének része, főleg a fiatalabbaké-nak". A digitális tér nem elhiteltelenedett, elidegenedett, hamis vagy látszólagos, hanem mindennapi életterünk kibővítése, amely „felelősséget és az igazság iránti elkötelezettséget" követel.

Mindaddig viszont, amíg azt mondjuk, hogy ki kell lépni az internetkapcsolatokból ahhoz, hogy reális kapcsolatokban élhessünk, annak a generációnak a skizofréniáját erősítjük, amely a digitális térben pusztán olyan játékteret lát, amelybe egy másik én lép be, egy múló banalitásokból táplálkozó kettős identitás. Emlékszem, hogy egyik nigériai diákom a Gergely Egyetemen egyszer azt mondta nekem: „Szeretem a számítógépemet, mert benne vannak mind a barátaim". És igaz: számítógépén ott van a Facebook, a Skype, a Twitter... Mindaz, ami különböző módja annak, hogy kapcsolatban legyen a távoli barátaival. Az ő megszokott „közössége" így a világhálónak köszönhetően valódi. Ez a naiv kijelentés arra hívja fel a figyelmünket, hogy a digitális környezetnek kihatása van arra, amit a létezés maga jelent. Az ő életük ott van, azokon a fényképeken és azokban a gondolatokban, amelyeket megosztanak, ott vannak a barátaik. Ők, bizonyos értelemben, ott vannak az interneten, életük egy része ott van. Ma már fel kell ismernünk, hogy az interneten is létezünk. Életünk egy része digitális.

A háló és a gondolat

A világháló tehát kezdi meghatározni a fiatalok élet- és gondolkodóképességét. A háló hatásától függ valamilyen módon az, hogyan fogjuk fel önmagunkat, másokat és a minket körülvevő, illetve az általunk még nem ismert világot.

Egy bizonyos szempontból érdekes történést idéznék fel: azt az egyféle szentté avatást, amelynek jó egy évvel ezelőtt lehettünk tanúi, Steve Jobs halálakor (2011. október 5.). Valamikor el se mertük volna képzelni, hogy a tömeg mintegy szentként ünnepelje egy gépeket gyártó cég vezérigazgatóját. Ha ez megtörténhetett, az azért van, mert ezek a gépek hovatovább olyan értéket jelentenek, amely már eléri a legmagasabb emberi dimenziókat: gondolkodás, önkifejezés, kommunikáció, a világ megértése.

Itt szeretném idézni VI. Pál pápa szavait, amelyeket 1964-ben a Gallaretéban található és a jezsuiták által irányított Aloisianum Automatizálási Központban mondott. Zavarbaejtően szép szavak véleményem szerint. A központ Aquinói Szent Tamás Summa Theologiae művének és a Szentírás szövegének elektronikus elemzésén dolgozott. „Ahhoz, hogy ennek a találkozásunknak benső jelentőségét érezzem, számomra elégséges felfigyelni arra, [...] ahogyan a mechanikus agy segítségére van a spirituális agynak; és mennyivel inkább kifejezi emez magát a saját nyelvezetével, ami a gondolkodás, amaz látszólag örvend annak, hogy a szolgálatára lehet". Majd így folytatja VI. Pál: „Vajon nem ez az erőfeszítés, hogy beleöntsük a mechanikus eszközökbe a spirituális funkciók visszfényét, nemesíttetett meg és emeltetett fel egy olyan szolgálatra, amely súrolja a szentet? A szellem az, ami az anyag foglya lett, vagy talán a szellem törvényeinek végrehajtására idomított és kényszerített anyag az, ami megkülönböztetett tisztelettel hódol a szellemnek?"²

VI. Pál tehát azt mondja, hogy „a mechanikus agy segítségére van a spirituális agynak". Hozzáteszi, hogy az ember erőfeszítést tesz, hogy beleöntse „a mechanikus eszközökbe a spirituális funkciók visszfényét", és azzal a kijelentéssel folytatja, hogy a technikának köszönhetően az anyag „megkülönböztetett tisztelettel hódol a szellemnek". A technika azon mindennapi módok egyikévé válik, amelyek az ember rendelkezésére állnak, hogy kifejezzék szellemiségét. Ha bölcsen használjuk, „akkor ezek az eszközök hozzájárulhatnak az értelmezés, az igazság és az egység utáni vágy kielégítésére, amely még mindig az emberiség legalapvetőbb törekvése" (XVI. Benedek üzenete a kommunikáció 45. világnapjára). „Hatva az emberek életére, a média folyamatai által lehetővé tett technológiák képesek lesznek arra, hogy átalakítsák magát a valóságot. Meghatározó módon hatnak az emberek tapasztalataira, és lehetővé teszik az emberi képességek kibővítését. Az általuk gyakorolt hatástól függ, hogy hogyan fogjuk fel saját magunkat, másokat és a világot" (Instrumentum laboris az új evangelizációról szóló szinó-dusra, 60).

Megpróbálok azonosítani néhány kulcskérdést, amelyek különösen relevánsnak tűnnek számomra a digitális bennszülöttek által rendszerint használt néhány közösségi technológia fejlődésének és használatának fényében.

A push válaszok

Michael Fuller anglikán teológus és szerves kémikus, az Atoms and Icons szerzője írta, hogy hasznos lehet a teológusok számára, ha figyelnek a tudomány és a technika fejlődésére, hogy megértsék, milyen metaforák és analógiák táplálhatják a teológiai gondolkodást.³

Én az iránytű működéséből indulok ki. Volt egyszer az iránytű. Az iránytű északot mutatja. Ha nem mutatja az északi irányt, akkor nem jól működik, és nem azért nem mutatja, mert nincs észak. Az iránytű nagyon jó technológiai metaforája az élet értelmének. Egykor az embert erősen és biztosan vonzotta a vallás mint az élet értelmének alapvető forrása. Ahogyan az iránytű mutatója, ugyanúgy az ember is tudta, hogy radikálisan vonzza egy meghatározott, egyetlen és természetes irány.

Később, különösen a II. világháború után az ember használni kezdte a radart, ami arra szolgál, hogy érzékelje és beazonosítsa az álló vagy mozgó tárgyakat. A radar a célpontot keresi, és szükséges, hogy megkülönböztetés nélküli, nyitott legyen még a leghalványabb jelre is. Nem egy pontos irányt mutat. Ugyanígy az ember is elkezdte keresni az élet értelmét és azt az Istent, aki képes jelenlétének valamiféle jelét adni, saját hangját hallatni. Ezt a logikát az „Isten, hol vagy?" kérdés fejezi ki.

Ezt tanúsítja például a Godot-ra várva és a 19. századi irodalom számos műve. Az embert úgy tekintették mint aki a szó, az ige hallgatója - hogy a neves teológus, Karl Rahner szavaival éljek, ami impliciten teológiai formát adott a radar technikai metaforájának -, aki keresi az üzenetet, amelynek mély szükségét érezte. És ma? Érvényes még ez a kép?

Valójában, noha még mindig élő és igaz e kép, a fiatalok számára kevésbé vonzó. A kép, ami ma leginkább jelen van, azt az embert mutatja, aki elveszettnek érzi magát, ha a mobiljának nincs jele, ha az elektronikus kütyüje (számítógép, tablet vagy okostelefon) nem tud csatlakozni semmiféle drót nélküli (wireless) hálózatra. Ha egykor a radar kereste a jelt, ma ezzel szemben mi vagyunk, akik kapcsolódási csatornát keresünk, amelyen keresztül az adatok át tudnak menni.

Ma az ember jelkeresés helyett inkább ahhoz van szokva, hogy mindig legyen lehetősége jelet kapni anélkül, hogy szükségszerűen keresnie kellene azt. Ennek szélsőséges következménye az a logika, amit a „push rendszer" vezetett be: amikor egy adat kérés nélkül elérhető (például egy e-mail), azaz automatikusan kapom meg, mert nyitva tartok egy csatornát.

Az ember az iránytűtől indult el, majd a radaron keresztül végül dekóderré változott, vagyis olyan rendszerré, amely a kérdéseket úgy kezeli és dekodifikálja a hozzá eljutott többlehetőségű válaszok alapján, hogy neki nem is kell előbb a keresésükre indulnia. Üzenetektől bom-bázottan élünk, túl sok információt kell elviselnünk, úgynevezett információs túlterheltséget (information overload). A probléma ma nem a jel azonosítása, hanem értelmének a megfejtése és felismerése a kapott válaszok sokrétűsége alapján.

Ma a válaszok adottak, ezekből kiindulva hivatott az ember arra, hogy felismerje saját legradikálisabb és legégetőbb kérdéseit. Tehát ma nem annyira a válaszadás a fontos. Választ mindenki ad! „A tanárnak nem kell semmiféle választ adnia, mert a válaszok mindenhol megtalálhatóak",⁴ állítja Sugata Mitra, a newcastle-i egyetem oktatástechnikai professzora. Ma az a fontos, hogy felismerjük az alapvető kérdéseket.

„Orbitáló" tartalmak

Az első következmény az, hogy a vallási kérdés valójában átalakul a valószínű és szubjektíven fontos válaszok közti puszta konfrontációvá.

A második az előzőből következik: az internet formát ad annak, ahogyan értelmezzük és felfogjuk a tartalmakat, amelyek orbitális tartalommá (orbital contents) válnak, tartalmakká, amelyek akörül keringenek, aki keresi vagy megtalálja őket. Hányszor fordult elő, hogy internetezés közben érdekes szövegekbe és videókba botlottunk anélkül, hogy lett volna időnk élvezni azokat? Ahhoz, hogy ne merüljenek feledésbe, szükséges volt az illető hely elmentése. Ma viszont olyan alkalmazások terjednek, mint az Instapaper és a Pocket. Ezek a legismertebbek az úgynevezett bookmarklet alkalmazások közül, amelyek számítógépeinken és okostelefonjainkon találhatóak. Ezekkel az alkalmazásokkal mindent el lehet menteni, ami érdekel, egyetlen helyre, standard formában, olyan módon, hogy bármelyik pillanatban hozzáférhetünk, még internetes lefedettség nélkül is. Tehát amint kerül egy érdekes tartalom, azt pályára helyezem magam körül, orbitáltatom, teljesen elvonatkoztatva a saját kontextusától, elmentve ezeknek az alkalmazásoknak köszönhetően.

Az Instapaper és a Pocket logikája abban áll, hogy azokat az adatokat, amelyek keresésem eredményei, lehalásszák a világhálóról, és érdeklődés szerint összeválogatva, elszakítva azokat a gyökerüktől, egyetlen platformra konvergálják, amely megőrzi azokat, hogy olvasásukat egy későbbi időpontra halaszthassam. Hogy egy cikk a New York Timesban vagy a barátom blogján található-e, az végül is az olvasás szempontjából egy és ugyanaz. Így az az érzés alakul ki, hogy az ismeret arra hivatott, hogy ott keringjen az alany körül, számára funkcionálisan és irányítottan. Ez a műsorprogram és a hierarchia összeomlása.

Ez az oka például az MTV krízisének is, vagy helyesebben annak az átalakulásnak, ami az egykor elismerésre méltó mennyiségű zenés videót sugárzó adóból mára főleg a serdülőknek és fiataloknak szánt valóságshow-kat és sorozatfilmeket közvetítő adóvá válást eredményezte. A fiatalok az internetről használják a zenét, így már nincs ehhez szükségük a tévére.

Ha ma meg akarok nézni valamit, megkeresem s megtalálom, és meg tudom nézni, amikor akarom. Ilyen módon a tévé gyakran valami mássá változik, be van kapcsolva, miközben egyebet csinálunk, beszélünk, játszunk, olvasunk. A tévé alapzaj, a világ zümmögése. Hagyjuk, hogy beszéljen... Ma ritkán van helye a gyerekszobában. Ma a nézés egyben válogatási lehetőséget is jelent, a kommentelés és az interakció lehetőségét.

A hit, úgy tűnik, részesül ebből a logikából, amely a komplexitás kezelésének egy módja. A műsorprogramokat a személyes keresés helyettesíti, és az orbitáló tartalmak. Az ismeret testetlen, azaz ki van ragadva a maga sajátos kontextusából. Az ismeret különböző, egymás közt egyenlőként tekintett forrásokból áll össze. Ez az RSS, vagyis a Really Simple Syndication technológia sikerének az esete, ami a webes tartalmak szétosztásának egyik legnépszerűbb formája, és amelynek első leírója Aaron Swartz volt, aki ez év január 11-én, 27 évesen öngyilkos lett.

Másfelől a műsorprogramtól való elugrás egyben a struktúrákhoz való tartozástól való elszakadás is. A mozgó kommunikáció felváltotta a helyhez kötöttet és azt, amely tartalmazza az információt, mint az újságok. A digitális bennszülött fiatalok társadalma már nem tekinthető „hely"-nek, amely befogadja és alakítja az ott lakó egyéneket. A fiatalok valójában nem egyeznek meg hovatartozásukkal, és nem ismerik fel önmagukat hovatartozásukban, legyen az etnikai, nemzeti vagy szociális. Ez azt jelenti, mintha egy sor szimbolikus forrásból álló repertoárjuk lenne, amely egy lényegében önorientált, orbitáló tervszerű logika szerint aktiválható.

Egy másik lehetőség a tartalom beillesztése egy kontextusba, amely jelentést s létet ad neki, és nem olyan, mint a televíziós doboz, amely műsorrenddel működik. Ez a koncertek esete, ahol az élő tapasztalat ad értelmet a műsorprogramnak, a műsortervnek. És ilyen a videoművészet is. Pár éve volt látható egy ilyen kísérlet a párizsi Szent Euszták-templomban, ahol a főhajóban elhelyezett vetítővászonra Bill Viola kortárs New York-i videoművész kivetítette Pontormo (1494-1557) híres Visitatio freskójának (Firenze, kb. 1514-1516) átdolgozását, amely Szűz Mária látogatását ábrázolja Erzsébetnél. A templomba belépő hívek térdet hajtottak az ikonnak tűnő kép előtt, amely azért tűnt állóképnek, mert lassan vetített videó volt.

Az engedetlen hallgatás

A dekóder-ember legérdekesebb megnyilatkozásainak egyikét a zenehallgatásban fedezhetjük fel. A reggel forgatagában eléggé megszokott jelenség, hogy munkába menet sokaknak fülében ott van egy iPodhoz vagy a különféle digitális leolvasók valamelyikéhez rögzített fülhallgató, amelyek lehetővé teszik a zenehallgatást az utcán, a metrón, sportolás közben, bárhol. Feltenni a fülhallgatót egy módja annak, hogy megváltoztassuk a viszonyt a környezetünkkel azáltal, hogy zenei hátteret hozunk létre magunknak, ami néha kellemesebbé teszi a rutint, és az élet egyik fontos dimenziójának, a hallásnak a megélésére egy új módot vezet be. Tudjuk, hogy a hallás közvetlen kapcsolatban van a hittel, mert „a hit hallásból ered, a hallás pedig Krisztus tanításából" (Róm 10,17), ahogyan a Rómaiakhoz írt levélben olvassuk. A hallás a hit tengelye a meghívástól fogva: „Halld, Izrael!" (Deut 6,4). Az Isten hangja tehát szól a hit emberéhez, aki mindig mindenekelőtt úgy jelenik meg, mint „az Ige hallgatója".

Az iPod, megváltoztatván a hallgatás módját, megváltoztathatja a hallgatás logikáját is, ami összefüggésben áll a hittel. A hallgatás már elsősorban nem egy tevékenység, hanem annak a zenei háttérnek az elindítása, amely minden tevékenységünket kíséri. Már nem „hallgatunk", hanem teszünk valamit, és a tevékenységünk a zenét egyfajta háttérként érzékeli.

Az a gesztus, hogy fogunk egy lemezt, bekapcsoljuk a lemezjátszót, rátesszük a tűt, ahová kell, és minden gesztus, ami jellemezte régen a zenehallgatást, átadta mára a helyét egy egyszerű gombnyomás műveletének, miközben még csak az sem szükséges, hogy meghatározzuk, mit fogunk hallgatni. Tehát a hallgatás már nem engedelmesség (latinul ob-audire), hanem kísérő tevékenység, amely nem értelmet, hanem érzelmi töltetet ad annak, amit teszünk. A hallgatás inkább légkört teremt, mint üzenetet közvetít.

Ez a fajta tapasztalat együtt jár a zenehallgatásnak egy specifikus módjával, azaz a shuffle (véletlenszerű)-móddal, amelyről az iPodok egy sajátos típusát elnevezték, és amely lehetővé teszi a daloknak minden meghatározott sorrend nélküli hallgatását. Ez a hallgatási mód egyre inkább hozzászoktat minket ahhoz, hogy naponta véletlenszerű hallgatásban éljünk. Tény, hogy az iPod gyakran sok olyan zenével van feltöltve, amelynek se a címét, se a szerzőjét nem ismerjük.

A shuffle iPod egyik modelljének van egy VoiceOver nevű gombja, amelyet ha egy olyan dal hallgatása közben nyomunk meg, amely tetszik, vagy valamiért megérint, jelzi a címet és a szerzőt. Itt is a dekódolás logikája jelenik meg. Nem keresünk egy bizonyos zenét, hanem először meghallgatjuk, és ha felkelti érdeklődésünket, akkor dekódoljuk. Ez a logikája a Mobil Song ID Services alkalmazások - Shazam, SoundHound és TuneUp -sikerének. Vagyis: először hallgatjuk, és csak miután megérintett, ismerjük meg, mit hallgatunk.

Hogyan hallgassuk Istent ebben a mixelt hallgatással fémjelezett időben? Az ex auditu (hallásból fakadó) hitnek számolnia kell ezzel a környezeti hallgatással és a shuffle-lal, amelyben nincsenek előre elhatározott speciális hallgatási idők, hanem diffúz hallgatást jelent, amely inkább elkíséri az ember életét, mintsem figyelmeztetné egy sajátos fontosságra. Ezért szükséges megtanulni úgy hallgatni az evangéliumot, mint az életet folyamatosan kísérő filmzenét, és nem csupán úgy tekinteni, mint egy sajátos és direkt üzenetet. Az Isten szava arra hivatott, hogy környezetünkké legyen, talán épp az ima olyan formáinak köszönhetően, amelyek a mindennapi életből merítenek erőt. A modern ember e spirituális attitűdjének egyik következménye egy olyan lelkiség szükségessége, amely képes összekapcsolni bölcsességet és lifestreaminget, az élet áramát.

Az élet: sötétkamra

Egy további forradalom a fotózás terén történik. Ez a radikális átváltozás abban áll, hogy ma az okostelefonoknak köszönhetően az élet bármelyik pillanatában fényképet készíthetünk. A fiatalok gyakran készítenek képet a telefonjukkal. A fényképezőgép mint tárgy elavult, jobb esetben a kattintás szerelmesei számára van fenntartva. Az a helyzet, hogy a fényképezés ma már mindenki számára elérhető, a megosztás gesztusát jelenti: a társadalmi hálók mindegyikének vannak olyan alkalmazásai, amelyek lehetővé teszik képek megosztását.

Miben áll ez a forradalom? Abban az igazságban, hogy a fénykép egyre inkább elveszíti a memória, az emlékezet jelentést, és tapasztalatként értelmezhető. A pillanatképek egy lifestreaming jellegű narrációt alkotnak. A fiatalok narrátorok, történeteket alkotnak a darabokból. Egyszer puzzle-t, máskor mozaikot. A fényképek azonnali megosztása streaming-(áramlás)-jelenséget hoz létre, ami nem azzal a szándékkal történik, hogy archiválják, indexeljék, memorizálják. A fotók átfedik, helyettesítik egymást, amint gyors egymásutániságban posztolják őket. Valójában úgy tűnik, hogy a látás, illetve a megértés érdekében fényképeznek. Nem annyira emlékalkotásról van szó, hanem a tapasztalat formába öntéséről. És ez is a tapasztalat dekódolásának egy gesztusa.

Marcel Proust írja Az eltűnt idő nyomában című regényében, hogy az emberek gyakran nem látják a saját életüket, így aztán múltjuk lábnyomát rengeteg fénykép alkotja, ami viszont teljesen haszontalan, mert az intelligencia nem „hívta elő azokat".⁵ Szerinte az irodalom olyan, mint egy fotólaboratórium, mint egy sötétkamra, amelyben előhívhatóak az élet képei, hogy feltáruljanak a körvonalak és az árnyalatok. Íme, ma maguk a fényképek a sötétkamrák, amelyek lehetővé teszik a jelentések előhívását.

Egyik bizonyítéka ennek a ténynek abban áll, hogy a tevékenység fókusza a kattintás pillanatáról eltolódik az utómunkára, amely a mobilkészülékeknek, az alkalmazásoknak és a társadalmi hálóknak köszönhetően szinte játékká vált. Alkalmazni egy szűrőt annyi, mint kidolgozni egy benső képet, hogy saját felfogásom szerint alakítsam. Következésképpen ezek a képek többet mondanak nekünk, mint sok szó.

És sohasem pusztítjuk el őket. Archiváljuk. Különösen azokat, amelyek azoknak az arcát tartalmazzák, akiket szeretünk. A fényképek élőlények, és mi animistákká váltunk. Ez a mi képi civilizációnk.

Hogyan fog megváltozni a hit elmondása a képek korszakában? Több tapasztalat is van már e téren, például a Framing God in all Things vagy a Picturing God.⁶ Az egyháznak komoly tapasztalata van az isteninek és a hit misztériumai képi megjelenítésének terén. Ebből kell okosan és ízléssel meríteni.

Az interaktív lifestreaming

Rögzítve van az egész lifestreaming, amiről beszéltem. Mindennek nyoma marad. Mindannyian jól tudjuk, hogy az internet rögzíti nyomainkat, és megőrzi emlékezetünket. A „tag"-gel ellátott, azaz megjelölt és geolokalizált fényképeink pontosan elhelyezve abban az időpontban, amikor megosztottuk azokat, gyakorlatilag életünk élő fotóalbumát alkotják. Tweetjeink, Facebook-fiókunk frissítései, blogjaink posztjai megőrzik gondolatainkat, de érzelmi állapotainkat is. Az online könyvesboltok és más kereskedelmi egységek megőrzik ízlésünket, választásainkat, vásárlásainkat, sőt időnkénti kommentjeinket. A YouTube videoklipjei a részleteken keresztül összerakják életünk filmjét saját videóinkból és azokból, amelyek tetszenek nekünk. Valójában az életünk folyama nemcsak abból áll, amit mi teszünk fel az internetre, hanem abból is, amit szeretünk, kedvelünk, amire mások figyelmét felhívjuk, amelyeket jelzünk másoknak a like gomb által, ismerőseinknek és követőinknek.

A társadalmi hálón megosztott tapasztalat ellenkezője annak, ami Robert Musil (1880-1942) idejében volt a helyzet, aki ezt írta A tulajdonságok nélküli ember című regényében: „Annak a valószínűsége, hogy egy újságból szerezzünk tudomást valami rendkívüli eseményről, sokkal nagyobb annál, mint hogy személyesen éljük meg; más szavakkal, ma a lényeges dolgok az elvont térben történnek, míg ami irreleváns, az a valóságban". Ma viszont a társadalmi hálók felkínálják azt a lehetőséget, hogy jelentősebbé tegyük a szubjektíven megélt saját tapasztalatot a közösségi hálón való közzétételnek és megosztásnak köszönhetően. Az újsághírek ezzel szemben nem függenek össze velem, és így bizonyos értelemben az lesz a sorsuk, hogy kevésbé rendkívülieknek érzékelem őket, vagy mindenesetre kevésbé érdekesek számomra.

A világháló lehetőség, mert valamit elmesélni mindenképp azt jelenti, hogy visszaadom az ismeret tárgyait a világ szimbolikus és tapasztalati sűrűjének. És ma nagyon erős az igény a kapcsolatokon és kötődéseken belüli narrációra. Az internetes narráció lehet individualista és autoreferenciális, de lehet polifonikus és nyitott is.

Érdekes ennek kapcsán az a lehetőség, hogy a különböző társadalmi hálókon megosztott anyagokat össze-gyűjthetjük egy olyan platformra, mint a Storify, ami lehetővé teszi a kölcsönös kapcsolatot a Twitterrel, a Facebookkal, a Flickrrel, a YouTube-bal, és megnyitja azokat a megosztásra. Mindennek az alapja annak a felismerése, hogy mindenikünk egy élő kapcsolódás (living link). Ennek a lifestreamingnek az interaktivitás az igazi jellemzője.

Az interioritás kihívása az interaktivitás idején

Akkor hát mi a nagy kihívás? Ahogy az előbb mondtam: találni egy „állandó gravitációs központot, ami nem kényszerít arra, hogy állandóan változtassuk felfogásunkat a dolgokról, az emberekről" - énekelte Franco Battiato még 1982-ben. Az egyik nagy kihívás a mai ember számára, különösen ha fiatal, az interioritás tapasztalata. Az az ember, aki valamelyest hozzá van szokva az internet használatához, általában sokkal inkább készen áll az interaktivitásra, mint az interiorizációra. Az interioritás általában szinonimája a mélységnek, az interaktivitás pedig gyakran a felszínességnek. Felszínességre lennénk ítélve? Összeegyeztethető mélység és interaktivitás? E kihívásnak nagy a tétje.

Természetesen fontos, hogy megtartsunk olyan tereket, amelyek lehetővé teszik, hogy az interioritás olyan interferenciák vagy zajok nélkül fejlődhessen, amelyek elvonnák az embert radikális kérdéseitől, illetve csendre és meditációra való szükségétől. Ugyanakkor azt látjuk, hogy az interaktivitáshoz szokott mai ember akkor interiorizálja a tapasztalatokat, ha élő kapcsolatot szőhet velük, és nem csak passzívan befogadja azokat. A mai ember azokat a tapasztalatokat tekinti érvényesnek, amelyek megkövetelik részvételét és együttműködését.

Általában ha az ismeret tárgyát az alany nem fordítja le, nem ülteti át cselekvési megtapasztalássá, akkor idegen és jelentéktelen marad számára, banálissá válik. Igaza volt Giambattista Vico (1668-1744) filozófusnak, amikor megfogalmazta az „új tudomány" irányvonalát: verum ipsum factum: „az igazság magában a tettben van". Egy tárgyat csak az ismerhet meg igazából, aki hozzájárult a felépítéséhez, az elkészítéséhez, és ezáltal felismeri abban saját cselekvésének a hatásait és a nyomait.

Az antropológiai helyként értelmezett weben nincsenek kiaknázásra váró mélységek, hanem sűrűn összekötendő navigációs csomópontok. Ami felszínesnek látszik, az mindössze az egyik csomópontból a másikba való mozgás, ami ráadásul talán esetleges és nem előre megtervezett. A mai ember spi-ritualitása nagyon érzékeny ezekre a tapasztalatokra.

Ezt a nyugati világ kultúrájában zajló mutációt fogalmazta meg Alessandro Baricco (sz. 1958) olasz író és zenekritikus A barbárok (I barbari)⁷ kifejező címet viselő esszéjében. A csukott ablakú szalon félhomályában könyv fölé hajló kultúrember romantikus képét felcseréli a szörfös (surfer), aki a víz felszínén röpülve üldözi az értelmet ott, ahol az a felszínen megtalálható. Vagyis: a felszín a mélység helyett, a sebesség a reflexió helyett, a szekvenciák az elemzés helyett, a szörf az elmélyülés helyett, a kommunikáció a kifejezés helyett, a multitasking (sok feladat közti ingadozás) a specializáció helyett.

Mi lenne tehát a barbárok lelkisége, a digitális bennszülötteké, akiknek a modus cogitandija mutáción ment át annak következtében, hogy digitális környezetben laknak?

Befejezés

Kibernetika és kísértetek (Cibernetica e fantasmi) című tanulmányában Italo Calvino (1923-1985) megjegyzi, hogy a gondolat „tegnapig valami folyékonyként jelent meg, lineáris képeket idézett fel bennünk, mint egy folyó, amely folyik, vagy mint egy drót, ami legombolyodik; valami gáz halmazállapotúként, mint egy felhő, olyannyira, hogy gyakran szellemnek nevezték."⁸

Calvino számára az elektronikus agyak ma már alkalmasak „egy meggyőző elméleti modellt szolgáltatni a memóriánk legkomplexebb folyamatai számára, mentális asszociációink, képzeletünk, öntudatunk számára". Calvino úgy véli, hogy a „megfoghatatlan pszichológiai állapotok, a lélek árnyékos tájai" helyett „ma azt érezzük, ahogy száguldoznak a jelek azokon a szövevényes áramkörökön, amelyek összekötik a koponyánkba belezsúfolt reléket, diódákat, tranzisztorokat". Igaza van Calvinónak? Elmélete megalapozott? Lehet róla vitatkozni, talán annak a fényében is, amit Raimondo Lullo (1233-1316) ars magnának hívott, majd Leibniz ars combinatoriának nevezett. És mégis, ami megkülönbözteti az embert a számítógéptől, a rendező géptől (ordinateur, ordenador), az épp a rendetlenség. Amit a gép nem produkál, az a rendezetlenség. A gép rendez. Ennélfogva jobb, ha nem nagyon panaszkodunk a rendetlenség miatt, mert ebben áll az ember logikus kivételessége a géppel szemben.

Sőt: a spirituális digitális bennszülött talán valójában egyféle hacker, aki a spiritualitását belső hackingként éli meg, vagyis olyasvalamiként, ami felborítja a rendszert, és megváltoztatja a szabályokat, a szokásos látásmódokat, az automatikus logikákat, miközben az értelemre/jelentésre kérdez rá, és megnyitja a transzcendensre a belső, zárt, gyakran önmagában elégségesnek tartott operatív rendszerünket.

(Elhangzott a Kultúra Pápai Tanácsának 2013. februári plenáris ülésén, a Vatikánban. Az itt közölt szöveg az eredeti szerkesztett változata.)

 

Olaszból fordította Farmati Anna, az eredetivel egybevetette Kovács Gergely

 

Jegyzetek

1 M. McLuhan, Understanding Me. Lectures and interviews, Boston, MIT Press, 2005, 145.

2 A szöveg megtalálható itt: Pontificio Consi-glio della Cultura, Fede e Cultura. Antologia di testi del Magistero Pontificio da Leone XIII a Giovanni Paolo II, Cittá del Vaticano, Libreria Editrice Vaticana, 2003, 457-460.

3 M. Fuller, Atoms and Icons: Discussion of the Relationships Between Science and Theology, London, Mowbray, 1995.

4 http://learnstreaming.com/the-future-of-learning-in-a-networked-society/

5 M. Proust, Alla ricerca del tempo perduto. IV. Il tempo ritrovato, Milano, Mondadori, 1993, 577s.

6 http://thejesuitpost.org/site/framing-god-in-all-things/ és http://picturinggod.ignatianspiri-tuality.com/

7 A. Baricco, I barbari. Saggio sulla mutazione, Milano, Feltrinelli, 2006.

8 I. Calvino, Una pietra sopra. Discorsi di letteratura e societâ, Milano, Mondadori, 1995, 203.