Szabó Csaba
gYULAFEHÉRVÁR ÓKORI EMLÉKEI
ANTONIO BONFINI MŰVÉBEN
Antonio Bonfini and the Roman Sources of Apulum
The twin city of Apulum (Colonia Aurelia Apulensis and Municipium Septimium Apulense) was one of the largest conurbations in the Danubian provinces. After the retreat of the Roman administration in the end of the 3rd century, the once flourishing and multicultural city fall asleep.
Even if the posterity know that "Beograd" or Fehérvár was built on Roman walls and stones, the first scholars who pay attention to the epigraphic and archaeological sources of the ancient city were the polymaths of the Hungarian king, Mathias Corvinus. The author here presents how Apulum, the roman city appears in the monumental work of Antonio Bonfini (Rerum Ungaricum decades).
Keywords: Apulum, research history, humanist history writing, epigraphy, Antonio Bonfini
A szerző régész, a Pécsi Tudományegyetem Ókortörténeti Doktori Programjának hallgatója. Doktori disszertációja Apulum, az ókori Gyulafehérvár vallásos életével foglalkozik.
Nem halovány az a fény, melytől ékes e táj, / Antalt szülte világra e szűk föld, azt, ki a mennyben / Égő csillagokig híre-sítette honát. / Szent múzsák hálája követte a hun fejedelmek / Roppant tetteiről szóló könyveiért. - Így dicséri Francesco Sanseverino 16. századi olasz humanista a Patrignone vagy Ascoli szülötteként számon tartott Antonio Bonfinit (1434?-1502 körül), aki a vers szerint már a 16. században a magyar („hun") fejedelmek tetteiről írott monumentális műve (Rerum Ungaricum decades, a magyar történelem tizedei) miatt volt Európa-szerte ismert és sokat idézett. A jól ismert humanista művét nemcsak a magyar történetírás egyik alapköveként tartjuk számon, de a régészet és az ókortörténet is meríthet belőle. Rövid tanulmányunkban Gyulafehérvár (az egykori Apulum) római kori történetének Antonio Bonfini művében fennmaradt forrásait mutatjuk be.
A rómaiak 3. század végi kivonulását követően az egykor több ezer, a Római Birodalom minden részéről idesereglett népességnek otthont adó, kettős város (Colonia Aurelia Apulensis és Municipium Septimium Apulense) virágkora fokozatosan leáldozott. A 9. században ideérkező magyarok azonban még álló romokat, falakat és római emlékek ezreit találhatták a Maros partján elterülő fennsíkon, ahol a XIII. Gemina legio tábora és a két civil település elterült. A középkori vár és az aköré szerveződő Gyulafehérvár értelemszerűen a rómaiak által hátrahagyott épületekre, falakra és kövek tömkelegére épült. Kevés olyan középkori reprezentatív épület állhatott a városban, amelyben ne lettek volna tucatjával beépítve a rómaiak megmunkált kövei, oltárai, oszlopai, épületelemei vagy akár szobrászati emlékei is. Jó példa erre a középkori város ékességének számító Szent Mihály püspöki (ma érseki) székesegyház, melyet több ízben újítanak fel a 13. és 16. század között, számos római kővel erősítve annak falait.1
Antonio Bonfini 1486 őszén Magyarországra érkezik, ahol itáliai műveltsége nem számított kirívó példának, hisz Hunyadi Mátyás és feleségének, Aragóniai Beatrixnak az udvara a korabeli Európa vezető humanista művelődési központjává nőtte ki magát. Bár a nagy humanista feltételezhetően sem az 1486 októberétől 1487 végéig, sem pedig az 1488 májusától haláláig,
1502-ig terjedő időszakban nem járt személyesen Gyulafehérváron, a városról és annak ókori múltjáról alapos ismeretei voltak. Egyrészt a kor humanista műveltsége szerte Európában intenzíven foglalkozott az ókori emlékek gyűjtésével és feltérképezésével. II. Piusz pápa (1458-1464) bullát adott ki az ókori emlékek védelméről,2 míg az 1475-től az erdélyi püspökség élén álló Geréb László római köveket falaztatott be a gyulafehérvári székesegyház előcsarnokába és az azt környező épületekbe (in templo/aede maiore - CIL III 1070, Ad forum in suburbio
- CIL, III, 1065, 1067, Albae propter sacellum suburbanum
- CIL, III, 1067).3 A budai királyi udvarban gyakran megforduló, Mátyás bizalmi embereként számon tartott Geréb minden bizonnyal büszkén áradozhatott Bonfininek a gyulafehérvári emlékekről. A humanista püspökön kívül más kútfői is lehettek. Szövegében említ egy Bornemissza nevű számvevőt, aki Erdélyből származó római érméket gyűjtött (mi több, Bornemissza, aki Orbán kincstartó számvevője volt, sok érmét mutatott nekünk, amelyen gyűrűvel hátratekintő holló volt látható, s azt mondta, hogy ezeket a Pannóniákban és Dáciában találták 3.9.303.). Bonfini több éven át írt monumentális művét a kor historiográfiai szokásához híven, számos előző és korabeli forrást felhasználva állítja össze. Hatalmas művében helyet kapott Thuróczy Magyar Krónikája, Blondus
világtörténete, Rogerius Siralmas énekei valamint Aeneas Sylvius több műve is. Fontos kiemelni, hogy az ókori történelemről, különösen az ókori Daciára vonatkozó fejezeteit4 olyan ókori auktorforrásokból meríti (Ptolemaeus
- Geographia, Strabo - Geographia, Plinius Maior - Historia Naturalis, Justinus - Historia, Eutropius - Breviarium, Florus -Epitomae, Dio Cassius - Historia Romana, Procopius - De bello Persico, Curtius Rufus - Historia Alexandri Magni, Jordanes -Getica, Pomponius Mela - Chorografia, Ammianus Marcellinus
- Rerum gestarum libri, Scriptores Historiae Augustae), amelyek döntő többsége (Hegesippus - de bello Judaico és a Suidas Lexicont kivéve) megtalálható volt Mátyás messze földön híres Corvinái között.5 Filológiai kutatások bebizonyították, hogy az ókori forrásokon túl Bonfini felhasználta a 15. századi Magyarországon keringő epigráfiai gyűjteményeket is. Az általa említett nyolc daciai feliratot feltételezhetően egy, a későbbi történetírásban az „epigráfia Nestoraként" számon tartott Theodor Mommsen révén „Antiquissimusként" ismert gyűjtőtől kölcsönözte és - a kortársaktól eltérően - igen hűen átmásolta, annak nyelvtani és átírási hibáit is átvéve. A Bonfinit követő humanisták - többek között Ferrarinus és Rambertus - feltételezhetően ugyanabból a ma már elkallódott feliratgyűjteményből vagy történeti műből másolhatták át a ma ránk maradt legrégebbi négy apulumi feliratot (IDR III/5. 86, 198, 226, 303).6
Az ókori Apulum emlékei ugyan a középkor folyamán végig Gyulafehérvár lakosai előtt fehérlettek, és díszítették épületeiket, elevenen őrizve a város római múltját, az első tudós elme, aki az ókori várost már egyértelműen az erdélyi püspök székvárosával azonosítja és ezt írásba is foglalja, Antonio Bonfini volt, aki megérdemelten kapja az „első" helyet Apulum kutatástörténetében.
Források
1. mint Dion írja a Traianusban, melynek néhány pillére máig látható, e mellett van a Duna túlsó partján Szörény városkája, melyet Severus császár alapított, és melyet most a török támadásokkal szemben a magyarok tekintélyes őrséggel védelmeznek. Aztán Singidava, Acmonia, Arcina, Zeugma, Dierna, Druphegis, Porolissum, Napoca, Patruissa, Praetoria Augusta, Salinae, alighanem ott, ahol most Máramaros, mely egykor Marmacia volt; továbbá Marcodava, Apulum, Ziridava, Aquae, Amutrium, Pirum, Argidava, Comidava, Sornum, Triphulum, Rhamidava, Tiasum, Carsidava, Patridava, Utidava, Petrodava, Zusidava, Nentidava. (1.1. 80-85.)
2. Nem ok nélkül vitatkoznak azon néhányan, miért van Magyarországon oly sok Fehérvár. Nemcsak ez a Fehérvár van Magyarországon, hanem Görögfejérvár is Taurunum mellett, meg Gyulafejérvár Dáciában az erdélyieknél; az én véleményem az, hogy ezt a nevet nem ok nélkül szeretik annyira, mert szívesen emlékeznek vissza őseik nevére. (1.1.350-355.)
3. Aztán Gyulafejérvár metropolis, melyről fentebb esett szó. (1.1.409.)
4. A harmadikat Gyulának hívták, azt mondják, róla nevezték László fia Gyulát. Ez, amikor Erdélyben vadászgatott, és az erdőket járta, rábukkant az ősrégi, rengeteg római emléket őrző Fejér városra, amelyet teljesen benőtt az elburjánzott töviscserje és bozót. Régiségétől megilletődve elfoglalta a helyet, és elkezdte helyreállítani; ezt most Gyulafejérvárnak nevezik, mégpedig nem Juliusról, hanem Gyula hun vezérről. (1.9.65-70.)
Az Antonio Bonfini korában lejegyzett apulumi feliratok
1. CIL III 1022, IDR III/5, 86.
Glyco(ni)
M(arcus) Aur(elius)
Theodo/tus ius/
so dei p(osuit)
2. CIL III 1078. IDR III/5, 198. I(ovi) O(ptimo) M(aximo)
lunoni Reg(inae) Minervae
veteran(i) leg(ionis)
XIII g(eminae) m(issi) h(onesta)
m(issione)
per lul(ium) Bassum
leg(atum) Aug(usti) pr(o) pr(aetore)
Idibus Decemb(ribus)
Pontiano et
Atiliano co(n)s(ulibus)
milites fac(ti) [
3. CIL III 1087, IDR III/5, 226.
I(ovi) O(ptimo) M(aximo) Stat(ori)
C(aius)
Valerius
Valerianus
ex visu p(osuit)
4. CIL III 1132, IDR III/5, 303.
Bono Deo
Puero P(h)os
phoro T(itus) Fl(avius) Italicus
primus IIII/vir m(unicipii) A(ureli)
A(pulensis)
cum Stati
lia Lucia
coniuge et
suis ex voto
Felhasznált irodalom
Balogh Jolán: Az erdélyi renaissance. Kolozsvár, 1943, I. 1460-1541., 51-52.
Bodor András: Erdély ókori történetének kutatása a XIX. század közepéig. In: Erdélyi Múzeum 57., 3-4. füzet, 56-81. Humanista epigráfusok adalékai Gyulafehérvár közép- és kora újkori helyrajzához. In: Szamosközy István, Analecta Lapidum. 1593. Inscriptiones Romanae. 1598. S. a. r.. Balázs Mihály, Monok István. Bev. tanulmányok Mihai Bărbulescu és Kovács András (Adattár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez. Szerk. Keserű Bálint 33). Szeged 1992, 25-36. Kulcsár Péter: Egy budai humanista feliratgyűjtemény. Archaeológiai
Értesítő 1968, 257-261. Kulcsár Péter: Antonio Bonfini magyar történetének forrásai és keletkezése. In: Humanista történetírás Magyarországon. Lucidus Kiadó, Budapest 2008, 108-118. Piso, Ioan, Inscriptiones Daciae Romanae (IDR) III/5. Paris 2001. Russu, I. Ioan, însemnătatea şi dezvoltarea epigrafiei în Dacia. In:
Inscriptiones Daciae Romanae I. Bukarest, 1975, 33-64. Sanfelici, Michela, Theodor Mommsen e la epigrafi della Dacia. In: Epigrafi romane di Transilvania. Raccolte da Giuseppe Ariosti e postillate da Scipione Maffei. Biblioteca Capitolare di Verona. Studi e ricerche. Verona - Szeged 2010, 239-244.
Jegyzetek
1 Balogh Jolán: Az erdélyi renaissance. Kolozsvár, 1943, I. 14601541., 51-52.
2 Kulcsár Péter: Egy budai humanista feliratgyűjtemény. Archaeológiai Értesítő 1968, 257.
3 Humanista epigráfusok adalékai Gyulafehérvár közép- és kora újkori helyrajzához. In: Szamosközy István, Analecta Lapidum. 1593. Inscriptiones Romanae. 1598. S. a. r.. Balázs Mihály, Monok István. Bev. tanulmányok Mihai Bărbulescu és Kovács András (Adattár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez. Szerk. Keserű Bálint 33. Szeged 1992, 25 - 36.
4 1.1.70 - 1.1.115., 1,2.70, 1.2.90 - 95, 1.2.200, 3.9.205-290.
5 Kulcsár Péter: Antonio Bonfini magyar történetének forrásai és keletkezése. In: Humanista történetírás Magyarországon. Lucidus Kiadó, Budapest 2008, 109 - 110.
6 CIL III 153, Russu, I. Ioan, însemnătatea şi dezvoltarea epigrafiei în Dacia. In: Inscriptiones Daciae Romanae I. Bukarest, 1975, 37., Bodor András: Erdély ókori történetének kutatása a XIX. század közepéig. In: Erdélyi Múzeum 57., 3-4. füzet, 58., Piso, Ioan, Inscriptiones Daciae Romanae (IDR) III/5. Paris 2001, 242., Sanfelici, Michela, Theodor Mommsen e la epigrafi della Dacia. In: Epigrafi romane di Transilvania.
Raccolte da Giuseppe Ariosti e postillate da Scipione Maffei. Biblioteca Capitolare di Verona. Studi e ricerche. Verona - Szeged 2010, 240.
