Ferenczi Sándor
lELKIPÁSZTORI KIHÍVÁSOK BORBÁNDON 1849-BEN

 

 

Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc idején a borbándi egyházközség hívei közül,¹ kutatásaim alapján, elenyésző azoknak a száma, akik a közismert mócvidéki események következményeként a környező települések magyar lakossága jelentős hányadának sorsára jutottak volna. Ennek véleményem szerint egyrészt az volt az oka, hogy a római katolikus hívek közül kevésnek volt már magyar nemzeti öntudata,² másrészt pedig a gyulafehérvári vár közelsége és az 1849-ben a több mint öt hónapon keresztül itt állomásozó honvédek bizonyos biztonságot nyújtottak számukra.

A borbándi áldozatok közül megemlíthetjük Baranyai Károly földbirtokos nemest, akit mintegy tízen a kisfaludi románok közül fényes nappal elhurcoltak. Ötet felesége, gyermekei közül fegyverek közé vették és a falusiak szeme láttára vitték Kisfaludra, és ott öszve koncolták s egy sáncba vetvén temetetlenül hagyták, családgyának, mely eltemettetni nem mert, nagyobb bánatjára.³ Meglepő azonban, hogy a borbándi római katolikus egyházközség halotti anyakönyvében nem találjuk a nevét, pedig az 1848-as esztendőben két más borbándi római katolikust is más településeken (Kisfaludban/Mice§ti, illetve Szancsalban/Síncel) meggyilkoltak, de az anyakönyvben szerepelnek az adataik. Ugyancsak az 1848-as áldozatok közé sorolhatjuk a 18 éves Dévai Pétert, aki ijedtség következtében halt meg: Ijedtség a 21-iki (október 21.) éjszakai vészlármában... Szava elfogulván, csak feloldoztatott, más két szentséggel élhetett.⁴ Tény, hogy a helybéli borbándi románok által a magyarok ellen elkövetett gyilkosságokról nem találtam feljegyzéseket. Ez nem jelenti azt, hogy az itteni románok nem adtak volna hangot nemzeti hovatartozásuknak. Ennek jelét adták például 1849. január 6-án (ez a dátum a keleti rítusúak karácsonya), amikor nagy számban fejér zászlót hozva magok előtt nagy danolás és lárma között bevonultak Gyulafehérvárra.⁵

A forradalom alatt, a borbándi viszonylagos biztonság következtében, a környező településeken élő magyarok közül többen itt húzták meg magukat. Ezzel a helyi plébános lelkipásztori teendői is megsokasodtak. Amint azt látni fogjuk, a plébános nemcsak a saját hívei lelkipásztori ellátását tekintette szívügyének, hanem felekezetre való tekintet nélkül gondja volt mindenkire. Itt elsősorban a református vallású menekültek lelkipásztori ellátásáról van szó, annál is inkább, mivel nekik nem volt helyben lakó lelkipásztoruk.⁶ Találunk azonban feljegyzéseket arról, hogy ez utóbbiak papjai a forradalom alatt a Borbándon állomásozó magyar katonaság református vallású hívei számára tartottak istentiszteleteket.⁷ De ezek csak alkalmi szolgálatoknak tekinthetők.

A borbándi plébános ebben az időszakban Kovács Dániel,⁸ aki már 1834-től az egyházközség lelkipásztora volt. Talán neki is köszönhető, hogy itt nem történtek komolyabb atrocitások. Ezt az állításomat az anyakönyvi bejegyzéseinek⁹ mértéktartó voltára alapozom. Ezek alapján ugyanakkor képet alkothatunk az 1849-es esztendő lelkipásztori teendőiről, azokról az eseményekről, amelyek a forradalom alatt lejátszódtak nemcsak Borbándon, hanem a környéken is.

Mielőtt azonban az anyakönyvi bejegyzések elemzésébe kezdenék, szükségét látom röviden megemlékezni a gyulafehérvári várnak a magyarok általi ostromáról, mivel ez nagyban hozzájárult a borbándi anyakönyvek adatainak az alakulásához.

Köztudott, hogy Bem tábornok Kossuth Lajos megbízásából 1848. december 20-án indította meg az osztrákok elleni erdélyi hadjáratot, amely 1849. március 20-án Brassó bevételével sikeresen befejeződött. Ekkor Puchner Antal osztrák tábornok, a császári haderő főparancsnoka csapatainak utolsó egységei is elhagyták Erdélyt, csak Gyulafehérvár, Déva és az Érc-hegység maradt a császáriak, illetve az utóbbi Avram lancu kezén.¹⁰ Bem tábornok Kemény Farkas¹¹ dandárát küldte a gyulafehérvári vár bevételére. Az első magyar csapatok 1849. március 27-én tűntek fel a várostól északra, Borbándon, valamint Marosportuson rendezték be táborukat. Ezt követően Kemény megadásra szólította fel a vár védőit, akik az ellenállás mellett döntöttek. Április 2-án Bem tábornok is megjelent, és lövetni kezdte a várat. A tábori lövegek azonban nem tettek komolyabb kárt a falakban. Bem nemsokára a Bánságba vonult, és a vár bevételével megbízott magyar erők - hiányos felszereltségük miatt - csak arra vállalkozhattak, hogy megakadályozzák a román népfelkelők és a várőrség kapcsolatfelvételét, ami nem mindig sikerült.¹² Keményt a német származású Stein Miksa,¹³ a hadügyminiszter segédje váltotta fel, aki június 25-én megkezdte a vár lövetését, ami azonban szintén nem sok eredménnyel járt. Augusztus 11-én a gyulafehérvári várőrség kitört, és a gyenge magyar hadtestet meghátrálásra kényszerítette.¹⁴

Az öt hónapig tartó ostrom alatt a vár nem volt hermetikusan elzárva a külvilágtól. Külön engedéllyel ki és be lehetett járni a gyalogajtón. Kováts Miklós erdélyi püspök a várban tartózkodott. Annak ellenére, hogy 1849. május 18-án a Borbándon táborozó Beke ezredes¹⁵ a várható ostromra való tekintettel felszólította a vár elhagyására, ő maradt. Sőt, volt olyan felkérés is, hogy költözzön Kolozsvárra, és onnét kormányozza az egyházmegyét. A püspök egyik kérésnek sem tett eleget, mert meggyőződése szerint veszély idején nem hagyhatja el a székhelyét, és ugyanakkor a várparancsnokság sem engedte volna ki a várból.¹⁶ Mondhatni túszként kezelték. Ellenben a várban lakó papok kaphattak engedélyt annak elhagyására.

Az 1849-es esztendőben a menekültek és a katonaság Borbándon való tartózkodása a helyi plébánost új lelkipásztori feladatok, kihívások elé állították. Ezekről leginkább a halotti anyakönyv tanúskodik, amelynek az egyes rovataiba bejegyzett személyi adatok messzemenően túllépik az egyházközség földrajzi határait. Az itt szereplő 163 elhunyt¹⁷ közül ugyanis csak 66 a borbándi illetőségű, a többiek más településekről származtak. Azok közül, akik a románok elől menekültek Bor-bándra, harminchaton haltak meg. Ezek Zalatnáról (15), Magyarigenből (12), Sárdról (6), valamint Abrudbányáról, Alvincről és Boroskrakkóból menekültek ide. A bejegyzés szerint az 1849-es esztendőben a borbándi római katolikus temetőbe eltemetettek az akkori Magyarország több mint 29 településéről származtak. A harcokban elesett és Borbándon eltemetett tizenkét honvédnek a származási helyét nem ismerjük.

Az elhalálozások okai és száma a vizsgált esztendőben a következőképpen alakult:

Hónap	Halál oka			Elhalálozás száma
	Betegség		Más
	Kolera	Szokásos
Január -Boldogasszony hava18		2	2	4
Február -Böjtelő hava
Március -Böjtmás hava		1	3	4
Április -Szent György hava		1	2	3
Május -Pünkösd hava		6	10	16
Június -Szent Iván hava		4	3	7
Július -Szent Jakab hava	90	1	8	99
Augusztus -Kisasszony hava	11	6		17
Szeptember -Szent Mihály hava		6		6
Október -Mindszent hava		3		3
November -Szent András hava		2		2
December -Karácsony hava		2		2
Végösszeg	101	34	28	163

Amint a táblázat is mutatja, a legtöbb halálesetet, szám szerint 101-et, a kolera¹⁹ okozta, amely júliusban és augusztusban szedte áldozatait. A plébános ezt a halált okozó járványos betegséget epemirigy (74-szer) vagy epekórság (27-szer) megnevezéssel tüntette fel az anyakönyvben. A járványban elhunytak közül 46-on borbándiak voltak. A többiek vagy az ide menekültek, vagy pedig honvédek közül kerültek ki. A menekültek közül említésre méltó Nagy Dánielnek, az 1848-ban meggyilkolt sárdi lelkésznek Kovács Julianna nevű özvegyét (23 éves) és kétéves Jozefa nevű leánykáját,²⁰ akik ugyanazon a napon, július 23-án haltak meg, és a helyi plébános temette el őket. A járványban elhunyt honvédek közül voltak olyanok, akiket ugyan eltemettek, de személyi adataikat nem ismerjük. A plébános ugyanis megjegyzi, hogy július 25-én délben epemirigyben elhalt honvédek nagy szorgatásra (sürgetésre) eltemettettek, de létszerűk írásban adása megígértetett, de következett éjszaka a tábor innen egylábig elmenvén - elmaradt. Az elhunyt honvédek között volt továbbá a zalatnai Bányai István, aki alig volt 15 éves, vagy a sziléziai 23 éves Czeller István honvéd-tüzér is.²¹

A plébános nővére, Kovács Cecília is kolerában hunyt el 67 éves korában augusztus 6-án éjszaka. A járvány ellenére kellőképpen megadták számára a végtisztességet, mert a temetésével kapcsolatban (augusztus 8.) az alábbiakat jegyezte be a pap: Gyárfás Miklós esperes, kanonok és más pap urak díszelgésével, nt. Sándor József kispapi tanár úr szónoklatával történt a temetés.

A kolera júliusban szedte a legtöbb áldozatát: ebben a hónapban 90-en kapták el a járványt és haltak bele. Megtörtént, hogy egy napon több temetés is volt: július 19-én hét, július 24-én tíz, július 25-én tizenegy temetés. A kolerában elhunyt 101 anyakönyveltből 30 a gyerekek száma.

A táblázatban a halált okozó kolerajárványtól eltérő betegségeket szokásos jelzővel illettem, annak ellenére, hogy ezek közül néhány ritkábban fordult elő. E betegségeknek széles a skálája, és a plébános a korabeli elnevezésükkel illette (például szárazbetegség - TBC, hagymáz - tífusz, gutaütés - agyvérzés, köszvény - ízületi bántalom, nyavalyatörés - epilepszia, idegség - idegbetegség, vízkórság - ödéma). Azokat az elhunytakat pedig, akik többnyire nem természetes halállal haltak meg, a más jelzővel ellátott rovatba soroltam. Itt többnyire a Gyulafehérvár ostroma alkalmával történt hadicselekmények kapcsán történt halálesetek szerepelnek. Május 26-án például az ostromban hat szabadcsapati közvitéz vesztette életét. Az elhunytak között találjuk a 25 esztendős csíkszentgyörgyi születésű Tompos Istvánt, aki a minorita növeldéből jött. De előfordult, hogy a honvéd bajtársa által lövetett meg, vagy pajkosságból az őrizeten társához lővén, az által főbe lövetett. Felelőtlenség okozta a halálát (április 9.) két honvédi egyénnek, akik pipásan a puskapor malomba menvén felvettettek, meghaltak, és ide hozatván eltemettettek, nevűk és létszerűk ismételt tudako-lásra ki nem adatott, nem tudás lévén a mentség. Előfordultak kémkedés miatti kivégzések is. Április 29-én a 27 esztendős közsorsú borbándi Dombi Györgyöt azért végezték ki, mert a honvéd táborból tudósításokat vivén a várba. Május 10-én pedig a naszódi 60 éves Müller Ferenc szekeres a hon ellenes tetteiért elítélve, golyó által kivégeztetett. Kettejük közül kivégzése előtt csak Müller Ferenc élt a szentségekkel. Mindkettőjüket egyházi szolgálat nélkül temették el. Az anyakönyvben ugyanakkor szerepel (január 16.) a borbándi 34 esztendős Orha Leopold nemes csizmadia, aki Nagyenyed kipusztításakor a csatában elesett, és későn jött tudatra. A plébános megjegyzi, hogy nem temette el senki, ellenben halála előtt harmadnappal gyónt és áldozott.²² Ez utóbbi haláleset kapcsán megjegyzem, hogy a plébános azokat is bejegyezte az elhunytak anyakönyvébe, akik ugyan borbándi lakosok voltak, de más településeken lelték halálukat.

A plébános nemcsak a hívei végtisztességéről gondoskodott, hanem a más vallásúakéról is, kivéve a keleti rítusúakat. (Nekik volt saját papjuk, és nem tudni, híveik közül hányan haltak meg 1849-ben.) Az anyakönyvbe bejegyzett 163 elhunyt közül 117-en voltak római katolikusok. A többiek vagy más vallásúak (34) voltak, vagy ismeretlen (12) a felekezeti hovatartozásuk. A más vallásúak közül a legtöbben (20-an) reformátusok, akik Borbándra menekültek. Egy temetés kapcsán jelzi is a plébános, hogy helvét pap nem lévén ő végezte a temetési szertartást. A plébános még a zsidó hitvallásúakat is eltemette. Érdekességként jegyzem meg, hogy a gyulafehérvári Königsberger Ábrahám nevű izraelita szabadcsapati közvitézt és a kolozsvári Márton Jakab mózestörvényű Károly-huszárt is ő temette el.

Az elhunytak vallását jelölő rovat bejegyzéseiből kiderül, hogy a Borbándra menekültek közül haton haláluk előtt katolizáltak, és szentségekkel ellátva haltak meg.

De az is előfordult egy Prumer István nevű 54 éves zalatnai menekült bányásszal, hogy helvét vallású volt, de betegségében csupán a katolikus lelkészt fogadta. Halála után kitudódott, hogy egyesült vallású is volt.

A kereszteltek, valamint a házasultak anyakönyvei is, bár ezekben sokkal kevesebb a bejegyzés, hűséges tanúi a korabeli eseményeknek. Ha összehasonlítjuk az 1848-as és 1849-es kereszteltek anyakönyvét, láthatjuk, hogy az utóbbi évben megduplázódott a keresztelések száma. 1848-ban 12 keresztelő volt. A szülők minden esetben borbándiak és törvényes házasságban élő római katolikusok voltak. 1849-ben már 24 a megkeresztelt gyerekek száma, ezek közül 16-nak a szülei borbándi illetőségűek voltak. Négynek a szülei ide menekültek, a többie-kéi pedig valamilyen más oknál fogva Borbándon tartózkodtak. Így például a Jakab névre keresztelt gyerek édesapja, Neuman Simon dévai illetőségű közhonvéd volt a 75-ik zászlóaljból. A felesége, miután megszülte a gyerekét, másnap meg is kereszteltette.²³ De a gyerekkel nem maradt Borbándon, mert a plébános a keresztelés után a gyerek keresztlevelét ki is állította.

A házasultak anyakönyve az 1849-es esztendőben a többi évekkel összehasonlítva nem mutat nagy változást. Az egyházközségben öt házasságkötés történt. Az előző évben is ennyi, a rákövetkező években pedig néhánnyal több. Figyelmet érdemel az a tény, hogy a házasulandó férfiak közül négyen katonák voltak az osztrák hadseregben. A házasságkötés idejére eltávozást kaptak. Három esetben mindkét fél özvegy volt, egy esetben pedig csak a férfi. Feltűnően nagy a jegyesek között a korkülönbség (átlag 8,4 év). Mind az öt esetben mindkét fél borbándi illetőségű, és egy házasságkötést kivéve mindkét fél római katolikus vallású volt.

Az anyakönyvi adatok mentén haladva tehát jól láthatjuk azokat a lelkipásztori kihívásokat, amelyekkel a helyi plébánosnak szembesülnie kellett egy olyan kiszámíthatatlan, túlfűtött nemzeti érzelmekkel telített történelmi időszakban, amelyben a legkisebb hiba is vészes következményekkel járhatott. Nagyon körültekintőnek kellett lennie, mert annak ellenére, hogy a borbándi római katolikus hívek jelentős hányada érzelmileg már nem kötődött a magyarsághoz, a görögkatolikus vallású románok őket magyaroknak tekintették, ma is annak tekintik. Kovács Dániel plébános mindvégig a hívei között maradt, maradhatott. Lelkiismeretesen végezte lelkipásztori feladatait. Ezt leginkább az a tény bizonyítja, hogy 1849-ben a 163 temetésből csupán két, csecsemőkorában meghalt gyereket nem ő temetett. Őket Lázár István borbándi éneknök (kántor) temette. Az elhunytak anyakönyvében szereplő gyilkosságok elkövetőinek nemzetiségét és vallását nem jelölte meg, csak azt jegyezte be, hogy hol és mikor történtek, volt-e egyházi temetés vagy sem. Úgy látszik, jó viszonyban volt a görögkatolikusokkal, mert az 1848-as keresztelési anyakönyvben van egy bejegyzés, mely szerint a keresztelendő gyerek a görög katolikus lelkész beteg lévén, itt kereszteltetett (mármint a római katolikus templomban). Vagy 1849-ben egy gyereket Kisfaludról a görögkatolikus pap hon nem léte miatt ugyancsak ő keresztelt meg. A plébánosnak ez a magatartása nem azt jelentette, hogy feladta volna nemzeti identitását, hanem hogy a román-magyar konfliktusban nem akart döntőbíró lenni. Holott egy bizonyos időintervallumban megtehette volna, hiszen több mint öt hónapig a magyar fegyverek árnyékában és védelmében pasztorált. De talán nem is bízott a magyar honvédség vezetőiben, hiszen nem egy esetben a meghalt honvédek személyi adatait sem kapta meg tőlük, hogy ezeket bevezethesse az anyakönyvbe. A sikertelen ostrom után pedig úgy elvonultak Borbándról, hogy öt elhunyt honvédet maguk után hagytak, akiket ő eltemetett anélkül, hogy kilétüket ismerte volna. Ennek a kiegyensúlyozott, mértéktartó magatartásának köszönhető, hogy a forradalom alatt és után sem kellett elmenekülnie. Sőt, később gyulafehérvári kanonok-plébánosként szolgálhatott, és a székesegyház kriptájában temették el.

Az 1849-es esztendő lelkipásztori kihívásaira a borbándi plébános által adott válaszok helyénvalónak bizonyultak. Vagyis igazolták azt a papi magatartást, amely elsősorban hívei, a rászorulók lelkipásztori ellátását, a velük való sorsközösség felvállalását tartja mindennél előbbrevalónak. Természetesen ez nem nyújtott minden esetben védelmet az emberi gonoszság ellen, hanem egyszerűen hosszú távon legyőzte azt, még akkor is, ha az ezt felvállalónak netalán az életével kellett fizetnie érte - amelyre az adott történelmi korban bőven volt példa.

Jegyzetek

1 A borbándi római katolikus hívek száma 1848-ban 360 lélek. Schematismus venerabilis cleri dioecesis Transsilvaniensis ad annum bissextilem a Christo nato MDCCCXLVIII. Claudiopoli 1848. 17.

2 Nincs tudomásom arról, hogy Borbándon létrehozták volna a nemzetőrséget, amelyet a pozsonyi országgyűlés (1848. április 11., XXII. tc.) döntése alapján a települések magyar lakossága személyes és vagyonbiztonsága érdekében megszervezett. A magyar lakosságot sújtó atrocitások többnyire, osztrák biztatásra, a nemzetőrség lefegyverzésének ürügyén történtek.

3 László Elek: Egy gyulafehérvári polgárnak naplója az 1848/49. évi forradalom alatt. Sajtó alá rendezte: Sávai János. Szeged 1998., 24. -A naplóbejegyzés 1848. december 6-7-én történt. Több mint valószínű, hogy Baranyai István testvéréről van szó, aki volt kerületi jegyzőként, meghalt 1910. május 18-án, 82 éves korában (Matricula Defunctorum - Borbánd, tom. V. pap. 6. nr. curr. 10.).

4 Bejegyzés a halottak anyakönyvébe.

5 László Elek: Egy gyulafehérvári polgárnak naplója, 73.

6 A görögkatolikusoknak volt helybenlakó papjuk.

7 László Elek: Egy gyulafehérvári polgárnak naplója: 1849. ápr. 9.: A tegnap esperes és magyarigeni lelkész Szász Lajos kijárt Borbándra, és a magyar táborban lévő reformált atyafiait szép szónoklattal, könyörgéssel és úri szent vacsorával vigasztalta és éltette. Ő itt telelt és feleségét ezelőtt néhány héttel eltemettük. 151.; 1849. május 6.: Ma református pap Elekes Károly kijárt Borbándra a táborban lévő reformált atyánkfiaival tartandó isteni tiszteletre. Erre a várparancsnokságtól kért engedelmet és adatott. 165.

8 Kovács Dániel Ozsdolán született 1790. december 4-én. Pappá szentelték 1817. szeptember 7-én. Előbb Marosvásárhelyen káplán, majd 1821-től Gyulafehérváron, 1828-tól Nagyszebenben tanár. 18341851 között Borbándon plébános, szentszéki ülnök és jegyző. 1851-től Gyulafehérváron plébános és kanonok. Meghalt Gyulafehérváron 1861. augusztus 25-én. (Sírja a gyulafehérvári székesegyház kriptájában.) Ferenczi Sándor: A gyulafehérvári (erdélyi) főegyházmegye történeti papi névtára. Budapest-Kolozsvár 2009. 307.

9 A forradalom hatására az anyakönyvi bejegyzések Magyarországon magyar nyelven történtek. Így a borbándi plébánián is 1848-1855 között az anyakönyveket magyarul vezették.

10 Vö. Egyed Ákos: A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig. Csíkszereda 2009. 241.

11 Magyargyerőmonostori báró Kemény Farkas (1796 - London, 1852. január 4.) honvédtiszt. Vö. Révai Nagy Lexikona. Budapest 1914. XI. 430.

12 1849. május 17.: Gyulafehérváron a magyarok félnek, mert a magyar katonaság a vársáncba beengedett mintegy 800 románt, akiket a városból kellett élelmezni. A magyar lakosok kezdenek menekülni. László Elek: Egy gyulafehérvári polgárnak naplója, 177.

13 Báró Stein Miksa (Krakkó, 1810. vagy 1811. - Konstantinápoly, 1860.) honvédezredes. Vö. Révai Nagy Lexikona. Budapest 1925. XVII. 137.

14 Vö. Hermann Róbert: Gyulafehérvár ostroma. In: Várak, kastélyok, templomok. 2009/4. szám. 29-31. Lásd még: Szilágyi Sándor: A magyar forradalom története 1848 és 49-ben. Pest 1850. 414.; Kövári László: Erdély története 1848-49-ben. Pest 1861. 230-233; Czetz János: Bem erdélyi hadjárata 1848-49-ben. Pest 1868. 172-176.

15 Ifjú Beke József (Barót, 1812., - Zombor, 1896. november) ezredes, az idős Beke József nemzetőr őrnagy fia. A forradalom leverése után, 1850. szeptember 12-én Nagyszebenben kötél általi halálra ítélték, amelyet néhány hónap múlva 16 évi várfogságra változtattak. http://www.erdovidek.ro/index.php?pag=index_akt&m=3&cm=1343 (Letöltve: 2013. július 17.)

16 Vö. László Elek: Egy gyulafehérvári polgárnak naplója, 217.

17 Az 1848-as esztendőből az elhunytak anyakönyvében csak 18 elhunyt borbándi római katolikus személyi adatait találjuk, akik közül kettőt más településeken - Szancsalban, illetve Kisfaludban - meggyilkoltak.

18 A plébános a hónapok neveit egyházi elnevezésük szerint írta be az anyakönyvbe.

19 A 19. században a kolera négy alkalommal pusztított igen erőteljesen Magyarország területén: 1931-32-ben, 1848-49-ben és 1872-73-ban. A kolera 1849 júniusára az egész ország területén járvánnyá vált, és hevesen dühöngött egész július folyamán. Sokan azon a véleményen vannak, hogy a járványt Magyarországra az orosz csapatok hurcolták be, hiszen 1849. június végén és július elején, alig három hét alatt, majdnem 15000 orosz katona halt bele a kolerafertőzésbe. Ez utóbbit cáfolja az a tény, hogy a járvány felütötte a fejét ott is, ahová nem vonultak be az orosz csapatok. Vö. Fazekas Csaba: Kolerajárvány Magyarországon 1848-49. http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/94-08/ch06.html (Letöltve: 2013. július 17.); Mádai Lajos: Az 1848-49-es szabadságharc és a kolera. https://mek.oszk.hu/05100/05112/pdf/Madai_kolera.pdf. (Letöltve: 2013. július 17.);

20 Nagy Dániel újranősülhetett, mert találtam adatot arra vonatkozóan, hogy Rozália leányának (^1817) és feleségének (|1843) Sárdon síremléket állított, őt magát pedig a tömegsírba temették. Vö. Gudor Kund Botond: Az eltűnt Gyulafehérvári Református Egyházmegye és egyházi közösségei. Barót-Kolozsvár 2011. 317.

21 A borbándi ostromló honvéd-táborban voltak lengyelek is, akiknek az ide való bevonulásáról László Elek is megemlékezett: 1849. április 7.: A borbándi táborba a tegnap megérkezett herceg Woronyetzki 3 zászlóalj lengyelekkel. Szép fiak, mint mondják. A magyarok által katonai pompával fogadtattnak. László Elek: Egy gyulafehérvári polgárnak naplója, 149.

22 Az elhunytak anyakönyve szerint ugyanezen esztendőben két leánykája, egyik féléves, a másik pedig tizenegy éves, kolerában elhunyt.

23 A korabeli szokás szerint a születés napján vagy az azt követő napokban a gyerekeket megkeresztelték.