Bakos Péter
aMIRŐL A FÉMIKONOK MESÉLNEK… (2)
Csodás történetek hagyományos és rendhagyó ábrázolásai, Kelet és Nyugat találkozása

 

 

A „Fogat Gyógyító"-tól a Szoloveckij-kolostor szentjeiig

Az ószertartásúak fémikonjainak jellegzetes díszítése a szenteket, kanonikus vagy apokrif jeleneteket, különböző iko-nográfiai típusokat, legfőképp Csodatévő Istenszülőket keretező, zománc nélküli vagy színes emaillal kitöltött szőlőinda-motí-vum.¹ Leveles indák díszítőelemként történő, historizáló, a közép bizánci korra (843-1204) emlékeztető, kék rekeszzománcot utánzó alkalmazását láthattuk egy magántulajdonban lévő, 19. századi fatáblán, amelybe egy 18. századi fémkeresztet, valamint egy ugyanezen időszakból származó fémtetraptichon szétszedett négy szárnyát helyezték. Az öt fémikont igazgyöngy applikációt vagy gyöngyház inkrusztációt imitáló festett gyöngysor vette körbe, ami szintén a bizánci művészetet idézte.² Ez a díszítés az orosz ikonfestészetnek egyik jellemző vonása, hangsúlyosan jelenik meg például a pszkovi ikonfestő iskola 14. század utolsó negyedében festett Krisztus pokolraszállása-ikonján.³ A megoldással ugyanakkor a magyarországi ikonfestészet történetében is több alkalommal találkozhatunk. Kiemelendő ezek közül a Baranya megyei Nagybudmér négy, 1720 táján készített trónusikonja, amelyeken a körvonalak vastag, fehér festékpöttyökkel történő jelölése - ami a szerb óhazában bevett és elterjedt gyakorlat volt - a nevét a Sárkányölő Szent Györgyöt ábrázoló alapikonon megörökítő Lázár mester stílusjegye. A hazai anyagból legkorábbról a Lepavina (jelenleg Horvátország, egykor Belovár-Kőrös vármegye) kolostorából származó, majd innen Bajára került Deészisz-triptichont említhetjük, amit 1692-ben Ostoja Mrkojevic készített Geraszim hieromonachosz számára. A díszítéssel találkozunk még többek között a tokaji Krisztus, a nagy Főpap- és a ráctöttösi Portratissa-, vagyis Kapuőrző Istenanya-ikonon 1720 körülről vagy a székesfehérvári Vlagyimiri Istenanya-ikonon. Valamennyit a szentendrei Szerb Egyházi Múzeum őrzi.⁴

Az első században élt Pergamoni Szent Antipászt hosszú szakállal, göndör hajjal bemutató fémikonokon, a vértanú két oldalán a „З" és a „Ц" betűket vehette észre a figyelmes látogató, amik a „Зубной Целитель", azaz a „Fogat Gyógyító" megnevezés rövidítései.⁵ Az emberek fogfájáskor hozzá imádkoztak, hiszen a kis-ázsiai Pergamon város első püspökét, Gaiust követő szent eredeti foglalkozását tekintve fogorvos volt. Ilyen nem kanonizált imádságokkal találkozunk az őt megjelenítő лубок-okon, orosz népi fametszeteken.⁶ Ezek a fémikonok sok esetben az átlagosnál kopottabbak, mivel azokat a fogfájósok a gyógyulás reményében gyakrabban simogatták, csókolgatták, mint más ikonokat. Alakja feltűnt egy-egy fémtriptichon középső elemén is, Florus és Laurus ókeresztény vértanúk, Szent Kozma és Szent Damjánhoz hasonlóan orvos ikerpár mellett,⁷ akik Észak-Oroszországban, így Novgorodban, ahol különösen nagy tiszteletük volt, a lovakra vigyáztak.⁸

A villámlásoktól Illés próféta életének jelenetei-fémikonok védtek a néphit szerint.⁹ A földművesek Illéshez fohászkodtak esőért, aki működését a nagy szárazság csapásával kezdte, ahogy azt a Királyok I. könyvé ben olvashatjuk: „Amint igaz, hogy él az Úr, Izrael Istene, akinek a szolgálatában állok: ezekben az években ne hulljon se harmat, se eső, csak az én szavamra."¹⁰ Tanítványa és utóda, Elizeus, meghívásakor maga is szántóvető volt. ¹¹ Őt a Királyok II. könyve alapján kétszer láthattuk e fémikonokon, egyszer akkor, amikor Illés a Jordán vizére csap köntösével, hogy az kettéváljon, s rajta száraz lábon átkeljenek, másodszor a tüzes szekéren történő égbe ragadtatáskor, amikor Elizeus a köntöst megkapja.¹² Ábrázolták továbbá azt a festett ikonokon - a forgószél jelenetéhez hasonlóan - önálló témaként megjelenő epizódot is, melyben a prófétát küldetése legelején hollók táplálják: „Azt mondta neki az Úr: »Menj el innen, vedd utadat kelet felé és rejtőzz el a Kerit pataknál, amely a Jordántól keletre folyik. Igyál a patakból, a hollóknak pedig megparancsolom, hogy gondoskodjanak rólad.« Tehát elment és úgy tett, amint az Úr parancsolta. Elment és a Kerit pataknál maradt, amely a Jordántól keletre folyik. S a hollók vittek neki reggel kenyeret, este húst, a patakból meg ivott." Az ikonokon jelképesen mindig csak egy madarat láthatunk, a fémből öntötteken két fürt szőlővel a csőrben. Illés negyven napos, Hórebhez vezető vándorlása előtt, Beérseba pusztájában egy borókabokor alá telepedett, Baál prófétáinak legyilkolása után ott kívánt meghalni, ahol azonban egy angyal ébresztgeti álmából és az ad neki enni és inni. Ez a jelenet sem maradt ki a fémikonokon bemutatott témák közül.¹³

A halászok munkájuk végzése közben Csodatévő Szent Miklóshoz fordultak, a vízen támadt viharoktól ő mentett meg. Ház alapjába építették, ily módon biztosítva a szent védelmét, azt a kiállításon szerepelt, az esztergomi Keresztény Múzeumban őrzött, 18. századi Csodatévő Szent Miklós-fémikont, amit 1887-ben egy régi épület bontásakor találtak Pilismaróton.¹⁴ A ház egykor a Dunán kereskedő szerbeké lehetett, s az liturgikus célokat is szolgálhatott. Szintén régészeti leletként, két katonai rézgombbal és egy 1812-es francia rézpénzzel együtt került elő egy 18. századi fémtriptichon Miskolc-Papszer utca lelőhelyen.¹⁵ A miskolci görögök - mint azt az Ahtirkai Istenanya-ikon másolatának ajándékozásakor már láthattuk - korán kapcsolatba kerültek az orosz egyházművészettel és annak központjaival. A szabadságharc során, 1849-ben, Miskolcon elesett orosz katonák mellükön többek között Kossuth Lajos, felvidéki városok kereskedői által árult, rézkeretbe foglalt medaillon arcképét viselték, mert azt valamilyen szentnek, szakálla folytán valószínűleg Csodatévő Szent Miklós képmásának vélték, s hitük szerint annak védelme alatt harcoltak. Az adatot a költő, pedagógus-író Karacs Teréz (1808-1892), Karacs Ferenc rézmetsző, térképész és Takács Éva író lánya jegyezte fel naplójába, s Ballagi Aladár egyetemi tanár, történész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja hívta fel rá a figyelmet, egyúttal magyarázatot is adva a meglepő szokásra 1888-ban megjelent Búcsújáró helyek Oroszországban című munkájában.¹⁶ Orosz fémikonok juthattak hazánkba akkor is, amikor a tragikusan rövid időt, mindössze tizenhét évet élő, gyermekágyi lázban, kislányával elhunyt Alekszandra Pavlovna Romanovna orosz nagyhercegnő (1783-1801), II. (Nagy) Katalin cárnő unokája, I. Pál cár leánya 1799-ben József Habsburg főherceg, nádori helytartó első felesége lett, s házasságkötésük után Budára költözött. Mintegy ötezer darabot számláló könyvtárából mindössze hatvan kötet maradt meg, mert azt a „felszabadító" szovjet katonák felégették. A fiatal tiszt, aki megtalálta a könyveket, egész éjjel olvasott, reggelre megtért és prédikálni kezdett, végül a különítményesek letartóztatták. Jelentős volt ásvány- és kőzetgyűjteménye is, amit férje az orosz nyelvű katalógussal együtt 1809-ben a pesti egyetemnek adományozott.¹⁷

Néhány Csodatévő Szent Miklóst bemutató fémikonon megfigyelhettük, hogy a püspök szokatlan módon, nem áldásosztón, függőlegesen, hanem enyhén megdöntve, más esetekben vízszintesen tartotta jobb kezét, középső és mutatóujja pedig vaskos, nyújtott, hangsúlyozott volt.¹⁸ Ezt láthattuk egy magántulajdonban lévő, 19. század végén fatáblába helyezett, 18. századi fémikonon is, ahol az egykori festett ikon ábrázolásából még kivehető volt egy fejjel lefelé fordított püspökszent bal vállának vonala és fénykoszorújának egy része, talán éppen a nevezett szent sziluettje.¹⁹ Ez az ószertartásúak két-, pontosabban ötujjas, azaz két- plusz háromujjas keresztvetésére és áldására utalt, szemben az újhitűek újabb görög hagyományt követő, végső soron nyugati hatást tükröző, háromujjas gyakorlatával. Fontos megjegyezni, hogy a Szmolenszki Istenanyát megjelenítő valamennyi fémikonon - nem számítva ide a fémtetrapticho-nokat - ezt láthattuk a gyermek Jézus kéztartása kapcsán,²⁰ s nagy gyakorisággal fordult elő e rendhagyó ikonográfia a Kazányi Istenanya típusnál is.²¹ Ezzel találkoztunk még egy 19. század második feléből származó, hátlapján cirill betűszámos jelzéssel, 1594/1602-es évszámmal ellátott, Vlagyimir körzetében készült Pantokrátor-fémikonon, ²² továbbá egy 16. századra datált, novgorodi, ezüstözött, nyakban hordott bilaterális fémikon Csodatévő Szent Miklós-ábrázolásán.²³ A korai keltezésnek mindkét esetben ellentmondani látszik az ikonográfia, hiszen annak használata az orosz egyházszakadás után vált indokolttá, ennél fogva maga a dátum, ami talán valamilyen nevezetes eseményt jelölt, már a mintául szolgáló első ikonon is, ha volt egyáltalán ilyen, hamis lehetett. Másrészről a keresztvetés és áldás mikéntjének kérdése, s vele együtt a válaszadás, korábban is megjelenhetett. 1653 elején az újonnan megválasztott moszkvai pátriárka, Nyikon память-ot, emlékeztetőt küldött szét, ami az első két reformintézkedést tartalmazta. Ebből az egyik a keresztvetés módjával foglalkozott, így a kétujjas keresztvetést a háromujjassal kívánta az új egyházfő felváltani. 1655-ben a képrombolás felett aratott győzelem emléknapján, az ortodoxia vasárnapján, a moszkvai Istenanya elszendere-dése-székesegyházban Nyikon kérésére Makariosz antiochiai pátriárka nyilvánosan is megerősítette a háromujjas keresztvetés helyességét, s kijelentette, hogy a pravoszláv Keleten senki sem vet két ujjal keresztet. 1656-ban Makariosz a keresztvetés egyetlen helyes fajtájának a három ujjal történőt ismerte el, s a kétujjas keresztvetést „örménynek", vagyis eretnek szokásnak bélyegezte. Ugyanezen évben, ugyancsak az ortodoxia győzelmének ünnepén Grigoriosz niceai metropolitával és Gavriil szerb pátriárkával együtt megátkozta mindazokat, akik két ujjal vetnek keresztet. A rájuk mint „eretnekekre és örmények utánzóira" kimondott átkot írásban is rögzítették, amit a három keleti hierarcha mellett Gedeon moldvai metropolita szintén ellátott kézjegyével. Az 1666-1667-es zsinat Makariosz és Paisziosz alexandriai pátriárka Moszkvába érkezése után szentesítette a háromujjas keresztvetést, a kétujjas keresztvetést pedig elítélte, megtartásáért kiátkozást, az egyházból való kiközösítést helyezett kilátásba, s azokat, akik ezt követték, „az áruló Júdással, a Krisztust megfeszítő zsidókkal, Áriusszal és a többi átkozott eretnekkel" állította egy sorba. A szinódus az egész oroszországi egyházi hagyományt elvetette, beleértve még a kétujjas keresztvetést és áldást előíró Százcikkelyes Zsinat határozatait is. A Sztoglav a kéztartásnak ezt a típusát Krisztusra vezette vissza, melyben a két, kinyújtott ujj, a mutató és a középső Jézus kettős, isteni és emberi természetét jelképezte, a többi három ugyanakkor, amelyek a tenyérnél találkoztak, a Szentháromságra utalt. A háromujjas keresztvetés bevezetésében az ószertartásúak a 431-ben II. Theodosius bizánci császár által összehívott III. Egyetemes, Efezusi Zsinaton kimondott Istenemberség hittételének figyelmen kívül hagyását - a vitában Alexandriai Szent Kürillosz alexandriai püspök nézete győzött, s Nesztoriosz konstantinápolyi főpásztor maradt alul -,²⁴ valamint a nyugati kereszténység, az Antikrisztus térhódítását látták.²⁵ Az 1666-1667-es moszkvai szinódus körüli eseményekről Avvakum protopópa a következőképp számol be önéletírásában: „Amikor a Pafnutyev kolostorból megint Moszkvába vittek, majd ismét a Csudov kolostorba vonszoltak, ott letettek az udvaron, és odaállítottak a külországokból jött pátriárkák elé, ott ültek a mi főpapjaink is, mint a rókák. Az írás alapján sokáig beszélgettem a pátriárkákkal. Isten szóra nyitotta vétkes számat, és Krisztus megszégyenítette őket általam! Utolsó érvként azt mondták: »Mit makacskodol? Az egész pravoszláv világ, a szerbek, az albánok, az oláhok, a rómaiak, de még a lengyelek is mind három ujjal vetnek keresztet, csak te tartasz ki makacsul az öt ujjal való keresztvetés mellett! [Avvakum protopópa „róma-iak"-ról ír biográfiájában, ami alatt 'görögök'-et kell érteni. A Bizánci Birodalom hivatalos elnevezése ugyanis Βασιλεία των 'Ρωμαίων, azaz 'Rómaiak Birodalma', köznapi nevén 'Ρωμανία, 'Rómaiország' volt. A fővárost, a későbbi Κωνσταντινούπολις-t, Konstantinápolyt is Νέα 'Ρώμη-nak, 'Új Rómá'-nak nevezte el alapításakor, 330-ban I. (Nagy) Constantinus. A Mediterráneum keleti felén a görög (Έλλην) és római ('Ρωμαιος) egymás szinonímáivá váltak már jóval 476, Romulus August(ul)us császár Odoaker herul hadvezér általi trónfosztása, a Nyugatrómai Birodalom bukása előtt.] Ez így nincs rendjén!« Én pedig a Krisztus nevében így feleltem nekik: »Világnak tanítómesterei!

Róma régen lehanyatlott, és ájultan hever, velük együtt pusztultak el a lengyelek is, akik mindvégig ellenségei voltak a keresztényeknek. De a pravoszláv hitet is tarkává tette nálatok a török Mohamed vallási erőszaka. Nincs mit csodálkozni rajta, hiszen gyengék vagytok. Jöjjetek el hozzánk máskor is tanulni. Nekünk isten kegyelméből önálló országunk van. Ez előtt az eretnek Nyikon előtt, a kegyes fejedelmek és cárok alatt, romlatlanul fennmaradt nálunk, Oroszországban, a pravoszláv hit, és háborítatlan békesség volt az egyházban. Ez a fenevad Nyikon hozta be, az ördöggel szövetkezve, a három ujjal való keresztvetést. A mi első pásztoraink öt ujjal osztották az áldást, amint tanították egykor a mi szentatyáink: az antiókiai Meletiusz, Szent Theodorusz küroszi püspök, Damiani Péter és Hitvalló Makszimusz. Az egykori moszkvai zsinat is úgy határozott Ivan cár idején, hogy öt ujjal kell keresztet vetni és áldást osztani, amint a szentatyák, Meletij és a többiek tanították egykoron. Ott voltak akkor a zsinaton Ivan cár idejében az orosz szentek közül a keresztet viselő csodatévő kazanyi főpapok, Gurij és Varszo-nofij, meg Filipp, a Szolovki-beli rendfőnök is.« A pátriárkák elgondolkoztak a hallottakon, a mi papjaink meg, mint a farkasfiak, felugrottak, üvöltöztek és mocskolni kezdték atyáikat, mondván: »Ostobák és értetlenek voltak a mi orosz szentjeink, mert tanulatlanok voltak. Hogy higgyünk nekik? Hiszen írástudatlanok voltak!« Ó, szentséges Isten! Hogy tűrheted szentjeidnek ezt a megcsúfolását? Nekem, szerencsétlennek, keserves volt ilyesmiket hallgatni, de semmit sem tehettem. Megfeddtem, megdorgáltam őket, amennyire tudtam, és utolsó szóként azt mondtam: »Én tiszta vagyok, és még a port is leverem a lábaimról előttetek, amint meg van írva: jobb az az egy, aki Isten akarata szerint cselekszik, mint a törvénytelenül élők serege!« Erre még jobban elkezdtek rám kiabálni: »Fogják meg! Mindnyájunkat meggyalázott!« És lökdösni meg ütni kezdtek. Még a pátriárkák maguk is nekem estek. Úgy vélem, voltak ott vagy negyvenen, egész nagy antikrisztusi sokadalom jött össze! Ivan Uarov megragadott, elindult velem, és így kiáltott: »Megálljatok, ne bántsátok!« Erre mind visszahőköltek. Én pedig a tolmácskodó archimandritához intézve a szót, azt mondtam: »Mondd meg a pátriárkáknak, hogy Pál apostol azt írja:...olyan főpap illet minket, szent, ártatlan, szeplő nélkül való és így tovább; ti pedig, ha embert öltök, hogy akarjátok a liturgiát végezni?« Erre aztán leültek. Én az ajtóhoz mentem, ott leheveredtem. »Csak üldögéljetek, én meg heverek egy kicsit« - mondtam nekik. Nevettek rajtam, és azt mondogatták: »Bolond ez a protopópa! A pátriárkákat sem tiszteli!« Így feleltem nekik: »Mi bolondok vagyunk a Krisztusért! Ti dicséretesek vagytok, mi gyalázatosak vagyunk! Ti erősek vagytok, mi pedig erőtlenekk"²⁶ Az ószertartásúakat tehát az az alaptalan vád érte, hogy a hagyományokat lerontották, amit vélt műveletlenségükkel magyaráztak ellenfeleik. Valójában azonban a kétujjas keresztvetés ősibb volt, mint a háromujjas, s azt még a Bizánci Birodalomból érkező görög hittérítők hozták magukkal, és terjesztették el a kereszténység oroszországi felvételekor. Szintúgy régibb volt a négyvégű kereszt, amihez az óhitűek ragaszkodtak, a nyolcvégűvel szemben, mely utóbbin, a nyugati hagyományhoz („INRI", „Iesus Nazarenus Rex Iudeorum", vagyis: „Názáreti Jézus a zsidók királya") hasonlóan, az „IC XC" helyén, már az „НЦИ" („Исус Назорянин Царь Иудейский") feliratos tábla, a titulus, továbbá a suppe-daneum is megtalálható.²⁷ Az ószertartású lakosságra pedig olyannyira jellemző volt az írni-olvasni tudás a 18-19. században, hogy sokszor azt titkolni kellett az óhitűség gyanúja és az azzal járó kormányzati büntetőszankciók elkerülése végett. Az óhitűek a 19. századi orosz társadalom legdolgosabb és legmozgékonyabb csoportját alkották, sokan közülük nagy szakértelmet kívánó kereskedelmi és ipari vállalkozók voltak.²⁸ A vallásszabadságot biztosító rendeletet csak 1905. április 17-én adta ki II. Miklós cár.

A 4. század első felében élt Csodatévő Szent Miklós leggyakoribb ábrázolása az,²⁹ amikor a szentet balról Krisztus, jobbról az Istenanya fél vagy egész alakos képe fogja közre, s előbbi evangéliumos könyvet, utóbbi a Jó Pásztorra utaló,³⁰ keresztekkel díszített, hosszú gyapjúsálat, omophoriont nyújt feléje (1. kép).³¹ E püspöki attribútum festett nyomait láthattuk a már említett, száznyolcvan fokban elfordított, újra használatba vett fatáblán. Az ikonográfia az I. (Nagy) Constantinus által összehívott, Alexandrosz alexandriai püspök véleményét elfogadó, az Atyaisten és a Fiúisten egylényegűségét (homousion) kimondó I. Egyetemes, Niceai/Nikaiai Zsinat alatt történt csodára emlékeztet. A szent a 860 és 965 között összeállított Vita Compilataban fennmaradt legenda szerint, feldühödvén a két isteni személy hasonlósága (homoiusion) mellett kitartó alexandriai pap egyházatyák elleni beszédén, a szinóduson Áriuszt pofonvágta.³² A zsinat ezért Szent Miklóst megfosztotta hivatalától, és börtönbe záratta, éjjel azonban megjelent cellájában Krisztus és az Istenanya, s visszaadták neki a püspöki méltóság jelképeit.³³ Egy másik forrásban, Szent Methodiosz konstantinápolyi pátriárka (842-846) elbeszélésében Szent Miklós püspökké választása előtt balján az Istenanyát, jobbján Krisztust látta, s csak e látomás hatására vállalta el a megtisztelő feladatot Myrában.³⁴ Áriusz arculcsapását, valamint a Megváltó és édesanyja megjelenését a macedovlach származású Hrisztoforosz Zefar, más néven Hristofor Zefarovic, a szerb nemzeti grafika megteremtője, a pánszlávizmus lelkes támogatója is ábrázolta a kecskeméti Szentháromság-templom számára 1742-ben készített, felirata alapján akkor még élő szülei örök emlékének szentelt papírikonján.³⁵ Ebből egy még ma is fellelhető a gyöngyösi Ohridi Szent Náhum-templomban. A réznyomó lemezt a kecskeméti Ikon Múzeum őrzi. A barokk motívumokkal, mindegyik oldalán egy-egy puttóval, húsos levelű indákkal, nagyfejű virágokkal kitöltött keret sarkaiban három-három, összesen tizenkét medaillon van. A medalionokban Csodatévő Szent Miklós életéből vett jelenetekkel találkozunk, olyanokkal, mint amilyenek a Jánosréti mester által az 1480-as években készített, Jánosrétről (Lúcky, jelenleg Szlovákia, egykor Bars vármegye) származó, Magyar Nemzeti Galériában őrzött Szent Miklós-főoltáron is láthatók, így például a tengeri utazók viharból való megmentése vagy Diana olajának története, amik a szárnyasoltár bal panelének belső oldalán, a második képen egyesítve kerültek bemutatásra.³⁶ A görög Artemisznek különösen nagy tisztelete volt Efezusban, amint arról az Apostolok Cselekedeteinek „Demeter lázadása" leírásából is értesülünk, s ahogy azt a benne szereplő „Nagy az efezusiak Artemisze!" szállóige ugyancsak jelzi.³⁷ A vadászat, a természet, a termé-kenyég és a Hold római istennőjének kenetéről szóló legendát a boldoggá avatott Jacobus de Voragine genovai érsek, Lombardia domonkos tartományfőnöke a következőképp meséli el az általa szerkesztett, 1261-1266 között írásba foglalt Legenda Aureaban: „Azon a vidéken hajdan a bálványoknak szolgáltak, s különösképpen az istentelen Diana képmását tisztelte a nép. Egészen Isten emberének [Szent Miklós püspök] idejéig szolgált némely paraszt a mondott kárhozatos kultusznak, és egy Dianának szentelt fa alatt bizonyos pogány rítusokat gyakoroltak. Isten embere az említett rítust a tartomány egész határából kiűzte, a fát pedig kivágatta. Megdühödött rá az ősi Ellenség, s valamilyen kagylóolajat készített, amely természetellenesen, vízben és kövekben is ég. Magát egy jámbor asszony képére átváltoztatva, odahajózott egynémely emberekhez, akik az Isten emberéhez tartottak a tengeren, s így szólt hozzájuk: »Szívesen mennék veletek Isten szentjéhez, de nem tudok. Kérlek, vigyétek ezt az olajat az ő templomához, és az én emlékezetemre kenjétek meg vele pitvarának falait.« Ezzel eltűnt. Íme feltűnik egy másik csónak, benne tisztes személyek, s köztük egy Miklóshoz nagyon hasonló ember, aki így szólt hozzájuk: »Hajh, mit mondott és mit adott nektek ez az asszony?« A hajósok pedig mindent szép sorjában elbeszéltek. Kiknek ő: »Ez az a szégyentelen Diana! S hogy ti magatok is lássátok, igazat mondok, öntsétek az olajat a vízbe!« Mikor beleöntötték, hatalmas tűz gyúlt a tengeren, s láthatták, hogy a természet ellenére sokáig lángol a vízben. Isten emberéhez érvén ezt mondták neki: »Valóban te vagy az, aki nékünk a tengeren megjelentél, s minket az ördög csapdájából kimentettél.«"³⁸ Hristofor Zefarovic később, az őt ért sérelmet követően - a siklósi hívek falképeinek görög feliratozását lefestették - Bécsbe távozott, ahol a Thomas Messmernél eltöltött idő után saját műhelyt nyitott, s a templomi hímzésekhez készített rajzokon kívül szinte kizárólag rézmetszéssel foglalkozott.³⁹ Az egri Csodatévő Szent Miklós ereklyéinek átvitele-templomban látható a mester Thomas Messmer ugyanezen témát bemutató, 1754-ben, Bécsben nyomott, görög és szerb nyelvű feliratokkal ellátott papírikonja. Ugyanitt megtekinthető egy új lenyomat is a szentről, aminek eredetije Szimeon archimandrita megrendelésére készült 1772-ben, görög és román szövegezéssel. A szent másik ikonográfiai típusába, amit a tatároktól megvédett város után Mozsajszki Szent Miklósnak nevezünk, azok a fémikonok tartoznak, amelyek Krisztuson és az Istenanyán túl a mindig egész alakos, álló püspököt bal kézben templommodellel, jobb kézben szablyával jelenítik meg, ahogy azt az Iparművészeti Múzeum 18. századi, kék és helyenként zöld zománccal díszített „csóktábláján"⁴⁰ vagy a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum ugyanezen századból származó fémtriptichonjának középső elemén láthattuk.⁴¹ Ez utóbbi, eredetileg özvegy Benyák Jenőné gyűjteményében lévő darab állítólag a nagyatádi Prokopp-dűlőben, földből került elő.⁴² Míg a honfoglaló magyarok az államalapítással egyidőben szablyáról kardra tértek át, addig a keleti szlávoknál a 11. században, tatár hatásra végbement fegyverváltás fordított volt. A fémikonokon megjelenő szablya ennek emlékét őrzi.

Az orosz földön rendkívül népszerű - kultuszát nem csak keresztény, de ősi pogány, szláv hagyományok is alakították -, Oroszország patrónusává, továbbá a görög katolikusok védőszentjévé váló püspök mellett jelentős szerephez jutott a fémikonokon a 4. században élt négy nagy keleti egyházatya közül három, Szent Gergely nazianzoszi és Nagy Szent Baszileiosz caesareai püspök, valamint Jóannész Khrüszosztomosz, azaz Aranyszájú Szent János konstantinápolyi pátriárka együttes ábrázolása.⁴³ Ismert ilyen festett ikon a magyarországi görög diaszpóra emlékanyagában, példaként említhetjük a ráckevei műhely egyik mestere által az 1760-as évek második felében, a gyöngyösi Ohridi Szent Náhum-templom számára készített ikont, amelyet a miskolci Magyar Ortodox Egyházi Múzeum őriz.⁴⁴ A három teológus vagy leiturgikosz képtípus a 9. században alakult ki a bizánci művészetben, s csak a 16. században és Nyugaton jelent meg a változó összetételű, négyszereplős csoportkép (a negyedik keleti egyházatya Szent Atanáz vagy néha Alexandriai Szent Cirill), ami Keleten ritka.⁴⁵

A katonaszentek megjelenése különböző anyagú - főként a könnyen faragható, különösen a 9-10. századi Észak-Európában kedvelt, ott főzőedényekhez használt szteatitból, zsírkőből készült - reliefikonokon már a 10-11. századtól gyakori a Bizánci Birodalomban. Ilyen az a lovon ülő, jobbjával kardot emelő, bal kezével kantárszárat fogó Thesszaloniki Szent Demetert ábrázoló, Palaiologosz-dinasztia korabeli, 14. századi, konstantinápolyi ikon, amit a hagyomány a bizánci császár Dimitrij Donszkojnak adott ajándékának tart.⁴⁶ Szteatitból készült az a 13. század végi-14. század eleji, kilenc egyházi főünnepet, ebből felismerhetően hatot bemutató ikon-töredék, ami ásatás alkalmával Diósgyőrön, a királyi, majd királynői várban került elő, s amit a miskolci Herman Ottó Múzeum őriz. I. (Nagy) Lajos (1342-1382) és Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) udvarában számos konstantinápolyi követ mellett bizánci császár is megfordult katonai segítségért folyamodva, talán egy ilyen látogatás emléke lehet ez az ikon.⁴⁷ Az 1071-es man(t)zikerti csatavesztés után a szeldzsuk-törökök Kis-Ázsia jelentős részét elfoglalták, s 1077-ben létrehozták Konya (Ikonion, Ikonium) központtal a Rumi Szultánátust. Az 1176-os myriokephaloni vereséget követően a Bizánci Birodalom maradék területeit is elveszítette az ázsiai kontinensen megteremtve ezzel a lehetőséget egy esetleges török partraszállásra Európában, amit az oszmánok később, 1354-ben Gallipolinál meg is valósítottak. Ez az az időszak, a 11-12. század, amikor a hitében megrendült, egyre nehezebb gazdasági körülmények között élő bizánci lakosság miniatűr templomokat kezdett el építeni.⁴⁸ Szent Demeternek egy a IV. keresztes hadjárat után, Konstantinápoly nyugati bevételét követően, 1204-1224 között készített, Thesszalonikiben talált bronzikonját a szentpétervári Ermitázs őrzi, s látható volt a londoni Somerset House Ermitázs-termeiben 2006-ban megrendezett, Út Bizáncba. Az antikvitás luxusművészete című időszakos tárlaton. A késő bizánci kor (1261-1453) fémikonjain a fokozódó hadiesemények következtében a harcos szentek ábrázolása általánossá vált. A 4. század kezdetén vértanúként meghalt két katonaszent, Sárkányölő Szent György és Thesszaloniki Szent Demeter az orosz fémikonoknak is jellegzetes alakja, előbbi kereszténység előtti, pogány reliktumként sárkánykígyóba, utóbbi az évszázadokkal később élt bolgár cárok egyikébe szúrja lándzsáját. Az első Bolgár Birodalom a kegyetlenségéről híres II. (Bolgárölő, Bulgaroktonosz) Basileios uralkodása alatt, 1018-ban szűnt meg, s tagozódott be a Bizánci Birodalomba. Az 1014-es, Kleidion hegyszorosban történt ütközetben elfogott bolgár katonákat a bizánci császár megvakíttat-ta, s csak minden századik harcosnak hagyta meg fél szemét, hogy azok a cár elé vezessék társaikat. A bizánci művészetben ritka ikonográfiai változat, s inkább a kaukázusi Georgiára jellemző, amikor a lovon ülő Szent György egy előtte földön fekvő, szakállas öregember vagy harcos, király nyakába, fejébe szúrja dárdáját.⁴⁹ Az ábrázolás a keresztényüldöző Diocletianus császárra (244-311) utal, miként azt egy 11. századi, ezüstből trébelt, grúz ikon legyőzött alakjának „Az istentelen Diocletianus király" felirata is elárulja. Ezzel a grúz hatással találkozunk a Sínai-hegyi Alexandriai Szent Katalin-kolostor 9-10. századi triptichonjának jobb szárnyán, amelyen a vesztes fél megadásának jeleként - a császári ikonográfiából ismert módon - a dzsida végét megfogja.⁵⁰

Diocletianus keresztényüldözéséhez kapcsolódik az egykor Ikoniumban élő, gazdag, fiatal özvegy, Szent Julitta és hároméves kisfia, Szent Quiricus legendája, akiknek megható ábrázolása a kiállításon több fémikonon is megjelent. Néha a tisztaság és ártatlanság jeleként óriási virágok között álltak, míg az asszony minden esetben nyolcvégű keresztet tartott baljában az igaz hitvallás szimbólumaként.⁵¹ Az édesanya - az efezusi hét szent alvóhoz hasonlóan - szintén nem tagadta meg Krisztusba vetett hitét, ezért 305-ben, a kis-ázsiai Tarzusz ban megostorozták. A kisfiú eközben, mivel anyját nem találta, sírni kezdett. Quiricus a helytartó csitítására sem hagyta abba a zokogást, ezért a prokurátor dühében lelökte a lépcsőn. A gyermek feje anyja szeme láttára loccsant szét. Ez után Julitta is vértanúhalált halt.⁵² A jobbára I. Gelasius pápának (492-496) tulajdonított Decretum Gelasianum de libris recipiendis et non recipiendis a történetet nem fogadta el hitelesnek. A 15. században élt Borghese di Pieronak a londoni Courtauld Institute of Art Galleryben korábban kiállított, jelenleg raktáron őrzött, három panelből álló predelláján a legenda másik változatával találkozunk. Ezen először azt látjuk, hogy Julitta és Quiricus a bíróság előtt áll. A középső táblán Quiricus kétszer jelenik meg, egyszer a földön imádkozik anyja előtt, másodszor a bíró ölében ül, és annak arcát simogatja. Végül ugyancsak két ízben ábrázolták Quiricust. A kép jobb oldalán a bíró haragra lobbanva tőrt vág a fejébe, majd középen a csöppség holtan fekszik a földön. A tábla bal oldalán Julittát láthatjuk villás keresztre feszítve, amint testét horgas kampókkal szaggatják. Az esztergomi Keresztény Múzeumban őrzött, Mair von Landshut német mesternek tulajdonított, 15. század végi táblakép nyers valóságábrázolással mutatja be Szent Julitta kínzatásának azon jelenetét, amelyben megnyúzzák, és nyílttá vált húsára forró olajat öntenek.⁵³ A táblakép Ipolyi Arnold besztercebányai és nagyváradi püspök, művészettörténész, a magyar néphit kutatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja (1823-1886) gyűjteményéből származik, aki az ikonokra már jóval e tárgyakat újra felfedező, 1913-as, szentpétervári ikonkiállítás előtt felfigyelt.⁵⁴

Igen gyakori témája volt a 14-15. századi, rézötvözetből öntött mellkereszteknek és a 16. századi, nyakban hordott fémikonoknak az ördögöt elverő Szent Nikétász, ahogy azt a tárlaton számos esetben megfigyelhettük.⁵⁵ Az ukrajnai, Lvov megyei Il'nyk Szent Paraszkéva-templomából származó, az ukrán nemzeti ikonfestő iskola által a 16. század közepén festett egyik ikonon ugyanezt a jelenetet láthatjuk.⁵⁶ Több Nikétász nevű szent közül ezeken arról a gót katonáról van szó, aki a bibliafordító Wulfila püspökkel együtt a Bizánci Birodalom északi határán, a Duna mentén élő gótokat az ariánus kereszténységre térítette, s akit Athanarich vizi-, azaz nyugati gót, therving király 372-ben máglyahalálra ítélt. A legenda szerint fogva tartása alatt megjelent az ördög angyal képében, s mint az ég küldötte arra akarta rávenni, hogy áldozatot mutasson be a pogány isteneknek ezzel mentve meg életét. Nikétász kétségében az égiekhez fordult, Szent Mihály arkangyal pedig felfedte előtte az igazságot. A szent ezután ütni kezdte az ördögöt kérdezve tőle: „Ki küldött téged?!", mire az válaszolt: „A Sátán, az apám." A Balkán-félszigeten Szent Marinát ábrázolják ily módon, akinek ikonográfiája a 18. században, Macedóniában elterjedt hagiografikus, Ohridi Szent Náhum életét bemutató papírikonok egy meghatározott szélképe nyomán alakult ki. A gyöngyösi Ohridi Szent Náhum-templom ikonosztázisának egyik 19. század első feléből származó, a kecskeméti Ikon Múzeumban őrzött alapikonján is az említett szent mellett láthatjuk alakját.⁵⁷ Szent Marina nem más mint a gótikus táblaképekről és szárnyasoltárokról jól ismert, Szent Dorottya és Szent Borbála társaságában látható - attribútumuk a torony, illetve a virágos kosár -, pórázon kis sárkányt tartó, 4. század elején vértanúságot szenvedett Antióchiai Szent Margit. Hármójuk a kerékkel megjelenő Alexandriai Szent Katalinnal kiegészülve a négy fő szűz, a Virgines Capitales csoportját alkotja. Szent Miklóshoz hasonlóan Szent Margit a tizennégy segítőszent egyike is, így különösen a fiatal leányok, a gyermeket váró és vajúdó asszonyok pártfogója.

A pravoszláv Moldva védőszentje, „az ortodoxia nem hervadó virága" a 11. század második negyedében Trákia területén élt, de a Jordán folyónál is járt, a Balkánon a szlávok és románok körében az egyik legnagyobb népszerűségnek örvendő Szent Paraszkéva-Pjátnyica, más néven Szent Petka. Sokat utaztatott, romlatlan testét 1641-ben Vasile Lupu moldvai fejedelem a konstantinápolyi pátriárkától megvette, s azt Jászvásárhely (Ia§i, Románia) Három hierarcha-templomában helyezte el.⁵⁸ A város ekkor még katolikus magyarok által úgyszintén lakott az 1646-1648 között írt Codex Bandinus tanúsága alapján. A magyarországi szerb templomok közül csak két Baranya megyei,⁵⁹ a Majson (1781) és az Illocskán (1808) álló van az ő tiszteletére szentelve, előbbi olajjal festett, kőből épített ikonosztázion-maradványa egyedülálló a hazai emlékanyagban.⁶⁰ A magyarországi görögkeleti ikonfalak kivételesen ritka, figurális ábrázolásával, két-két, indaágat tartó pelikánfejjel találkozunk a gyulai Szent Paraszkéva-templom ikonosztázisán, a diakónusi ajtók felett. Az úgynevezett „kisromán" templom képfalát az 1880-as években, a barokk és a klasszicizmus formakincséből táplálkozó eklektikus stílusban, Janic aradi mester műhelye emelte.⁶¹ Az október 14-én ünnepelt szent alakja összemosódik egy vele megegyező nevű, ókeresztény vértanúval, akinek az emléknapja két héttel később, október 28-án van. A fémikonokon nagy valószínűséggel ez utóbbi személyt, Szent Paraszkéva nagymártírt ábrázolták, aki Szent Julittával egy helyen és egyidőben élt. Ikonium városában, gazdag keresztények gyermekeként született ajándékul a megtartott pénteki böjtért, erre utal görög és szláv nevének jelentése: 'készületi nap', illetve 'péntek' (a latin priscus 'ősi, tiszteletreméltó' szóból eredeztetett Piroska elnevezése hibás). Gyermekként árvaságra jutott, ekkor szüzességi fogadalmat tett, s szülei példájához hűen az örökül hagyott gazdaságot jótékonyságra és a keresztény hit terjesztésére, a pogány lakosok megtérítésére használta. Diocletianus császár alatt, a helytartó előtt bátran megvallotta hitét, attól sem a földi csábítások, sem a kínzások nem tántorították el. Sebei csodálatos módon begyógyultak. Testét fára kötözve fáklyákkal égették, végül lefejezték.⁶² A Pannonhalmi Főapátság gyűjteménye őrzi egy 18. század első feléből származó, kárpáti ikonfestő iskolába tartozó, talán máramarosi mester által festett ikonját „Krisztus szent nagyvértanúnője Paraszkoveia" ószláv felirattal, kezében pálmaággal, a sarkokban egy-egy, föléje koronát tartó angyallal mártíromságának attribútumaiként.⁶³ A szent a néphit szerint a kereskedőket segíti, de a szem gyógyítójaként is ismert. A nők, a női munka védelmezője, akihez a pénteki dologtiltás társul (ezen a napon nem volt szerencsés üzletet kötni, Péntekasszony szemét az ekkor végzett kézimunka: szövés-fonás, varrás bepiszkította). A családi béke, valamint a hajadon leányok és az ifjú jegyesek, házasok védőszentje.⁶⁴

A tárlat egyik 19. század második feléből származó, moszkvai készítésű fémikonja Dánielt ábrázolta az oroszlánveremben.⁶⁵ Az ószövetségi történet hasonló ikonográfiával a novgorodi Tizenkét apostol-templom 16. századi, diakonikonba vezető kapuján is megjelenik.⁶⁶ A szentélyhez délről csatlakozó helyiség a liturgiához szükséges edények, könyvek és ruhák tárolására szolgált. A fémikonon két, a festett ikonon négy oroszlánt ábrázoltak, míg Dániel könyvében hét állat szerepel. A novgorodi ikonon azonban nem csak a lábat nyaldosó oroszlánokat láthatjuk, hanem Szent Mihály arkangyalt is, amint Habakuk prófétát a mezőn dolgozó aratóknak szánt ebédjével együtt Bábelbe repíti. „Megemlékeztél rólam, Istenem, mert te nem hagyod el azokat, akik szeretnek" - szólt Dániel, miután meglátta őket, megmenekülvén az éhhaláltól.⁶⁷ A fémikonon a hálát adó kézmozdulaton túl egy kibontott irattekercs került még megjelenítésre.

Az evangéliumos könyvek sarokdíszein a négy evangélistát vagy azok apokaliptikus szimbólumait: az angyalt (Szent Máté), az oroszlánt (Szent Márk), a bikát (Szent Lukács) és a sast (Szent János) ábrázolták. A jelképekről a Jelenések könyvében, „A trónon ülő"-ről szóló látomásban olvashatunk: „A trón közepén a trón körül négy élőlény, elöl, hátul csupa szem. Az első élőlény oroszlánhoz hasonlított, a második fiatal bikához, a harmadiknak emberhez hasonló arca volt, a negyedik pedig repülő sashoz hasonlított. Mind a négy élőlénynek hat-hat szárnya volt körös-körül és belül is, tele szemmel. Éjjel-nappal folyvást ezt zengték: »Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki volt, aki van és aki eljő!«"⁶⁸ Szent János mellett gyakran szerepel Prochorosz alakja, akinek a hagyomány szerint az evangélista Patmosz szigetén jelenését tollba mondta. Ezt láthatjuk a székesfehérvári Keresztelő Szent János születésetemplom északkeleti sarokboltozatán vagy a velencei Ikonok Múzeumának Emmanuel Lambardosz által 1602-ben festett, nagyméretű ikonján.⁶⁹ Ugyanez az esemény került bemutatásra az esztergomi Keresztény Múzeumban őrzött, szintén az Ipolyigyűjteményből származó, krétai(-velencei) iskola alkotásaként számon tartott, 15. század végi-16. század eleji triptichon középső táblájának jobb felső képén is.⁷⁰ A megjelenítés pontos ikonográfiai párhuzamát találjuk a krétai-athoszi ikonfestő iskola területén, Athosz Vatopedi-kolostorának 14. századi Bolgáriai Theophylaktos-kódexében, a 257. lap versoján,⁷¹ valamint a Sínai-hegyi Alexandriai Szent Katalin-kolostor egyik 16. század végi-17. század eleji, krétai(-velencei) iskolába tartozó ikonján.⁷² A kiállításon a jelenet legkorábbi ábrázolása egy 16. századi, novgorodi, aranyozott sarokdíszen volt megfigyelhető.⁷³

A Nagy Deésziszt bemutató fémikonok már nem csak a középen ülő Megváltót, s a hozzá balról és jobbról hódolva forduló, emberiségért könyörögő, közbenjáró Istenanyát és Keresztelő Szent Jánost ábrázolták, hanem további szenteket is.⁷⁴ Láthattuk többek között a Moszkva melletti Szentháromság-kolostor alapítóját, a 14. században élt Radonyezsi Szent Szergijt¹⁵ Önálló, középen elválasztott, végén visszagöndörödő hajú, hosszú, hegyes bajuszú, gömbölyded szakállú megjelenítésével találkozhattunk egy 19. század második feléből származó, moszkvai készítésű, kereténél zománccal díszített fémikonon.⁷⁶ A szent életfelfogásával nagy hatással volt Andrej Rubljovra, aki az ő tiszteletére festette meg Ószövetségi Szentháromság-ikonját. A Nagy Deésziszen Krisztus trónusa előtt, kétoldalt, a bizánci udvari szertartásrendből eredő, Keletről átvett, Diocletianus alatt intézményesített proszkünészisz formájában, térdelve leborulva ábrázolták Szoloveci Szent Zoszima és Szoloveci Szent Szavvatyij alakját, a Szmolenszki Megváltó ikonográfiai típushoz hasonlóan (2. kép). Ők ketten a méhészet védelmezői,⁷⁷ s a Fehér-tenger legnagyobb szigetének, a Szoloveckijnek a kolostorát alapították, ezért az ikonográfiai típust Szoloveci Megváltónak is nevezzük.⁷⁸ Az egyik 19. századi, Pomorje-vidéki, kék-fehér zománcos ikonon éppen azt a jelenetet láthattuk, amint annak modelljét közösen a magasba emelik.⁷⁹ Medaillonba foglalt mellképükkel a Szent Hallgatást bemutató fémikonokon találkozhattunk. Itt élt tizenkét évet e két atya társaságában Jepifanyij szerzetes, miként arról életrajzának legelején olvashatunk, s ezen a Szolovkinak is nevezett szigetcsoporton, a kommunista hatalom által létrehozott munkatáborban - amiről A GULag szigetvilág című művében Szolzsenyicin írt 1973-ban - töltötte száműzetésének végét 1937-es kivégzése előtt Florenszkij.⁸⁰ A gazdag és tekintélyes Szoloveckij-kolostor Pusztozerje mellett az óhitű ellenállás másik nagy központja volt. A kolostorral szemben I. Alekszej Mihajlovics cár az 1667-es év végén annak gazdaságát és kereskedelmét sújtó, megtorló intézkedést vezetett be, 1668-ban pedig katonai támadást indított, ami egészen haláláig, 1676 elejéig tartott. Ekkor a klastromot a cári csapatok árulás segítségével bevették, az életben maradtakat megkínozták, a tenger jeges vizébe dobták, kivégezték.⁸¹

 

 

 

Az orosz Észak fémikonjai és ikonfestészete, valamint az orosz irodalom és festészet kapcsolata „a hit öntvényei"-vel

A kiállításon szép számban képviseltette magát 18-19. századi fémikonokkal a Fehér-tenger Onyega-öblére nyíló Pomorje-vidék, valamint a Ladoga-tótól északnyugatra, a Baltitenger Finn-öble mellett fekvő Karélia. Nem meglepő ez, hiszen a Tengermellék a Vig-kolostorral - az Ural-vidék (Nyizsnyij Tagil, Jekatyerinburg stb.) mellett - a központból (Moszkvában csak egy kolostoruk, a Novogyevicsij működött, ahol nem állítottak elő fémikonokat, a Felső-Volga-vidék Kosztromával) a peremterületre szoruló szakadárok egyik legnagyobb, s ily módon a rézötvözetből öntött ikonok készítésének egyik legjelentősebb körzete volt.⁸² Ezen északi műhelyek létrejötténél az sem hagyandó figyelmen kívül, hogy a 17. században Oroszország az ötvözetekhez szükséges nyersanyag nagy részét - jelentős rézbányák hiányában - a közeli Skandináviából szerezte be. A Permtől keletre fekvő, cinkben és vörösrézben gazdag Középső-Ural ugyan már a 16. században, nagyobbrészt I. Fjodor Ivanovics cár (1584-1598) hódításainak eredményeként a birodalomhoz tartozott, de a Déli-Uraltól délre elhelyezkedő, bányászat szempontjából értékes területek csak 1731-ben kerültek az orosz állam fennhatósága alá, amikor a Kis Horda annak hűbérese lett. A szintén kiemelkedő jelentőségű közép- és belső-ázsiai nyersanyaglelőhelyek, mint amilyen például az Altaj és a Kara-tau, csak a 18. század második felében, illetve a 19. század végére váltak Oroszország részévé. A fémikonokat magas technikai szinten és művészi színvonalon készítették itt a Pomorje-vidéken, így rendkívül finom és a kevés alapanyag következtében igen vékony öntvények jellemzik e területet.⁸³ Gorkij önéletrajzi trilógiájának 1916-ban megjelent második kötete, az Emberek között című regénye a tengermelléki fémikon készítő központok jelentőségére mutat rá: „Igen gyakran hoztak öregemberek és öregasszonyok eladásra a Nyikon előtti időkből származó, régi nyomtatású könyveket, vagy ilyen könyvekről készült másolatokat, az irgizi és kerzsenyeci remeték szép kezemunkáját, a rosztovi Dmitrij által nem javított szertartáskönyvek másolatait, régi festésű ikonokat, kereszteket és összehajtható, zománcozott rézikonokat, amiket a tenger mellékén öntöttek, ezüst merítőkanalakat, amilyeneket a moszkvai fejedelmek ajándékoztak az italméréseik bérlőinek, mindezt titokban, körüllesve, a kabátjuk alól kínálták."⁸⁴ Azért is volt érdemes az északi területekre még nagyobb figyelmet szentelnünk, mert azok fémikonjai több esetben festett ikonba mint ikontartóba, кивот-ba voltak helyezve. Az orosz Észak, így Vologda és környéke, a Dvina-föld, az Onyega-tó vidéke, valamint Karélia nehezen megközelíthető volta, szinte elzártsága révén kevés külső hatást hordozó, egyéni utakon fejlődő, sokban önálló ikonfestészete - ami csak a 20. század közepén kezdett ismertté válni - még ma sem kellően kutatott és feldolgozott. A 19. század közepén kialakult „северное письмо", „északi manír" elnevezés ugyanis ekkor még olyan arhangelszki, usztyugi, kargopoli, tyihvini és vologdai ikonokra vonatkozott, amelyek stílusukban nagyrészt nem az említett városokhoz kötődtek. Novgoroddal vagy a Moszkva központú, 16. század végén-17. század első felében működő, a Godunov-iskola mellett a korban legjelentékenyebb - Prokopij Csirin, továbbá a Szavin-festőcsalád: Isztoma, valamint fiai, Nazarij és Nyikifor nevével fémjelzett -, feltehetően tatár eredetű, dúsgazdag kereskedőcsalád által finanszírozott, róla elnevezett Sztroganov-iskolával álltak kapcsolatban. Az orosz Észak ikonfestészete a kutatás kezdetén tehát félre lett ismerve.⁸⁵

Puskin az 1830-ban írt Néhai Ivan Petrovics Belkin elbeszélései novellafüzérében, A postamester című írásának legvégén egy sírkeresztre erősített fémikont említ: „Megérkeztünk a temetőbe, egy kopár helyre, amely semmivel sem volt körülkerítve; itt-ott elvétve fakeresztek álltak, melyekre egyetlen bokor se vetett árnyat. Világéletemben sem láttam olyan szomorú temetőt. - No, ez az öreg postamester sírja - mondotta a kisfiú, és felugrott egy homokhalomra, amelyre rézikonos, fekete keresztet állítottak."⁸⁶ A fémikonok kutatásában a jövőben nagyobb szerephez kell, hogy jussanak a 19-20. századi, nagy orosz romantikus és realista írók munkái, az „ikonarcú" orosz irodalom.⁸⁷ Emlékezzünk csak a fiatalabb Dosztojevszkij 1866-ban megjelent Bűn és bűnhődés című regényére, amelynek főhőse a Raszkolnyikov nevet viseli, s központi motívuma a meggyilkolt uzsorásasszonytól ellopott fémkereszt.⁸⁸ Pavel Ivanovics Melnyikov (1818-1883), írói álnéven Andrej Pecserszkij, katonai kormányzóhelyettes hivatalnokaként erőteljesen fellépett az ószertartásúak ellen. Az Erdők világa és az ennek folytatásaként megírt A hegyekben című regényében az üldöztetések elől a Volga felső folyásához, valamint az Ural hegységbe menekült raszkolnyikok aszketikus életét mutatja be.⁸⁹ Nyikolaj Szemjonovics Leszkov (1831-1895) groteszk humorú, csodás történetei is több szállal kötődnek az óhitűek világához, így a Papi gyülekezet című regényének engedetlen főhőse Avvakum protopópa alakját és sorsát idézi.⁹⁰ A vadállat című elbeszélésében egy a napóleoni háborúk idejében készült bronzkeresztről tesz említést: „Meghallotta ezt Alekszej atya is, aki idős falusi pap volt, nyakában a tizenkettes év bronzkeresztjével. Az öreg szintén sóhajtott és ugyanúgy halkan mondta: - Imádkozzatok a megszületett Jézushoz!"⁹¹ Az író egyébként maga is behatóan foglalkozott apokrifekkel.⁹² Csehov 1883-ban és 1885-ben két részletben közölt, később egyesített és átdolgozott G őzfürdőben című novellája így kezdődik: „- Hé, te, hogyishínak! - kiáltotta egy fehér testű, kövér úr, amikor a gőzfelhőben meglátott egy magas, ösztövér, ritkás szakállú embert, akinek nagy rézkereszt függött a mellén."⁹³ Konsztantyin Alekszandrovics Fegyin az 1929-1930-ban írt A vénember című elbeszélésében panagiát, ruházat felett, nyakban hordott, ereklyét tartó, püspöki, kör alakú fémdiptichont említ: „Belépett az érsek, gyengéden simogatva mellén a panagiát. Tekintete se vidám, se gunyoros nem volt. Nyomában egy hasas, felemás színű kandúr szaladt be, és mindjárt eltűnt a lába között, a talár alatt... - Hogy is volna hatalmam! - felelte az érsek; tekintetét a panagiára szegezte, és újra gyengéden megsimogatta. - Az Úristen szabad akarattal ruházta fel az embert, és maga választ jó és rossz között."⁹⁴ Egy ilyen 1641/1649-ből származó, aranyozott panagia (az Istenszülőre vonatkozó dicsőítő jelzőből, kiejtés és nem etimológia szempontjából helyesen: Panaghia, a παναγία 'legszentebb' görög szóból) szerepelt a kiállításon az Iparművészeti Múzeum tulajdonaként, belül Novgorodi Istenanya „a Jel" és Ószövetségi Szentháromság, kívül Keresztrefeszítés gyászolókkal és Örömhírvétel ábrázolásokkal.⁹⁵

Vajda Lajos 1936-os Ikonos önarcképe a konstantinápolyi iskola provinciális, 11. századi Szent Panteleimon-ikon\ái juttatja eszünkbe. A szentendrei festőművész szokatlan, újszerű reflexiója nem véletlen egy olyan városban, amely hosszú időn át „a szerbség világítótornya" volt - és itt most elegendő, ha csak egykori főiskolájára és a valamikori ortodox templomok magas számára, ami szám szerint hét, utalunk.⁹⁶ Az irodalmi művekhez hasonlóan forrásértékkel bírnak a kor kiváló orosz festőművészeinek alkotásai is. A legnagyobb orosz történeti festő - gondoljunk A sztrelecek kivégzésének reggele (18781881) és a Sztyepan Razin (1907-1910) című képekre -, Vaszilij Ivanovics Szurikov (1848-1916) 1895-ben készített, Jermak meghódítja Szibériát című, a szentpétervári Állami Orosz Múzeumban őrzött festményén megfigyelhetjük például, hogy az új területek elfoglalása egy Sárkányölő Szent Györgyöt megjelenítő zászló mellett Krisztus „nem kézzel alkotott" képmásával az élen történik.⁹⁷ A moszkvai ószertartású mozgalom központja Feodoszja Prokopjevna Morozova bojárasszony háza volt, ahol 1664 elejétől, közel tizenegy éves szibériai száműzetését követően, egy rövid ideig maga Avvakum protopópa is lakott. A cárnő rokonságába tartozó, gazdag és befolyásos, később udvari kötelezettségeit egyre inkább elhanyagoló, szerzetesi egyszerűségben élő, titokban apácának álló, az óhitűek egyik meghatározó személyévé váló Morozovát - az után, hogy nem volt hajlandó részt venni I. Alekszej Mihajlovics cár második esküvőjén - 1671-ben lánytestvérével együtt letartóztatták, kolostorba zárták és kínvallatásnak vetették alá, 1675-ben pedig börtöncellájában halálra éheztették.⁹⁸ Fogságba vitelének jelenetét festette meg Szurikov Morozova bojárasszony című képén 1887-ben. A moszkvai Tretyakov Képtárban őrzött, nagyméretű, 304 cm x 587,5 cm-es festmény jobb sarkában egy mezítláb a hóban ülő, hosszú darócinget viselő, nyakában súlyos láncon óriási ereklyetartó mellkeresztet hordó „szent félkegyelmű", юродивый látható, amint régi orosz szokás szerint két ujjal áldást oszt. Hasonlóan emeli jobb kezét intő jelként az ég felé Morozova. Ugyanitt egy útszéli Vlagyimiri Istenanya-ikon is megfestésre került (3. kép).⁹⁹ Vázlatban maradt Vaszilij Grigorjevics Perov (1833-1882) Morozova bojárasz-szony megkínzatása című műve. Az 1683. június 11-én kivégzett Nyikita „Pusztoszvját" szuzdáli ószertartású pap Joachim moszkvai pátriárkával, Szofja régensnő előtt folytatott hitvitáját mutatja be a művész halála előtt egy évvel, 1881-ben készített, ugyancsak a Tretyakov Képtárban található festménye. A 19. század második felének orosz festészetét meghatározó Vándorkiállítási Társaság egyik elindítójának, vezető szerepet játszó alapító tagjának A sírnál címet viselő, 1859-ben festett képén, a Puskin idézethez hasonlóan, egy „rézikonos" - középső elemén Deésziszt ábrázoló fémtriptichonnal ellátott - fakereszttel jelölt hantot láthatunk. A sírhalmon fájdalmában összeesve fekszik az elhunyt édesanyja, egyik kezébe hajtva fejét magába roskad húga, gyermekét szoptató felesége azonban kendője alól már a távolban felsejlő férfi alakját kémleli.¹⁰⁰

 

Ez a művein tetten érhető ironikus szemléletmód, szatirikus megfogalmazás jellemzi az 1861-ben festett Húsvéti körmenet falun című képet is, amin még a processziót vezető pópa sem józan, az maga elé bámulva ittasan támolyog, kapaszkodik, mellette a szertartásban segédkező, tömjénező diakónus részegségében épp hasra vágódik. Van, akinek a fejét mossák a liturgia végeztével, s van, aki a templom oldalában fekszik öntudatlanul. A szintén a Tretyakov Képtárban őrzött festményen egyszerre jelenik meg egy fatáblára festett nagyméretű ikon, egy közepes nagyságú, fémborítóval fedett Kazányi Istenanyaikon, Isten szemével egy templomi, körmeneti zászló, azaz vászonikon, egy áldásosztó fémkereszt, sőt egy szalagokkal díszített, fából faragott kereszt is (4. kép).¹⁰¹ Szavickij (Találkozás az ikonnal, 1878), Repin (A gyónás megtagadása, 1879-1885, Feltámadási körmenet a Kurszki Kormányzóságban, 18801883), Szurikov (Ikonsarok egy falusi házban, 1894 előtt) vagy Kusztogyijev (Pap és diakónus, 1907) - és a sort még folytatni lehet - egy-egy alkotásának behatóbb megismerése tovább gazdagíthatják a jövőben a fémikonokról és e szakrális tárgyakat körbevevő különleges világról szerzett eddigi tudásunkat.¹⁰²

Jegyzetek

1 Ruzsa 1996b, 390, Gnutova-Ruzsa-Zotova 2005, Cat. 259, 260, 267, 275, 310, 311, 317, 319, 320, 321, 344, 346, 351, 352, 354, 362, Cat. Hung. 70, 77.

2 Gnutova-Ruzsa-Zotova 2005, Cat. Hung. 29. A fémikonok és festett fatáblák viszonyáról: Ruzsa 2005b.

3 Овчинников-Кишилов 1971, Ил. 28, К. 14.

4 Nagy 2000, XI, XVIII-XX. tábla, 45-46, 59-61. Lázár mester nagybudméri Istenszülő a gyermek Jézussal-ikonjának színes felvételét közli: Vukovits 1998, 49. A Krisztus, a nagy Főpap ikonográfiai típusról ír: Nagy 2002, Puskás 2009.

5 Gnutova-Ruzsa-Zotova 2005, Cat. 353, Cat. Hung. 90, 91.

6 Ruzsa 1996a, 12.

7 Gnutova-Ruzsa-Zotova 2005, Cat. 203, 204.

8 Az óorosz agrárkultusz keresztény szentjeiről, azok pogány hátteréről: Vinogradova 1999.

9 Gnutova-Ruzsa-Zotova 2005, Cat. 335, 336, Cat. Hung. 92.

10 1 Kir 17,1.

11 1 Kir 19,19-21.

12 2Kir 2,1-18.

13 Illést madarak táplálják: 1 Kir 17,2-6 (a szöveg itt „hollók" alatt valójában fekete bőrű arabokra utal), egy angyal eteti és itatja: 1Kir 19,1-8.

14 Gnutova-Ruzsa-Zotova 2005, Cat. Hung. 85.

15 Somogyi 1954, 54-55.

16 Ruzsa 1996a, 15.

17 A bolsevikok által férjével, négy lányával és fiával együtt meggyilkolt, az Orosz Ortodox Egyházban 2000. augusztus 14-én szentté avatott, angol és német származású Alekszandra Fjodorovna (1872-1918) hessen-darmstadti hercegnő, orosz cárné, II. Miklós felesége, Viktória brit királynő kedvenc unokája életében is fontos szerepet töltöttek be a fémikonok. Szentpéterváron, a Carszkoje Szelóban lévő Sándor-palotában helyreállított hálószobájában, ágya és éjjeliszekrénye felett egy egész falat betöltenek a különböző ikonok. Tarason 2002, 45.: 6. kép.

18 Gnutova-Ruzsa-Zotova 2005, Cat. 192, 215, Cat. Hung. 68, 81.

19 Ruzsa 2004, 3, 7.: 8, Gnutova-Ruzsa-Zotova 2005, Cat. Hung. 30.

20 Gnutova-Ruzsa-Zotova 2005, Cat. 169, 170, 191, 216, 309, 310, 311, 312, Cat. Hung. 66, 67.

21 Gnutova-Ruzsa-Zotova 2005, Cat. 154, 190, 215, 322, 323, Cat. Hung. 68.

22 Gnutova-Ruzsa-Zotova 2005, Cat. 240/ a-b.

23 Gnutova-Ruzsa-Zotova 2005, Cat. 100/b.

24 Vanyó 2004, 322-329.: Kürillosz, Alexandriai, Szent, 366-370.: Nesztoriosz. A kézikönyv lényeglátó, szerkesztőkkel szembeni, elmarasztaló kritikáját fogalmazza meg: Jakab 2005.

25 Filippov 1998, 6-8, 8.: 12-13, 16, 16.: 40-41, 24, 27.: 74.

26 Juhász-Török 1971, 53-55.

27 Ruzsa 2006a, 211.

28 Filippov 1998, 18.: 48, 31.: 87.

29 A szent ereklyéinek 1087. május 9-én Myrából (Demre, Törökország) a dél-itáliai Bariba történő átszállításának ünnepe az 1054-es szkizma ellenére egységesen vált a Római Katolikus és az Orosz Ortodox Egyház részévé, 1091-ben az I. keresztes hadjáratot négy évvel később meghirdető II. Orbán pápa rendelte el, s vele közel egyidejűleg II. Efrém kijevi metropolita (1092-1097) is bevezette azt az éves liturgikus rendbe.

30 Lk 15,1-7. Lásd még: Szinopszis 1994, 164-165.: 219. Az elveszett juh.

31 Gnutova-Ruzsa-Zotova 2005, Cat. 229.

32 Vanyó 2004, 16.: Alexandrosz, 88.: Áriusz.

33 A legendát Aleksza Petrov novgorodi ikonfestő 1294-es Lipnói Szent Miklós szentekkel-ikonja kapcsán említi: Ruzsa 1998a, 72.

34 Nagymihályi 1984, 242.

35 Hristofor Zefarovic főműve a Bécsben, 1741-ben kiadott, előzményekkel rendelkező Stemmatographia, aminek komoly szerepe volt a Balkán népeinek nemzeti ébredésében, így ebben a munkában találhatók a modern bolgár és szerb világi költészet első darabjai is.

36 Török 1989, LXIX. tábla.

37 ApCsel 19,23-40. Demeter ezüstmíves mester kis Artemisz-templo-mokat készített Efezusban. Mivel féltette műhelye üzletét, anyagi hasznát, kézműves társait és a népet fellázította, s gyűlést szervezett a mintegy 25 000 fő befogadására alkalmas színházba a kereszténységet terjesztő Szent Pál és kísérői ellen.

38 Voragine 1990, 17.: Szent Miklós püspök, Ford. Déri B.

39 Davidov 1988, 97-98.

40 Gnutova-Ruzsa-Zotova 2005, Cat. Hung. 84. A fémikon 19. századi párhuzama a moszkvai Andrej Rubljov Régi Orosz Szépművészeti Múzeumban található, kék-fehér és egy kis sárga zománccal, jóval kopottabb felülettel: Cat. 224.

41 Gnutova-Ruzsa-Zotova 2005, Cat. Hung. 80.

42 Magyar 1996, 140, 140.: 17. ábra, 158.: 133. A nagyatádi fémtriptichon itt tévesen a 16-17. századra lett datálva. Szintén helytelenül, középkori alkotásként említi a honfoglalás kora és az Árpád-kor fejezeten belül: Jankovich-Makkay 1978, 50. oldalon lévő kép és képaláírás. A korábbi hibás keltezést ismétli, sőt azt újabb szarvashibával toldja meg, minthogy az egyértelmű és jól olvasható cirill feliratot görögnek veszi: Mógáné Aradi 2010, 43.

43 Gnutova-Ruzsa-Zotova 2005, Cat. 213, 332, 333, 334.

44 Nagy 1998, Kat. 39. A ráckevei műhely ikonfestészetéről részletes leírást ad: Nagy 1998, 19-29, Kat. 21-58. A hazai görög diaszpóra egyházművészetének változásáról értekezik: Nagy 2005.

45 A négy nagy nyugati egyházatya: Szent Ambrus, Szent Jeromos, aki Csáktornya (Cakovec, jelenleg Horvátország, egykor Zala vármegye) közelében született, Szent Ágoston hippói püspök és I. (Nagy Szent) Gergely pápa.

46 A tojás alakú fej, az arcra fésült haj, a stilizált, keményen hullámzó köpeny egyértelműen a 14. századra keltezi ezt a munkát a hozzá tartozó, vele egységet alkotó fémkerettel. Hasonló rámát a kisméretű mozaikikonok esetében is feltételezhetünk, ahol annak hiányában az esztétikai hatás nem érvényesül, az ikonográfiai program zavarodott. Weitzmann 1987b, 76-77, 81, 80, 23. A moszkvai Kreml Fegyverraktárában őrzött ikont, elfogadva a hagyományt, még a 11. századra datálta: Bank 1978, 145-146. kép, 297.: 145-146.

47 A diósgyőri szteatitikonon jól látható a második sorban Krisztus születése (2.), mellette, töredékesen talán Krisztus bemutatása a templomban (3.), majd a következő, harmadik glédában Krisztus színeváltozása (4.) és Lázár feltámasztása (5.), végül a negyedikben Krisztus pokolraszállása (7.), valamint Krisztus mennybemenetelének nagyobb darabja (8.). A csúcson, továbbá a harmadik és negyedik zónában az első, a hatodik és a kilencedik kép sérült ábrázolása nem kivehető, ezek valószínűleg az alábbiak voltak: Örömhírvétel (1.), Krisztus bevonulása Jeruzsálembe vagy Krisztus keresztre feszítése (6.), Szentlélek eljövetele - helyette szokás az Ószövetségi Szentháromságot is megjeleníteni

- vagy Istenanya elszenderedése (9.). A Dodekaorton, a Tizenkét ünnep ábrázolásából hiányzik három téma, így kimaradt a hagyományosan negyedikként bemutatott Krisztus megkeresztelkedése jelenet is.

48 Tompos 1986, 144-156.

49 10-11. századi, ezüstlemezből domborított, aranyozott példákat említhetünk, köztük az Asan aranyműves által készített Ipari Szent György-ikont. Alibegasvili-Volskaja 1987, 96, 100. oldalon lévő felső kép, 101, 86-87.

50 Faludy 1982, 10. kép és képleírás.

51 Gnutova-Ruzsa-Zotova 2005, Cat. 157, Cat. Hung. 68.

52 Diós 2000b.

53 Végh 1993. A táblaképet - még mint Wolgemut irányába tartozó alkotást - a magyar és a német művészet lelki tartalma, valamint annak formai kivetítése közti távolság szemléltetéseként említi: Gerevich 1939, 475.

54 Ruzsa 1989a, 22-30. kép, 116-120, Ruzsa 1995. Az Ipolyi Arnoldgyűjteményből származó, Krisztus bevonulása Jeruzsálembe témát rendhagyó módon, jobbról balra ábrázoló, 17. századi ikon itt 1600 körüli, krétai munkaként lett meghatározva. Ruzsa 1989a, 22. kép, 117, 119.: 10. Az ikont közli még: Ruzsa 1978, Kat. 5, Ruzsa 1997, 4. kép. További irodalom: Bakos 2006, 46.: 129. A Szépművészeti Múzeumban őrzött, korábban 17. századra datált Dexiokratousa-ikont a 15. századra keltezte: Ruzsa 1991, 165.

55 Gnutova-Ruzsa-Zotova 2005, Cat. 32, 37/a, 38, 43/a, 46/b, 59/a, 60, 61, 71, 72/b, 89/b, 90/a, 112, 215.

56 Логвин-Мтяєва-СвєнцЩька 1976, Т. LXXXVII.

57 Nagy 1998, Kat. 55-56, 85, XXVII, XL. tábla. A gyöngyösi Szent Marina és Szent Náhum-ikont 18. századinak határozta meg: Ruzsa 1998b, 11.: 1/85.

58 Diós 2005. Az ereklyét helyesen - a lexikon hibás számozást közöl

- I. Szulejmán szultán (1520-1566) adta el belgrádi hadizsákmányaként a konstantinápolyi pátriárkának más egyházi kincsekkel együtt 12 000 dukátért.

59 A Baranya megyei szerb templomok alaprajz útján történő korszakolásának kiváló tanulmánya: Vukoszávlyev 2001.

60 Mohácsi Bugarszki 2006.

61 Nagy 1993, Nagy 1994, 64. oldalon lévő felső kép, 66, 112. A hazai görögkeleti templomok ikonosztázionjain ritkán előforduló figurális ábrázolások közé tartoznak még a legkvalitásosabb magyarországi, ortodox képfalépítő mester, a Naxosz szigetén született Jankovicz Miklós és műhelye által az egri Csodatévő Szent Miklós ereklyéinek átvitele-, valamint a budapesti Istenanya elszenderedése-templom részére 1791-ben, illetve 1800-ban készített két ikonosztázis galambjai is. Pesten robbant ki a híres „galambper", aminek következményeként a madarakat ábrázoló faragványokat 1806 szentestéjének éjszakáján a képfalról eltávolították, Egerben azonban még ma is láthatók ezek a nagy vihart kavart alkotások. Nagy 1994, 49-56, 92-93, 104-105, Nagy 1998, 173, 173.: 298, 185-186, 185.: 323. Jankovicz Miklós és műhelyének munkásságára vonatkozóan: Nagy 1987, magyarul: Nagy 1988a, Nagy 1988b, Nagy 1989, magyarul: Nagy 1990, Nagy 1991a, Nagy 1991b. A korai orosz szobrászatra az általános vélekedéssel ellentétben több példát találunk. Bacher 1960, 5-26.: Szobrászat az egyházi tilalom korában.

62 Vuori 2000, 132.

63 Puskás 1996. A valamikori lengyel-magyar határ vidékéről, régen ruszinok lakta Dobroszló falucska (Dobroslava/Доброслав, jelenleg Szlovákia, egykor Sáros vármegye) 1705-ben épült, gyönyörű, görögkatolikus fatemplomából közöl egy 17. század közepi Szent Paraszkéva életének jeleneteivel-ikont színesben: Skrobucha 1971, 54. kép és képleírás. A könyv a vértanú szenvedéstörténetét Antoninus Pius császár uralkodásának idejére (138-161) helyezi, mivel itt egy harmadik Paraszkéváról van szó, akinek ünnepnapja július 26-án van. Az ikon képecskéi elmesélik, hogy a szent először visszavonultan, aszkétaként élt egy barlangban - erre a felirat utal, s az, hogy a művész Illés próféta ikonográfiájából egy hollót kölcsönzött, ami élelmet szállít neki -, majd Rómába ment. Jelenlétében a bálványok összetörtek. Halála előtt megkorbácsolták, forró olajjal teli üstben főzték, késekkel vagdosták és fűrésszel kínozták. (A templom patrociniuma helyesen maga a szent.) Szent Paraszkéva ábrázolása a kárpáti ikonfestő iskola lengyel régiójában: Ktosihska 1973, 218-222, nr. 44 (életének jeleneteivel, színes felvétel), Nr 45 (Szent Teodóziával).

64 Kiwata 1978, 2.

65 Gnutova-Ruzsa-Zotova 2005, Cat. 331.

66 Лихачев-Лаурина-Пушкарев 1983, 331.: 225-226, Ил. 226.

67 Dán 14,28-42.

68 Jel 4,6-8. A mintát Ezékiel könyvéből „Az Úr dicsőségének látomása" rész szolgáltathatta: „Középütt kivettem valamit, amely négy élőlényhez hasonlított. Emberi formájuk volt. Mindegyiknek négy arca és mindegyiknek négy szárnya volt. A lábuk egyenes volt, a talpuk meg olyan, mint a borjú talpa, s úgy szikráztak, akár a fényes érc. Szárnyaik alatt emberi kezek voltak. Arcuk - mind a négyüké - négy irányba nézett. Az egyiknek a szárnya összeért a másikéval. Amikor mentek, nem fordultak meg, hanem mindegyik egyenesen haladt. Arcuk emberi archoz hasonlított, és jobb felől mind a négynek oroszlánarca volt, bal felől meg mind a négynek bikaarca volt, s mind a négynek sasarca volt. Szárnyaik felül ki voltak terjesztve. Két szárnya mindegyiknek összeért, kettő meg a testüket födte. ... Figyeltem az élőlényeket, s lám, egy-egy kerék volt a földön az élőlények mellett, mind a négy mellett. ... Vizsgálgattam őket: igen nagy volt a kerületük, s körös-körül mind a négynek a kerülete tele volt szemekkel." Ez 1,5-18. Hatással volt továbbá Izajás könyvének „Izajás meghívása" szakasza: „Magas és fönséges királyi széken ült [az Úr], és uszálya betöltötte a templomot. Szeráfok lebegtek fölötte; mindegyiknek hat-hat szárnya volt. Kettővel befödték arcukat, kettővel befödték lábukat, s kettővel lebegtek. És harsány hangon mondogatták egymásnak: »Szent, szent, szent a Seregek Ura, / dicsősége betölti az egész földet!«" Iz 6,2-3.

69 Manoussacas-Paliouras 1976, 34.: 35, Pl. XII.

70 Ruzsa 1997, 1. kép, 5, 10.: 1. Az esztergomi triptichont 16. századiként említi: Ruzsa 1982b, 14-15. kép, 158, azt még a 17. század második felére datálta: Ruzsa 1978, 15. kép, Kat. 15, középső táblájának színes felvételét közli szintén a 17. századra helyezve az ikont: Ruzsa 1981a, 95. kép, 261.: 95, helyes keltezést nyújt: Ruzsa 1989a, 116-117, 119.: 4.

71 Εικονογραφημενα χειρογραφα 1991, 242-244, Εικ. 10.

72 Weitzmann 1980, Taf. 22, 7-8.: 22.

73 Gnutova-Ruzsa-Zotova 2005, Cat. 130/a-d.

74 Gnutova-Ruzsa-Zotova 2005, Cat. 270, 271, 272, Cat. Hung. 60.

75 Ruzsa 2004, 4.

76 Gnutova-Ruzsa-Zotova 2005, Cat. 346.

77 Vinogradova 1999, 557.

78 Ruzsa 1989b, 100.

79 Gnutova-Ruzsa-Zotova 2005, Cat. 130.

80 Ruzsa 2006b, 1582.

81 Filippov 1998, 16-17, Kríza 1998.

82 Juhimenko 2000, Frolova 2000.

83 Ruzsa 1996a, 5.

84 Idézi: Ruzsa 1996a, 10.

85 Ruzsa 1998a, 94-97.

86 Zöldhelyi 1984, I, 36. Ford. Makai I. Ruzsa György átültetésének felhasználásával. Ruzsa 2005c, 3.

87 Erről bővebben: Lepahin 1994.

88 Dosztojevszkij A Karamazov testvérek (1879-1880) című regényének Hullaszag címet viselő fejezetében az ikonnal való eltemetésről olvashatunk, a szöveg azonban nem egyértelmű a tekintetben, hogy a megholt Zoszima atya kezébe helyezett Megváltó-ikon fatáblára festett-e, avagy fémből öntött. Ruzsa 1996a, 11.

89 Rév 1982.

90 Juhász-Török 1971, 127-128.

91 Idézi: Ruzsa 2005c, 6.

92 Török 1982.

93 Csehov 1974, 19. Ford. Rab Zs.

94 Fegyin 1966, 239, 241. Ford. Gellért Gy. Ruzsa György átültetésének felhasználásával. Ruzsa 1996a, 10-11.

95 Gnutova-Ruzsa-Zotova 2005, Cat. Hung. 52.

96 Davidov 2005, Palkovljevic 2012.

97 Dobay 1954, 22-23. kép.

98 Filippov 1998, 15, 15.: 36.

99 Sztaszov 1955, 32. kép. Szurikov Morozova bojárasszony című festményének színes reprodukcióját közli még: Ék 1951, 28. kép, Kovanecz 1965, 20. oldalon lévő kép, Dmitrenko-Fjodorova-Kuznyecov-Petrova 1985, 165. oldalon lévő kép. A festményt, több festett fej- és alaktanulmányt, két teljes kompozíciót bemutató rajztanulmányt, valamint az 1881-ben készült olajvázlatot fekete-fehérben közli: Dobay 1954, 11, 12-21, 38, 10. kép. Az orosz művészet történetére vonatkozó átfogó, magyar nyelven is hozzáférhető munka: Alpatov-Danyilova-Szarabj a-nov 1983.

100 Ruzsa 1996a, 11, Ruzsa 2008, 18.: 10. kép, 20.: 10.

101 Ék 1951, 12. kép.

102 Sztaszov 1955, 57, 80 (Repin), 62. kép (Szavickij), Ruzsa 1996a, 11, Ruzsa 2008, 18.: 11 (Kusztogyijev, részlet), 12. kép (Szurikov), 20.: 11, 12. Az ikonfestészetnek az orosz avantgarde művészetre gyakorolt hatásaival foglalkozik: Ruzsa 1988. A legújabb szakirodalom e témakörben, mely a magyar aktivizmus legnagyobb művészének, az 1926-tól 1970-ig a Szovjetunióban élő, konstruktív-expresszív stílusú Uitz Béla több alkotását is (Ikonanalízis I., III., IV., vízfestmények, 1921, Ikonanalízis Szentháromsággal, olajkép, 1922, Analízis 25., linóleummetszet, 1922, Vázlat Hénokh prófétához, színes ceruzarajz, 1923) bemutatja: Spira 2008, 100.: 52, 101.: 54, 102.: 55, 56, 104.: 59, 107.: 62.

 

Szakirodalom

Alibegasvili, G.-Volskaja, A., The icons of Georgia. In: Weitzmann, K.-Alibegasvili, G.-Volskaja, A.-Chatzidakis, M.-Babic, G.-Alpa-tov, M.-Voinescu, T., The icon. London 1987². 85-127.

Alpatov, M. V.-Danyilova, I. J.-Szarabjanov, D. V., Az orosz művészet története. A kezdetektől napjainkig. Budapest 1983.

Babic, G.-Chatzidakis, M., The icons of the Balkan Peninsula and the Greek Islands 2. In: Weitzmann, K.-Alibegasvili, G.-Volskaja, A.-Chatzidakis, M.-Babic, G.-Alpatov, M.-Voinescu, T., The icon. London 1987². 305-371.

Bacher B., Orosz szobrászat. Budapest 1960.

Bakos P., A torcellói Santa Maria Assunta-székesegyház Utolsó ítéletmozaikciklusa. Pannonhalmi Szemle 3 (2003) 67-79.

Bakos P., Amiről a fémikonok mesélnek. Csodás történetek hagyományos és rendhagyó ábrázolásai, Kelet és Nyugat találkozása az Iparművészeti Múzeum „Bronzba zárt imák" című kiállításán I. Studia Wesprimiensia 1-2 (2006) 7-49.

Bakos P., Születőben egy új tudományterület: a fémikonok kutatása Magyarországon. Interjú Dr. Ruzsa György művészettörténésszel az Iparművészeti Múzeumban 2005-ben megrendezett „Bronzba zárt imák" című kiállítás kapcsán. Katekhón 3 (2007) 233-264. Http://katekhon.hu/mutato/2007.05/szuletoben-egy-uj-tudomanyterulet.html.

Bank A., Bizánci művészet szovjet múzeumokban. Budapest 1978.

Bilku R. (óoroszból ford.), Százcikkelyes Zsinat. /27. cikkely 7. kérdés, 74. cikkely 41. melléklet./ In: Óorosz irodalom és ikonfestészet. (Óorosz irodalom és kultúra. Tanulmányok, források I.) Szerk. Lepa-hin V. Szeged 1999. 143-144.

Bodó M., Dr. Cselényi István Gábor: Isten anyai arca? Keresztény Szó 3 (2008) 13-14. https://epa.oszk.hu/00900/00939/00091/text.htm.

Bodó M., Lapszéli jegyzet a nő és férfi teremtésbeli antropológiájához. Vallástudományi Szemle 3 (2012) 105-109.

Bunge, G., A Szentháromság-ikon. A szent ikonfestő Andrej Rubljov lelkisége és műve. Nyíregyháza 1994.

Chatzidakis, M.-Babic, G., The icons of the Balkan Peninsula and the Greek Islands 1. In: Weitzmann, K.-Alibegasvili, G.-Volskaja, A.-Chatzidakis, M.-Babic, G.-Alpatov, M.-Voinescu, T., The icon. London 1987². 129-199.

Cunningham, M., Hit a bizánci világban. Budapest 2003.

Csehov, A. P., Beszélgetés a kutyával. Elbeszélések és kisregények 1885-1886. (Csehov művei.) Budapest 1974.

Cselényi I. G., A hozzánk lehajló Isten. Nyíregyháza 1998.

Cselényi I. G., Az Isteni Bölcsesség a keleti egyházban és az orosz vallásbölcseletben. Magyar Sion 2 (2007) 171-187.

Cselényi I. G., Isten anyai arca? Egy hipotézis nyomában. Budapest 2007.

Cselényi, I. G., The Maternal Face of God? In Trace of an Hypothesis. Budapest 2008.

Cselényi I. G., Férfi és nő a lét struktúrájában. Vallástudományi Szemle 2 (2012) 111-121.

Cselényi I. G., A női princípium felfedezése felé. Vallástudományi Szemle 3 (2012) 110-119.

Cselényi I. G., A szofiológia távlatai. In: Vallás, közösség, identitás. (Szegedi vallási néprajzi könyvtár 31.) Szerk. Barna G. Szeged 2012. 11-20.

Davidov, D., A magyarországi szerb festészet. Ars Hungarica 1 (1988) 34-104. kép, 89-117.

Davidov, D., A szentendrei szerb ortodox templomok. Szentendre 2005.

Diós I., Jessze fája; Jessze gyökere; Jessze vesszeje. In: Magyar katolikus lexikon I-XV., V. Főszerk. Diós I. Budapest 1993-2010, 2000. 769-770.

Diós I., Julitta és Quirikus. In: Magyar katolikus lexikon I-XV., V. Főszerk. Diós I. Budapest 1993-2010, 2000. 967.

Diós I., Kazányi Szűz Mária-ikon. In: Magyar katolikus lexikon I-XV., VI. Főszerk. Diós I. Budapest 1993-2010, 2001. 411.

Diós I., Lateráni Sancta Sanctorum-kápolna. In: Magyar katolikus lexikon I-XV., VII. Főszerk. Diós I. Budapest 1993-2010, 2002. 680-681.

Diós I., Mária ábrázolása. In: Magyar katolikus lexikon I-XV., VIII. Főszerk. Diós I. Budapest 1993-2010, 2003. 634-641.

Diós I., Paraszkiva. In: Magyar katolikus lexikon I-XV., X. Főszerk. Diós I. Budapest 1993-2010, 2005. 609.

Diós I., Santa Maria in Trastevere. In: Magyar katolikus lexikon I-XV., XI. Főszerk. Diós I. Budapest 1993-2010, 2006. 869.

Diós I., Santa Maria Maggiore-bazilika. In: Magyar katolikus lexikon I-XV., XI. Főszerk. Diós I. Budapest 1993-2010, 2006. 870-871.

Diós I., Zsófia; Zsófia-mise. In: Magyar katolikus lexikon I-XV., XV. Főszerk. Diós I. Budapest 1993-2010. 661-662, 663.

Dmitrenko, A. F.-Fjodorova, N. A.-Kuznyecov, E. V.-Petrova, O. F., Az orosz művészet mesterei. Ötven rövid életrajz. Budapest-Moszkva 1985.

Dobay J., Szurikov. Budapest 1954.

Ék S., A 19. század nagy orosz realista festői. Budapest 1951.

Erdő V. B., Az igaz képmás. A „nem kézzel alkotott" ikon és irodalmi forrásai. Credo 1-2 (2007) 118-159.

Faludy A., Bizánc festészete és mozaikművészete. Budapest 1982.

Fegyin, K. A., A világvége. Elbeszélések. Budapest 1966.

Ferch M., Bronzba zárt imák. Beszélgetés Ruzsa Györggyel az ikonkiállítást követő tanulmánykötet megjelenése alkalmából. Új Művészet 5 (2006) 8-10. Http://www.uj-muveszet.hu/archivum/2006/ majus/ferch.htm.

Ferincz I., Magyar Mózes és Efrém - az ortodox egyház szentjei. In: Az ortodoxia története Magyarországon a XVIII. századig. Szerk. H. Tóth I. Szeged 1995. 37-44.

Ferincz I., Magyar Mózes és Efrém - az ortodox egyház szentjei. Aetas 1 (1998) 67-71.

Filippov Sz., Az oroszországi egyházszakadás és helye a 17. századi orosz történelemben. Aetas 1 (1998) 5-34.

Florenszkij, P., Az ikonosztáz. Budapest 2005.

Frolova, G. I., Uikujoen metalli-ikonit. Uikujokis metallikoner. The Vyg Metal Icons. In: Bysantti valinkauhassa. Metalli-ikoneita tuhannelta vuodelta. Bysans i stöpsleven. Metallikoner under tusen ár. Byzantium in the Casting Ladle. A millennium of metal icons. Toimittaja, redaktör, editor: Lillbroanda, P. Vantaa 2000. 65-86.

Garam, É., Funde byzantinischer Herkunft in der Awarenzeit vom Ende des 6. bis zum Ende des 7. Jahrhunderts. (Monumenta Avarorum Archaeologica 5.) Budapest 2001.

Gerevich T., A magyar művészet szelleme. In: Mi a magyar? (A Magyar Szemle Könyvei XV.) Szerk. Szekfű Gy. Budapest 1939. 419-488.

Gnutova, S.-Ruzsa, Gy.-Zotova, E., Prayers Locked in Bronze. Russian Metal Icons. Budapest 2005.

Gombosi B., „Köpönyegem pedig az én irgalmasságom..." Köpönyeges Mária ábrázolások a középkori Magyarországon. „Mein weiter Mantel ist meine Barmherzigkeit..." Schutzmantelmadonnen aus dem mittelalterlichen Ungarn. (Devotio Hungarorum 11. Szerk. Barna G.) Szeged 2008.

Gubarjeva O., A Szentháromság ikonja. Szergij Radonyezsszkij Andrej Rubljov Szentháromság-ikonján megörökített szavai. In: Óorosz irodalom és ikonfestészet. (Óorosz irodalom és kultúra. Tanulmányok, források I.) Szerk. Lepahin V. Szeged 1999. 61-68.

György I.-Neményi F., Rubljov. Budapest 1973.

Hajnády Z., Sophia és Logosz. Az orosz kultúra paradigmatikus-szintagmatikus rendszere (bináris oppozíciói, leküzdésük alternatívái). Debrecen 2002.

Hallensleben, H., Das Marienbild der byzantinische-ostkirche Kunst nach dem Bilderstreit. In: Lexikon der christlichen Ikonographie I-VIII., III. Hgg. Kirschbaum, E.-Braunfels, W. Rom-Freiburg-Basel-Wien 1968-1976, 1972. 161-178.

Ivancsó I., Magyar Mózes - liturgikus tiszteletének tükrében. Nyíregyháza 1997.

Ivancsó, I., Moisej Ugrin - nello specchio del suo culto liturgico. (Bibliotheca Athanasiana 1.) Nyíregyháza 1997.

Ivancsó, I., Moisej Ugrin e il suo acatisto. Folia Athanasiana 10 (1999) 77-98.

Ivancsó I., Magyar Mózes és akathisztosza. Athanasiana 10 (2000) 23-45.

Jagusztin L., A kultúra mint kiegyenlítő erő. Hajnády Zoltán: Sophia és Logosz. Az orosz kultúra paradigmatikus-szintagmatikus rendszere (bináris oppozíciói, leküzdésük alternatívái). Debreceni Disputa 11-12 (2004) 90-93. Http://www.deol.hu/disputa/2003-2004/Dispu-ta_04-11.pdf.

Jakab A., Vanyó László: Ókeresztény írók lexikona. Katekhón 3 (2005) 403-410.

Jankovich D.-Makkay J., A somogyi föld története a legrégibb időktől a középkorig. (A Rippl-Rónai Múzeum állandó kiállításai. Szerk. Honfi I.) Kaposvár 1978.

Juhász J.-Török E., Avvakum protopópa önéletírása. Jepifanyij szerzetes önéletírása. Budapest 1971.

Juhimenko, J. M., Vanhauskoisten Theba. De gammaltroendes Thebe. The Old Believers' Thebes. In: Bysantti valinkauhassa. Metalli-ikoneita tuhannelta vuodelta. Bysans i stöpsleven. Metallikoner under tusen ár. Byzantium in the Casting Ladle. A millennium of metal icons. Toimittaja, redaktör, editor: Lillbroanda, P. Vantaa 2000. 33-64.

Kádár Z.-Németh Gy.-Tompos E., A Hagia Szophia. Budapest 1987.

Kárpáti L., „Tammata." A miskolci ortodox templom votivjai. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXV-XXVI (1988) 785-801.

Kasza É., Hajnády Zoltán: Sophia és logosz. Az orosz kultúra paradig-matikus-szintagmatikus rendszere (bináris oppozíció, leküzdésük alternatívái). Helikon 1-2 (2003) 126-127.

Kiwata B., Halicsi ikonok. Eger-Miskolc 1978.

Ktosmska, J., Ikony. (Muzeum Narodowe w Krakowie. Katalogi zbiorów I. Redaktor: Zygulski, Z.) Kraków 1973.

Kondakov, N. P., Icons. New York 2008.

Kovanecz I., Repin, Szurikov, Verescsagin. (Az én múzeumom 9.) Budapest 1965.

Kríza Á., Földi gazdagság és lelki szegénység. A Szoloveckij kolostor az oroszországi kolostori vagyonról szóló viták idején. Aetas 1 (1998) 79-95.

Kríza Á., Andrej Rubljov Szentháromság-ikonja a középkori orosz teológiai irodalomban. Katekhón 3 (2005) 292-311, 421.

Kríza Α., Rettegett Iván cár, a képvédő. /Rettegett Iván cár: Válasz Jan Rokytának. Tizenkettedik beszédem. Az ikonokról./ Katekhón 2 (2007) 179-196.

Lazarev, V., Középkori orosz festészet. Budapest 1975.

Lazarev, V., A moszkvai ikonfestő iskola. Budapest 1983.

Lepahin V., Az óorosz kultúra ikonarcúsága. Szeged 1994³.

Lepahin V., Szentéletű Magyar Mózes - a második József. In: Az ortodoxia története Magyarországon a XVIII. századig. Szerk. H. Tóth I. Szeged 1995. 45-54.

Lepahin V., Sztoglav. Fejezetek az 1551-es orosz orthodox egyházi zsinat határozatainak gyűjteményéből. /43. és 41. cikkely./ Oroszból és óoroszból ford. Bilku R. Aetas 1 (1998) 158-164.

Lepahin V., A Százcikkelyes Zsinat az ikonfestészetről. In: Óorosz irodalom és ikonfestészet. (Óorosz irodalom és kultúra. Tanulmányok, források I.) Szerk. Lepahin V. Szeged 1999. 145-149.

Lepahin V., Magyar-Konon Konstantin - egy X-XI. századi szentéletű ember. In: Találkozások Oroszországgal. A 2002. január 26-án megtartott interdiszciplináris professzori szeminárium anyaga. (Oroszország népeinek története 9.) Szerk. Ágoston M. Szombathely 2003. 67-75.

Lepahin V.-Polgár Gy., Források szentéletű és istenhordozó Magyar Efrem atyánk torzsoki csodatévő legendájához. In: Óorosz irodalom és ikonfestészet. (Óorosz irodalom és kultúra. Tanulmányok, források I.) Szerk. Lepahin V. Szeged 1999. 208-221.

Lichner M. (szerk.), Értékmentő szenvedély. Műtárgyak magyar magángyűjteményekből. The noble passion of collecting. Artworks from Hungarian private collections. Budapest 2008.

Lovag Zs., Az együttélő egyházak. Religionen im Zusammenleben. Kiállítás az esztergomi Keresztény Múzeumban, 1991. május 29-szeptember 29. Budapest 1991.

Magyar K., Nagyatád és környéke XI-XV. századi településtörténete és régészeti emlékei. Különös tekintettel a várak és a települések rendszerére. Somogyi Múzeumok Közleményei 12 (1996) 113-161.

Manoussacas, M.-Paliouras, A., Guide to the Museum of Icons and the Church of St. George. Venice 1976.

Martinelli, P. A. (ed.), La Basilica di San Vitale a Ravenna I-II. (Mirabilia Italiae 6.) Modena 1997.

Mógáné Aradi Cs., Középkori egyházi emlékek Somogy megyében. Somogyi Múzeumok Közleményei 19 (2010) 39-43.

Mohácsi Bugarszki N., A majsi szerb orthodox templom. (Majsi füzetek 3.) Majs 20 06².

Musebrink, P., Istenszülő-ikonok. Vlagyimirtől Máriapócsig. Nyíregyháza 1994.

Nagy, M., The Iconostasion of the Greek Orthodox Church in Karcag. Balkan Studies 2 (1987) 237-258.

Nagy M., A karcagi görög templom ikonosztázionja. Zounuk 3 (1988) 21-50.

Nagy M., Görögök a Jászkunságban. Karcag-Kecskemét 1988.

Nagy, M., Νικολαος Ιωαννου Ταληδορος (Miklós Jankovicz, ca. 17501817) and his wood-carver's workshop in Eger. Balkan Studies 1 (1989) 43-66.

Nagy M., Νικολαος Ιωαννου Ταληδορος (Jankovicz Miklós, kb. 17501817) fafaragó mester egri műhelye. Zounuk 5 (1990) 9-24.

Nagy, M., Baroque Iconostasions in Hungary in the 18th Century. In: Западноевропски барок и визант^ски свет. Le baroque de l'Europe occidentale et le monde Byzantin. (Научни скупови Српске академ^е наука и уметности LIX. Одележе истор^ских наука 18.) Београд 1991. 85-93.

Nagy M., Görög feliratos ikonosztázionok és ikonosztázion-töredékek Magyarországon. Zounuk 6 (1991) 113-175.

Nagy M., Tiszántúli görögkeleti képfalépítő- és fafaragó műhely a 19. századból. In: Hodinka Antal Emlékkönyv. Tanulmányok Hodinka Antal tiszteletére. Szerk. Udvari I. Nyíregyháza 1993. 349-354.

Nagy M., Ortodox ikonosztázionok Magyarországon. Debrecen 1994.

Nagy M., A magyarországi görög diaszpóra egyházművészeti emlékei I. Ikonok, ikonosztázionok. Debrecen 1998.

Nagy M., Ikonfestészet Magyarországon. Icon Painting in Hungary. Debrecen 2000.

Nagy M., Krisztus, a nagy Főpap ikonográfiai típus magyarországi megjelenéséről. Posztbizánci Közlemények V (2002) 138-147

Nagy M., Asszimilációs utak a magyarországi görög diaszpóra egyházművészetében. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve LXXVII (2005) 251-260.

Nagy M., Magyar Mózes, az ortodox egyház szentje. Magyar Sion 2 (2007) 189-193.

Nagymihályi G., Ikonosztázion-töredékek Északkelet-Magyarországon. Művészettörténeti Értesítő 4 (1984) 241-247.

Onasch, K., Ikonen. Berlin 1961.

P. Szabó E.-Máté P., Bronzba zárt imák. Magyar Nemzet (Képeslap) 131 (2005) 10-11.

Palkovljevic, T. (ed.), Serbian Religious Art in Hungary. Novi Sad-Újvidék 2012.

Péterfalvy J., Magyar Mózes. A kijevi barlangkolostor szerzetese a XI. században. Magyar Történelmi Szemle 4 (1973) 311-330.

Porumb, M., Dictionar de pictura veche románeasca din Transilvania secolXIII-XVIII. Bucure?ti 1998.

Puskás B., Szent Paraszkéva nagyvértanúnő. In: Mons Sacer 9961996. Pannonhalma 1000 éve I-III., III. A Főapátság gyűjteményei. Szerk. Takács I. Pannonhalma 1996. 85.: A.60.

Puskás B., Krisztus, a Nagy Főpap alakja a Kárpát-vidék ikonfestészetében. Liturgikus örökségünk X (2009) 67-84.

Rácz E.-Ruzsa Gy., Novgorod, Pszkov és az orosz Észak. Budapest 1981.

Rév M., Melnyikov. In: Világirodalmi lexikon I-XIX., VIII. Főszerk. Király I.-Szerdahelyi I. Budapest 1970-1996, 1982. 225-226.

Ruzsa Gy., Nézzük meg együtt a kolomnai Borisz és Gleb ikont! Művészet 11 (1974) 30-32.

Ruzsa Gy., Borisz és Gleb ikonográfiájának néhány kérdése, különös tekintettel a magyar vonatkozásokra. Ars Hungarica 2 (1974) 409422.

Ruzsa, Gy., Drei russische Ikonen mit Silberdecke. Ars Decorativa 5 (1977) 141-150.

Ruzsa Gy., A Keresztény Múzeum ikonjai. Esztergom 1978.

Ruzsa Gy., Ikonok könyve. A nemzeti és a helyi iskolák a bizánci és a posztbizánci ikonfestészetben. Budapest 1981.

Ruzsa Gy., Ikonok. Válogatás magyarországi gyűjteményekből. Miskolc 1981.

Ruzsa Gy., Feofan Grek. Budapest 1982.

Ruzsa Gy., A posztbizánci görög ikonfestészet iskolái. Művészettörténeti Értesítő 3 (1982) 153-173.

Ruzsa Gy., Négy historizáló orosz ikon az Iparművészeti Múzeumból. Magyar Művészettörténeti Értesítő 3 (1983) 163-164.

Ruzsa Gy., Az orosz avantgarde és az ikonfestészet. Ars Hungarica 1 (1988) 79-82.

Ruzsa Gy., Ikonok az Ipolyi-gyűjteményben. In: Ipolyi Arnold Emlékkönyv. Halálának századik évfordulója alkalmából az esztergomi Keresztény Múzeumban 1986. december 12-én rendezett emlékülés anyaga. Szerk. Cséfalvay P.-Ugrin E. Budapest 1989. 116-137.

Ruzsa Gy., Az Iparművészeti Múzeum ikongyűjteményének új szerzeményei. Művészettörténeti Értesítő 1-4 (1989) 99-109.

Ruzsa, Gy., Greek Icons. In: Museum of Fine Arts Budapest I. Old Master's Gallery. A Summary Catalogue of Italian, French, Spanish and Greek Paintings. Ed. Tátrai, V. London-Budapest 1991. 163166.

Ruzsa, Gy., Remarques sur licone de la Vierge de Vladimir. Acta Historiae Artium 1-4 (1994-1995) 105-112.

Ruzsa Gy., Az ikongyűjtés kezdetei Magyarországon. Posztbizánci Közlemények II (1995) 141-153.

Ruzsa Gy., Orosz fém ikonok. Kiállítás az esztergomi Keresztény Múzeumban, 1996. május 11-október 31. Budapest 1996.

Ruzsa Gy., Orosz bronz ikonok. Magyar Szemle 4 (1996) 389-391.

Ruzsa Gy., Görög és orosz ikonok. Kiállítás az esztergomi Főszékesegyházi Kincstárban, 1997. február 28-június 28. Budapest 1997.

Ruzsa Gy., A régi orosz festészet kapcsolatai. A kezdetektől a XVI. századig. Budapest 1998.

Ruzsa Gy., A kecskeméti görög templom és ikonmúzeum. Kecskemét 1998.

Ruzsa Gy., Magyar szentek az ortodox művészetben. In: Magyar szentek tisztelete és ereklyéi. Kiállítás a Keresztény Múzeumban, 2000. június 17-október 1. Szerk. Cséfalvay P.-Kontsek I. Esztergom 2000. 89-95.

Ruzsa, Gy., Prayers Cast in Mould. Dimenzió 1 (2001) 28, 68-69.

Ruzsa Gy., Esterházy Pál egy novgorodi ikonról. Művészettörténeti Értesítő 3-4 (2003) 299-302.

Ruzsa Gy., Hagyomány a fémikonok művészetében. Budapest 2004.

Ruzsa, Gy., Two Unknown Icons Signed by Rodion Sem'onovic Chrustal'ov. Slavica XXXIV (2005) 207-210.

Ruzsa Gy., Bronzba zárt imák. Fémikonok - a festett fatábla és a zománcos domborművek kapcsolata. Magyar Iparművészet 3 (2005) 6-9.

Ruzsa Gy., Bronzba zárt imák. 500 orosz fémikon az Iparművészeti Múzeumban a moszkvai Rubljov Múzeumból és hazai közgyűjteményekből. Budapest 2005.

Ruzsa Gy., Bronzba zárt imák. Orosz fémikonok - különös tekintettel a magyar kapcsolatokra. Credo 1-2 (2006) 210-221.

Ruzsa Gy., Pavel Florenszkij: Az ikonosztáz. Holmi 11 (2006) 1581 -1583.

Ruzsa Gy., Bronzba zárt áhítat. Orosz fémikonok művészete és teológiája. Szentendre 2008.

Ruzsa Gy., Bronzba zárt áhítat. Az orosz fémikonok művészete és teológiája. In Bronze eingeschlossene Andacht. Die Kunst und Theologie der russischen Metall-Ikonen. Szentendre 2009.

Ruzsa, Gy., Meditations Born in Fire. Russian metal icons selected from the temporary deposit collection of the Christian Museum of Esztergom. 2009.

Ruzsa Gy., Gondolatok Andrej Rubljov Ószövetségi Szentháromság ikonjának ikonográfiájáról. Magyar Sion 2 (2010) 191-200.

Schipflinger, T., Sophia-Maria. Eine ganzheitliche Vision derSchöpfung. München-Zürich 1988.

Schipflinger, T., Sophia-Maria. A Holistic Vision of Creation. York Beach 1998.

Skrobucha, H.: Icons in Czechoslovakia. London-New York-Sydney-Toronto 1971.

Somogyi Á., A régi orosz egyházi ötvösművészet magyarországi emlékei. In: A magyar és az orosz iparművészet történeti kapcsolatairól. Szerk. Pogány Ö. G. Budapest 1954. 35-58.

Somogyi Á., A vladimiri Istenszülő ikon XV. századi másolata Székesfehérvárt. (István király Múzeum Közleményei. Tanulmányok Fejér megye, múltjából 5.) Székesfehérvár 1957.

Somogyi Á., A régi orosz iparművészet magyarországi emlékeiből. (István király Múzeum Közleményei. Katalógusok 15.) Székesfehérvár 1959.

Spira, A., The avant-garde icon. Russian avant-garde art and the icon painting tradition. Aldershot-Burlington 2008.

Suckale, R.-Weniger, M.-Wundram, M., Gótika. Budapest 2007.

Szakács B. Zs., Gombosi Beatrix: „Köpönyegem pedig az én irgalmasságom..." Köpönyeges Mária-ábrázolások a középkori Magyarországon. Művészettörténeti Értesítő 1 (2010) 136-139.

Szilágyi B. A., Preparált hit. A Bronzba zárt imák című kiállítás az Iparművészeti Múzeumban. Http://www.kontextus.hu/hirvero/ kiallitas_2005_0508.html.

Szinopszis. Máté, Márk, Lukács és János evangéliumának párhuzamos szövege. Budapest 1994.

Sztaszov, V. V., Orosz művészet. A XIX. század második felének festészete. Válogatott tanulmányok és kritikák a „Vándorkiállítási Társaságiról. Budapest 1955.

Tarason, O., Icon and devotion. Sacred spaces in Imperial Russia. London 2002.

Temple, R., Icons and the Mystical Origins of Christianity. Shaftesbury-Rockport-Brisbane 1992².

Tompos E., A bizánci és az iszlám építészet. (Az építészet története. Középkor.) Budapest 1986.

Török E., Leszkov. In: Világirodalmi lexikon I-XIX., VII. Főszerk. Király I.-Szerdahelyi I. Budapest 1970-1996, 1982. 220-222.

Török Gy., A jánosréti Szent Miklós főoltár a Magyar Nemzeti Galériában. Budapest 1989.

Vanyó L., Az ókeresztény művészet szimbólumai. Budapest 20 00³.

Vanyó L., Ókeresztény írók lexikona. (Szent István kézikönyvek 10.) Budapest 2004.

Végh J., Mair von Landshut: Szent Julita vértanúsága. In: Keresztény Múzeum. Esztergom. Szerk. Cséfalvay P. Budapest 1993. 41. kép, 198.: 41.

Vinogradova, J., Az óorosz agrárkultusz szentjei. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXXVII (1999) 547-558.

Voragine, J., Legenda aurea. Budapest 1990.

Vukoszávlyev Z., Új építéstörténeti adatok Baranya megye szerb ortodox templomainak periodizációjához. Architectura Hungariae 2 (2001). Http://arch.et.bme.hu/korabbi_folyam/10/10zoran.html.

Vukovits K., Szerb Egyházművészeti Gyűjtemény. Српска Црквеноу-метничка Збирка. Szentendre 1998.

Vuori, A., Kaksitoista pyhaa. De tolv heliga. The Twelve Saints. In: Bysantti valinkauhassa. Metalli-ikoneita tuhannelta vuodelta. Bysans i stöpsleven. Metallikoner under tusen ár. Byzantium in the Casting Ladle. A millennium of metal icons. Toimittaja, redaktör, editor: Lillbroanda, P. Vantaa 2000. 117-138.

Wagner I., Nyolc évszázad bronzba zárt imái. Magyar Hírlap 104 (2005) 14-15.

Weitzmann, K., Ikonen aus dem Katharinenkloster auf dem Berge Sinai. (Ikonen 12.) Berlin 1980.

Weitzmann, K., The icons of the Period of the Crusades. In: Weitzmann, K.-Alibegasvili, G.-Volskaja, A.-Chatzidakis, M.-Babic, G.-Alpatov, M.-Voinescu, T., The icon. London 1987². 201-235.

Weitzmann, K., The icons of Constantinople. In: Weitzmann, K.-Alibegasvili, G.-Volskaja, A.-Chatzidakis, M.-Babic, G.-Alpatov, M.-Voinescu, T., The icon. London 1987². 11-83.

Zöldhelyi Zs. (válogatta), XIX. századi orosz elbeszélők I-II. (A világirodalom klasszikusai. Új sorozat.) Budapest 1984.

Алпатов, М., Феофан Грек. Theophanes the Greek. Москва 1984.

Вздорнов, Г. И., Фрески Феофана Грека в церкви Спаса Преображения в Новгороде. Москва 1976.

Давидов, Д., Иконе српских цркава у Ма^арсщ. Нови Сад-Újvidék 1973.

Лихачев, Д. С.-Лаурина, В. К.-Пушкарев, В. А., Новгородская икона XII-XVII веков. Ленинград 1983.

Логвин, Г.-Мтяєва, Л.-СвєнцЩька, В., Український середньовiчний живопис. Ukrainian medieval painting. Київ 1976.

Масленицын, С. И., Ярославская иконопись. Jaroslavian icon-painting. Москва 1973.

Овчинников, А.-Кишилов, Н., Живопись древнего Пскова. XIII-XVI века. Painting of ancient Pskov. XIII-XVi century. Москва 1971.

Пивоварова, Н. В., Фрески церкви Спаса на Нередице в Новгороде. Иконографическая, программа, росписи. Санкт-Петербург 2002.

Смирнова, Э. С., Московская икона XIV-XVII веков. Ленинград 1988.

Хайнади, З., Ruzsa György, A régi orosz festészet kapcsolatai a kezdetektől a XVI. század végéig (Связи древнерусской живописи от ее истоков до конца XVI века). Slavica XXIX (1999) 272-274.

Εικονογραφημένα χειρογραφα. Παραστασεις, επιτιτλα, αρχικα γραμματα Δ. (Οι Θησαυροί του Αγιου Ορους Α.) Αθηναι 1991.