vAKMERŐ SZÍVEK (34)

Bodó Márta: 2008-ban végezted az alapképzést, ahol a teológia—történelem szakpárosítást választottad, majd újabb két évig a magiszterin pasztorális tanácsadást tanultál. Miért ezeket a szakokat választottad? Sikerült-e egyetem után munkát találnod, a szakmádban elhelyezkedned?

Józsa Nándor Lóránd: Egyszerűen ez a szak érdekelt. Egyetem után rögtön elhelyezkedtem, de nem a szakmában. Egészen a múlt év októberéig logisztikai vezető voltam, akkor váltottam, s most a helyi plébániára kerültem mint adminisztrátor.

B. M.: Ezek szerint egy jól fizetett világi munkakört hagytál ott, hogy egyházi munkakörben dolgozz... Mennyire vagy elégedett e munkáddal, a mostani, plébániai lehetőségeiddel, hogy tudsz élni és megélni?

J. N. L.: Meg tudok élni. És lassan látom, egyre jobban hiszem azt, hogy ha az Istenért dolgozol, az másképp is megtérül, azaz nemcsak a kegyelmi részben, hanem anyagi téren is. Az emberek segítenek, melléd állnak, csak el kell kezdeni valami jót tenni, amint Csaba testvér is többször említi, és rögtön jönnek segítők, támogatók. Egyszerűen azért váltottam erre a munkakörre, mert hiszem, hogy Istenért jó és szép dolog munkálkodni, illetve ezzel szolgálom nemzetemet, és igyekszem a lehető legtöbbet kihozni magamból értük, főképp a fiatalokért. Nem vagyok családos, a jövedelmet úgy osztom, hogy elég legyen. Teljes mértékben elégedett vagyok a munkámmal, mégpedig azért, mert mások pozitívan jeleznek vissza, így hát úgy érzem, hogy a visszajövő reakciók csak azt jelzik, hogy minden rendben van. Az elképzeléseim lassan, de biztosan kezdenek megvalósulni.

B. M.: Gondoltál valaha arra, hogy másutt, külföldön boldogulj? Miért maradtál? Mennyire vagy elégedett ezzel a döntéseddel?

J. N. L.: Nem gondoltam külföldi boldogulásra, ez az én hazám, itt küzdöttek a honért a hős nagyapáim. Akkor én most csak úgy adjak fel mindent, és sehonnai bitang ember módjára csak azért menjek külföldre, hogy anyagi szempontból jobb legyen? Közben a lelkem, a moralitásom, a nemzeti részem odaveszne. Hála Istennek, nem estem fejre... Azért maradok, mert a víz szalad, de a kő marad, és remélem, hogy a helyi közösségben szegletkővé tudok válni. Teljes mértékben elégedett vagyok a döntésemmel, elvégre ezt akartam, küzdeni az álmaimért.

B. M.: Hogy érzed magad az egyházban? Kapsz-e feladatot, szerepet, hogyan kezelnek? Meg vagy a lehetőségeiddel elégedve?

J. N. L.: Az egyház elég összetett, különféle emberkékkel. Néha nem érzem jól magam, túl sok a lusta, és kevés az Isten ostora, hogy ezeket a lustákat megmozgassa. Szoktam kapni is, de inkább én csinálok magamnak feladatokat, amelyek főleg pasztorális irányultságúak. Miképpen kezelnek, ez relatív, perspektíva-, illetve intelligencia-, igényességfüggő. Míg egy felszínes emberkének bármi giccs szuper dolog, addig másoknak több kell. Viszont a másokból kevés van, a felszínesekkel tengert lehetne rekeszteni, és a gond ott kezdődik, hogy az ilyen emberek, akiknek intelligenciaszintje alacsony, sokszor főnökösködni akarnak, megmondani a tutit. Csak az a gond, hogy a fától nem látják az erdőt. Mostanra kezdem egyre jobban átlátni a rendszert. Mivel nem csak helyi szinten járok ifikhez, ezért észrevettem egy érdekes dolgot: jelen esetben Selymesilosváról van szó, ami 10 kilométerre fekszik innen, minden szombaton délután járok ki, 4-től 5-ig a kicsikkel foglalkozom, 5-től egészen amíg kedvünk van, együtt vagyunk a nagyokkal, azaz a licistákkal, az ifiórán. Azt láttam, hogy ezen a településen a reformátusok a katolikus gyerekeket behelyezték a református vallásórára, ami főkepp azért volt, mert az elődök nem megfelelő módon jártak el. Ha egy teológiát végző, kettős szakos diák talál egy ilyen települést, és igényli azt, hogy a katolikus gyerekek legyenek katolikus hittanon, az iskolában meg még betársítanak a másik szakjának megfelelően órákat, a katedrája is kijön. Azt is tapasztaltam, hogy az emberek nagyon hálásak, nincs olyan szombat, hogy amikor megyek ki, felnőtt katolikus ne várna, sok esetben a dicséreten túlmenően van, aki túrót ad, van, aki hagymát stb., szóval igazolódik a mondás, hogy segíts magadon, és Isten is megsegít. Ha egy ilyen látszólag nehéz helyzetben jön egy karakán diák, aki ki tudja vívni, hogy ő ott taníthasson, és mindent meg is tesz a gyerekekért, a híre a településen futótűzként terjed, a falu rögtön mellé áll. Sok egyéb is van, amit néhány hónap alatt tapasztaltam, de nincs idő itt mind kifejteni... Sok esetben a gond az, hogy a saját szemünkben nem látjuk a gerendát, illetve a kényelem miatt területeket veszítetünk az iskolákban, a közéletben. Én azon vagyok, hogy itt kezdjem el visszanyerni. Például helyi, városi szinten az elődök a hittantanítást nem elég lelkesedéssel végezték, aminek az lett a következménye, hogy a líceumban meg akarták szüntetni - én most átvettem, nagyon komolyan végzem, és mondtam is, hogy ősztől kérvényezni fogom azt is, hogy a heti egy alkalmat, amelyre együtt járnak a 9-12-es diákok, legalább két csoportra oszthassuk, hogy jobban lehessen velük foglalkozni. Ezt a munkát a lehető legkomolyabban veszem, nem engedek semmit, munkát fektetek be, és munkát várok el, így igyekszem minél több területet visszahódítani. Tudni kell rólam, hogy sokszor engem inkvizítornak neveztek, főképp azért, mert nem hagyom, ami még menthető, sőt, amit lehet, vissza akarok hódítani, szerezni. És haragszom, s ezt ki is fejezem, azokra, akik nem tettek meg minden lehetségest. Azért vagyok olyan, amilyen, szigorú, inkvizítor, mert szerintem gyógyulás, előrelépés csak akkor van, ha előtte pontosan megállapítjuk, mi a betegség. Valódi megtérés akkor van, ha bűneinket kendőzetlenül beismerjük. Ezeket most már egyre jobban látom, ami elszomorít, az az, hogy ha korábban komolyabb hangot ütnek meg elődeim, most minden más lenne. Hiszen volt egy mag: legalább tíz ifis van, akik korábban is nagyon elkötelezetten jöttek, jelen voltak, tehát vannak, akik éhezik és szomjazzák az igazságot! Az a valóság, hogy ha itt nem fogjuk meg őket, nem vesszük magunkat és az ő problémáikat komolyan, akkor máshol keresnek a maguk számára lehetőségeket. Így jön aztán a kocsma, a léha szórakozás.

B. M.: Mi a te javaslatod, hogy lehetne a teológiát tanulókat jobban felkészíteni minderre?

J. N. L.: Az egyetemen a nyári szünidőben a diákokat arra kötelezném, hogy legalább három hét önkéntes pasztorális feladatot vállaljanak plébániákon, de idegen helyeken, nem otthon, azért, hogy valóban emberek halászai legyenek, ha már erre a szakra jelentkeztek. Ha meg nem, akkor fogja magát, ne lopja a napot, lépjen tovább, mert a lelkiismerete biztosan nyugtalanítja, hogy csak azért van itt, teológián, mert kell egy diploma, és úgy véli, talán a teológián könnyebben megszerzi.

B. M.: Hol és hogy látod magad tíz év múlva?

J. N. L.: Ugyanitt, és remélem, minél több álmom megvalósítása által. Célom küzdeni a magyar népért és a katolikus egyházért. És köszönöm a lehetőséget, hogy minderről beszélhettem! Dicsértessék a Jézus Krisztus!