a VILÁGIAK TEOLÓGIAI KÉPZÉSÉNEK
PERSPEKTÍVÁI ERDÉLYBEN

Marton József tanít Gyulafehérváron és Kolozsváron, elkötelezettje a papképzésnek és a világiak teológiai oktatásának egyaránt. Emellett saját kutatási irányai közt szerepel az erdélyi egyházmegye és papképzés története, ő a Márton Áron-hagyaték kiadója, sajtó alá rendezője, és generációk sora tanúskodik arról is, az egyházatyákat mennyire szereti és milyen jól ismeri. E témák közül bármelyikről érdekesen, hosszasan tud mesélni, és az is lebilincselő, amikor saját élettapasztalata morzsáit osztja meg a hallgatósággal. Ezúttal az erdélyi világi teológusképzés történetéről faggattuk.

Bodó Márta: Mondhatni te indítottad a világiteológus-képzést Erdélyben a levelezős képzés megszervezésével. Miért volt ez neked fontos?

Marton József: A világiteológus-képzés kérdése 1990 márciusában merült fel, nem egészen az én kezdeményezésem csupán, hanem Bálint Lajos (akkor még csak kinevezett püspök!) gyűjtött össze rezidenciáján néhány papot azzal a céllal, hogy magyarországi minta szerint Erdélyben is megszervezzük a laikusok teológiai képzését. A tárgyaláson Hajdú Gyula rektor, Csató Béla, Csiszér Albert és jómagam vettünk részt, de a kivitelezés gyakorlati része, a gyakorlati megoldások nagyobbrészt rám hárultak, s a feladatkörök pontosítása és a nézeteltérések elkerülése végett már a következő évben dékáni kinevezést kaptam a

levelező tagozat vezetésére. A képzés megszervezésének természetesen az volt a célja, hogy pótoljuk a nagy hiányosságokat, és a teológiai tudományok iránt érdeklődő híveket szervezettebb formában oktassuk. Az erdélyi katolikus hívek hosszú éveken keresztül teljesen el voltak zárva a teológiától, egyházmegyénkbe csak néhány teológiai témájú könyvkiadvány jutott be, esetleg a gyulafehérvári központba egy-egy teológiai folyóirat (Vigilia, Teológia, Mérleg, Új Ember). A komolyabban érdeklődők miatt tehát lépni kellett.

A különféle központokat úgy nevesítettük, hogy lehetőleg az egyházmegyét átfogjuk, oda hétvégeken (péntek délután és szombaton), amikor erre az embereknek idejük van, könnyen el tudjanak jönni, s a teológiai tanárok is kimehessenek kurzusokat tartani. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a Hittudományi Főiskolán azért maradt el a szombati tanítás, hogy a levelező tagozat központjaiba kimehessünk.) Az egyes központokban minden tantárgynak megvolt a kinevezett tanára a főesperesi kerület papjai közül. Hadd emeljem ki azt is, hogy minden központban voltak „húzó" papok, egyik-másik helyen maga a helybeli plébános, elég gyakran a káplánok (például Marosvásárhelyen az időközben elhunyt Nagy József), akikkel tartottam a kapcsolatot. Ők végezték a nyilvántartást, a jegyzetek szétosztását, a vizsgajegyek beküldését, a hivatalos akták kezelését. Elég sok adminisztrációs munka adódott, mert például az általunk kiállított igazolásokkal vonatjegy-kedvezményben, a fiatalemberek a katonaságtól való felmentésben részesültek.

Az első nekifutásra, azaz 1990-ben képzési központok alakultak Déván, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön. Kezdetben a gyergyói főesperesi kerületet Csíkszeredához osztottuk be, de olyan nagy volt az érdeklődés, a Csíkszeredában is tanító akkori gyergyói káplán hozzáállása is felbátorított bennünket arra, hogy 1991-ben Gyergyóban is indítsunk önálló csoportot.

A levelező tagozat első éveiben a testvéregyházmegyék elzárkóztak, helyesebben: külön szerveződtek, nem kívánták a gyulafehérvári központi irányítást. A szatmáriak még a jegyzetekre sem tartották igényt, Szegedről szerezték be azokat. A tanrendünket átvették, és néhány év múlva elfogadták a gyulafehérvári koordinálást, s ezáltal bekerültek a nyilvántartásunkba. Érdekesen alakult a nagyváradiak helyzete. A vallásügyi osztálytól kértek és kaptak engedélyt a Szent László Szeminárium létesítésére. Ennek tudatában önállóan szerveződtek, a jegyzeteket viszont tőlünk szerezték be. Amikor mi 1995-ben a tanügyminisztérium nyilvántartásában mint nem akkreditált intézmény kerültünk be, a nagyváradiak még ide se, hanem teljesen a levegőben lógtak, végül hozzánk csatlakoztak, megpróbáltuk az ő levelezőseik helyzetét is megoldani. Temesvár 1991-ben és 1992-ben indított képzést - gyulafehérvári nyilvántartással. Főszervezője Peter Jäger teológiai tanár, temesvári egyházmegyés pap volt. Két évfolyamot vezetett végig két csoportban (román és magyar). Jäger tanár úr nagyon sokat dolgozott, a magyar nyelvű teológiai jegyzeteink nagy részét lefordította románra, s hat éven keresztül minden hétvégén, elég gyakran Molnár Lajos tanárral társulva, Temesvárra utazott oktatni.

A távoktatást jegyzetek nélkül nem lehet elképzelni. Az összefoglaló előadások, bármennyire is színvonalasak, azok csak átfogóak, a kézhez kapott jegyzetek viszont nagyobb segítségül szolgáltak a különféle teológiai tárgyak, tananyagok elsajátításában. A 90-es években hiába ajánlottuk volna a könyvészetet, nagyszámú hallgatóságunk nem jutott volna hozzá, csakis kinyomtatott jegyzet segített a helyzeten.

A levelező tagozatosok számát is figyelembe véve, s számítva arra, hogy a beindított oktatásunk folytatódni fog, nagy példányszámban (általában 2000) nyomtattuk ki a kurzusokat. Különösen 1990-ben volt nagy az érdeklődök száma, kb. 800-an (beleszámítva Szatmárt, Váradot is) jelentkeztek. Szeretném azt is kihangsúlyozni, hogy a jelentkezők nagyobb részét nem a diplomaszerzés vezette a beiratkozáskor, hanem az önművelés szándéka, a teológiában és a lelkiségben való elmélyedés. A beiratkozási lapra nagyon sokan az „önképzést" jelölték meg célként, nem a diplomaszerzést. Később, amikor a diplomaszerzés lehetősége is rendeződött, váltottak. A hallgatóktól tandíjat nem szedtünk, de azt elvártuk, hogy a jegyzeteket önköltségi áron megvásárolják. Az egyes központokban a betanító papság önzetlenül, díjmentesen tanított, legtöbbjüknek még az útiköltségét sem rendeztük.

B. M.: Honnan voltak, milyen jegyzetek voltak ezek?

M. J.: A jegyzetek egy részét a gyulafehérvári tanárok, illetve a központokban besegítő laikus tanárok írták. A tanárok sorát dr. Jakubinyi György segédpüspökkel kezdem, aki elsőként nyújtotta át nyomtatásra az Ó- és Újszövetség biblikum jegyzetét. Nekem a keresztény újkor és jelenkor, patrológia, valamint az egyházmegye történetét és kateké-tikai jegyzeteket sikerült összehoznom.

Az elkövetkező években jegyzeteket írtak még: Peter Jäger (filozófiatörténet, antropológia, kozmológia); Tamás József (liturgika); Ágoston Ferenc (pasztorális és metodológia); Rencsik István (házasságjog); Kerekes László (személyjog), Tóth István (Marosvásárhely - irodalmi műveltségünk I-II. kötet), Fodor Katalin (Kolozsvár - Bevezetés a lélektanba). Egyéb fontos jegyzetek kiadásához (alapvető és ágazatos hittan, erkölcsteológia, egzegézis stb.) sikerült megszereznünk az engedélyt a budapesti, Rózsa Huba professzor által vezetett levelező tagozattól. Azért nyomtattuk ki Kolozsváron a kurzusokat, mert a 90-es évek elején nálunk sokkal olcsóbb volt a nyomtatás, mint Magyarországon. Ilyen formán minden oktatásra kerülő tantárgyhoz volt jegyzetünk. Ez akkor óriási előnyt jelentett, és jelent ma is: ma is használni tudjuk a megmaradt jegyzetek egy részét egyik-másik kurzusnál a didaktikai és pasztorális teológián, illetve az úgynevezett Márton Áron-képzősök számára. Viszont elég sok jegyzet maradt a raktáron, főleg a többkötetes jegyzeteknél az első kötet elfogyott, de a másodikharmadiknak csak egy része. Ennek az is oka, hogy a nagy létszámmal indult levelező tagozaton már az első vizsgákon nagy volt a lemorzsolódás, csökkent a létszám. Bennünk pedig ez a jelenség szemléletváltást hozott: az elkövetkező vizsgákon enyhébben kezeltük hallgatóinkat, mert az előadásokon való részvételük s a jegyzet elolvasása már önmagában nyereség számukra. Hiszen levelezőseink nagy része nem arra törekedett, hogy az egyházban valamilyen pozíciót nyerjen vagy diplomát szerezzen, hanem csak teológiai és általános műveltségüket akarták bővíteni. Ez volt a szellem a levelező tagozat kezdeti időszakában. A problémák akkor kezdődtek, amikor (1993-ban, 1995-ös határidővel) megjelent az 1990 után alapított új intézményekre vonatkozó akkreditációs tanügyi törvény. A beiratkozók közül többen, főleg 1993-1995 között, azzal a szándékkal vállalkoztak a levelező tagozat elvégzésére, hogy diplomához jussanak. A diplomakérdést előmozdította az állami iskolákban fakultatív módon elkezdődött hitoktatás (1991), később pedig a kötelező hitoktatás. Az iskolákban való tanításhoz s főleg a címzetes tanári katedrák elnyeréséhez szükséges volt az államilag is elismert diploma. A 90-es évek elején hitvalló, a lelkipásztorok által is ajánlott, katolikus tanítókat és tanárokat vontuk be az iskolai katekézisbe. Részükre az akkori katekétikai bizottság tagjai (Csiszér Albert, Ferenczi Sándor, Marton József) egy-egy hetes továbbképzést szerveztek 1991 nyarán (Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Kolozsváron). Egész nyarunk ráment, de megérte. Minden központban 50-60 tanár, illetve levelező tagozatos gyűlt össze erre a gyorstalpaló, hatnapos továbbképzőre. Megpróbáltuk őket bevezetni a hitoktatás rejtelmeibe. A katekétikai előadások után szembesülnöm kellett egyik-másik tanár őszinte megnyilatkozásával: nem merik vállalni a hitoktatást, mert ahhoz a pedagógiai érzék nem elégséges, szükséges a hittudományi ismeret is. A nagyobb városokban, ahol több iskolában kellett oktatni, mindenképpen szükség volt a katekétákra. Csak köszönettel tartozunk azoknak az idősebb tanároknak, akik néhány évig önzetlenül vállalkoztak erre a munkára. Tőlük a stafétabotot a levelező tagozatosok vették át. Számukra viszont az elismert diploma elengedhetetlen volt, különben csak helyettesekként, az érettségivel tanítók szintjén kezelték volna őket. Ekkor keserűen szembesülnöm kellett a valósággal: a levelező tagozat kirendelt központjai a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola részét képezték. A gyulafehérvári papnevelde 1991-ig a vallásügyosztályhoz tartozott, nem a tanügyminisztériumhoz. 1991 után a tanügyminisztérium tudomásul vette ugyan mint 1989 előtt létező intézményt, türelmi időt hagyva az akkreditálására. Tehát 1995-ben, az újonnan létesített tanintézmények akkreditálásának végső időpontjában a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolának sem volt meg a végleges akkreditációja. A probléma igazi gyökere ebben állott, mert a Teológiához volt kapcsolva az egész levelező tagozat. Másként nem lehetett volna megoldani. 1995 májusában, az utolsó pillanatban megpróbáltuk az akkreditálást. Elkészítettünk minden szükséges iratot, igen nagy befizetett összegről kiállított nyugtát is hozzácsatolva. Sejtettem, hogy nehéz lesz a kivitelezés, mert Romániában az ilyenfajta levelező tagozatos oktatást nem ismerték. Az is gondot jelentett, hogy túl sok volt a kirendeltség (kilenc: egyházmegyénkben hat, de az akkreditációs dossziéba belevettük Temesvárt, Szatmári, Váradot is). A Hittudományi Főiskola tanári kara sem felelt meg az egyetemi elvárásoknak, mert a kilencvenes évek elején többen elhagyták a Teológiát (például Jakubinyi György, Vencser László), mások külföldre mentek tanulni, így mindössze három doktorátussal rendelkező tanár működött az intézetben, ami kevésnek bizonyult. Alig küldtük be a tanügyminisztériumba az akkreditációs dossziét, az ellenőrző bizottságnak már a helyszíni kiszállása előtt (ami szokatlan!) meghozta a végleges döntést: nem akkreditálják a levelező tagozatot. Hadd tegyem hozzá, hogy ez nem a jó szándékon múlott, hanem egyszerűen azon, hogy nem feleltünk meg a feltételeknek. De lehetőséget biztosítottak, hogy végzettjeink szelekciós vizsgával akkreditált egyetemen licenciátusi diplomát szerezhessenek.

B. M.: Mielőtt továbbmennénk, visz-szatérnék a beiratkozottak létszámára: azt mondtad, hogy körülbelül 800-an jelentkeztek összesen, akiket nyilván a teológiai műveltségük felzárkóztatása érdekelt. Ezek közül milyen százalékban, arányban végezték el az ötéves képzést?

M. J.: Az ötéves képzést a beiratkozottak 30-40 százaléka végezte el, ha beleszámítom a későbbi évfolyamokat is.

B. M.: Akik elvégezték, azok közül már voltak olyanok, akiknek közben bejött az a gondolat, hogy tanítanának? Vagy maradtak túlsúlyban a jóindulatú, pusztán a műveltségre törő hallgatók?

M. J: Ez vidékenként változott, például Kolozsvárt nagyobbrészt az érdeklődők jelentkeztek, a végzettek közül senki sem hitoktatott. A marosvásárhelyi végzettek közül is kettő hitoktat, de nagyobb részük szerepet játszik az egyházközségek életében (egyházgondnokok, egyháztanácsosok, társulati tagok, csoportvezetők stb.), a tízéves évfordulón szembesültünk ezzel a helyzettel. Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában az első két csoportból elég sokan lettek hitoktatók, néhányan közülük már nyugdíjba vonultak. Összefoglalóként, a többi egyházmegyét is beleértve, elmondhatom, hogy a ma is aktív hitoktatóink kb. felét az egykori levelezősök teszik ki.

B. M.: Ez azt jelenti, hogy beváltak?

M. J.: Igen.

B. M.: Sikerült egy olyan tudásréteget megalapozni ezekkel a regionális és nem akkreditálható képzésekkel, amiből a hitoktató mégis megélhet.

M. J.: Nyilván. De az már a központokban tanító papok és tanárok hozzáállásától függött, milyen szigorúan, milyen lelkesen adták elő, illetve tették magukévá a hallgatók az anyagot. Ha csak azt nézzük, hogy teológiai tanár is lett az egykori levelezőseink közül (dr. Zamfir Korinna), vagy közülük többen doktoráltak (Bereczki Silvia, Darvas Piroska, Bakó Hajnalka), illetve még néhánynak folyamatban van a doktorálása, levonhatjuk a következtetést: megfelelő felnőttképzést jelentett a levelező tagozat.

B. M.: Az egyes régiók tanárai kik voltak?

M. J.: A régiók tanárai olyan papok voltak, akik már tanulmányaik folyamán és a lelkipásztori munkában bizonyítottak. Azt is hozzá tenném, hogy akik szívesen és hozzáértéssel foglalkoznak a teológiatudománnyal is. Csak a kolozsvári központot idézem fel. A Gyulafehérvárral kapcsolatot tartó felelős Kuszálik Piroska tanárnő, később Ferencz Antal káplán. Egyháztörténelmet Bartalis Árpád egykori teológia tanár, filozófiát Jakab Gábor, szentírástudományokat dr. Czirják Árpád, liturgikát Veres László tanított. Már a kezdetek kezdetén a laikusok is besegítettek: Kolozsváron Fodor Katalin pedagógiát és pszichológiát, Tóth István Marosvásárhelyt latint és művelődéstörténetet, Zoltán Ildikó pedagógiát tanított, Székelyudvarhelyen Gyöngyössy János latint, Csíkszeredában Ferenczi Attila pedagógiát és pszichológiát, Sepsiszentgyörgyön Vikol Erzsébet pedagógiát stb. Többen pedig amint befejezték a tanulmányaikat, tanárságra is vállalkoztak. Itt jegyzem meg, hogy ahol a Márton Áron Teológiai Képző máig is működik, ott a levelező tagozatos, illetve a BBTE RKTK-n végzettek önzetlenül tanítanak a helybeli papokkal együtt. A laikusok közül néhány nevet említenék: Sepsiszentgyörgyön Kondor Ágota, Nagy Judit, Pénzes Lóránd; Marosvásárhelyen Henn Magdolna, Magos Gyöngyvér, dr. Borsos Szabolcs, dr. Tamási Zsolt; Csíkszeredában Bálint Zita, Lőrincz Katalin, Ferenczi Attila; Gyergyószentmiklóson Páll Ildikó, Csata Margit; Székelyudvarhelyen Gáll László, Simó Magdolna. Nem is jut mindenki neve eszembe. Summa summá-rum: a laikusok igen pozitívan állnak hozzá (a levelezősök és BBTE-s végzősök) a felnőttképzéshez és egyéb hitvallásos mozgalmi élethez.

B. M.: Őket ti kerestétek meg, vagy maguk jelentkeztek?

M. J.: Igazából a megkeresésükben volt nekem szerepem. Kapcsolatot tartottam a papokkal, az egyes központok papjaival, azok figyelmeztettek, hozzájuk mentem tanácsért, javaslatukat kértem. A laikusok a felkérést megtiszteltetésnek vették, többen a mai napig is emlegetik! A felkérés azzal is járt, hogy kaptak egy szép formátumú érseki kinevezést. Számomra is ösztönző tapasztalat volt a laikusok lelkes hozzáállása. Ez a mai napig is így van, ahol működnek Márton Áron-képzők. Most nagyobbrészt laikusok szervezik és vezetik.

B. M.: A jegyzetek kiadásával indult el az erdélyi teológiai irodalom kiadása is.

M. J.: Igazából erre oda sem figyeltem kellőképp, de valóban így van! Ha jól összeszámolom, a hittudomány minden tantárgyából összesen 35 jegyzetet nyomtattunk ki. Igyekeztünk ezekre pályázni is, s kinyomtatott kurzusokat ezért tudtuk viszonylag alacsony árban eladni a hallgatóknak. A jegyzetek árából befolyt pénzt visszaforgattuk újabb jegyzetek kinyomtatásába. Az anyagi vonatkozású munka azért sem volt egyszerű, mert a nagy pénzinfláció időszakában történt. Én mégis sikertörténetnek nevezem, mert mégiscsak kilenc éven keresztül kb. 1800 keresztény embernek a kezébe teológiai munkákat adhattunk.

B. M.: Arra is emlékszem, hogy nagyon sok adminisztrációt is felvállaltál, jegybeírás, átlagszámítás, diplomakiadás.

M. J.: Valóban sok adminisztrációs munkát végeztem. Ha a laikus híveink ennyire lelkesek voltak, akkor nekem sem szabadott visszakoznom. Öt év elvégzése után minden évfolyam Gyulafehérváron záróvizsgát tett meghatározott tárgyakból, és ugyanakkor egy 50 oldalas dolgozatot is prezentált. A dolgozat elkészítése előtt a hallgatók, mondhatnám közvetítésemmel, a gyulafehérvári tanárokkal konzultáltak. Ezekben az években annyira megnőtt a munkám, hogy nem bírtam elvégezni. A jó Isten gondoskodott egy nagy segítőről. Schromm Éva levelező tagozatos, ciszterci apáca teljesen önzetlenül, ingyen végezte az adminisztrációs munkát, heteket töltött Gyulafehérváron, csak az útiköltséget és az itteni ellátást kellett kifizetnem. Vele tudtam megoldani a német nyelvű projekteket, a levelezéseket. A nyilvántartási munkában lelkiismeretes és nagyon precíz volt.

Az 1995. év fordulópontot jelentett a levelező tagozat életében. Nyilvánvalóvá vált, hogy így nem haladhatunk tovább. Muszáj volt másfelé lépni s a Gyulafehérváron vizsgázott végzősök számára megoldást találni. Diplomaszerzés szempontjából félmegoldásnak látszott, ha a Babe§-Bolyai keretén belül működő Református Teológia Karon szelekciós és licenciátusi vizsgát tesznek a végzettjeink. Azokban az években rendszeresen találkoztunk a protestáns tanárokkal, s Gálfi Zoltán dékán ajánlotta fel a lehetőséget. Megígérte, hogy mi vizsgáztatunk, de a diplomát ők állították volna ki. Ez azt jelentette volna, hogy református vallástanári diplomát kapnak a mi végzettjeink. Szerencse, hogy nem mentünk bele az ajánlatba, mert abban az esetben katolikus hittanári állást nem tudtak volna hivatalosan betölteni a református diplomával. Viszont belementünk egy másik csapdába. A vallásügyosztály, most már a kultuszminisztérium egyik képviselője diplomák kinyomtatását ajánlotta fel, s azokra ők jó pénzért (1995-ben 5000 márka, 1996-ban 3000 márka) ráteszik az államtitkárság pecsétjét. Ekkor úszott el a levelező tagozat megtakarított pénze. Az agyonpecsételt diplomákat két évig elfogadták az iskolákban, de az iskolaigazgatók hamar rájöttek arra, hogy nem tanügyi diplomákról van szó.

A levelezősök ügyének helyes megoldása a BBTE-n létrehozott Római Katolikus Teológia Kar keretén belül oldódott meg. A kolozsvári tudományegyetemen 1992/1993-tól már három teológiai kar működött. Már csak a római katolikus hiányzott. S mivel az oktatási törvény az állami iskolában nemcsak fakultatívan, hanem kötelező tantárgyként kezelte a hittant, oda diplomás tanárokra volt szükség. Lehetett volna érettségivel is tanítani, de katedrát véglegesen nem tudtunk volna betölteni. Ennek az lett volna a súlyos következménye, hogy a vallásilag és etnikailag vegyes övezetekben hátrányba kerültünk volna a protestánsokkal és az ortodoxokkal szemben. A késői lépésünk miatt a hátrány több helyen mutatkozott. Mindezek olyan kényszerhelyzetet teremtettek számunkra, hogy a határozott lépést meg kellett tennünk. Végül is 1996-ban, a tavaszi papi szenátuson került terítékre a laikusok teológiai oktatásának kérdése. Mindenki amellett volt, hogy el kell kezdeni a Bolyaira való belépést. A papi szenátorok tanácsára ekkor Jakubinyi György érsek is hozzájárult a döntő lépés megtételére. Utolsó pillanatban, májusban adtuk le az elkészített dossziékat dupla szakra, mert akkor csak úgy lehetett (hittan-történelem, hittan-német, magyar, angol, francia nyelvek). A levelezős végzősöknek az lett volna a könnyebb megoldás, ha tudtunk volna indítani önállóan is hittan szakot.

B. M.: Az egyetem is keresett titeket, vagy ti kerestétek az egyetemet?

M. J.: Mi kerestük az egyetemet igazából, közvetítőn keresztül, ebben játszott nagy szerepet Csucsuja István egyetemi tanár. Az ő közvetítésével jeleztük, szeretnénk egy magyar nyelvű római katolikus teológia kart a BBTE-n. Az egyetem vezetősége nem zárkózott el, Andrei Marga rektor készségesnek bizonyult. Mindjárt az első találkozón pontosították a tennivalókat. Az elkészült egyezséget aláírta az érsek és a rektor. Szerintem ez az egyik legfontosabb okmánya a karunknak. Az egyházjogi törvényeket tiszteletben tartja, biztosítja a kar autonómiáját, illetve a tanügyi törvények betartása mellett a mindenkori gyulafehérvári érsek jogát a tanárok, a kari vezetők kinevezésére vagy visszavonására.

Az 1996. évi indulást a tanügyminisztérium akadályozta, nem akarta engedélyezni a beiratkozási számot. A szakokat, a rektori hivatal bátorítására, közben meghirdettük. Nagy volt az érdeklődés, nemcsak a frissen érettségizettek, hanem a néhány évet elvégzett levelezősök köréből is. Nekem jutott az a feladat, hogy a bizonytalan helyzetben is tartsam az érdeklődőkben a lelket. A sok telefonálásba már belefáradtam. Végül a Történelem-Filozófia Karon augusztus végén doktori védésen vett részt a tanügyminiszter, az egyetemi támogatóinknak sikerült személyesen beszélni vele, s szeptember elején megkaptuk a beiskolázási számot, s indulhatott a Római Katolikus Teológia Kar. Húsz helyet (10 történelemmel, 10 nyelvekkel való párosításban) kaptunk, de annál több, 60 volt a felvételezők száma. Gyors híradásra volt szükség, mert néhány nap múlva kezdődött is a beiratkozás és a felvételi. Nagy segítségünk volt ebben az időközben elhunyt Tövissi Ildikó, a bukaresti televízió magyar adásának szerkesztője, mert a miniszteri jóváhagyást már másnap élőben közölte. A kettős szakpárosítás a beiratkozáskor és a felvételi vizsgán gondot okozott. A történelem szakon nem teltek be a helyek. Volt olyan, akit valósággal kényszerítettem, hogy hittan-történelemre iratkozzék be (később nagyon köszönte). Kapkodva ugyan, de végül sikerült lebonyolítani az egész felvételi vizsgát, a húsz helyet jól felkészült fiatalok töltötték be, jó csoporttal kezdhettük az egyetemi évet.

B. M.: A levelező tagozatosoknak diplomáját a Babe§-Bolyai Tudományegyetem akkreditálta később: az is érdekes történet volt.

M. J.: A következő lépés volt az, hogy a levelezőt végzettek sorsa is rendeződjék. A tanügyi rendelkezés értelmében a nem akkreditált intézetben végzettek engedélyt kérhettek egy akkreditált intézetben való vizsgasor letételére. A megjelölt öt tantárgy tételeiből két szesszióban lehetett vizsgázni. Az első szelekciós vizsga első részére 1997 őszén került először sor, immár a saját karunkon a katolikus levelezőseink részére. Százhúszan jelentkeztek. Az egyetem magyar rektorhelyettese magához kéretett, és figyelmeztetett, vegyük nagyon szigorúan a vizsgáztatást, mert az elindult nappali tagozatos képzés sorsa függ ettől, ugyanis a nappali végzősök elől elzárjuk a kifutási lehetőséget. Maguk a nappalis hallgatók is keményen „érdeklődtek". Két tűz közé kerültünk. Mi megfogadtuk a rektorhelyettes tanácsát, szigorúan vettük a vizsgákat. De nem volt semmi veszve, akiknek valamely tárgy(ak)ból nem sikerült, pótolhatta a februári vizsgaszesz-szióban. Ekkor nagyon soknak sikerült a szelekciós vizsgája, amit természetesen a licenciátusi vizsga követett. A februári szesszióról a felső-háromszékiek maradtak le, mert a főegyházmegye akkori főtanfelügyelője Kézdivásárhelyen tartott papi koronagyűlésen felmutatta a vallásügyosztály részéről kibocsátott igazolást, hogy iskolákban taníthatnak, akik a gyulafehérvári, jászvásári és a kolozsvári protestáns teológiákon végeztek. Sokan félreértették, s lebeszélték a levelezősö-ket a második vizsgaszesszióról. Később ők is megszerezték az érvényes egyetemi diplomát, de előzőleg nagy hátrányt szenvedtek. A levelezősök diplomaszerzése azért nem jelentett problémát a nappali végzőseknek, mert a nappali képzés dupla szakkal indult, s nagyobb részük a második szakot taníthatta az iskolákban. Mi is tudatosan erre biztattuk őket. Az első évfolyamok végzettjei - Holló László tanár kollégám kimutatása alapján is -többnyire a másodszakjukkal helyezkedtek el az iskolákban. Ők tehát történelem, angol, német, magyar szakos tanárként tanítanak, a vallásoktatást többnyire meghagyták a levelezősöknek. Vannak olyan levelezősök, akik nem jöttek szelekciós vizsgákra, de az új tanügyi törvény által biztosított lehetőséget most használják ki: mivel karunkon most önálló vallástanár szak létezik, az egykori levelezősök is tandíjmentes helyekre iratkozhatnak a mostani képzési formában (hála Istennek, ma már 35-40 hely van), és figyelembe vesszük a levelező tagozaton elért tanulmányi eredményeiket, még azokét is, akik ott nem végezték el mind az öt évet.

B. M.: Milyen létszámról beszélünk, amikor a szelekciós vizsgán átmenteket emlegetjük?

M. J.: A többi egyházmegyét is beleszámítva: háromszáznál többen szereztek licencdiplomát.

B. M: Annyi vallástanári hely nem volt.

M. J.: Nem is az volt a döntő mindenki számára, hogy hitoktató legyen, más álláshoz is szükség volt és van egyetemi diplomára.

B. M.: Térjünk egy kicsit vissza oda, hogy mi van az 1996 óta végzettekkel. Személyesen hogyan látod, mennyire váltak be, hogyan állják meg a helyüket a nappalis végzett diákok?

M. J.: Az 1996 óta végzett egyetemistáink, úgy vélem, nagyon megállják a helyüket. Nyilván itt figyelembe kell venni az adott helyeket, helyzeteket, körülményeket, amelyek között dolgoznak: milyen a klérus részéről a befogadás, az elfogadottság, a támogatás, mert a lelkipásztor és a katekéta együttműködése elengedhetetlen a hitoktatásban. Az egyházmegyénkben, de a többiben is, kb. 90 százalékban elfogadják a jelenlegi helyzetet, sőt, komoly együttműködés alakult ki. Ezt tapasztalatból mondom. Amikor első fokozati vizsgákra kiszállunk, a plébánosok nagy szeretettel fogadnak, támogatnak, örvendenek, és elismeréssel nyilatkoznak a hitoktatók munkájáról. Ha egyik-másiknak volt is fenntartása, a hittanórákon való részvételkor meggyőződhetett arról, hogy jó irányban halad a hitoktatás. Inkább az az érzésem, hogy a plébánosok az I. fokozati vizsgákon örömmel könyvelik el, hogy a hitoktató komoly segítség számukra. A probléma leginkább ott van, ahol nem lakik helyben a hitoktató, más helységből utazik az iskolába, s ünnepeken és vasárnaponként nincsen együtt a gyerekekkel a templomban. Ez ténylegesen olyan kérdés, ami megoldásra vár, és csak akkor fog megoldódni, amikor minden helységből jönnek növendékek a teológia karra, és tanulmányaik után otthonukban vállalják a tanítást. Mi ebben nem parancsolhatunk nekik, a tanulmányok befejezése után mindenki egyénileg választhat.

Az I. fokozati vizsga általában a diplomaszerzés után tíz évvel szokott történni. Ilyenkor jóleső érzés az újratalálkozás, de még nagyobb öröm látni az egykori félénk vizsgázó egyetemista helyett a katedrán brillírozó tanárt! Nyugodt lelkiismerettel kijelentem: büszkék lehetünk a hitoktatóinkra, nem mondom, hogy száz százalékban, de kilencvenöt százalékban mindenképp. Nyilván vannak még hiányosságok, gyengeségek, különféle problémák, amelyeket sohasem kerülhetünk el, hiszen emberek vagyunk, de akik nálunk végeztek, illetve diplomát szereztek - nappalisok és levelezősök egyaránt - tanulmányaik alatt, teológiai és általános műveltségük bővítésével, a keresztény értékek megbecsülésével olyan emberi tartásra tettek szert, amit más szakos tanárok is tisztelettel emlegetnek. Legalábbis több helyen ezt fogalmazták meg az I. fokozati dolgozatvédés után a tanár kollégák. Legtöbb esetben hangsúlyozták: az együttdolgozó hitoktató számukra sokat jelent, lelkileg is, emberileg is.

B. M.: Azokról is jókat tudtok, akik nem hitoktatóként, hanem mint mondtad, a második szakjukkal helyezkedtek el, vagy világi munkakörben?

M. J.: A viszontlátások alkalmával szoktak beszámolni életkörülményeikről. A tízéves találkozók, amelyeket rendszeresen megtartunk, jó alkalmul szolgálnak arra, hogy beszámoljanak életükről, munkájukról. Az első végzősök közül kevesen hitoktatnak, inkább a második szakmájukban tevékenykednek, vagy pedig más világi munkakörben. Viszonylag kevesen hagyták el az országot, itthon maradtak, és - hangsúlyozom - a munkát nem kerülik. Lelkileg is megalapozott emberekként a maguk környezetében pozitív hatást fejtenek ki.

B. M.: Milyen a jelenlegi helyzet? Milyenek a kilátások? Ha ennyire nincsenek üres hitoktatói állások, mégis vannak jelentkezők? Ők mire számíthatnak, mire készülhetnek? Beszéljünk arról is, ami most van, és hogy mi a kar, a képzés jövője!

M. J.: Vannak jelentkezők, mert a társadalom különféle szegmentumaiban szívesebben fogadnak olyanokat, akik szavahihető, becsületes emberek; olyanokat, akik munkájukat megbecsülik, és becsületesen végzik. Többen a szociális munkás szakot választják, a szociális képzés mellett hittudományt is tanulnak. Az ilyen párosításban végző szociális munkás bizonyára más lelkülettel fordul a beteg, a rászoruló felé, mert számára a krisztusi motiváció többet jelent a pénznél. Azok közül, akik a hittanárit választják, nyilvánvaló, hogy nem mindenki lesz hitoktató. Az egyszakos képzés lehetővé teszi, hogy egy más szakot is elvégezzenek. Karunk ebben segíti a hozzánk jelentkezőket: a másik szak tandíját kifizetjük. Keresünk olyan nagylelkű támogatókat, akik besegítenek ebbe. Még konkrétabban fogalmazva: magánösztöndíjat biztosítunk a nálunk tanulóknak ahhoz, hogy egy másik szak tandíjköteles helyén is tudjanak tanulni. A támogatók: a Státus, a kolozsvári belvárosi plébánia és plébánosa, Kovács Sándor és mások. Egyet viszont az ösztöndíjasainktól elvárunk: hogy jól tanuljanak. A cél világos: a jövő katolikus értelmiségijének a képzése, kifejlesztése. A teológia mellett második szaknak bármit választhatnak (újságíró, nyelvek, történelem, közgazdaság, jog stb.), részünkről a fenti elvárásunk marad: a szorgalmas munka. Még két fontos dolgot kifelejtettem: 1. az általunk biztosított magánösztöndíjasok nincsenek kizárva az állami ösztöndíjakból (tanulmányi, szociális stb.), 2. a karunkra beiratkozott hallgatóinknak bentlakást biztosítunk.

B. M.: Nem egy olyan tanítványod van, nemcsak a levelezősök közt, hanem a nappali szakot végzettek közül is, akik doktoráltak, láthatóan tudományos irányba haladnak. Mennyire van arra lehetőség, hogy erdélyi teológiai kutató vagy tudományos teológiai munkatárs legyen egy-egy volt diák, világi teológus?

M. J.: Kérdésed számomra újabb kihívást, újabb munkát jelent. Egyelőre azt mondhatom, hogy a doktorátust szerzett hallgatóim munkahelyükön szépen dolgoznak. Legtöbbjük doktori tézisét már megjelentette könyv formájában. Egyikmásik tudományos szinten már engem is túlhaladt, amire büszke vagyok. Jó volna velük egy tudományos teológiai műhelyt létrehozni, hogy erőinket egyesítsük, és egymást bátorítsuk.