vAKMERŐ SZÍVEK (35)

 

Az erdélyi világi teológusképzést mutatta be áprilisi lapszámunkban Holló László statisztikai adatokkal illusztrált tanulmánya. Ugyanakkor a történetet, úgy gondoltuk, jól illusztrálja, ha e képzést végzettek sorsát, élete alakulását interjúk segítségével is körbejárjuk. A sorozat mostani részében négyen szólalnak meg: András Szabolcs Gyergyószentmiklóson hittantanárként, Máthé Zsuzsa Marosvásárhelyen fordítóként és cégvezető asszisztensként, Egyed-Zsigmond Enikő szintén Marosvásárhelyen angoltanárként, Kónya Franciska pedig Magyarországon magyartanárként dolgozik.

Bodó Márta: Mikor és milyen szakot végeztél Kolozsváron? Miért választottad ezt a szakot?

András Szabolcs: 2001-ben végeztem római katolikus teológia és történelem szakokon. Azért választottam e szakokat, mert ezek a tudományágak állnak hozzám a legközelebb. Mindkettő nagyon érdekel és foglalkoztat.

Máthé Zsuzsa: 2002-ben felvételiztem Kolozsváron római katolikus teológia, illetve germanisztika szakra. Tanulmányaimat 2006-ban fejeztem be, ezt egyéves mesterképzés követte közép- és keleteurópai német irodalom szakon. Miért választottam ezt a szakot? A kérdést nem könnyű röviden megválaszolni, de igyekszem. Istennel való kapcsolatom 18 éves koromra gyönyörűen mély lett. Ezt azonban a lap egyik oldalának láttam. A kíváncsiság vezetett a Római Katolikus Teológia Karra, a racionális, tudományos megközelítés iránti érdeklődés, mindaz, amit a történelem során szavakba tudott önteni az ember Isten kapcsán, szakszavakba, dogmákba, (évszámokba, rendszerekbe, fehéren-feketén megfogalmazott fejezetekbe. És nem utolsósorban a földi egyház „jelenéről" is többet szerettem volna tudni. A germanisztika szak melletti döntés szinte kézenfekvő volt: 12 éves koromtól intenzíven tanultam a német nyelvet, és nagyon szeret(t)em. Ugyanakkor hosszú távon akartam gondolkodni, a későbbi megélhetőségemet kívántam ezáltal bebiztosítani.

Egyed-Zsigmond Enikő: 2001-ben végeztem Kolozsváron a római katolikus teológia kar teológia-angol szakán.

Kónya Franciska: 2004-2008 közt a római katolikus teológia karon teológiamagyar szakot végeztem, ezt a teológia karon egy patrológia magiszteri követte 2008-2009 között, majd a bölcsészkar hungarológia doktori iskoláját végeztem el 2012-ben magyar irodalom szakon, ezen belül a régi magyar irodalommal foglalkoztam, s ott szereztem doktori fokozatot. Egyszerre érdekelt a magyar irodalom és a teológia, mindvégig lelkesen tanultam őket, és utólag is azt mondhatom, hogy nagyon jó választás volt ez a párosítás. A kettő kölcsönhatása, egymásba fonó-dása vezetett el végül a doktori témámhoz is: egy jezsuita szerző irodalmi munkásságának feldolgozásához.

B. M. Franciska, te külföldön is megfordultál, tanultál, dolgoztál.

K. F.: A mesteri egész idejét, egy évet Belgiumban töltöttem, a Leuveni Katolikus Egyetemen (KUL) tanultam angol nyelven. Bár nem éreztem, hogy kevés lenne az itthon szerzett teológiai tudásom, jelentős különbséget tapasztaltam az ottani képzés szerkezetében és milyenségében. Legfontosabb megfigyelésem ezen a téren az, hogy ott egy-egy témába sokkal részletesebben és mélyebben beleássák magukat a diákok. Egy újszövetségi egzegézis féléve például nem bevezetés jellegű, nem annyira általános, hanem konkrét kis részletre összpontosít (például az első korintusi levél 13. fejezetének néhány versére). Egyetem után nem kerestem munkát, hanem a doktori cím elnyeréséig végig a „tanulópadban" maradtam. Teljes erőmmel a kutatásra koncentráltam. Mivel teológiát még nem tanítottam, az egyházzal való viszonyom jelenleg nem „szakmai" jellegű. A tanári fizetéssel nem vagyok elégedett, de ki az? A doktori tanulmányokra a továbbtanulásra való vágyam motivált. Képesnek éreztem magam arra, hogy ezzel az említett témával foglalkozzam. Kihívásként éltem meg, hittem, hogy valamivel én is hozzájárulhatok az irodalomtudomány és a lelkiségtörténet eredményeihez. Ezek az elvárásaim és reményeim teljesültek, „nekem valónak" éreztem a kutatás minden velejáróját (konferenciák, publikációk, könyvtári kutatómunka, szemináriumtartás).

B. M.: Hogyan, milyen hamar sikerült elhelyezkedned, munkába állnod? Hol és mit dolgozol? Mennyire vagy elégedett a munkáddal jelenleg, mennyire tudod azt csinálni, amit a szakma választásakor (vagy egyetem közben) magadnak elképzeltél?

A. Sz.: Egyetem után rögtön elhelyezkedtem egy gyergyószentmiklósi szakközépiskolában, mind a két szakot tanítom. A tanítást szeretem, a tanügyi bürokráciát, papírmunkát utálom. Az egyetemi pedagógusképzés párhuzamos a valósággal, főleg egy szakiskola esetében. Amúgy elég szabad kezem van, sok mindent meg tudok valósítani abból, amit akarok.

M. Zs.: Hadd kezdjem a mosollyal e kérdések megválaszolását. Igen. És nagyon hálás vagyok az elmúlt évekért. Az egyetem befejezése után egy hónapot töltöttem otthon, Marosvásárhelyen. Az egy hónapot egy év követte Gyulafehérváron. Könyvtárosként alkalmaztak, német nyelvet taníthattam a papnövendékeknek, és lehetőségem nyílt fordítani, illetve tolmácsolni is. Ezután visszakerültem volt iskolámba, a Bolyai Farkas Elméleti Líceumba, ahol két évig németet tanítottam, és egy éven át a katolikus osztály osztályfőnöke lehettem. Emellett a Petru Maior Tudományegyetemen is alkalmaztak némettanárként. És amiért különösen hálás vagyok: közel négy éven át a Márton Áron Teológiai Képző tanára lehettem. Néhány évvel ezelőtt kaptam egy kisebb keresztet, ami időközben annyira látványossá és súlyossá vált, hogy a munka és hivatás nagyszerű párosából csak a munka maradt. Több mint három éve egy német érdekeltségű cégnél dolgozom fordítóként, külföldi anyagbeszerzésért felelős személyként, illetve cégvezetői asszisztensként. Minden hétköznap reggel 6 órára járok dolgozni, ami nem kis akadály. A munkámmal nem vagyok elégedetlen, de hiányzik a hivatásom.

E. Zs. E.: Idegen nyelv osztályban érettségiztem, és tépelődtem, hogy két idegen nyelvet válasszak-e, vagy esetleg magyarral társítsam valamelyiket. Marosvásárhelyi lévén mindenképp a Kolozsváron létező szakok érdekeltek; otthon akkor még kevés választási lehetőség lett volna humán beállítottságúak számára, és különben is izgalmasabbnak tűnt a bentlakásos élet, az önállóság. A teológia szakról először Köllő Gábortól hallottam, akit vásárhelyi káplán korából ismertem és szerettem. Bogarat ültetett vele a fülembe. Friss szak volt, benne az új lelkesedés ígérete, de már egy évvel korábban elkezdte az első évfolyam, úgyhogy megvolt ennek a biztonsága is: nem leszünk kísérleti osztály. Döntöttem. Vonzott a magyar tagozat, a bölcsészkarhoz képest kisebb létszám, annak a reménye, hogy itt családias légkör lesz, és jó emberek. Hogy saját kérdéseimre is választ kapok, ami a személyes hitemet és a vallásomat illeti. (Akkoriban sokat beszélgettünk, akár vitáztunk is más vallásúakkal, csalódottakkal, nemhívőkkel.) Nem bántam meg; reményeimet felülmúlta, amit kaptam: erős, tartós barátságot, közösséget, számos emberi példát egy olyan közegben, ahol a saját értékeim, méltóságom sem kérdőjelező-dött meg soha. Visszatekintve számomra ezek legalább olyan fontos tényezők, mint a szerzett tudás, az eredmények, a külföldi ösztöndíj. Szeretettel gondolok vissza kedves tanáraimra, akik a tanításon kívül is időt szántak ránk (itt elsősorban Holló László, Oláh Dénes és Zamfir Korinna jut eszembe), akik sokszor éppen itt, táborokban, kirándulásokon vagy az otthonukban tartott beszélgetéseken mutatták meg nagyszerű, közelről is szerethető énjüket. Még a licencvizsgánk előtt, ha jól sejtem, Nóda Mózes tanár úr ajánlására, amiért azóta is hálás vagyok, meghívott a kolozsvári Báthory Líceumban működő katolikus iskola igazgatónője egy beszélgetésre, és a hivatalos versenyvizsga után szeptemberben megkezdhettem az angol nyelv tanítását. Ma is angolt tanítok, bár időközben, immár családommal együtt visszatértem Marosvásárhelyre, ahol a Bolyai Farkas Líceumban szintén egy katolikus osztálynak vagyok az osztályfőnöke. Az egyetem utolsó évében kezdett Marton József dékán úr készít-getni arra, hogy inkább a mellékszakunkban gondolkodjunk a jövőnket illetően. (Azelőtt vallástanárként képzeltem inkább el magam; utólag látom, hogy az még nagyobb kihívás lett volna.) S most, 12 év után mintha érezném, hogy kezdek valami olyasmit csinálni, amit annak idején megálmodtam. Ezt megmagyarázom: a tanításba mindig a világmegváltók buzgalmával vetettem belé magam. Aztán jött a józanító valóság (nekem sem megy simábban, mint a többi tanárnak), amiből magamhoz térni szinte egy tanév kellett. S ez szülési, gyermeknevelési időszakaimból visszatérve mindig újrajátszódott. Most, hogy végre harmadik éve tanítok megszakítás nélkül, kezdem látni magam, a gyengéimet, hogy mi mindenen kellene változtatnom ahhoz, hogy jobb tanár legyek; mi mindenhez lehetne másképp viszonyulni, hogy hét végére/év végére/ élet végére ne egy kifacsart rongy, egy rojtos idegzetű árnyék legyek, hanem egy elégedett és derűs ember, akire - akár tanárként megy nyugdíjba, akár nem - legalább néhányan azt mondják: jó pedagógus és jó ember volt. A megvalósítás még hátravan, de a felismerés vagy ennek kezdete is már egy lépés, nem?

K. F.: Viszonylag hamar és könnyen sikerült elhelyezkednem a tanulmányaim befejezése után. Jelenleg magyartanárként tanítok egy szakközépiskolában.

B. M.: Meg tudsz élni? Hogyan s (még) miből élsz?

A. Sz.: Én meg tudok élni, mert nincsenek nagy vágyaim, de épp a megélhetésre elég, félretenni nagyon nehéz.

M. Zs.: Megélek a munkámból. Az alapvetőekre elég a fizetésem, nagyobb célok kitűzéséhez kevésbé, oda már vakmerőség is kell/kellene.

E. Zs. E.: Az átlagbérezettek léptékével élünk. Most, amíg kisebbek a gyermekek, nem gondolkodom másodállásban vagy magánórákban. Visszásnak tűnne, hogy én hajtsam a pénzt valahol, és másnak fizessek, amiért a gyermekemre vigyáz. Persze, ha önműködő fogkefére, aranybányát érő autóra vagy más csodaketyerékre vágynánk, lehetnénk elégedetlenek. De úgy érzem, inkább hálásak vagyunk, amiért mindenünk megvan, ami számít. Családos közösségünk is újra és újra megerősít abban, hogy jobb az igazi értékek mércéjével, mint az anyagiakéval mérni. A gyermekeinknek is fontos látni ezt: nagylányunknak például, hogy nem ő az egyetlen, akinek tízévesen még nincs saját mobiltelefonja; a fiunknak, hogy a számítógépes játékokhoz képest, amelyek olyan divatosak a korosztályában, egy asztali társasjáték akár még élvezetesebb lehet; kicsi lányunknak, hogy minden vásárlás alkalmával nem teljesítjük külön kívánságait; egész családunknak, hogy nemcsak a Kanári-szigeteken, hanem Szelterszben is lehet klasszul nyaralni. Ezzel együtt szüleim közelsége, testvéreinkkel való jó és szoros kapcsolatunk kétségkívül fontos „hátország".

B. M.: Gondoltál valaha arra, hogy másutt, külföldön boldogulj? Miért maradtál? Mennyire vagy elégedett ezzel a döntéssel?

A. Sz.: Igen, el akartam menni, de családi okok miatt maradtam. Megbékéltem a döntéssel.

M. Zs.: Ha néhány évvel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy 2013-ban komolyan gondolkodom azon, hogy külföldre költözzek, vagy kimosolygom, vagy csak annyi mondok, hogy nem ismer engem. Erdélyi magyarnak nevelt nyárádmenti édesanyám és székely édesapám, erdélyi magyarnak, aki szülőföldjéhez bármilyen körülmények között hű (marad). Döntés még nem születetett. (Egyelőre) maradtam, mert ez az otthonom.

E. Zs. E.: Bár közeli családtagjaink közül sokan választották a külföldön való szerencsét próbálást, mi az itthon maradást tartjuk természetesnek. Nem is igen merült fel más alternatíva. Valószínűleg az is szerepet játszik ebben, hogy sosem voltunk munkanélküliek, és sosem voltunk magányosak (családként vagy egyénként). Gondolom, ezért maradhattak meghatározó érzések bennem, amiket átélek egy-egy népitáncelőadáson, együtténeklésen; egy nagy találkozón, amikor olyan sok az ismerős arc; a Cekend fölött, ahogy kezdünk beérni a homoródi fenyők közé; ahogy a sor téglából az otthonunk fala emelkedik; dédszüleim sírjánál; egy márciusi ünnepségen, amikor látom: van még bennünk erő. Ezeket nem lehetne „áttelepíteni". Megmaradt bennem egy egyetemista koromban hallott előadás foszlánya: egy döntés akkor helyénvaló, ha az egész közösségre vonatkoztatva is megállja a helyét. Ha az egész erdélyi közösség elvándorolna Nyugatra, jó lenne az? Persze lenne mit tanulni, Magyarországtól is, nyugatabbról is: szakmai igényességet, rendet, azt, hogy saját felelősségem a környezetem tisztasága, szépsége, fejlődése. De élni itthon szeretünk, Istennek hála férjemmel egyetértésben.

K. F.: Csupán magánéleti (párkapcsolati) okból költöztem Magyarországra. Korábban csakis Erdélyben képzeltem el a jövőmet. Az, hogy hol képzelem el magam a jövőben, továbbra is ezen a kérdésen múlik. Ha ideköt majd a családom, akkor Budapesten maradok, ha változna a helyzet, mindenképpen otthon (Kolozsváron) folytatom a tanítást. Szakmai téren: szívesen tanítanék egy nevesebb egyházi gimnáziumban magyart és hittant, vagy a felsőoktatásban is szívesen elhelyezkednék, ha lesz lehetőségem rá.

B. M.: Hogy érzed magad az egyházban? Kapsz-e feladatot, szerepet, hogyan kezelnek? Mennyire vagy ezzel elégedett?

A. Sz.: Átlagos hitoktatói tevékenységemen túl nincs különösebb feladatom az egyházban. Biztos adnának több feladatot is, de az iskolai tevékenység így is leköt (sok pluszóra, diákköri stb. tevékenység). Nem vagyok elégedetlen, mert rajtam is múlik.

M. Zs.: Az egyházban bőven van feladat, kell, aki vállalja ezeket. Ugyanakkor Erdélyben is egyre nyitottabb az egyház a világ hívek, a nők felé - és ez Vásárhelyre különösképpen érvényes. Ezen a ponton hadd osszam meg személyes véleményem, meglátásom: úgy gondolom, hogy sokat segítene, ha nem csupán önkéntes munkával lehetne vállalni a feladatokat, azaz más munkahely mellett a szabadidőben. Ezáltal ugyanis sokkal több energiával, nagyobb odafigyeléssel, minőségi idővel lehetne az egyház szolgálatába állni.

E. Zs. E.: Amennyit adok magamból, azt mind elfogadja az egyház. Nem igaz, hogy minden képviselője teljes szívvel bátorítja a világiak részvételét az egyház életében, vagy egyenrangú félként kezeli a nőket. De sokan igen. Én azt tapasztalom, hogy aki akar, az tud tenni az Úr szőlőjében. Most számtalan lehetőség van, és új ötletekkel állandóan színesíthető a paletta. Ha én csak takaréklángon, alkalomadtán veszek részt aktívan, az egyedül rajtam áll, mert kevés energiám marad rá. Egyébként a családpasztorációban érzem leginkább otthon magam. Azt gondolom, eljön az idő, amikor rendszeres önkéntes leszek ennek valamelyik ága-bogában.

K. F.: Jól érzem magam az egyházban. Teológusként nem „szerepelek" még sehol. Ha részt veszek egy-egy tudományos előadáson, fórumbeszélgetésen, nem igazán tudják rólam, hogy teológiát is tanultam. Esetleg hozzászólásaimból következtetnek erre. Elégedett vagyok ezzel a helyzettel.

B. M.: Hol és hogy látod magad tíz év múlva?

A. Sz.: Nem akarok erre gondolni. De ha tanár leszek továbbra is, az sem lepne meg.

M. Zs.: A keresztem megtanított a jelenben élni. Hogy hol látom magam tíz év múlva?! Nem tudom. Hogy milyennek?! Sokkal bölcsebbnek.

E. Zs. E.: Ugyanitt, Vásárhelyen, a jó Isten tenyerében, egy tulipánnal és ribizlibokorral szegélyezett házban, elmélyültebb és magabiztosabb szakmai tapasztalattal a hátam mögött. Ha a gyermekeink imája meghallgatásra talál, talán újabb családtaggal; jól szervezett időbeosztással, hogy a munkahelyen kívül más területen is kipróbálhassam magam; itthon pedig ugyanilyen pezsgéssel (ha hasonló kérdések megválaszolásába kezdek, akkor is legyen, aki közben - tizedszer is - félbeszakít).