Könyv
kUTI MÁRTA:
KINCSÜNK A SZÓ
A kötet alcíme: Anyanyelvünk szépségeiről mindenkinek. A szerző magyar szakot végzett, és korrektorként, illetve olvasószerkesztőként dolgozott kiadóknál, irodalmi lapoknál - egész aktív életét könyvek közelében, az írott szó bűvöletében töltötte. Mindig mások írásait javítgatta, csiszolta. Most nyugdíjasként van ideje végre a saját gondolatait is megfogalmazni és az olvasók elég tárni. Gondolata pedig bőven van egyrészt munkássága okán-nyomán, másrészt a mai világ éles szemű-fülű megfigyelőjeként. Hiszen nézi a televíziót, olvassa az írott sajtót, figyeli a világ dolgait, és ezek mind nyelvi vonatkozásúak, nyelvi köntösben megjelenő vonzatokkal bírnak. „Jó lenne, gondoltam, írni arról, hogy milyen kincs az anyanyelv, bármely kis népé is legyen az, de elsősorban a mienk, a magyar. Ízelítőt adni annak, aki szereti anyanyelvét, szókincsét akarja gazdagítani, miközben jól szórakozik az ismerkedés során. Ezért aztán néhány szó eredetének, jelentésének magyarázatával, más kis népek nyelvének létére való figyelemkeltéssel szerettem volna, nem nyelvészként, csak egyszerű irodalmárként, valamikori olvasószerkesztőként bemutatni ezt a nyelvi világot" - írja előszavában, amelynek jó humorral Magyarázom az anyanyelvemet címet adta a szerző. És valóban, a kötetben játszik a szavakkal, és tobzódik a jelentések világában, rövid, két-három oldalas jegyzetei se tartalmukban, se hosszúságukban nem megerőltető olvasmányok. Kuti Márta érthetően, világosan fogalmaz, nem bonyolódik tudományos leírásokba, hanem mindvégig - előszó-beli ígéretéhez híven - érdekes, szórakoztató, elgondolkodtató témákat vet fel Szó és kincs, Anya és nyelv, Áldás és átok, Beszél és ír, Ördög és kölcsön, Nép-nemzet témáiban, és természetesen sok egyébben (nem tisztünk egy kis ismertetés keretében felsorolni minden kötetbeli írás címét).
Kisebbségiként lenyűgöző olvasmány mindaz, amit a kis, elfelejtett vagy nem eléggé ismert európai nemzetekről, nyelvekről ír Kuti Márta. Elkalauzol hát a ruténok és ruszinok, oszétok, jászok, alánok, abházok és grúzok világába, mesél örményekről, írekről, skótokról, katalánokról, baszkokról, sőt okcitánokról is, beszél az egynemzetűnek vélt és deklarált Franciaország elrejtett kisebbségeiről. Felrajzolja és ábrázolja azt a veszélyt is, ami a saját nyelv elvesztésével jár, amitől óv: a saját anyanyelvről, annak gazdagságáról, sokszínűségéről való önkéntes lemondás - az írek például, nyilván hatalmas nyomás alatt, de részben önkéntesen, egy nagy nyelv bűvöletében elveszítették saját nyelvüket, s most, egy-két század után kínkeservesen próbálják azt visszakapni, visszaépíteni: de mindig százszor vérverejtékesebb valami leromboltat újrateremteni, mint megőrizni...
Olvashat az érdeklődő csángókról és csángálásról, de sznobságról, gazdagságról és szegénységről is, hiszen a szerző nemcsak a nyelv világában járatos, hanem igen művelt, s e gazdag anyagot mesterien kezeli. Végül a kötet utolsó írása egyfajta szakmai ars poetica Ki is az a szerkesztő címen. „Beszéljünk könyvről, írott sajtóról, rádióról, televízióról és újabban a világhálóra feltett szövegekről, képekről, mindnek van legalább egy szerkesztője, aki a nyersanyagot, amit az újságíró, író lead a szerkesztőségbe, átnézi, adott esetben vagy mondjam azt, szükség esetén átjavítja, a helyére teszi olyan formában, hogy az a néző vagy olvasó elé kerülve a lehető legjobban adja vissza a szerző szándékát, és tájékoztassa a médiafogyasztót." A gyakorlott olvasószerkesztő tapasztalatát fogalmazza meg és adja tovább, próbálja átmenteni tudását egy olyan világban, amely nemcsak a szövegkörnyezet és közlésformák változatossága miatt siet sokszor szakmai szabályok megkerülésével a dolgok elébe. „Álszentség lenne azt állítani, hogy megszűnt a cenzúra. Csak most a pénz beszél a cenzor helyett" - fogalmaz keserűen, de igen reálisan a szerző. Sokszor tapasztalja a kiadói szakember, hogy egyes szerzők szponzor vagy saját vagyon birtokában igyekeznek átugorni a szerkesztőt, megspórolni vagy kikerülni őt: egyesek féktelen közlésvágya nem tűr meg semmi gátat, az ilyen azt hiszi, mert ő összerakott egy szöveget, s futja a kiadásra, írása valóban kiadásra érdemes. Mások tudatlanságból nem kérnek szerkesztőt: nem tudják a magára valamit is adó, igényes szerző számára fontos alapszabályt, hogy kritikusra (régen a királyi udvarban udvari bohócra, bolondra, azaz a talpnyalók közt az egyedüli őszintére!) mindennél előbb van szükség, különben a bólogatók között épp a lényeget - és önmagát - veszíti el az alkotó. „A szerkesztő tehát nélkülözhetetlen bármely médiaformából. Az újságíró, író, riporter és sorolhatnám tovább, állandó jelenléte nélkülözhető bizonyos fokig. Ő lehet munkatárs, de a szerkesztő nem. Ahogy nincs színház vagy film rendező nélkül, ugyanolyan fontos a szerkesztő személye is. [...] Azt is mondhatnám, amióta az ember ír, azóta szerkeszt is, hiszen nem válogatás nélkül kerültek az írott szövegekbe az évezredek során azok a mai ember számára kincset érő gondolatok, amelyek a barlangfeliratoktól az egyiptomi hieroglifákon, majd a kézírásos kódexeken keresztül üzennek a mai emberének letűnt korokról."
A Szórványtengely mozgalom Fehér Holló sorozatában (sorozatszerkesztő Szabó Csaba) megjelent kötet szépen illeszkedik az anyanyelvőrzésre figyelmeztető, egyben széles kitekintést kínáló könyvek sorába.
Világhírnév Kiadó, Kolozsvár 2013
Bodó Márta
