TEST - LÉLEK - SZELLEM

Simon Ilona
pÁRHUZAMOK A MESEVILÁG
ÉS A LÉLEKTAN KÖZÖTT (1)

A szimbólumok jelentéseivel számos kutató foglalkozott már, szótárakba, enciklopédiákba gyűjtötték, és könnyen használható, tartalmas kézikönyveket írtak róluk. Sehol nem találni viszont egy olyan munkát, amely megmagyarázta volna, hogy a mindenkori olvasónak személy szerint mi szüksége van az adott mesére, hogyan módosítja a mese az énképet, belső világot, reakcióikat és környezethez fűződő kapcsolatokat. Azt viszont tudjuk, hogy a gyerek számtalanszor akarja hallani a kedvenc meséit, még akkor is, ha már maga is kívülről fújja (és esetenként rendreutasítja a szülőt, ha nem szóról szóra ugyanúgy mondja, mint előző alkalommal). Világos tehát, hogy nem a történetre kíváncsi, bár azt is találhatja érdekesnek, ez kétségtelen. De a sokad-szori meghallgatást valamilyen teljesen más funkció indokolja. Erről lesz szó a Párhuzamok a mesevilág és a lélektan között című tanulmányban.

A felettes én mint fogalom

A kisbabának természetszerűleg nincs saját, veleszületett belső felettes énje. Úgy is fogalmazhatnánk: minden kisgyerek számára csak külső felettes én létezik - mégpedig a szülő (gondviselő felnőtt) személyében. Ez a felnőtt szabja meg, írja elő számára ugyanis, hogy mi a jó és mi a rossz. Az egy év körüli gyerek minden új helyzetben azonnal a vele levő felnőtthöz fordulva, annak az arcáról olvassa le, hogyan is kell reagálnia az adott impulzusra: veszélyes ez a furcsa izé, avagy semlegesnek ítélendő akármi, netán éppen játék? És a felnőtt figyelmeztető jelzéseit a „rossz", ijesztő újdonságot illetően azonnal, mondhatni „kritikátlanul" fogadja el, teszi magáévá, hiszen (puszta létét, fizikai fennmaradását biztosítandó) semmiképpen nem engedheti meg magának, hogy biztonságosnak ítéljen valamit, amit a „külső felettes én" kockázatosnak talált. A felnőtt értékítélete csakis a pozitívumokra vonatkozóan kérdőjelezhető meg. Ott viszont nagyon. És gyakran. Sokszoros kipróbálás után is akár. Hiszen az minden további nélkül előfordulhat ugye, hogy egy veszélytelennek mondott helyzet mégis meghaladja az ő egyéni tűrőképességét, ilyenkor külső támogatás nélkül esetleg nem is hajlandó részt vállani benne, sokadszorra sem - a kiskutya olyannyira vágyott (!) megsimogatása például eleinte esetleg még csak akkor sikerül, ha a felnőtt fizikai testközelben, „védelmi pozícióban" támogatja a kísérletet (ahogy a felnőtt is visszarettenhet akár egy tudatosan mégoly szükségesnek ítélt fogászati beavatkozástól például, és avatott segítségre, mondjuk fájdalomcsillapításra szorul).

Jó esetben a felettes én megfelelő szintjeinek első csírái már az első három életév során teljesen kialakulnak. Megjelenésükben, kifejlődésükben, adekvát egymásra rétegződésükben fura módon éppen a mágikus világ (a mesék) egyes, tágabb értelemben is közös elemei játszanak döntő szerepet.

A felettes én ugyanis több szintre bomlik: öt külön, egymástól függetlenül is működő-működtethető komponense az öt közismert alapmese szerkezetéből-szim-bólumrendszeréből táplálkozik. Némileg eltérő jelentőségű kérdés, ezért külön kell foglalkozni azzal, hogy ez az öt mese hogyan ölt újra és újra más-más kifejezési formát a felnőtti fikció világában, illetve hogyan eredeztethető a klasszikus vallások szent könyveinek történeteiből. Az első részben minderre csak szintézisszintű utalás történik. Ugyancsak külön tanulmány tárgya, hogy az egyes, Európában általánosan elterjedt mese szerepét a világ más tájain milyen, ezeknek pontosan megfelelő-megfeleltethető történetek veszik át.

Felvetődik persze a kérdés, hogy ezt a tudatosulási és önkontrollképzési folyamatot mennyiben befolyásolja az a tény, hogy a mesét hallgatva aligha fogalmazódik meg a mégoly zseniális kisgyerekben sem, hogy ő most éppen a személyiségfejlődés egy bizonyos szegmentumánál tart. A szociális készségek azonban általában igen kevéssé verbalizáltak, vagyis a gyereknevelés során senki nem foglalja szavakba, „tételekbe", hogy mondjuk egészen pontosan hány centire kell állni egymástól az utcán az ismerősökkel, ismeretlenekkel, barátokkal beszélgetvén, kit melyik testrészén és hogyan lehet megérinteni figyelemfelkeltés, érzelemnyilvánítás stb. céljából, hová illik ülni egy nyilvános helyen, mikor kinek mennyi ideig kell folyamatosan a szemébe nézni ilyen-olyan közlendő esetén, hová kell nézni, mikor nem a szemébe, hová „nem szabad" nézni, és miért nem, hogyan kell állni, hová lehet nézni egy zsúfolt autóbuszon, hogy minél kevésbé tolakodjon be az ember a többiek magánszférájába - ennek ellenére (majdnem) mindenki pontosan megtanulja, használja és világosan érzi ezeket a szabályokat, és egyértelműen kellemetlennek talál minden kihágást, azonnal korrigálván is őket, ha ez lehetséges. Például ha valaki indokolatlanul túl közel ül le egy másikhoz a parkbeli padon, amaz szinte nyomban erős késztetést érez, hogy felálljon, és elmenjen onnan. Vagy ha két ember mindkettőjük számára megfelelőnek ítélt távolságban áll és beszélget az utcán, de egyikőjük kénytelen közelebb lépni a másikhoz (esetleg hogy egy arra haladó idegen elmehessen mellettük), az - a beszélgetést félbe sem szakítva, mintegy automatikusan, „mellesleg" -„helyesbít" és eredeti helyzetéhez képest oldalra vagy hátra kilépve helyreállítja a beszélgetéshez megfelelő „komfortzónára" jellemző távolságot. Olyannyira ösztönös módon történik ez a helyzetkorrigálás, hogy általában egyszerűen nem is tudatosul, és a helyes(nek ítélt) reakció esetén semmiféle fennakadást nem okoz egyik beszélgetőtárs számára sem. Egyikük sem fog sem felfigyelni, sem pedig később emlékezni az adott helyzetre. A beszélgetés félbeszakítására csakis akkor kerül sor, ha valamilyen okból nem sikerül helyreállítani a további társalgáshoz megfelelő körülményeket. Ilyenkor a legtöbb ember inkább az elköszönést, semmint a huzamosabb ideig való feszengést fogja választani. Ez esetben persze a kényelmetlen végkifejlet valamilyen tudatos nyomot fog hagyni a beszélgetés résztvevőiben, akik bosz-szúsan veszik majd tudomásul a zavaró körülményeket.

Ugyanitt kell említenünk (persze csak dióhéjban) a szintén alig vagy egyáltalán nem verbalizált és/vagy tudatosított tükrözési jelenséget. Lényegében arról van szó, hogy egy kellemesnek ítélt interakció (például beszélgetés) során a két vagy több résztvevő személy előbb-utóbb olyannyira egymásra hangolódik, hogy mintegy szinkronizálják a testi megnyilvánulásaikat. Ez a tükrözés lehet azonnali, mondjuk egy időben hörpintenek a csészéjükből-poharukból, ugyanolyan pozícióban ülnek, egyszerre simítják hátra a hajukat, ugyanúgy támasztják a karjukat az asztalra stb., vagy lehet eltolódott, vagyis az egyik fél a másik tipikus gesztusát, kifejezését használja a saját későbbi megnyilvánulásaiba építve, esetleg olyankor, mikor az „utánzott fél" akár ott sincs. Egy egyoldalúbb kapcsolat esetén, vagyis amikor az egyik fél jobban kedveli, tiszteli, pozitívabb érzelmekkel illeti a másikat, mindig az alárendeltebb személy fogja tükrözni a dominánsabb fél gesztusait, míg ez fordítva alig vagy egyáltalán nem fog bekövetkezni. (A csoportdinamika szinte mindig egyetlen „alfa" vezéregyéniség köré szerveződik. Ritkán figyelhetünk meg olyan többtagú tükrözést, ahol mindenki sorra játssza a kezdeményező szerepét egyetlen interakció során, ugyanazon a helyszínen. Ez nyilván a társas életmód kötelező hierarchiába rendeződésének következménye. A szükségtelen konfliktusok elkerülése végett a többtagú csoport mintegy öntudatlanul alakítja ki az adott körülményekre érvényes fontossági sorrendet, amely egy másik közegben, másik helyzetben nyilván átértelmeződhet-átrendeződhet, mondjuk egy hétvégi kirándulás során a bankigazgató és a sebész viselkedése, sőt ott és akkor egész valója automatikusan alárendelődik az erdészmérnök barátnak, míg a nagyvárosi forgatagban vagy egy sokcsillagos vendéglőben nem ő lesz a „követendő példa".) A kiegyensúlyozott „erőviszonyok", az egyenértékűnek ítélt vonzódás világában a tükrözés ugyanazon helyszínen is váltott jellegű, vagyis hol az egyik fogja követni a másik mozdulatait, hol a másik az egyikét.

Az önkéntes, nem tudatos tükrözés mindig simán, mellékesen zajlik, mintegy magától, szervesen beépülve a közös tevékenységbe, és mindig kellemes közérzetet eredményez minden résztvevő számára. Az erőltetett, tudatosított, felvállalt folyamat ezzel szemben gyakran ellentétes hatást vált ki: az egészséges pszichéjű, nem diktatórikus hajlamú mozdulatkezdeményező előbb-utóbb feszengeni kezd, bujkáló ellenszenvet érez az „utánzóval" kapcsolatban, menekülési késztetést is akár, hasonló módon, ahogy az iskolában tapasztaltuk, mikor valaki színpadiasan „majmolni" kezdte, amit csináltunk vagy mondtunk. (Kiszolgáltatottnak, sebezhetőnek, gúny tárgyának érzi ilyenkor magát minden ép érzékű ember - hacsak a szakmája nem vértezte fel az effajta megnyilvánulások ellen, ahol a személyes példájával kénytelen másokat rávezetni, hogy bizonyos tennivalót hogyan kell helyesen elvégezni, vagy az adott helyzet nem igazolja az erőltetett tükrözést. Hiszen gyakran adódnak olyan felállások az emberi együttélés során, a társadalmi interakció folyamatában, amikor csak imitálással lehet valamiféle készséget elsajátítani, így tetszik, nem tetszik, fel kell vállalni ezt a feladatot.)

A sorozatos és hosszú idejű tükrözés persze egy idő után felülírja a személy saját viselkedési szokásait, sőt fizikai megjelenését is. Innen adódik, hogy a hosszú, boldog párkapcsolatban élők egy idő után kétségbevonhatatlanul hasonlítani kezdenek egymásra. Nem csupán a gesztusaik, beszédmódjuk, mimikájuk mutat majd vitathatatlan rokon vonásokat, hanem a gyakori vagy éppen folyamatos tükröző viselkedés és arckifejezés következtében testtartásuk és arcberendezésük is feltűnően hasonlatossá válik.

A gyerekek elsődleges tükrözé-si modellje természetesen az azonos nemű szülő. Ez a külső jegyek imitálási kényszerében is megmutatkozik. A kislányok felöltik édesanyjuk ruhadarabjait, cipőjét, sminkelni próbálnak, a kisfiúk édesapjuk borotvakészlete, szerszámai, cigarettatárcája iránt mutatnak fokozott érdeklődést. Mindennek részletes taglalása természetesen más tanulmányok témája, itt csupán arra próbáltunk példákat adni, hogy mindezen tényezők igen ritkán (vagy éppen sosem) kívánnak tudatos megfogalmazást, mégis vitathatatlanul és igen jelentős mértékben, ha nem épp döntően befolyásolják az egyén személyiségfejlődését.

Mint már említettük, a kisbabának nincs saját külső felettes énje. Maga az énfogalom pedig a veleszületett (és a puszta, fizikai életben maradáshoz olyannyira nélkülözhetetlen) önzés kivetülé-seként teljesen eluralja a kisgyerek világát. Itt nem csupán arról van szó, hogy a kisgyerek a világot csakis saját lényének szűrőjén át képes felfogni és megtapasztalni, hiszen ez bizonyos értelemben általános emberi sajátosság. A felnőtt is csak absztrakció szintjén tudja ha nem is megélni, de elfogadni az objektív valóságok létét, vagyis tényként kezeljük ugyan, hogy ezek megkérdőjelezhetetle-nül léteznek, de aligha építjük be a hétköznapi lét világába mondjuk azt, hogy egy teljesen más kontinens egyik vagy másik városában ennyi meg ennyi ember épp mit is csinál. A kisgyerek viszont mintegy foglya (még) a saját korlátolt megismerési szintjének. Érzékletes és szinte mindenki által ismert szemléltető példa erre egy olyan eset, mikor egy két év körüli fiúcska az édesanyjával bevá-sárló-körúton lévén, kidobja a kosárból a mogyorós csokit, mondván, hogy neki csak tejes kell. Az anyuka válaszára, hogy ez a mogyorós csoki nem is neki volt szánva, tényleg őszintén meglepődik. El sem tudja (még) képzelni, hogy bárki másnak is kellhet, „járhat" nyalánkság, mint neki. Az ő világában egyedül ő az, aki a körülötte lévők figyelmére, idejére, gondoskodására - tehát az általa jónak ítélt dolgokra igényt formálhat. A fogalom, hogy ez netán másnak is kijár, olyannyira új a számára, hogy „első körben" nem is nagyon tud mihez kezdeni vele. Ezért ekkor még talán nem is reagál „féltékenységi rohammal", amire viszont később okvetlenül sor kerül. Hiszen nem tudhatja egészen pontosan, hogy mekkora a „jó dolgok tárházának" kapacitása, jut-e majd még neki fölös mennyiség mindenből, ha netán közben más is részesül a jóban. Itt kell megemlítenünk, hogy a kisgyerek számára az is épp csak hogy elviselhető kompromisszum, ha a másik gyerek ugyanannyit kap valamiből, hiszen a saját belső késztetése szerint amannak jóval kisebb adagot juttatna - ha egyáltalán. Mikor valaki a puszta fizikai életben maradását érzi kockára téve, aligha fűlik a foga a jótékonykodáshoz. Az osztozás és minden ilyen szintű altruizmus egy bizonyos fejlődési szakaszban elsajátított, tanult képesség, amihez keserves tapasztalatok juttatják el a gyermeket -aki előbb-utóbb rájön, hogy az ő számára is kifizetődőbb a szociális elvárásoknak megfelelően, semmint azoknak ellenszegülve élni és viselkedni. A kisgyerek tehát belekényszerül a kompromisszumos megoldásokba, és semmiképp nem azért viselkedik az előírt módon, mintha ez saját belső meggyőződése lenne, hanem mert a sorozatos keserű tapasztalatok nyomán előbb-utóbb beletörik-beletörő-dik, hogy sokkal nagyobb veszteséggel jár a saját belső késztetésének engedni, mint a társadalmi nyomásnak.

Hároméves kor körül persze már számolni kell a felettes én első szintjének alapstruktúrájával. Nagyjából ez az a kor, amikor minden egészséges gyerek megfellebbezhetetlenül szembesül(t) már a ténnyel, hogy bizony mások is léteznek ám a valóságnak ugyanabban a téridő rendszerében, ahol ő és ezt bizony kénytelen-kelletlen, de el kell fogadni. Az elfogadás nyilván aligha zajlik zökkenőmentesen, ezért tevődik a dackorszak legkeservesebb szakasza nagyjából erre az életkorra. A keservest pedig nem csupán a szülő szemszögéből kell érteni. Akit már-már kétségbeesésbe, önnön nevelési és egyéb elveinek felrúgásába hajszol az eladdig olyan aranyos, szeretnivaló, szerethető kisfiának-kislányá-nak hirtelen ördögi fúriává átlényegülése. Az „állandó" hisztik. Ez az időszak természetesen legalább ugyanannyira megkínozza magát a gyereket is. Hiszen ez egy afféle belső, „lelki fogzás", amin ugyanúgy túl kell esnie, mint a valós fogzáson. Kialakul egy addig nem létező rendszer, aminek a meglétével előbb tudatossá, aztán pedig (normális esetben) elfogadottá válik számára, hogy a világban léteznek mások is, akik ugyanolyan fontossággal (jogokkal és igényekkel) bírnak, mint ő maga, és ezek a mások a szó legszorosabb értelmében véve: mások. Vagyis az övétől esetleg merőben eltérő módon látják a dolgokat. De nem lehet tőlük elvonatkoztatni, nem lehet tőlük megszabadulni, kirekeszteni a saját kis valóságából, mert újra meg újra betolakodnak oda, és meg kell tanulni figyelembe venni őket. Meg kell tanulni megosztani lényeges dolgokat, odafigyelni „lényegtelenekre", amik ezen „mások" számára valamilyen rejtélyes és érthetetlen okból fontosak, és úgy egyáltalán: meg kell tanulni úgy lavírozni egy sereg szabály és törvény szorításában, hogy azok minél kevesebb büntetéssel és minél több jutalommal, jóleső reakcióval járjanak. Ez pedig korántsem egyszerű feladat. Azzal a bibliai történettel rokonítható helyzet egy kisgyerek számára, amikor a szareptai özvegyasszonytól Illés kenyeret kér, noha annak is csak egy marék lisztje és egy kevés olaja maradt önmaga és fia táplálására. A kisgyereknek hinnie kell, hogy ha most megfelezi a süteményt a másik gyerekkel, később valahonnan lesz másik sütemény, és lesz a túléléshez elegendő jó dolog, jut neki még majd megfelelő mennyiség, akkor is, ha most erre semmi szemmel látható garancia nincs - ahogy az özvegyasz-szony sem tudhatta, hogy az utolsó falat kenyeréről lemondva biztosítja a kenyeret maga és fia számára az egész éhínség idejére (1 Kir 17,9-16). Ugyanakkor ebben a korban már rangsorolnia kell a jó dolgokat, meg kell tanulnia az azonnali jó és a később esedékes jó közötti különbséget, idő és értékszint függvényébe kell rendeznie a való élet tényezőit, ami pedig rendkívül bonyolult és elvont feladat számára. Itt ismételten érdemes felhívni a figyelmet arra is, hogy a kisgyerek nem csupán egyszer kívánja hallani a mesét. Újra meg újra el kell mondani neki, lehetőleg ugyanazokkal a szavakkal. Ez a tény külön érv arra nézve, hogy nem maga a történet mint akciósor érdekli, hiszen azt már ő maga is kívülről fújja - és esetenként rendreutasítja a mesélőt, ha más szavakat használ, mint előző alkalommal! És ugyanez a kisgyerek később, felnőtt korára már általában aligha lenne képes ugyanazt a könyvet-filmet sokadszorra is figyelemmel követni, kivéve ha nem a cselekvés fontos számára, hanem valami más. Nem utolsósorban viszont: minden ember szívesen hallgatja meg kedvenc dalait, zeneszámait akárhányadszorra, tehát az ismételt befogadásigény nem a szavakkal tolmácsolt történések, hanem a szimbólumok szintjén válik logikussá.